Gyűjtemény, koncepció és az épület

Alig egy évtizeddel a Nemzeti Múzeum Ethno-graphiai Osztályának 1872-ben történt megalapítását követően egy a múzeum ügyeinek tanulmányozására kiküldött bizottság az alábbi következtetéssel zárta vizsgálatát: „…a jelenlegi ethnographiai gyűjteményt – mint ilyet – fel kell oszlatni és az Iparművészeti Múzeumba beosztani…” [1] Ami magánál a javaslatnál is megdöbbentőbb: a bizottság elnökeként az előterjesztést az a Jókai Mór írta alá, aki nem sokkal korábban hatalmas lelkesedéssel szállt síkra a Néprajzi Osztály létrehozása mellett. [2] Vajon mi változott meg röpke tíz év alatt? A Néprajzi Osztály miért nem tudott elindulni azon a fejlődési pályán, amelyen a csaknem ugyanakkor létrehozott Iparművészeti Múzeum vagy a Nemzeti Múzeum különböző természettudományi osztályai?

Ennek magyarázata részben – de csak részben – abban keresendő, hogy az Eötvös József által pártolt „népismei” gyűjtemény megalapítása mögött valójában nem egy mai értelemben vett néprajzi, hanem sokkal inkább valamiféle, a honi ipar fejlesztését szolgáló műipari/iparművészeti múzeum létrehozása rejlett [3], és amikor ez megtörtént, az oda átkerült ázsiai gyűjteményrészétől megfosztott Néprajzi Osztály érdektelenné vált; különösen az erős politikai háttérrel rendelkező Pulszkynak a Nemzeti Múzeum művészettörténeti irányultságú fejlesztését előtérbe helyező koncepciója mellett [4], miszerint az egyetemes művészet bemutatása a legalkalmasabb eszköz arra, hogy a hazai közvélemény megismerje a nagyvilágot és azon keresztül abban elfoglalt saját helyét. [5] Egy ilyen kiforrott, a 19. század második felére már kialakult tudományág téziseire támaszkodó koncepció mellett aligha juthatott szerep egy még meg sem született tudomány (a néprajz) természettudományos gyűjtőből, földrajzi íróból „népismei” gyűjtővé átvedlett első képviselőjének (Xántus) és a nevével fémjelzett intézménynek (Néprajzi Osztály). Utóbbi jövője megalapozásához mindenekelőtt szilárd szaktudományi bázisra volt szükség. Ez az 1880-as évek végére született meg a Néprajzi Társaság létrehozásával (1889), ami egészen a parlamentig képes volt eljuttatni a tudományág és a múzeum fejlesztésének ügyét. [6]

Mindezzel együtt némely más korabeli társadalomtudományhoz képest a néprajz – és benne a Néprajzi Múzeum – tevékenységét a kezdetektől fogva az útkeresés jellemezte: hogyan határozza meg saját, társadalmon belüli szerepét, mit gyűjtsön, illetve az általa felhalmozott gyűjteményeknek hogyan szerezzen olyan társadalmi elismertséget, ami azt a múzeum létezését, sőt továbbfejlődését is garantáló épülettel ismeri el. Ez a kettős kihívás napjainkig rányomja bélyegét a múzeum sorsának alakulására. Más jellegű múzeumoknál a „mi végre vagyunk?” kérdés legalábbis a 19. század végére olyan szilárd alapokon nyugvó állítássá változott, ami önálló épület formájában is manifesztálódott (Nemzeti Múzeum: 1838; Iparművészeti Múzeum: 1896; Szépművészeti Múzeum: 1906, illetve a vidéki városok közönségét kiszolgáló helyi múzeumok). Ezzel szemben a Néprajzi Múzeumnak egyszerre kellett saját tevékenységi és gyűjtőkörét újra és újra definiálnia [7], és a 19–20. század fordulóján robbanásszerűen gyarapodó gyűjteményei számára megfelelő elhelyezésért harcolnia.

Ez a két problémakör már abban a tervezetben is szorosan összefonódott, amely a Néprajzi Osztály megszüntetését javasló Jókai-féle bizottság jelentését követően először foglalkozott az elhelyezés kérdésével. A millenniumi megemlékezés előkészítésére felállított bizottság úgy látta kivitelezhetőnek a Nemzeti Múzeum épületének erre a célra való alkalmassá tételét, hogy a természettudományi tárakat és a Néprajzi Osztályt egy új, összesen tízezer négyzetméteres múzeumépületbe költöztetik – azt a koncepcionális kérdést is napirendre tűzve, hogy azok külön múzeumot alkossanak-e, vagy maradjanak a Nemzeti Múzeum kebelében –, amelyben a néprajzi múzeumra és az előcsarnokra összesen 1150 négyzetméter jutott volna.

