GYŰJTEMÉNY ÉS KIÁLLÍTÁS

A Néprajzi Múzeum állandó kiállításának kiindulópontja
a gyűjtemény. A kiállítás arról mond el történeteket, hogy mi ez a múzeum, milyen tárgyai vannak, ezek hogyan olvashatók, miként álltak össze az idők során gyűjteménnyé és múzeummá. A gyűjteményi kiindulópont és a gyűjtemény mint narratíva azonban nem azt célozza, hogy a kiállítás pusztán a tudományos közönség számára legyen érdekes és izgalmas, hanem arra tesz kísérletet, hogy a felvetett problémák mú­zeumi perspektíváját ugyanúgy lebilincselő és kérdésekkel tarkított előadásba szervezze, mintha a kiindulópontot tematikus megközelítések adnák. A kiállítás missziója tehát, hogy a múzeumokról (szűkebben: a Néprajzi Múzeumról) való közgondolkodásban a múzeum=kiállítás felfogás mellett a mú­zeum=gyűjtemény felfogást is erősítse. A kiállítási projekt így lehet az újragondolt, felelősen és kritikusan gondolkodó intézmény egyik fontos új (társadalmi és szakmai) küldetése.

Lampion. A Néprajzi Múzeum egyes leltári számú tárgya Japán, 19. sz. 2. fele
Ázsia­gyűjtemény
Fotó: Nagymarosy Ádám

¶ A gyűjteményi kiindulópont azonban nem megy szembe sem a kronológiára, sem pedig a témára épülő bemutatással: sőt ezeket az egyes kiállítási témák esetében alkalmazza is. A különbség annyi, hogy ezek a témák a néprajzi tárgy fogalmából és a gyűjteményből indulnak, a kronológia pedig csak abban az esetben kap kiemelt szerepet, ahol ez a tudománytörténet és az időben változó szemléletek megmutatását és értelmezését segíti: hogy megértsük a néprajzi tárgy időben változó jellegzetességeit, karakterét, továbbá egy-egy műfaj (vagy prezentációs forma: például enteriőr, tárgysorok stb.) alapkérdéseit (mint a Millenniumi kiállítás szerepét), amelyek a tágabb múzeumi és gyűjteményi gondolkodást is meghatározták. A kronológia egyes témák szervezőelveként is megjelenik – mint például a népművészet, az őshaza vagy
a terep eseteiben. Ilyenkor a múzeumi jelenségek időhöz kötése mint szervezőelv a meghatározó.

¶ A Néprajzi Múzeum gyűjteményi kiállítása tehát egy kísérlet arra, hogy a múzeum 150 éves gyűjteményi tudását, tárgyait és muzeológiai gyakorlatát újraolvassa és újraértelmezze.

¶ Mivel ez egy jórészt önreflexív folyamat, (első látásra) sajátosan szakmai és kevésbé társadalmi problematikával, a kihívás az elmondott történetekben van: abban, hogy ezt a látogatók számára is izgalmasan mesélje el a kiállítás, a múzeum.

Kiindulópont II.:

a múzeum missziója

¶ A Néprajzi Múzeum tudományos, kulturális és társadalmi pozícióját és feladatát a múzeum küldetésnyilatkozata foglalja össze:

¶ A Néprajzi Múzeum Európa egyik legkorábbi néprajzi múzeumaként 1872 óta gyűjti, archiválja, óvja, kutatja és közvetíti a magyarországi, az európai és az Európán kívüli közösségek hagyományos és modern kulturális emlékeit. Tárgyak, képek, szövegek, hangok és gondolatok gyűjteménye, amely a világ megismerésének gazdag és sokrétű forrása.

¶ A Néprajzi Múzeum társadalmi múzeumként a múltbeli és a jelenkori tárgykultúra, valamint a társadalmi jelenségek kutatásának és bemutatásának reflexív helyszíne, a néprajztudomány, az európai etnológia, a kulturális antropológia meghatározó magyarországi intézménye, múzeumtudományi műhelye. Gyűjteményének és tudáskészletének köszönhetően a Múzeum más tudományok és a művészet számára is kiindulópontot jelent a kulturális emlékezet, a kulturális sokszínűség és a változó identitások megértéséhez, elfogadásához és tiszteletéhez. A tudás, az élmény és a tapasztalat összhangjával lehetőséget teremt a közösségi és egyéni értelmezések, viszonyulások megfogalmazására.

¶ A Néprajzi Múzeum nyitott kulturális tér, ahol összeér a múlt a mával, a tudomány a tanítással, ahol kultúrák és generációk találkoznak és beszélnek egymással.

¶ A gyűjteményi állandó kiállítás a Néprajzi Múzeum – mint időben változó történeti konstrukció – megértésére törekszik, ezért múzeumtudományi perspektívából is vizsgálja a néprajzi tárgy, a kollekció, az intézmény és a társadalom komplex kapcsolatrendszerét. Olyan sűrűsödési pontokat keres és mutat be – történeti perspektívában, kritikai és önreflexív beszédmódban –, amelyek a múzeum sajátos néprajzi gyűjteményét, illetve a néprajztudomány/kulturális antropológia néhány meghatározó időszakát, ezek múzeumi vetületét mutatják meg. Egyfajta tárgyalóterem tehát, amelyben a kortársiasság és az intézményi olvasat kiindulópontjából folytat(hat) dialógust a gyűjteményképzés valamennyi szereplője: a tárgyak, a tárgykészítők, a tárgyhasználók, a múzeumcsinálók és a múzeumhasználók.

