Határokon átnyúló, komplex „területi” kulturális intézmény
A bajai Türr István Múzeum az átalakulás után
MúzeumCafé 43.
Ha valaki megkérdezi, mi most a bajai múzeum „státusa”, a szűkszavú válasz ez lehet: területi múzeum négy kiállítóhellyel. A Türr István Múzeum 2013-ig, a megyei múzeumi szervezetek megszüntetéséig a Bács-Kiskun Megyei Múzeumi Szervezet tagintézménye volt. És bár valóban ebben a megyében található, regionálisan más a kötődése; ahogyan Kovács Zita igazgató fogalmaz: számukra a legközelebbi nagyváros Szabadka, ahová gyakran járnak, ahol élő szakmai kapcsolatokat ápolnak. A múzeum új, önálló honlapján az intézmény magát Észak-Bácska, az egykori Bács-Bodrog vármegye északi részének tájmúzeumaként határozza meg; elsősorban ennek a területnek az értékeit gyűjti, dolgozza fel és mutatja be. Ugyanakkor a tájmúzeum kifejezés zavarba ejtő, hiszen egy jelentős, sokféle gyűjteménnyel rendelkező, fontos regionális intézményről, múzeumi központról van szó.
A művészettörténész-igazgató számára külön öröm, hogy Baján a múzeumalapítást egy jeles műgyűjtő és művészeti író magángyűjteménye tette lehetővé. Oltványi (Artinger) Imre Bácsalmáson született, Baján járt iskolába, később a Független Kisgazdapárt alapító tagja, bankelnök, pénzügyminiszter, nagykövet, országos múzeumigazgató volt. Gyűjteménye a két világháború közötti kortárs művészet legjavát ölelte fel, és ez vált a múzeum létrejöttének alapjává. A gyűjtemény része lett később a városban 1930-ban letelepedő Nagy István jó néhány munkája is: 1937-ben bekövetkezett halála után özvegye egy negyvenkilenc műből álló kollekciót ajándékozott a frissen alapított bajai képtárnak. Ez az anyag már az új múzeum része lett, mivel a bajai törvényhatósági bizottság 1936 októberében a képtár létrehozásával egy időben határozatot hozott múzeum alapításáról is.
A csaknem kétszázezer műtárgyat tartalmazó gyűjtemény összetétele érzékelteti az intézmény komplexitását: ötvenezres régészeti, csaknem hatezer darabot számláló történeti – hozzá majd ugyanennyi történeti dokumentáció –, nyolcezres numizmatikai, tizenkétezres néprajzi, két és fél ezres képzőművészeti és kétszázat meghaladó iparművészeti tárgy tartozik a kollekcióba. Ezekhez járul az adattár mintegy ötvennégyezer kézirata, a hasonló nagyságú fotó-, film- és hangtár és a tizennégyezres szakkönyvtár. Egy harminchatezer lakosú városban nagy kincs ez. És hogy ezt így is gondolják, arra jó példa a múzeum fejlesztési koncepciója: a Norvég Alaphoz benyújtott pályázat az intézmény oktatási-képzési szerepének erősítését, látványraktár kialakítását célozza.
Ám ehhez szükséges egy jó állapotban lévő, múzeumi célokra megfelelő épület is. Az egykori Bajai Takarékpénztár 1863-tól csaknem száz éven keresztül folyamatosan épített, illetve átépített székháza több stíluskorszak jellegzetességeit is magán hordozza a klasszicizmustól az art decóig. A város főterén, a Szentháromság téren álló kétszintes épület külső felújítása 2011-ben megtörtént. Sajátos módon a múzeum legszebb arcát nem a főtér felé, hanem a mögötte található, jóval intimebb hatású, szép házakkal övezett Roosevelt tér felé mutatja, a látogatók is innen közelíthetik meg a földszinti várostörténeti állandó kiállítást.