A bizottság tagjaként Xántus – értelemszerűen saját osztálya érdekeit képviselve – csaknem háromszor akkora (3150 négyzetméteres) elhelyezést igényelt, amelyből öt termet (ezer négyzetméter) szánt az „általános”, míg nyolcat (ezerhatszáz négyzetméter) a hazai gyűjtemény bemutatására, egyszersmind le is fektetve annak a „végleges, kétirányú ethnographiai gyűjtemény”-nek az elvi alapjait, ami máig meghatározza a múzeum gyűjteményszerkezetét. Ezt Xántus a közvélemény és az „irányadó tudományos körök” szándékára hivatkozva az alábbiak szerint képzelte el: „I. Egyetemes gyűjtemény az egész világ minden részéből, ha nem is oly teljes, mint más gazdag nemzeteknél, de még is oly terjedelmű, hogy nálunk is lehessen tanulmányozni az egyetemes néprajzot, s e végből ne legyünk kénytelenek messze eső városokba menni. II. (…) egy teljes hazai ethnographiai gyűjteménycsoport, mely magában foglalja az egész haza minden nemzetiségbeli lakójának öltözékét, ékszereit, eszközeit és szerszámait, hangszereit, halászati és vadászati eszközeit, fegyvereit, házi ipara tevékenységét (…).” [8] Ekkorra tehát Xántus, majd két évtizeddel korábbi álláspontját [9] egyértelművé téve amellett állt ki, hogy a magyar és nem magyar gyűjtemények Béccsel ellentétben egyetlen múzeumban kapjanak helyet.

Minthogy a fentiekben vázolt elképzelés is papíron maradt, csakúgy mint a Néprajzi Osztálynak az épülőben levő Iparművészeti Múzeumban történő elhelyezése (ami éppen azért nem épült meg teljes egészében, mert a néprajzi gyűjteményt végül nem ott helyezték el [10]), 1892-ben szükségmegoldásként a Várkert bazárba költözött a gyűjtemény, majd a következő évben egy Csillag (ma Gönczy Pál) utcai bérház négy szobából álló lakásába. Noha ezt is ideiglenes megoldásnak szánták, csaknem másfél évtizedig szolgált a Néprajzi Osztály otthonaként, azzal a kétségtelen előnnyel, hogy a szóban forgó időszakban robbanásszerűen növekvő gyűjtemény elhelyezésére mindig újabb és újabb lakásokat lehetett kibérelni, így az épület több szintjét elfoglaló múzeum alapterülete 1902-re elérte a 2623 négyzetmétert. [11]

A Néprajzi Osztály Csillag utcába költözésével nagyjából egy időben lezajlott másik alapvető változás Xántus 1894-ben bekövetkezett halálával Jankó Jánosnak az osztály, Pulszky nyugalomba vonulásával pedig Szalay Imrének a múzeum élére történő kinevezése volt. Utóbbi már minisztériumi tisztviselőként jelentős szerepet játszott abban, hogy az osztály elmozdult a holtpontról, és 1916-os nyugdíjba vonulásáig tartó igazgatása nagyban hozzájárult a Néprajzi Múzeumnak az első világháborúig tartó aranykorához.

Ennek bizonyságául álljon itt egyetlen adat: 1894 végén az osztály tárgyállománya valamivel kevesebb mint hétezer darab volt, míg 1916 végén megközelítette a kilencvenezret.