¶ A kiállítás beszédmódját meghatározza a személyesség és a történetmesélés: nemcsak a tárgyak, az idő és a tér, hanem a tárgyak és az emberek közötti kapcsolat is fontos. Amennyiben a múzeumi/kiállítási beszédmódot jellemzi – akár csak részleteiben – a személyes hangvétel és a személyes történetmesélés, akkor ez a befogadói attitűdökre is hatással van: élményszerűbbé és gondolatgazdaggá teszi a látogatást, ami épp a kívánt módon mozdítja el a csupán csodálatra és műélvezetre épülő bemutatást.

¶ A személyesség és a történetmesélés mellett a néprajztudomány és a néprajzi muzeológia fontos jellegzetessége a hétköznapiság, a mindennapi tapasztalatok és tudások megragadása és megmutatása – de más, a hétköznapin túlmutató, múzeumi perspektívából. A személyesség és a hétköznapiság olyan jellegzetességek, amelyek egyfelől erősen (bár időben változó mértékben) meghatározzák a múzeum gyűjteményét (ami a néprajztudomány esetében nem egyedülálló), másfelől, ha ezt a gyűjteményi kiállítás érzékletesen mutatja be, akkor ez a múzeum intézményi identitásának és karakterének kirajzolásában és megértésében is segíti a látogatót,
a mú­zeumhasználót.

Borotvatok
Kóny, 1886
Néprajzi Múzeum, Állattartás­pásztorművészet gyűjtemény Fotó: Kerék Eszter

Női szobor Sierra Leone Néprajzi Múzeum, Afrika­gyűjtemény Fotó: Sarnyai Krisztina

¶ A gyűjteményből és a múzeum küldetésnyilatkozatából megfogalmazott kiindulópontok tehát egyszerre mutatják a múzeu­mot és ennek társadalmi környezetét – ami erősen jellemzi
a kiállításkészítés egészét. Ezt építi tovább (elméleti és fogalmi szinten) a kortársiasság gondolata.

Kiindulópont III.: a kortársiasság fogalma,

társadalmi múzeumi gyakorlata

¶ A kiállítás témái több alkalommal használják a kortársiasság fogalmát és nézőpontját. A fogalom nem pusztán arra utal, hogy valamit (egy tárgyat, egy kérdést, egy problematikát)
a mából is vizsgálunk, vagy hogy a történeti tudás mellé kortárs tapasztalatokat is illesztünk, és a mai, jelenkori kutatásokat és kérdéseket egy-egy téma feldolgozásában relevánsnak tekintjük. Sokkal inkább egy komplex tudományszemléletről van szó, amely (a „kortárs” és a „jelenkori” fogalma helyett)
a kortásiasság fogalmával írható le. A fogalom látszólagos hétköznapi értelmezése mellett egy szűkebb, tudományos elméletre és múzeumi gyakorlatra utal, amit radikális muzeoló­giának (radical museology; vö.: Bishop azonos című könyvével; [2013] 2018) nevezünk. A radikális muzeológia azonban nem anarchista praxis és nem egy koherens elmélet, hanem sokkal inkább olyan múzeumi szemléletmód, amelynek megfogalmazása a kortárs művészeti gyűjteményekre vonatkozik, de releváns gondolkodásmódként a társadalmi múzeumi gyakorlatba is bevonható. A radikális muzeológia olyan kritikai múzeumi praxis, amely az általános és uralkodó trendek mellett a gyakorlat részévé tesz olyan témákat, amelyek addig nem vagy csak marginálisan szerepeltek a kiállítási munkában, továbbá mellőzött szereplők és csoportok számára is teret enged, és radikálisan épít a gyűjteményre és a gyűjteményi tudásra – épp ebből a radikális (gyökeres, mélyreható) gyűjteményi szemléletből indul ki a radikális muzeológia elnevezés is. Ebben a megközelítésben a műtárgyak és az egyéni történetek szerepe egyaránt kiemelt jelentőséggel bír. Releváns kérdés, hogy a radikális muzeológia praxisa túlmutat-e a kortárs művészet és a kortárs múzeumi modell határain. További kérdés, hogy beilleszthető-e ez a szemlélet egy gyűjteményi (állandó) kiállítás (és az ezt megelőző kiterjedt kutatás) értelemadó eljárásai közé? Válhat-e a kiállítási beszédmód egyik regiszterévé – különösen abból a közép- és kelet-európai geopolitikai pozícióból, amelyben a budapesti Néprajzi Múzeum is mozog?