A középtávú fejlesztési tervben 2014 és 2020 között három ütemben három kiemelt jelentőségű projektet terveznek, amelyek egymást követően, szakmailag egymásra épülve valósulnak meg. A következő, második az épület déli és nyugati emeleti szárnyának látványtárrá, illetve tanulmányi raktárakká való átalakítása lesz. A harmadikban a belső udvar régészeti feltárására kerül sor, mert valószínűsíthető, hogy ott a város középkori, népvándorlás kori, esetleg őskori régészeti, építészeti, művészeti emlékei kerülhetnek felszínre. A feltárás után az udvar üvegtetős lefedésével, energetikai korszerűsítéssel újabb múzeumi terek kialakítása történhet meg. A földszinti raktárhelyiségek strukturális átalakításával a közönséget szolgáló terek kialakítására lenne lehetőség (könyvtár, szakfolyóirat-olvasóterem, adattár, múzeumi kávézó, információs tér). A fejlesztési terv negyedik ütemében, az IPA program (Magyarország-Szerbia IPA Határon Átnyúló Együttműködési Program, http://www.hu-srb-ipa.com/hu/) keretein belül szeretne a bajai múzeum pályázatot benyújtani a Szabadkai Városi Múzeummal közösen, melynek révén a közös bácskai örökség kapna méltó teret és lehetőséget az európai nyilvánosság előtt is. Ekkorra tervezik az állandó kiállítások felújítását, interaktivitásuk növelését, energetikai korszerűsítését is, a Múzeumfejlesztési Program (korábban Alfa Pályázat) segítségével.
Hogy mennyire szükségszerű a fejlesztés, az a többszörösen átépített, a második világháború utáni szakszerűtlen alakítgatások szomorú nyomait magán viselő belső terek láttán válik nyilvánvalóvá. Fontos szempont az is, hogy a kiemelkedően gazdag és sokrétű gyűjtemény minél nagyobb hányadát meg lehessen ismerni. A régészeti anyagból ma szinte semmit nem lehet látni, pedig bronzkori, avar és népvándorlás kori tárgyai különösen értékesek, és itt találhatók az Európában eddig egyetlen teljes egészében feltárt szarmata temető leletei.
Baja és környéke, Észak-Bácska nemzetiségi szempontból sokszínű: a magyarok mellett élnek itt bunyevácok, sokácok, németek, akiknek viseletét, szokásaikhoz kapcsolódó tárgyait a néprajzi gyűjtemény őrzi. Különösen jelentős a bajai kismesterségek, kisiparos műhelyek eszközkészlete, és országosan, sőt nemzetközileg is ismert és elismert a népi halászati gyűjteményrész. A város történetét különleges tárgyak idézik fel: a céhes relikviák mellett egyedülálló értéket jelent a festett lövésztábla-kollekció. A képzőművészeti gyűjtemény törzsanyaga az Oltványi-gyűjtemény, de komoly értéket képvisel a 19. századi, valamint a Nagy István-kollekció, Telcs Ede szobrászművész és Bossányi Ervin festő és iparművész hagyatékai, valamint a 20. századi, kortárs bácskai képző- és iparművészek művei.
A Türr István Múzeum gyűjteményeit öt kiállítóhelyen (Türr István Múzeum, Nagy István Képtár, Éber-emlékház, Bunyevác Tájház, Bagolyvár–Miskolczy Ferenc-emlékház) hét állandó kiállításon – Baja 300 éve város, Néprajzi csoportok Baja környékén, Élet a Dunán, Nagy István művészete, Éber Sándor, ifj. Éber Sándor és Éber Anna művészete, Baja környéki bunyevácok építészete és lakáskultúrája a 20. század elején, Miskolczy Ferenc művészete – tekintheti meg a látogató Ezek mellett 2014-ben hét időszaki kiállítást rendeznek.