1894 végére tehát minden együtt volt ahhoz, hogy a Néprajzi Osztály fennállásának új korszaka vegye kezdetét: tettre kész új vezetés az osztály és az intézmény élén, a gyűjtemény bemutatása szempontjából a korábbinál kedvezőbb, a gyűjtemény gyarapodásával együtt bővíthető elhelyezés, szerény, de előre tervezhető gyűjteménygyarapítási támogatás, és minden nagy ívű fejlődés elengedhetetlen mozgatórugója: az erők összefogását kikényszerítő nagy feladat, az ezredéves kiállítás. Legelső lépésként azonban a gyűjtemény „felállítása”, azaz kiállítás formájában történő bemutatása mellett ki kellett dolgozni az osztály hosszú távú gyűjteménygyarapítási programját. Ennek első verzióját mintegy másfél évvel a kinevezését követően készítette el Jankó, megtartva a korábbi, még Xántus elképzelésein nyugvó alapszerkezetet, de a tennivalókat az ezredéves kiállítás feladatrendszerébe beillesztve részletesebben kifejtette, hogy a Néprajzi Osztálynak a jövőben mit és miért kell gyűjtenie. [12] Bő egy évvel később, 1896 novemberében, immár az ezredéves kiállítás tapasztalataival a tarsolyában, készült el az osztály tíz évre szóló programja. [13] Ebben Jankó részletesen bemutatta az osztály előtörténetét, gyűjtési és ahhoz kapcsolódó tudományos programját, a gyűjtemény elhelyezéséhez szükséges feltételeket és az adott helyzetben elérhető lehetőségeket, a bemutatáshoz szükséges berendezés jellegét és mennyiségét, a gyarapításhoz és feldolgozáshoz minimálisan szükséges éves támogatás mértékét, a tudományos eredményeket közreadó publikációk kiadásának szükségességét és azok jellegét, és végül a mindezek végrehajtásához elengedhetetlen személyi feltételeket.

Mind az 1895-ös jelentés, mind pedig az 1896-os előterjesztés kulcsfontosságú eleme a gyűjteménynek a kezdetekkor kialakult szerkezeten alapuló fejlesztési terve. A három fő egység, a magyar alosztály – és benne nemcsak a magyarországi nemzetiségek, hanem azok határon túli részeinek anyaga is –, a magyarral nyelvileg és kulturálisan rokon népek alosztálya és a külföldi alosztály megfelel a Néprajzi Osztály Jankó utódai által is javarészt megtartott felépítésének, az azon alapuló gyűjtési és kutatási stratégiának, és alapjaiban nem tér el a Néprajzi Múzeum jelenlegi gyűjteményi szerkezetétől sem. Mindemellett Jankó létrehozott egy olyan fizikai antropológiai gyűjteményt is, amelynek révén a „…jelenleg élő, a magyarok bejövetele óta élt, sőt a magyarokat megelőzőleg hazánkban lakott népek és nemzetiségek anthropologiájának alak-elemeit…” kívánta tanulmányozni, hogy annak alapján kimutathatóvá tegye „…magyar népünknek hovatartozását s az abba olvadt idegen elemek viszonyát…” [14]

A fent vázolt körülmények, amihez hozzátehetjük az Európán kívüli egykorú és ősi kultúrák tárgyi anyagában akkoriban világszerte megfigyelhető és a Néprajzi Osztályt is elérő hatalmas gyűjteménygyarapítási boomot, a következő évtizedben az osztály gyűjteményeinek megismételhetetlen növekedését idézték elő. A Csillag utcai „korszak” alatt mintegy 48 500, csaknem felerészben magyar és európai, valamint Európán kívüli tárgy ömlött be a múzeumba, és volt olyan év (1898), amikor több mint 13 500 tárgyat vételeztek be.

Ez a valójában kezelhetetlen gyarapodás ismét felszínre hozta az elhelyezés problémáját, méghozzá egyszerre az épület és a finanszírozás oldaláról is. Miközben az 1896-os tervezetében Jankó az akkor létező, illetve kilátásban levő gyűjtemények elhelyezésére számított kétezer-ötszáz négyzetméter mellé további ötszáz négyzetmétert tervezett – amit a múzeum a Csillag utcában soha nem is tudott volna elérni –, mint láttuk, a gyűjtemények nagysága a szóban forgó időszak alatt megtöbbszöröződött. Ekkora tárgymennyiséget már nem csak bemutatni, megőrizni sem lehetett: a gyűjtemények zsúfoltsága miatt súlyos károk keletkeztek a szerves anyagú és a fémtárgyakban, ugyanakkor a gyűjteménygyarapodás folytonos nyomása alatt bérbe vett újabb és újabb lakások bérleti díja már 1899-ben meghaladta az osztály összes többi kiadását, és 1905-re 35 ezer koronára emelkedett, miközben a műtárgygyarapításra rendelkezésre álló éves keret még mindig csak nyolcezer koronát tett ki.