¶ A kortársiasság – a prezentizmussal ellentétben (melyben a jelen pillanat a gondolkodás fő horizontja) – dialektikus: ezzel a „kortárs” és a „jelenkor” kategóriáit is viszonylagosan újragondolja. A kortársiasság egy komplexebb és dinamikusabb időszemléletre utal, amely egyfelől radikális módon tekint a temporalitásra: a múlt és a jelen mellett tudatosan dolgozik például a jövővel is. (Ez a múzeumi gondolkodásban nem csupán a tárgyaknak a jövő számára való megőrzésével, hanem például a társadalmi kérdések következményeivel való dolgozást is jelenti.) Másfelől a műtárgyak (művek) megközelítésében nem pusztán a stílus, a korszak, a tartalom a fontos, hanem az az elemző és kritikus megközelítés is, amely ezeket a tárgyakat kritikai és intellektuális formában teszi hozzáférhetővé. Ezzel az intézmény (és a múzeumtudomány) alapjaiban gondolhatja újra a nézőiséget – amelyre sokkal inkább eseményszerű, kölcsönösen működtetett kapcsolatként tekint, amely folyamatban a kiállítás már nemcsak a műélvezet, hanem a kérdések és a dialógus fóruma és helye is. Ez a gondolkodásmód összeolvasható a Néprajzi Múzeum missziójával; de ugyanígy a kiállításban választott legfontosabb kiindulópont, a gyűjtemény előtérbe helyezésével is.

Budapest, 2000–2005
Néprajzi Múzeum, Textil­ és viseletgyűjtemény Fotó: Sarnyai Krisztina

¶ Mindez milyen lehetőséget kínál a Néprajzi Múzeum (mint társadalmi múzeum) gyűjteményi állandó kiállításának kidolgozásában? Leginkább egyfajta multiperspektivikus kortársiasság létrehozását segítheti: amelyben a gyűjteményi örökség,
a történeti, múltorientált tudás ugyanúgy jelen van, mint az évtizedek óta zajló recens, kortárs kutatások társadalmi és kritikai tapasztalata. Mindez kiegészül egy olyan múzeumszemlélettel, amelyben a múzeum szerepe nyitott a jövő irányába, a társadalmi kérdések hosszabb távú, a jövőre is hatással lévő kidolgozásával.

¶ Ez a megközelítés erősíti továbbá azt is, hogy a Néprajzi Mú­zeum új épületében készülő kiállítást ne pusztán állandó kiállításnak nevezzük (ami sokkal inkább közvetít egyfajta áttekintő, kronologikus és enciklopédikus tudást, továbbá egyfajta általános érvényűséget), hanem a gyűjteményi (állandó) kiállítás fogalommal írjuk le: amely hangsúlyozza a kiállítás gyűjteményi karakterét, egyben a gyűjtemény fogalmán keresztül az időszemléletet is lazítja: beengedi a jelen és a jövő kategóriáit és szemléletét is.

Kiindulópont IV.: az állandó kiállítás

mint komplex mű

¶ Az állandó kiállítás gyűjteményi kiindulópontja, társadalmi küldetése ellenére értelemszerűen nem teljesítheti a Néprajzi Múzeum összes létező és aktuálisan elképzelhető tárgyakkal, múzeumtörténettel, társadalmi kérdéssel járó feladatát. Azok a megközelítések, amelyek a gyűjteményi kiállításban nem vagy csak kevéssé jelennek meg, az állandó kiállítások rendszerének más elemeiben kapnak, kaphatnak szerepet.

¶ A gyűjteményi kiállítás az épület állandó kiállítási terében nyolc témából és egy érzékenyítő, látványos bevezető és levezető térből (ZOOM) áll. Az állandó kiállítások rendszeréhez tartozik továbbá az épület nyilvánosan bejárható tereiben megrendezett Kerámiatér látványtár, az épület második emeletén kialakításra kerülő gyermek- és ifjúsági kiállítás, valamint a kiállítási szinten található interaktív fogadótér és alkotóműhely, a MÉTA. Ezek az egységek együttesen jelentik a Néprajzi Múzeum új épületében megrendezett állandó kiállítási rendszert, az állandó kiállítást mint komplex múzeumi művet (bár a MÉTA mint kreatív és pedagógiai tér az időszaki kiállításokhoz is kapcsolódik majd).

ZOOM – bevezető és levezető, hangoló tér

Gyűjteményi állandó kiállítás / tartalom

MÚZEUMGALAXIS

MÚZEUM SZÜLETIK

TEREPEN

TÁRGYÉLETRAJZOK

ŐSTÖRTÉNETEK

NÉPMŰVÉSZET ÚJRA MEG ÚJRA 

MŰVÉSZET ÉS ETNOGRÁFIA

ÖRÖKSÉG

KERÁMIATÉR

GYERMEK- ÉS IFJÚSÁGI KIÁLLÍTÁS

MÉTA 

Tárgy, gyűjtemény, múzeum

– a Néprajzi Múzeum gyűjteményi kiállítása

¶ A kiállításban megfogalmazott tudományos és társadalmi összefüggések abban az esetben érvényesek, ha nem csupán
a néprajzi muzeológia és a néprajzi múzeum mint egy mú­zeumtípus karakterét rajzolják ki, hanem a budapesti Néprajzi Múzeum mint egyedi történettel rendelkező intézmény is megjelenik benne: sőt ez válik karakteressé és egyedivé.

