„Ha a Jóisten és a nemzetgazdasági miniszter is úgy akarja”
Jankovics Marcell, a Nemzeti Kulturális Alap vezetője
MúzeumCafé 21.
Három betű: NKA. Három betű, amely a legtöbb kiállítás meghívóján, katalógusán megtalálható. Egy mozaikszó, amelyet felfedezhetünk a színházi, zenei programok nyomtatott anyagán vagy a folyóiratok impresszumában. Egy intézmény, amely nélkül kevés magyar kulturális program, művészeti alkotás valósult volna meg 1993 óta. Egy független alap, amelyet azért hoztak létre, hogy szakmai szempontok alapján működtetett pályázati rendszer segítségével „karnyújtásnyi” távolságot tartson az államtól, ne függjön a költségvetés pillanatnyi állapotától. Tartható-e ez a távolság az élet minden területét érintő megszorítások idején? Milyen eszközök vannak az NKA kezében, hogy a kultúra területén is tapasztalható területi, generációs és szociális egyenlőtlenségeket tompítsa? Jankovics Marcell-lel, a Nemzeti Kulturális Alap bizottságának augusztusban, 1998 után másodszor kinevezett elnökével beszélgettünk, aki egy – az NKA honlapján is olvasható – új középtávú stratégia kidolgozásával kezdte meg munkáját.
– Az új kormányban a Nemzeti Erőforrás Minisztérium illeszti be működésébe a volt kulturális tárcát. Hogyan hat ez a kulturális alap működésére? Változik-e az NKA szerepe?
– Még én sem tudom pontosan. Az NKA elnöke a miniszter, Réthelyi Miklós, aki maga helyett nevez ki valakit a munka végzésére. Ez azt jelenti, hogy én az ő irányvonalát vagyok köteles követni. Mivel ő nagyon elfoglalt, Szőcs Géza kulturális államtitkárral kell egyeztetnem. A minisztert a tanácskozásokon pedig Révész Mária képviseli. Jelen pillanatban úgy néz ki, hogy az NKA szerepe nem változik. Azért fogalmazok így, mert kinevezésem előtt harangoztak olyat, hogy felszámolják, esetleg más rendszerben működtetik az alapot, sőt a kultúrpolitikában ma is vannak olyan személyek, akiknek a jelenlegihez képest más elképzeléseik vannak.
– Mi ennek az oka? Milyen alternatívák kerültek szóba?
– Úgy gondolják, az NKA regionális szerkezettel jobban működne. Ez az elképzelés már 1998 és 2002 között is felmerült, ami akkor úgy nézett volna ki, hogy egy országos csúcsszerv mellett az ország régióiban külön-külön kollégiumi rendszerben döntöttek volna a pályázatokról. Ez ellen már akkor is felléptünk, mert rémesen megdrágítja a rendszert, és a szakmai szempontok is sérülnek. Most a 17 kollégiumban 150 ember dolgozik. Ha létrejönnének a régiós kollégiumok, akkor a szakmai hitelesség érdekében ott is sok kurátorral kellene számolnunk, területenként legalább néggyel, ráadásul hétszeres szorzóval, ami egyrészt megnövelné a költségeket, másrészt szakemberhiánnyal küzdenénk, mert a kurátoroknak cserélődniük kell. Ha viszont gyűjtőkollégiumokat állítanánk fel, amelyekben egy-egy területet legföljebb egy-egy kurátor képviselne, akkor a lobbiérdekek érvényesülnének fokozottan, és a szakmaiság sérülne.
– Egy-egy kollégium erős szakmai kontrollt gyakorolhat a kulturális programok kínálata és megvalósulása felett. Ez a szerep hogyan működik?
– Ez egy jól kitalált rendszer, de van szubjektív eleme: sok múlik azon, kik ülnek a kollégiumokban. A politika ezt persze mindig megpróbálta befolyásolni. Akkor kerül be új tag, ha lejár valakinek a mandátuma. A kurátorok egyik felét a miniszter választja, a másik felét a szakma. A levéltár példáját hozom fel, mert politikai szempontból ez semleges terület…
– De most egy múzeumi magazin részére készül interjú!