Ez a kettős szorítás kényszerítette ki a múzeum újabb költözését 1906-ban. A városligeti Iparcsarnok épületében nemcsak kétszer akkora területhez (5400 négyzetméter) [15] jutott a múzeum, hanem annak kupolacsarnokában szabadon is elhelyezhettek nagyméretű tárgyakat, nagy üvegtáblákon keresztül természetes fénnyel világítva meg a teret. Az újabb költözés másik, legalább ennyire kedvező hatása az volt, hogy a korábban épületbérlésre fordított összeg nagy részét gyűjteménygyarapítási, illetve tudományos célokra fordíthatták: a következő mintegy másfél évtizedben évente 25 ezer koronát költhetett az osztály az ország pusztuló néprajzi anyagának megmentésére. Ehhez járult a korábbi években is rendelkezésre álló keret, azaz gyűjteménygyarapításra évente összesen 34 ezer koronát fordíthattak. [16]

A kedvezőbb elhelyezés és finanszírozás alapot teremtett arra, hogy az 1902-ben elhunyt Jankó helyébe lépő Semayer Vilibáld újrafogalmazza az osztály tudományos és gyűjtési stratégiáját. Ebben lényegében megőrizte a Xántus és Jankó által lefektetett alapokat, de szükségesnek tartotta, hogy módosítsa a gyűjtés és a kutatás súlypontjait. [17] Elismerve a korábbi magyarországi gyűjtések alkalmi jellegét, az ország régiónként és nemzetiségenként történő teljes felgyűjtését tűzte ki célul. [18] Azaz Magyarország esetében mind területi értelemben, mind tárgytípusok tekintetében egy bastiani értelemben vett teljes gyűjtésre törekedett, ugyanakkor az Európán kívüli gyűjtemények vonatkozásában megelégedett a gyűjtemények hiányainak pótlásával. Ezzel szemben a korábbinál nagyobb hangsúlyt kívánt fektetni a környező, mindenekelőtt a balkáni országokban, illetve a „mindkétnembeli magyar rokonság” körében végzett gyűjtésekre is, és arra törekedett, hogy a Néprajzi Osztály aktív szerepet játsszon az ott végzett kutatásokban és gyűjtésekben, sőt a saját költségvetéséből is támogassa azokat. [19]

A múzeum iparcsarnokbeli elhelyezése a korábbinál jóval kedvezőbb volt ugyan, de az is csak átmeneti megoldást kínált (a bérlet csupán tízéves időtartamot irányzott elő), mivel állandóan jelen volt az igény, hogy állítsák vissza az épület eredeti, kereskedelmi kiállítási funkcióját.

Így továbbra is napirenden maradt egy saját épület létrehozása, akár más múzeumokat is érintő nagyszabású elképzelés keretében [20], akár önállóan. Ebben a múzeum legerősebb fegyvere saját gyűjteménye volt, amely erre az időre olyan méretűvé duzzadt, ami egyfelől indokolatlanná tett bármifajta társbérletet, másfelől kényszerítő tényezőként szerepelt egy önálló épület létrehozásában. Ez a stratégia világosan kiolvasható Semayernek egy a Nemzeti Múzeum igazgatójának felkérése nyomán benyújtott javaslatából. Elképzelése – minden bizonnyal az idők változásának köszönhetően is – messze túlmutatott azon az állásponton, amelyet Jankó képviselt ebben a kérdésben, aki Semayer szerint arra törekedett, hogy a Csillag utcai bérleti díj folytonos emelkedése kényszerítse ki egy végleges múzeum megépítését. [21] Ezzel szemben Semayer úgy látta, hogy az az állomány (37 ezer beleltározott tárgy), amellyel az osztály vezetését Jankó halálakor átvette „még nem volt megérve a végleges milliós palotára”. [22] Sőt a javaslat készítésekor meglevő 73 ezer tárgyat is – dacára a maga nemében páratlan gyarapodásnak és az osztály gyűjteményében található mind több drága és nagyméretű darabnak – túlságosan kevésnek ítélte ehhez. Ezért úgy vélekedett, hogy a leendő Néprajzi Múzeumnál is azt az utat kell követni, amit a Szépművészeti Múzeum esetében, amikor a múzeum épületének felépítésével párhuzamosan hatalmas összeget fordítottak gyűjteményének létrehozására. [23] Ezért azt tartotta volna helyesnek, ha a múzeum építési költségei közé egymillió koronát is fölvennének a gyűjtemények hiányainak pótlására, mivel a múzeumoknak, mint fogalmazott, „…tanító szerepük csak akkor lehet, ha azok az illető tudományszak egész területét – bármilyen szegényesen – de hézagmentesen és rendszeresen mutatják be.” [24]