¶ A Néprajzi Múzeum sokat hivatkozott jellegzetessége, hogy gyűjteményében a magyar nyelvterületről és a nemzetközi terepről származó tárgyanyag párhuzamosan fejlődött – és ez adja ma is a múzeum talán legnagyobb lehetőségét, erejét és játékterét. Hiszen egy adott kérdésre és jelenségre nemcsak egyfajta kulturális logika és dimenzió alapján keresheti a múzeum a választ, hanem teljesen más kulturális közegekből: egymástól eltérő tárgyi környezetből fogalmazhat meg észrevételeket. Ez azért is kiemelendő sajátosság, mert a közép- és kelet-európai, illetve a nyugat- és észak-európai etno­gráfiai/antropológiai múzeumokban ez a komplex gyűjteményi struktúra vagy már nagyon korán szétvált, földrajzilag és gyakran tudománypolitikailag is tagolódott, vagy az elmúlt időszak átfogó intézményi változásainak köszönhetően más gyűjteményi struktúrára váltott (összevonások, szétválások). A saját kultúra és a saját kultúrán kívüli társadalmak múzeu­main kívül világszerte létrejöttek olyan, egy-egy társadalmi problémára szakosodó tematikus múzeumok is, mint például a migráció, az etnikus hovatartozás, a munka stb. A Néprajzi Múzeum gyűjteményében ezek a specializálódások
nem hoztak változást a gyűjtemény egészére nézve. Ez egy olyan fontos és gondolatgazdag örökség, amely a gyűjteményi kiállítás kutatási és rendezési szempontjait is meghatározta: a múzeum nem készít külön „magyar” és „nemzetközi” állandó kiállítást, a kérdések és a válaszok megfogalmazásában nem tagolja a válaszokat földrajzilag, hanem él a gyűjteményi logika biztosította komplexitás lehetőségével. Erre
a perspektívára és adottságra különös figyelmet szentel.

Öregasszony a fonográfba énekel, Jugán, Románia, 1936
Néprajzi Múzeum, Etnológiai Archívum, fotó: Balla Péter

¶ A kiállítás szerkezeti felépítésében fontos, tudatosan választott jellegzetesség továbbá, hogy minden egyes téma egy problémán/kérdésen, röviden összefoglalható felvetésen alapul. Ezek között a problémák között találhatunk a kronológiára és az intézménytörténetre vonatkozó kérdéseket, értelmező fogalmakat és tematikus felvetéseket is. Minden megfogalmazott kérdés és probléma a gyűjtemény különböző szempontú vizsgálatát és megmutatását célozza. Az egyes tárgyak és egyes gyűjteményrészek megmutatását egészíti ki a tárgyak és az idő, a tárgyak és a tér, a tárgyak és az emberek közötti kapcsolatok részletgazdag kibontása. A kiállításban a témák és a gondolatok hálózatszerűen is kapcsolódnak egymáshoz,
és a kapcsolatrendszerek rengetegféleképpen elrendezhetők. Mindehhez elengedhetetlen a gyűjtemény egyedi, közép-
és kelet-európai, budapesti kontextusának és történetének megismerése. Ez teremti meg a lehetőségét annak, hogy a Néprajzi Múzeumban fellelhető speciális tárgyak, tudások
és tapasztalatok a magyar és a külföldi látogatókkal is kapcsolatot létesíthessenek.

¶ Az egyedi történet (a Néprajzi Múzeum tárgyai, gyűjteménye és öröksége) azonban általános értelemben vett múzeumi jelenségek bemutatására is alkalmas. Hiszen megkerülhetetlen, hogy olyan témákba is bevezesse a kiállítás a látogatót, mint például az etnográfia helye a tudományok rendszerében, a múzeum mint a tárgyak megismerésének egy speciális helye, múzeumi műfajok, múzeumi tapasztalatok, a múzeumban dolgozó szakemberek gondolkodása és tudása,
a múzeum szerepének megváltozása a megismerés és a megosztás új rendszerében, az intézmény nyitottá tételének stratégiái, ennek hatása a múzeum egészére. A Néprajzi Múzeum esetében (de a múzeumokról általában) ugyanis nem egy örök és változatlan intézményről beszélünk, hanem olyan változó jelenségről, amelyben időről időre feltűnnek újabb tárgyak, témák, kollekciók és tudások, ezek visszahatnak a felhalmozott örökségre, egyben ki is nyitják az intézményt: nyitottá teszik a gondolkodást a kortárs jelenségekre, a múzeumhasználók észrevételeire, tárgyaira és tudásaira egyaránt.

A gyűjteményi kiállítás mint műfaj

– a Néprajzi Múzeum gyűjteményi kiállítása

¶ A Néprajzi Múzeum 150 éves, komplex és hatalmas gyűjteménye ma már nem tekinthető át és érthető meg egy-egy ember számára, ezt gondolni teljes illúzió. Ezért a múzeum gyűjteményét a maga teljességében bemutatni is értelmetlen vállalkozás. Ugyanilyen értelmetlen vállalkozás volna azt a látszatot kelteni, hogy a Néprajzi Múzeum gyűjteményével elmondható a néprajztudomány/a néprajzi muzeológia „teljes” története. A kiállítás tehát amellett, hogy kiindulópontjának egyfelől a gyűjteményt, másfelől a társadalmat (lásd múzeumi misszió), harmadrészt a kortársiasságot tekinti, nem törekszik sem totalitásra, sem valamiféle általános érvényű, „teljes” kép létrehozására. A kiállítás az itt és mostból tekint a múzeumra,
a gyűjteményre és a tárgyakra, az egyes reflexiók létrehozásában erősen támaszkodik arra a tudásra és gondolkodásmódra, amelyet a múzeum muzeológusai és szakemberei birtokolnak, és ezt hangolja össze egy többszólamú kiállítássá, amelyben az általánosabb (az egész tudományterületre, az európai színtérre, a közép- és kelet-európai közegre, kisebb régiókra vagy lokalitásokra vagy akár globális problémákra) is igaz, illetve a speciális, egyedi és személyes viszonyok egyaránt érvényesek. 