A múzeumépület Roosevelt téri bejáratán át egyenesen a Baja 300 éve város című állandó kiállításba jutunk. Persze a település története ennél jóval régebbi, de az egy nagy termet elfoglaló tárlat csak 1696-tól, a mezővárossá válástól 1996-ig mutatja be a város történetét. A tárgyi anyag gazdag és érdekes, de a kiállítás lassan már önmaga is muzeális lesz, és a műtárgyak állapota is érzékelhetően jelzi a tárlat korát. Pedig mi lenne fontosabb, mint a fenntartó közönségnek a saját múltját bemutatni. A pályázat sikerében bízva reméljük, tudósíthatunk majd az újrarendezett várostörténeti kiállításról is.
Hasonlóan koros a néprajzi állandó kiállítás is. A Néprajzi csoportok Baja környékén című tárlat a régió településeinek és nemzetiségeinek életét illusztrálja a délszláv népcsoportok – szerbek, bunyevácok, sokácok – megtelepedésétől a németek szervezett betelepítéséig, majd azt a folyamatot, amelynek során 1945 és 1948 között, a németek kitelepítését követően több száz székely és magyar család került Baja környékére.
A legújabb állandó kiállítás, az Élet a Dunán „csak” tizenhárom éves. Európa második legnagyobb folyója kétségtelenül a város életének fontos szereplője. A folyamszabályozások előtt a Duna Paks alatt hatalmas kanyarokat írt le, sok mellék- és holtágra szakadt, medre homokos, iszapos volt. Az árterületen élők az áradó vizet természetes vagy mesterséges csatornákon át az ártéri tavakba vezették, tórendszereket alakítottak ki. A lakosság halászatból, állattenyésztésből és az erdőből élt. A 19. században megépült gátak véget vetettek az ártéri gazdálkodásnak. Paks és Batina között a század közepéig tizenegy kanyart vágtak át, a meder kilencvenhat kilométerrel lett rövidebb. A halászat története legalább olyan hosszú, mint a Duna szabályozás előtti kanyargó medre: ez lett a város hírnevének egyik megalapozója. A kiállításból megtudhatjuk, hogyan készül az itteni, különleges, „gyufatésztás” halászlé, de megismerhetjük a hajómalmok működését, jelentőségét is.
A négy kiállítóhely közül a néprajzi állandó kiállításhoz szorosan kapcsolódik a Bunyevác Tájháznak a bunyevácok építészetét és lakáskultúráját bemutató tárlata. Az utóbbi kifejezés kissé új keletűnek tűnik az anyag természetéhez viszonyítva. A török uralom, illetve az azt követő felszabadító háború következtében Baja és a környék magyar lakossága elpusztult vagy elmenekült. A balkáni keresztény lakosság tömegesen menekült északra, és egy részük a Bácska elpusztított területein telepedett le. 1686-ban jelentős számú bunyevác (katolikus délszláv népesség) érkezett Bajára, Szegedre és Szabadkára, valamint a városok környékére. A bunyevácok a dalmát tengerparttól északra eső területről, Bosznia–Hercegovinából jöttek. Népnevük jelentése valószínűleg a Buna folyó vidékéről való ember. A horvát nyelv nyugat-hercegovinai típusú nyelvjárását beszélik. Baján a város déli, valamint északi részén, Szentistvánon éltek és élnek ma is nagyobb számban. Az alföldi háromosztatú háztípust idézi a vályogtéglából épült, nádtetős tájház. A berendezési tárgyak, a házilag szövött gyapjúpokrócok, ágy- és asztalterítők mellett a viseletek a bunyevácok ízlését, esztétikai igényességét idézik különleges anyagaikkal. Ha népviseletük nem is, de szokásaik a mai napig élők.