– Tudom! Csak a múzeumoknál feltűnőbb politikai mozgást tapasztalhatunk, mert a múzeumigazgatók kinevezése is kihat a kollégium működésére. Emlékszem, amikor Antall József miniszterelnök behívatott, hogy vállaljam el a Magyar Televízió elnökségét. Miután nemet mondtam, mellékesen megkérdezett, kiket cserélnék le a múzeumok éléről. Négy igazgatóból azt a hármat leváltotta, akit javasoltam. Az egyik vezető, akit pártállami kötődései ellenére jó szakembernek tartottam, nemrég ment nyugdíjba. Persze a másik három esetében sem csak a politika döntött. Azért mondtam el ezt a példát, mert jól illusztrálja, hogy nem minden területen érvényesül egyformán a politika szerepe. Minden kormányváltással kinevezett elnök megsínyli, hogy zömmel az előző kormányzat hívei-vel kell dolgoznia. Én már öregember vagyok, türelmesen azt mondanám, hogy két év múlva úgyis mindenki lecserélődik magától. Ennek lennék a híve, de tekintettel kell lennem azokra, akik már várták a változást. Ráadásul sok jelenlegi kurátor – főleg a hosszabbításoknak köszönhetően – egészen 2013-ig ki van nevezve. Azt is elfogadom, hogy a miniszter a saját hatáskörében a saját embereit szeretné mielőbb beültetni. A szakmai delegáltakat viszont megtartanám. Hozzáteszem, hogy a miniszteri kinevezettek között is vannak olyanok a testületekben, akiket kiváló szakembernek tartok, tisztességesnek, és jól tudtunk már 12 évvel ezelőtt is együttműködni. Örülnék, ha ebben a kérdésben hallgatnának rám. Nem véletlenül hirdettem meg, hogy nem akarom fenekestül felforgatni ezt a rendszert. Amit szerkezeti átalakításként javasoltam, annak éppen a múzeumi terület lett volna az egyik nyertese, a műemlékesek azonban ellenezték.
– Mik voltak ezek a javaslatok?
– A műemlék és a régészet egy szakmai kollégiumhoz tartozik, miközben az építészeti kollégium egyedül nem kapott elegendő feladatot. Arra gondoltam, mi lenne, ha a régészet átmenne a múzeumhoz, pénzzel együtt, a műemlék pedig az építészethez kerülne, egyenrangú partnerként, és akkor egy kollégiummal kevesebb lenne. Elég sok szakmai ellenvélemény érkezett, ezeket tudomásul vettem. Közben találtunk az építészet mellé egy feladatot: környezet- és tájépítészet –, ami megoldotta a gondot.
– A múzeumok sajátos helyzetben vannak: nemcsak a múzeumi kollégiumban pályázhatnak, hanem szakterületüktől, programjaiktól függően más kollégiumoknál is. Élnek, pontosabban élhetnek ezzel a lehetőséggel?
– Benne van a stratégiánkban! Nem tartom helyesnek, ha egy szakmai folyóirat rákényszerül, hogy leszűkítse a témáját. Például azt a lapot, amely a színházzal és a filmművészettel együtt foglalkozik, a színházi kollégium visszadobja, hogy menjen a filmeshez, a filmes meg a színházihoz küldi. Résztámogatásokat kell adni. A múzeumoknak sok résztémájuk van, de a közművelődés is minden irányba kimozdulhat. A jövő évi első bizottsági ülésre tervezem bevinni a „nyitásra” vonatkozó módosító javaslatomat.
– Az elkülönített pénzalap eddig önállóságot jelentett az NKA számára. Most nyáron ez sérülni látszott. Az NKA zárolt kétmilliárd forintjáról sokan gondolták: ez a pénz végleg elveszett. Mi a helyzet most?
– Pénzügyekben visszafeleselni nem lehet. Mindamellett próbálkozunk. A zárolás a Nemzetgazdasági Minisztérium döntése volt. Mindenhol elvonások vannak, mert az ország nehéz gazdasági helyzetben van. Tényleg érezhető, hogy ennek az összegnek az elvonása miatt van némi gond, viszont én ezt nem tekintem úgy, mint a függetlenség csorbítását. Nem lehetek teljesen független, ha egyszer a minisztert képviselem. Nem ebben látom a problémát. A gondot akkor érzem, ha kevesebb pénzhez több feladatot rendelnek. A Márai-program például beindul. Ezt egymilliárd forintos költségvetéssel tervezték, de úgy, ha az NKA-nak többletbevétele van. A jövő évre azonban szintén nagyjából 1,3-1,4 milliárddal lesz kevesebbünk, mint amennyi lehetne. A Szerencsejáték Zrt.-től kaptunk egy ígérvényt, miszerint az NKA 10 milliárd 115 millió forint körüli induló keretösszegre számíthat. Ehhez képest a nemzetgazdasági miniszter három napon belül úgy döntött, hogy ebből most csak 8,7 milliárdra építhetünk. Ez 1,4 milliárdnyi csökkentés, mégis meg kell csinálnunk a Márai-programot.