Négyhúrú hangszer (szaz), Grúzia Zichy Jenő gr. gyűjtése, 1897 Néprajzi Múzeum, Ázsia­gyűjtemény Fotó: Sarnyai Krisztina

¶ A gyűjteményi kiállítási munka ezért összehangolt csapatmunkára és feladatmegosztásra épül. A kurátori csapat (ami egy szűkebb és egy tágabb keretet jelent) együtt határozta meg a kiállításban kidolgozott témakörök kiválasztását,
a kutatási fázis és módszer meghatározását, a témák tartalmi és módszertani súlypontjait és illesztését. Ezek a hangok
és diskurzusok formálták és hangolták a kiállítás témakönyvét, a forgatókönyvet és remélhetőleg a látványvilágot is.

¶ A kiállítás több irányból megfogalmazott kiindulópontjai (gyűjtemény, intézményi misszió, kortársiasság) lehetővé teszik, hogy a tárgyelméleti megközelítés az intézmény identitáskérdéseivel kapcsolódjon össze: kik vagyunk mi? A válaszokban azonban a definíciók helyett példák szerepelnek: szereplőkkel, megszólalókkal, esetekkel, kérdésekkel. A hangsúly ugyan a múzeum gyűjteményének történeti anyagán van, hiszen ez a gyűjtemény jellegzetessége, a kutatás, a témakönyv és a kiállítási forgatókönyv figyelmet szentel a történeti anyag és a kortárs anyag integrálásának. Ezért is helyesebb és pontosabb a kiállítást gyűjteményi kiállításnak, mint csupán állandó kiállításnak nevezni, amely egy sokkal általánosabb érvényű, kontinuusan jelen lévő kép meglétét sugallná.

¶ A társadalmi múzeumok esetében – mint amilyen a Néprajzi Múzeum is – a tárgyak puszta kiállítása (általában) nem elégséges a társadalmi és kulturális kontextus komplexitásának megértéséhez és bemutatásához. A néprajztudományra jellemző, hogy alapvetően a mindennapi életvilágokat és élettereket, a hétköznapi tapasztalatokat kutatja – a néprajzi muzeológiában tárgyak és dokumentumok gyűjtésével és rendszerezésével. A hétköznapi tárgyhasználatból és mindennapi közegből érkező tárgyak más helyet foglalnak el a műélvezet színpadán, mint a művészeti múzeumok műalkotásai (még abban az esetben is, ha ezek esetlegesen utalnak ezekre a világokra). Az értelmező kontextus kialakítását az értelmező látványvilág, illetve a szövegszerű/szövegcentrikus megközelítések (mint például az elmesélhető történetek) szolgálják. A Néprajzi Múzeum gyűjteményi kiállítása ezért alapvetően narratív, szövegszerű vállalkozás: amire épp azért van szükség, mert ezek a szövegszerű/narratív (a tárgyak felületén nem látható) tudások alapvetően befolyásolják a tárgyak jelentését és kiállítási elhelyezését is. A kultúra szövegszerűsége azonban lehetővé teszi és támogatja, hogy a narratív közegek ne pusztán megírt szövegekből épüljenek fel, hanem más médiumok is szerepet kapjanak: mint a film, a rajz,
az ábra, a térkép, a hang vagy akár az elrendezés.

Busóálarc
Mohács, 20. sz. 2. fele
Néprajzi Múzeum, Szokás­ és játékgyűjtemény Fotó: Sarnyai Krisztina

Témák és struktúra

¶ A gyűjteményi állandó kiállítás témái modulszerűen és hálózatosan kapcsolódnak egymáshoz. A témák gyűjteményi tudáshoz igazítása, a hangsúlyok megtalálása, a tematikus, módszertani és fogalmi szintek illesztése többéves, demokratikus vitán alapuló csapatmunka során jött létre. A témafelvetések megfogalmazásában a múzeum teljes szakmai stábja részt vett,
a javaslatok többkörös megvitatása és lektorálása után következett a szelekció, az ernyőtémák, a megkerülhetetlen problémák és gyűjteményi egységek kijelölése, majd a végleges nyolc plusz egy bevezető/levezető témából álló, gyűjteményi kiállítási tartalomjegyzék meghatározása.

Agyagkorsó Guellala falu, Észak­Afrika, Dzserba szigete, 1998 Néprajzi Múzeum, Afrika­gyűjtemény Fotó: Földessy Edina

¶ A gyűjteményi kiindulópont és a hangsúlyosan probléma­orientált megközelítés olyan szerkezet és beszédmód választását tette szükségessé, amely nem hoz létre lineáris narratívát, hanem sűrűsödési pontokat jelöl ki a témák között és a térben. Ezek összekötése több alternatív olvasat létrehozását is megteremtheti. A választott, modul rendszerű struktúra nem pusztán töredékes vagy mozaikos megközelítés, inkább a többszólamú beszédmód megteremtésére alkalmas gondolati mező. Ehhez viszont nagyon világos és átlátható témaszerkezet megteremtésére volt/van szükség.