A három másik kiállítóhely mindegyike a helyi képzőművészet országos jelentőségét érzékelteti. A bajai múzeum 1937-ben az első országos kortárs művészeti képtár lett, az Új Magyar Kép- és Szoborgyűjteménybe hatvankét táblaképet és tizenkét szobrot leltároztak be. Ebből negyvenkilenc művet közvetlenül a felkért alkotók ajándékoztak, abban a reményben, hogy a megszületendő képtár állandó kiállításban mutatja majd be az ajándékba kapott alkotásokat. A kollekcióhoz tartozott az a negyvenkilenc Nagy István-műből álló együttes, amelyet éppen ekkor, a művész halála után, 1937-ben özvegy Nagy Istvánné ajándékozott a képtárnak, és amely által létrejött a bajai képtár másik fontos egysége. Ez a két jelentős, országos hírű kollekció az, ami ma a Nagy István Képtár kiállítóterében megtekinthető. A Vojnich Kúriában 1985-ben nyílt meg a Nagy István Képtár, az 1873-ban Csíkmindszenten született művész életművének jelentős részét bemutatva. A Magyar Nemzeti Galéria és a szabadkai múzeum mellett Kecskeméten, a Katona József Múzeumban látható még nagyobb műtárgy-anyag tőle (az elsőben nincs ugyan kiállítva, Kecskemétre pedig Glücks Ferenc gyűjtő adományaként került).
Az Éber-emlékház már annak a polgárvilágnak a része, amely oly jellemző a soknemzetiségű, sokvallású és mégis egységes városra. Idősebb és ifjabb Éber Sándor és Éber Anna ebben a házban töltötték életüket, hagyatékukat az eredeti helyszínen tekintheti meg a látogató. A festményeken, rajzokon, szobrokon kívül ez a ház őrzi az Éber család több évtizeden keresztül gyűjtött helytörténeti, irodalomtörténeti dokumentumait és a bácskai, sárközi vidékről származó néprajzi, népművészeti tárgyakat is. Az Éber család egykori otthona azonban nem pusztán művészi hagyatékok kiállítóhelye: egy 20. század eleji kisváros polgári értékrendjének, ízlésének tárgyi emlékeit őrzi, egy olyan világ életterét, amiről ma sokat beszélünk, de sajnos keveset tudunk róla. Idősebb Éber Sándor (1878–1947), lelkes, fiatal rajztanár és festő 1902-ben telepedett le Baján. A budapesti Mintarajziskolában Székely Bertalan növendéke volt 1896 és 1900 között. A monumentális feladatok, a freskófestés vonzotta elsősorban. A Tanítóképző Intézet tanáraként érkezett Bajára, ahol két évtizeden át tanított – és alkotott is: az intézet egyik tantermének falára 1906-ban készítette el Művészi nevelés címmel első freskóját. Az 1910-es évektől azután számos dekoratív, kissé szecessziós, néhol magyaros elemekkel díszített monumentális faliképet, freskót, illetve seccót készített többnyire egyházi megrendelésre: a bajai ciszterci rendház társalgójában (1910) és több templomban: Szászváron (1913), Hajóson (1916–17), Hercegszántón (1924), a nagykanizsai ferences templomban (1927), Kelebián (1929), a bajai III. Béla Gimnázium dísztermében (1932), a pécsi ferences templomban (1933), Bácsborsódon (1934), a bajai belvárosi (1938) és józsefvárosi templomban (1943), Tolnán (1939) és a bajai Rókus-temetőkápolnában. Élete során huszonkét templom, illetve iskola falát díszítette falképeivel. Emellett tájképeket, portrékat is készített. Otthona és műterme művészeti központnak számított Baja kulturális életében: pályatársak ültek modellt a festőnek, de hivatalos portrékat is festett. Első gyűjteményes kiállítását Baján 1925 őszén rendezték meg, ekkor száznyolcvan alkotását mutatta be. Budapesten a Nemzeti Szalonban 1926 márciusában nyílt gyűjteményes kiállítása, ettől kezdve rendszeresen szerepelt a Nemzeti Szalon tárlatain. A bajai zenei élet szervezésében is tevékenyen részt vett: tíz évig volt a bajai Daloskör karnagya, a Liszt Ferenc kör alapító tagja, majd elnöke, a hangversenyeken ő maga is fellépett. Küzdött a város műemlékeinek megőrzéséért, művésztelep létrehozását tervezte. Élete utolsó éveinek alkotásaiból 1947-ben festő-gyermekeivel, Annával és Sándorral együtt közösen rendezett kiállítást Baján, Pécsen és Szekszárdon.