Ezzel összhangban terjesztette a múzeum vezetése elé az itt tárgyalt korszak legrészletesebb és legátfogóbb koncepcióját, azzal a megjegyzéssel, hogy abból egyetlen négyzetmétert sem lehet engedni. [25] Az akkoriban rendelkezésre álló területnél csaknem tízszer nagyobbra (45 960 négyzetméter) tervezett épületből 21 ezer négyzetmétert szánt volna az embertani osztály, a magyarság és magyar nemzetiségek, a magyarral „vérileg és művelődésileg rokon népek”, a magyarral szomszédos népek és az egyéb népek úgynevezett szemléltető gyűjteményére, amiben egyúttal a korábbihoz képest megváltozott bemutatási mód is megjelent. Ez a múzeumlátogatók különböző rétegeinek jobb kiszolgálása érdekben a tárgyegyüttest „szemléltető, egybehasonlitó szak- és merőben tudományos gyűjteményre” kívánta osztani [26], amelyek közül az elsőben csak válogatott és alapos magyarázattal ellátott műtárgyakat, a másodikban sorozatokat kívántak bemutatni, míg a harmadikat raktárszerűen szándékoztak kezelni, sőt a tervezet egy külön gyermekmúzeumot is tartalmazott. A fenti grandiózus elképzeléshez Semayer gondos előrelátással egy további egyharmadot is hozzáadott a jövőbeni bővítésre gondolva.

Nem tanulság nélkül való szemügyre vennünk a Semayer által elképzelt múzeum beosztását, mint ahogy az egyes részlegek egymáshoz viszonyított területi arányait is. A tervezetben az alapvető múzeumi feladatokat ellátó kiállítóterek, irodák, raktárhelyiségek mellett egyfelől szerepelnek olyan, akkoriban szokásosnak nevezhető, mára azonban eltűnt funkciót betöltő helyiségek, mint a múzeum tisztviselőinek lakásai, de olyanok is, amelyek speciálisan a korabeli magyar néprajzi múzeumra jellemzők, valamint újszerűnek nevezhető elemek is. Ilyenek például egyfelől az antropológiai vizsgálatokat szolgáló különböző funkciójú helyiségek, másfelől a gyermekeknek szánt kiállítótér a hozzá kapcsolódó „gyermekkorcsmával” vagy a filmvetítést is lehetővé tevő nagy előadóterem, illetve a feltehetően a mai múzeumshopok mintájára elképzelt eladó- és zenehelyiség. Figyelemre méltó a kiállítóterek és a gyűjtemények tárolására szolgáló raktárak (ez utóbbiak területe nagyjából azonos volt az Iparcsarnokban rendelkezésre álló egész területtel) körülbelül 4,5:1-hez aránya, ami arra mutat, hogy Semayer még ekkor is úgy képzelte el, hogy a meglévő tárgyak legnagyobb részét a közönség elé bocsátják. Tervezetében Semayer nem tért ki ugyan a múzeum berendezésére és kiállításaira, de felhívta a figyelmet, hogy mivel a kiállítandó tárgyak igen romlandó anyagúak, drága berendezéssel kell számolni, és ismét hangsúlyozta: ahhoz, hogy a múzeum megnyitható legyen, egymillió koronát kellene költeni embertani és néprajzi gyűjtemények gyarapítására. [27]

Az első világháború kitörése nem csupán az új múzeumépület emelésére vonatkozó elképzeléseket húzta keresztül, de legalábbis a világháború végéig lekerült a napirendről a múzeumnak az Iparcsarnokból történő kiköltöztetése is, tekintettel arra, hogy az elmúlt évek során gyűjteményei olyan nagyra növekedtek, hogy szóba sem jöhetett újabb ideiglenes helyre költöztetése. [28] A világháború lezárultával aztán ismét fölmerült a költözés kérdése, egymást követték az elvetélt próbálkozások, míg végül 1923-ra tízmillió koronát irányoztak elő egy új múzeum előkészítő munkálataira. [29] Az egyre növekvő infláció azonban ismét szertefoszlatta a terveket, így végül 1924-ben a múzeum a tisztviselőtelepi (Könyves Kálmán krt.) gimnáziumban kezdte meg történetének következő fél évszázados korszakát.