¶ A központi kiállítótérben látható nyolc téma azonos/hasonló struktúrára épül: mindig egy úgynevezett magtémából indul, és ebből bomlanak ki az egyes altémák. A magtéma tehát központi helyet foglal el a tématervekben. Ez a központi szerep a térszervezésben is kifejeződik: vizuális kiemeléssel. A tervek szerint ez a kiemelés teszi a látogatók számára is láthatóvá és érthetővé a belső szerkezetet, így a térbeli gondolkodás a megértés kulcsává válhat.²

¶ Fontos jellemzője még a tartalmi struktúrának, hogy az egyes témák – hálózatos összefüggéseik és kapcsolódásaik ellenére – moduláris szerkezetűek: tehát nem egy lineáris történetet mondanak el, hanem – ugyan belső utalások garmadájával –, de önálló egységként is felfoghatók. Ennek a szerkesztési módnak elsősorban hosszú távon lesznek előnyei: ahogy a kiállítás mint mű él és változik, lehetőség lesz esetlegesen egyes modulok cseréjére, átszerkesztésére, ezzel a kiállítás frissítésére – amely a hosszú távra tervezett kiállítások esetében ma már elengedhetetlen.

¶ A moduláris és önálló eseteknek is felfogható szerkezetben mégis vannak témák, amelyekkel fontos, hogy a látogató korábban találkozzon, mert bevezetnek más témákat, vagy olyanok, amelyek esetében hasznos, ha az egyikből át tudunk lépni a másikba, mert ezzel erősítik és elmélyítik egymást. A ZOOM például egyértelműen felvezető, hangoló témakör (bár levezetésre ugyanúgy alkalmas), amely kevésbé az intellektuális, mint inkább a tárgyakkal való érzelmi és érzéki azonosulást és tapasztalatot helyezi az előtérbe. A téma térben is leválik a gyűjteményi állandóról: az épület lépcső melletti, különálló állandó kiállítási terében lesz látható. A MÚZEUMGALAXIS és a MÚZEUM SZÜLETIK egyértelmű bevezető karakterű témák: az első inkább általánosabban a gyűjteménybe,
a tárgy fogalmába és a múzeumságba vezeti be a nézőt, míg a második inkább az állandó kiállításról mint műfajról (is) fogalmaz meg bevezető gondolatokat. A TÁRGYÉLETRAJZOK és a TEREPEN témák egy-egy kutatásmódszertani kérdést járnak körül, míg az ŐSTÖRTÉNETEK és a NÉPMŰVÉSZET ÚJRA MEG ÚJRA olyan meghatározó kutatási és szemléleti irányokat is képviselnek (az első egy rövidebb ideig élőt, a második egy mai napig meghatározót), amelyek a nem szakmai látogatók számára is könnyen azonosíthatók a néprajzzal, a néprajztudománnyal. A MŰVÉSZET ÉS ETNOGRÁFIA és az ÖRÖKSÉG témák pedig olyan fogalmakra épülő megközelítések (esztétika és örökség), amelyek nem képezték mindig a néprajzi tárgykutatások fogalomkészletét, de mint szemlélet jelen voltak, majd az elmúlt évtizedek során kiemelkedően meghatározók lettek – a nemzetközi diskurzusban mindenképp. A két téma és kulcsfogalmai alkalmasak tehát reflexív és retrospektív vizsgálatra is, mondván: ha innen tekintünk vissza, milyen tanulságokat vonhatunk le a gyűjteményre, a múlt múzeumi örökségére nézve, és ennek milyen jövőbeli hatásai és következményei lehetnek (vesd össze kortársiasság).

Párnák
Szalóc, 20. sz. 1. harmada
Néprajzi Múzeum, Textil­ és viseletgyűjtemény Forrás: Néprajzi Múzeum

¶ A témák közötti kapcsolatok hangolásának és finomításának fontos iránya az átjárás lehetőségének megteremtése. Ez azért is fontos, mert egy-egy probléma, alprobléma többször is előfordul, illetve azzal, hogy több helyen feltűnik, más-más megvilágításban, nézőpontból is értelmezhető. Ezek gyűjtése és megfogalmazása folyamatos munka: ami viszont nemcsak a forgatókönyvírás, hanem a kiállítás megnyitása után is folytatódik – úgynevezett tematikus/módszertani műtárgyösvények szerkesztésével és komponálásával: mint például a hiány és ínség; a kényes témák; a paraszti élet mindennapjai; férfiak és nők; kiállítási prezentációs formák használata; forrásismeret stb. Ezek olyan elengedhetetlenül fontos megközelítések, amelyek jelenleg nem jelennek meg külön címmel, témaként kidolgozva (hiszen nem ezt a témaorientált megközelítést választotta a gyűjteményi kiállítás), mégis akár egyetemi vagy pedagógiai program is épülhet rá – újabb és újabb értelmezési ösvényeket vágva a kiállításban. És épp ez az egyik lehetőség arra, hogy a gyűjteményi kiállítás hosszú távon újra és újra megújuljon, aktuálissá váljon – akárcsak egy város, amelynek annyi arcát fedezhetjük fel, ahány úton indulunk el benne.