– Hogyan érinti a múzeumi szakmát a költségcsökkentés?
– Egyelőre nem érinti, csak annyiban, hogy a növekménnyel nem számolunk. Ha a Jóisten és a nemzetgazdasági miniszter is úgy akarja, akkor a 8,7 milliárd nem plafon, hanem induló keret lesz. Ha így alakul, a múzeumi kollégium jövőre is megkapja, amit az idén kapott (az interjú 2010 novemberében készült – A szerk.). Idén, ha nem lettek volna elvonások, 12 milliárd forinttal gazdálkodhattunk volna. Minden kollégiumnak volt extra bevétele, ezért mertem stratégiát kitalálni. Most a stratégiát is egy picit vissza kell fogni, mert marad az összeg. Közben a stratégiánk mentén visszakanyarodhatunk az eredeti tervekhez.
– Az említett középtávú stratégia három alappillérre épít: alkotás-terjesztés-megőrzés. A három felsorolt pillér közül az alkotótevékenység prioritást élvez, míg a múzeumoknak az utóbbi kettő tartozik a fő feladataik közé. Lehet-e ezen változtatni? Hogyan lehet motiválni a múzeumokat, hogy az alkotótevékenységet is ösztönözzék, bekapcsolódjanak a kortárs kultúra alkotó folyamataiba?
– Az alkotás búvópatakszerűen jelenik meg a múzeumokban. Ha létrejön egy olyan egyedülálló tárlat, mint a Szépművészeti Múzeum Művészet és kultúra Luxemburgi Zsigmond korában című kiállítása, azt már-már önálló alkotásnak is lehet tekinteni. Ha megjelenik egy olyan katalógus, mint annak a kiállításnak a katalógusa, az olyan kincs, ami alkotásszámba megy. A Múzeumi Szakmai Kollégium is írhat ki olyan pályázatot, amelynek köszönhetően az alkotófolyamatokat támogatják. Nincs kollégium, amely ki lenne zárva az alkotásból.
– A stratégia a támogatásokban a piramiselvet határozza meg. Pedig nem mindegy, hogy kevesebb program valósul meg egyenként nagyobb összegből, vagy ugyanabból az összegből több kisebb költségvetésű projektet támogatnak. Ön az utóbbit támogatja.
– A múzeumok esetében ez úgy nyilvánul meg, hogy előnyben részesíteném a helytörténeti gyűjteményeket, a helyi múzeumokat. Az általam összeállított kulturális stratégiában felhívom a figyelmet, hogy a nagy múzeumok raktárai teli vannak, kiállításaikon ezek a tárgyak nem jelennek meg, miközben azokon a területeken, ahonnan ezek a tárgyak elszármaztak – ezt főleg a Néprajzi Múzeumra értem –, ott a tárgyak nem láthatók. Zala, Somogy, Vas falvai, kisvárosai csak reprodukciókról ismerik az ott készült csodálatos pásztorfaragásokat. Ez vicc! A Nemzeti Múzeumban a saját szememmel láttam, hogy hány honfoglalás kori kardot őriznek, amelyek ott sosem lesznek kiállítva. Meg kell oldani a műtárgyak eljuttatását a kisebb múzeumokhoz. A kicsik mindig fontosak. A piramis számomra úgy jelenik meg, mint az egyiptomi ábrázolásokon: fent van a napkorong, és lefelé sugároz. Nemcsak alulról halad felfelé, azaz épül, felülről is van visszahatás. Zenei példát mondok: az idei hangverseny-támogatás két helyet favorizált: Budapesten ötven, Miskolcon 28 programot támogattunk, a többiek pedig a maradék négyet kapták. Az erősen központosított, nagy intézmények támogatása elsorvasztja a helyi kultúrát. Sokan azt mondják, hogy majd felmennek Budapestre, és megnéznek egy-egy nagy kiállítást. Aztán közeledik az idő, győz a halogatás, lemaradnak. Így jártam én is a szkíta kincsekkel, ami a szívem csücske, és így járok, ha nem vigyázok, a Klimttel! Az olyan intézmények, mint a debreceni Modem, picit megosztja Budapest központi szerepét, valamit átvállal. Ez nemcsak a 200 ezer lakosú városnak kedvező, hanem Nagyvárad, Nyíregyháza, Békéscsaba, Szolnok és a köztük lévő terület lakóinak is felpezsdíti az életét.