[1] A Nemzeti Muzeum ügyeinek megvizsgálására kiküldött országos bizottság jelentése, 1881. április 6. Képviselőházi irományok, 1878. XXIV. kötet, 1044–1104. sz., 1878–1059. http://www3.arcanum.hu/onap/opt/a101223.htm?v=pdf&q=WRD%3D%28ethnographia%29&s=SORT&m=1&a=rec. [2] Jókai Mór: Xantus gyűjteménye a muzeumban. A Hon, 1870. november 25. reggeli szám. [3] Legyen elég ehelyütt arra a Xántus és Rómer által gyűjtött, az 1873-as bécsi világkiállításon bemutatott 2100 magyarországi házi ipari (néprajzi) tárgyra hivatkozni, amelyek hazatérésüket követően az Iparművészeti Múzeumba kerültek. [4] Az országgyűlés a Nemzeti Múzeum gyűjteménygyarapítására 1871-től nyújtott évi 5000 forint mellett külön évi 5000 forintot biztosított antik gipsz szobormásolatok beszerzésére (Képviselőházi napló, 1869. XX. kötet, 1871. december 21.–1872. január 23. 1869–420 (1869-XX-220). http://www3.arcanum.hu/onap/opt/a101223.htm?v=pdf&q=WRD%3D%28X%E1ntus%20J%E1nos%29&s=SORT&m=0&a=rec). Mindebből a Néprajzi Osztály egyetlen fillérrel sem részesedett, a kultuszminisztérium csak 1887-től kezdve biztosított 500 forint éves tárgyvásárlási keretet a Néprajzi Osztálynak. [5] Pulszky Ferenc: On the Progress and Decay of Art; and on the Arrangement of National Museum. The Museum of Classical Antiquities 1853, Vol. II., No. V. March, 1–15; uő. Múzeumokról. Vasárnapi Ujság 1875, 28–31. szám [6] Hermann Antal: A Néprajzi Múzeum elhelyezéséről. Ethnographia 1891 2(1): 21–23. [7] Lásd például a múzeumot megalapozó kelet-ázsiai gyűjtemény elleni éles kirohanást (Archaeologiai Értesítő 1871 V(7): 192) vagy éppen egyes gyűjtemények hányatott sorsának kérdését (Néprajzi Értesítő 2011 XCIII: 63–81). [8] Néprajzi Múzeum Irattára (továbbiakban NMI) 7/1891. [9] Xántus János: A magyar népismei kiállításról. Fővárosi Lapok 1872 9(62): 266–267. [10] Ács Piroska: Az Iparművészeti Múzeum palotájának építéstörténete. In Pataki Judit, szerk.: Az idő sodrában Az Iparművészeti Múzeum gyűjteményeinek története. Budapest: Iparművészeti Múzeum 2006: 11–17. [11] NMI 57/1899. [12] NMI 46/1895. [13] NMI 61/1896. [14] NMI 46/1895. [15] NMI 55/1906. [16] NMI 61/1911. [17] NMI 17/1906. [18] NMI 97/1909. [19] NMI 21/1910, NMI 101/1913. [20] Kertész K. Róbert: A Nemzeti Mú-zeum új épületének elhelyezéséről. A Magyar Mérnök és Építész-Egylet Heti Értesítője 1908. február 2. 5. szám [21] NMI 94/1911. [22] Uo. [23] Mravik László: Pulszky Károly emlékének. 1988: 5–17. Budapest: Szépművészeti Múzeum. [24] NMI 94/1911. [25] NMI 81/1911. [26] NMI 17/1906. [27] NMI 81/1911. Magát a múzeum épületét Semayer ötmillió koronából képzelte megvalósíthatónak. A hasonló „konstrukcióban” létrehozott Szépművészeti Mú-zeum megépítésére és berendezésére Csáky Albin vallás- és közoktatásügyi miniszter 1894-ben 3 200 000 forintot irányzott elő, amiből 1 400 000 forintot régi mesterek munkáinak megvásárlására szántak. Ezt 200 ezer forinttal egészítették ki a millenniumi kiállításon szereplő magyar mesterek munkái-ból történő vásárlásra, és nyolc éven át évi 50 ezer forintot kívántak biztosítani modern művek megvételére (Mravik 1988: 7). Mindezt összegezve és koronára átszámítva azt mondhatjuk, hogy a Szépművészeti Múzeum esetében 3 600 000 koronát terveztek magára az épületre és ugyanekkora összeget a múzeum törzsgyűjteményét képező Országos Képtár kiegészítésére és fejlesztésére. Ezt az összeget kell tehát párhuzamba állítanunk a Semayer által 1911-ben kalkulált öt-, illetve egymilliós összeggel. [28] NMI 92/1915. [29] Szemkeő Endre: Törekvések az önálló Néprajzi Múzeum megteremtésére. Néprajzi Értesítő 1997 79: 57–83.