A struktúra és vizualitás

¶ A gyűjteményi kiállítás komplexitása és a korábbinál két és félszer nagyobb alapterülete fontossá teszi, hogy a struktúrák és kapcsolatok nagyon világosan láthatók legyenek. A sűrűbb és a ritkább, a módszertani és a tematikus, a múltorientált és a kortárs megközelítések és részek közötti hullámzás azonban segítheti a látogatót abban, hogy megtalálja a saját ritmusát,
a számára leginkább befogadható megközelítési és beszédmódot. Ehhez fontos, hogy az egyes témák különböző beszédmódot és érvelési eljárást válasszanak. Ez tudatos döntés, amely az egyes megközelítési módok szignifikáns különbségeire is utal. Ezek közül több alkalmas arra, hogy valamiféle metaforikus keretbe ágyazódjon: mint például a módszertani olvasókönyv, az enciklopédia, a példatár, az archívum stb.
Ezek a megközelítések a vizuális és installációs megoldások alapját adhatják, jól megalkotott formában pedig erősítik
az adott téma mondanivalóját.

Lepedővég Pomogy, 18. sz. vége Néprajzi Múzeum, Textil­ és viseletgyűjtemény

Üvegkép – Angyali üdvözlet Füzesmikola, 19–20. sz. fordulója Néprajzi Múzeum, Egyházi gyűjtemény Fotó: Winter Erzsébet

¶ A nyolc témából/modulból álló központi kiállítás nem nyolc külön kis mű, hanem egy történet nyolc arca: a múzeum nyolc kulcstörténete. A kiállítási témák ennek megfelelően eltérő kérdésfelvetésen és hangulaton alapulnak, de ezzel is hangsúlyozzák az elmondott történetekben a többszólamúság fontosságát. Amiben minden modul egységes véleményen van, az az, hogy megmutassa az idegen és az ismerős világok közötti mozgást, hogy reflektáljon a határátlépésekre, a gondolkodás folyamatszerűségére; kulcsmotívum a tárgyak „felszabadítása”: a kritikai gondolkodás segítségével a tárgyak megszabadítása az általánosító, tipizáló, ideológiák számára kisajátító, leegyszerűsítő jelentések alól. Ezt a feladatot minden téma más stratégia és módszer segítségével oldja meg. A  TÁRGYÉLETRAJZOK részletes történetmeséléssel;
a MÚZEUMGALAXIS zavarba ejtő kérdések hosszú sorával;
a MÚZEUM SZÜLETIK: precízen és tényszerűen elmesélt gyűjteményi keletkezéstörténetekkel; a TEREPEN a korabeli, ideo­lógiákra épített módszertan felfejtésével; a NÉPMŰVÉSZET ÚJRA MEG ÚJRA az ideológiai kisajátítás módszereinek és történeteinek számbavételével; az ŐSTÖRTÉNETEK a kisajátítás megmutatásával, illetve épp azzal, hogy bemutatja, mennyire mássá válhatnak a tárgyak kisajátítás nélkül;
a MŰVÉSZET ÉS ETNOGRÁFIA azzal, hogy megvizsgálja, hogy egy másik terület (művészet) miként használja és értelmezi ugyanazt a tárgykorpuszt, és mit gondol erről ma az etnográfia; az ÖRÖKSÉG pedig akár a múzeumi értelmezésekkel is vitázva mutatja meg, miként lehetnek a tárgyak fontosak az emberek és a közösségek számára (akár múzeum nélkül is).

¶ A vizuális komponálásban ezek mellett a karakterek és attitűdök mellett a központi szerep a múzeumi műtárgyak és dokumentumok (tárgyak, fotók, képek, dokumentumok, hangok stb.) pozícióján van: ezek láthatósága, hozzáférhetővé tétele, gyakran többszólamú interpretációja a legfontosabb tervezői feladat. A gyűjtemény természetéből adódóan nagyon eltérő karakterű tárgyak szerepelnek együtt a kiállításban: nagy léptékű és kisebb, díszes, „csillogó” és esendő, efemer, fenséges, dekoratív, erősen használt és igénybe vett tárgyak. Ezeknek a vizuális és formai karaktereknek, illetve a tárgyak mögött húzódó jelentéseknek a megértése és láthatóvá tétele, térre
és vizuális nyelvre fordítása és hangolása adja a még folyamatban lévő látványtervezési és grafikai munka gerincét. A gyűjteményi állandó kiállítás jelentős műtárgyállománnyal dolgozik: több mint négyezer-egyszáz tárgy, nagyságrendjében ezerötszáz kép, írott és hangos források jelennek meg a kiállítótérben. (Ezt építi tovább a Kerámiatér csaknem háromezer tárggyal, és a gyermek- és ifjúsági kiállítás, amely műtárgyakat és demonstrációs tárgyakat egyaránt alkalmaz). A tárgyak, a tartalmak és a kiállítási látványelemek hangolása, a térbeli adottságok hosszú távra tervezett, mégis korszerű komponálása ideális esetben maximálisan figyelembe veszi a kurátori koncepciókat. (A cikk megjelenésekor ez a munka még folyamatban van).