– Hogyan próbálnak a szakkollégiumok arra törekedni, hogy földrajzilag arányosabbá váljon a kultúra reprezentációja és a kultúra fogyasztása? Van-e hatékony eszköz erre az NKA kezében?
– A regionalitás gondolata azért merült fel, hogy az NKA nagyobb hangsúlyt fektessen erre a kérdésre. Én egyszerűbben fogom fel: ha 150 kurátorból száz fővárosi, nem lehet azon csodálkozni, hogy a budapesti gondolkodás dominál a kollégiumok szemléletében. Annyira odavoltak a Szépművészeti Múzeum Monet és barátai kiállításával! Nem volt rossz. Ha jól emlékszem, volt több mint 110 ezer nézője – egy 1,7 millió lakosú városból, egy tízmilliós országból. Mire vagyunk oda? Tízszer ennyi embernek kellett volna látnia! A falusi életből kikopott a saját kultúra, megsemmisülőben van. Létezik egy elegáns formája, mint a Néprajzi Múzeumban az Élő népművészet országos népművészeti kiállítás. Imponáló tárlat, de napi szinten mindez pusztulóban van. A falvakban élőknek még szubkultúrájuk sincs. A televízió jelent mindent. Nem az NKA lehetőségein belül látom a problémát, hanem az összműveltségen belül.
– Az európai uniós csatlakozás és az ott megnyíló pályázatok változtattak-e az NKA helyzetén?
– Ott még nem tartunk. Most kellene kiírnunk azokat a pályázatokat, amelyek az uniós témákhoz kapcsolódnak. Ennek két szintje van. Aki már kapott uniós pénzt, annak az önrészét az NKA felvállalja egy meghívásos pályázat keretében. A másik vonal egyik témája lehet az unió, az uniós elnökség. Csakhogy mire a pályázatok megvalósulnak, az elnökség véget ér. Hogy a múzeumok ezt hogyan tudják kiaknázni, nem tudom. Az uniós témát – a Liszt-évhez hasonlóan – kormányszinten lenne érdemes érvényesíteni.
– Elképzelései szerint kiemelt szerepet szán az ifjúság és az időskorúak támogatásának. Ez a múzeumok számára mit jelent? Lesznek újfajta pályázati kiírások?
– Kinevezésem után elsőként Bereczki Ibolyával, a Múzeumi Szakmai Kollégium elnökével ültem le beszélgetni. Ő elmondta, hogy eddig is nagy hangsúlyt helyeztek a múzeumpedagógiára. Az időskorúak esetében azokra az öreg alkotókra gondoltam, akik közül az elmúlt nyolc évben sokan kiestek, mert nem jutottak közel a tűzhöz.
– Hogyan vehetnek részt a pályázatokon a határon túli múzeumok?
– Kevesen tudnak erről a lehetőségről, nem járnak utána, és külön nehézséget jelent, hogy magyarországi lebonyolítót kell találniuk. Ezt azért nem tartom rossznak, mert ilyenkor két intézmény között kapcsolat alakul ki. Ez egy oda-vissza játékot jelenthet: például kiállítási anyagokat cserélhetnek.
– Számíthatnak-e a múzeumok a műtárgyvásárlásra fordítható eddiginél nagyobb pályázati keretre?
– Ez ismét pénzkérdés, hiszen a műtárgyvásárlás sokba kerül. Ennek függvényében a Múzeumi Kollégium feladata, hogy kiírja az erre vonatkozó pályázatokat.
– Elégedett-e a Felemelő évszázad sorozattal? Lesznek ehhez, illetve a Reneszánsz évhez hasonló átfogó projektek?
– Meg szeretném tartani, de most nincs rá külön keret. Jelenleg a kollégiumi keretből erre ráállítható összegekből kell ilyen típusú pályázatokat kiírni.
– Milyen pályázatok várhatók, illetve futnak?
– Terveim között szerepel a műtárgyak digitalizálására támogatást kiíratni. De ez nem az én dolgom, hanem a múzeumi kollégiumé. A stratégiának az a dolga, hogy irányelvet mutasson a kollégiumoknak, és azok a 2011 közepéig ez alapján beküldjék a saját stratégiájukat. Szabadság van!