Csíktök
Börvely, 19. sz. 2. fele
Néprajzi Múzeum, Halászatgyűjtemény Fotó: Kerék Eszter

Pingált szobabelső felvetett ággyal, leányokkal Kalocsa, 1930­as évek
Néprajzi Múzeum, Etnológiai Archívum
Fotó: Vadas Ernő

Összegzés

¶ A kiállítás kiindulópontjaiként meghatározott szempontok (gyűjteményi kiindulópont, társadalmi misszió, kortársiasság, az állandó kiállításról mint műfajról való gondolkodás) mellett a Néprajzi Múzeum gyűjteményi kiállítása szakítani próbál azzal az etnográfiaképpel, amely leegyszerűsítő, a tárgyakat illusztratív szerepbe sodró, idealizáló kép. Ezek azonban Magyarországon olyan kulturális örökségek, melyeket lebontani és újraépíteni évek kemény munkája. Ebben a formában a gyűjteményi állandó kiállítás mint hosszú távra tervezett mű, megfelelő kifejezési formának számít. A hosszú táv, a kiállításhoz módszeresen kiépített kiadványstruktúra, oktatási és képzési programok, valamint az évek során megvalósított időszaki kiállítások pedig erősíthetik ezt a missziót. Az alapokig visszanyúló kritikai megközelítésben azonban a látogatók szerepét is lényegesen aktívabb és használatcentrikusabb formában képzeltük el: ahol nemcsak néznek, hanem használnak (múzeumhasználó), véleményeznek, aktívan részt vesznek, formálnak (der Museummacher)
– igény esetén – a kiállítás megértésében és működte­­-
tésében.

¶ Ehhez elengedhetetlen, hogy a gyűjteményi kiállítás nem kinyilatkoztat, hanem kérdez, továbbá leporol és újraolvas korábbi megnyilatkozásokat. Nem tematikus ugyan, hanem a gyűjteményből kiinduló, meglehetősen szövegcentrikus, mégis leginkább a történetmesélésre, az elmesélhető (átélhető?) történetek szerepére helyezi a fókuszt. A hétköznapiság, a mindenkoriság, a személyesség és a dinamikusság minden kiállítási témában fontos szerepet kap. A források (tárgy, fotó, kézirat stb.) egyenrangú kezelése, a magyar, a nemzetközi és a kortárs gyűjtemények viszonylagos hangolása mellett a dinamikus időszemlélet (múlt-jelen-jövő) is
érvényesül.

¶ Mindezekkel együtt jól látható, hogy a gyűjteményi állandó kiállítás új fejezetet nyit a Néprajzi Múzeum kiállítási tevékenységében. Nem pusztán azért, mert ekkora léptékben, ekkora stábbal, ezzel a munkamódszerrel és ilyen hosszan még nem dolgoztak együtt a múzeum munkatársai, hanem azért is, mert az a gondolkodás, felkészültség, tapasztalat és tudás, amely a kiállításban megjelenik, alapvetően formálja a múzeum intézményi szerepét. Azok a kritikai észrevételek, amelyek azt sugallják, hogy a kiállítás túlságosan sűrű, túlságosan komplex, így csak részben helytállók: ugyanis ezeknek a tudásoknak a kibontására legalább egy évtized áll majd a múzeum rendelkezésére. Ahogyan egy étteremben sem esszük végig egy este a teljes étlapot, egy múzeumi állandó kiállítást sem kell egy szuszra befogadni. Megállhatunk, visszafordulhatunk, visszatérhetünk, és újra és újra végigsétálhatunk a több mint háromezer négyzetméteren, akár egy városban, ahol akkor is érnek minket impulzusok, ha nem ismerjük részletesen minden ház történetét. Amit viszont biztosan el tudunk dönteni: hogy szeretnénk-e visszatérni oda. A Néprajzi Múzeum készülő gyűjteményi állandó kiállítása, illetve az állandóságot tovább erősítő látványos és okos Kerámiatér és a gyermek- és ifjúsági kiállítás a gyűjteményi/tudományos, a társadalmi és a kulturális missziója mellett épp ezt a nyitottságot és szabad befogadást igyekszik közvetíteni a (szakmai és szakmán kívülről érkező)
látogatók felé.

[1] A szöveg a Néprajzi Múzeum állandó kiállítási munkára szervezett forgatókönyv-fejlesztő csoportjában készült a projekt részeként. Megírásakor a szakmai testület tagjai voltak: Kemecsi Lajos, Szarvas Zsuzsa, D’Albini Zsuzsa, Schleicher Vera, Wilhelm Gábor, Frazon Zsófia, Granasztói Péter, Szeljak György, Tasnádi Zsuzsanna, Szabó Magdolna, Hajdu Ágnes és Foster Hannah Daisy. A koncepciót szövegezte és szerkesztette: Frazon Zsófia.

[2] A kézirat leadása idején a gyűjteményi kiállítás látványtervezési munkái még folyamatban és változóban vannak.

[1] A szöveg
a Néprajzi Múzeum állandó kiállítási munkára szervezett forgatókönyv-
fejlesztő csoportjában készült a projekt részeként. Megírásakor
a szakmai testület tagjai voltak: Kemecsi Lajos, Szarvas Zsuzsa, D’Albini Zsuzsa, Schleicher Vera, Wilhelm Gábor, Frazon Zsófia, Granasztói Péter, Szeljak György, Tasnádi Zsuzsanna, Szabó Magdolna, Hajdu Ágnes
és Foster Hannah Daisy.
A koncepciót szövegezte
és szerkesztette:
Frazon Zsófia.

[2] A kézirat leadása idején a gyűjteményi kiállítás látványtervezési munkái még folyamatban
és változóban vannak.