Ifjabb Éber Sándor (1909–1985), az idősebb testvér a Képzőművészeti Főiskolán 1927 és 1931 között Rudnay Gyula növendéke volt. Párizsi tanulmányútja után, 1940-től szinte kizárólag pasztellkrétával dolgozott. Harmincnyolc éven át tanított a III. Béla Gimnáziumban, az Építőipari Technikumban és a Tanítóképzőben. Művészettörténeti előadásaival jelentős szerepet vállalt a város közművelődésében. Édesapja hatására elsajátította a freskó- és a sgraffitotechnikát, és számos vidéki intézmény falát díszítette alkotásaival. Gondozta édesapja művészi hagyatékát és a képzőművészeti, helytörténeti, néprajzi, régészeti ritkaságokat őrző Éber-gyűjteményt, folytatta a gyűjtést. Éber Anna (1905–2002), az ifjabb testvér szintén Rudnay-tanítvány volt, majd ösztöndíjasként Firenzében és Rómában tanult. Ő Budapesten élt és alkotott. E változatos és sikeres életpályák kiindulópontja és helyszíne az Éber-emlékház – valami egyedi, különleges, a város sajátos értéke.
Baja városközpontjában, a Szentháromság tértől lefelé sétálva, a Sugovica partján áll az 1930-as évektől Bagolyvárként ismert épület, amely egykor Miskolczy Ferenc (1899–1994) festőművész, múzeumalapító, lokálpatrióta bajai honpolgár otthonaként szolgált. A festő még életében Baja városnak ajándékozta az ingatlant alkotásainak, magángyűjteményének egy részével együtt, azzal a kikötéssel, hogy halála után a hely emlékházként legyen látogatható. A bajai közönség 1998 óta várja ennek a különleges épületnek a megnyitását, ami ez évtől végre látogatható, és egyedi élményt kínál. A minimális költséggel – annyi pénzből, ami egy országos múzeum számára egyenesen elképzelhetetlen – berendezett emlékház maximális eredménnyel újult meg. Amilyen kicsi az épület, olyan sok minden fért bele. Akár az Éber-emlékházban, itt is egyfajta csodavilágba kerülünk: benne járunk a festő és felesége mindennapjainak terében, egyúttal megismerhetjük a 20. század művészettörténeti korszakait, egy kisvárosi művész-polgár, kultúrapártoló hétköznapjait. A geometrikus elemekből összerakott téglaborítású házat kis kert veszi körül, ahonnan, mint az emeleti teraszról, illetve a kis toronyból, meg a tetőről, csodás kilátás nyílik a Duna Sugovicaként ismert ágára. A látvány festőisége vetekszik a kertével, ahol a művész szobrai állnak a növényzetben elrejtőzve. Bent hófehér falak, hatalmas ablakok jelzik, hogy jóllehet lakásban vagyunk, de műteremben járunk. A picinyke hálószoba vagy inkább fülke, a parányi konyha, fürdő mellett a nappali, a műterem az alkotás helyszíne és a művek bemutatóhelye. Szerencsés és ügyes ötlet volt a falak elé a művek reprodukciójával ellátott, mozgatható plexipaneleket helyezni, így ha akarjuk, kilátunk, ha nem, a művek száma gyarapodik az ott láthatókéval. A filmvetítés pedig az idős művészt idézi elénk. Még így is, hogy valójában igazi felújítás nem történt, csak a legszükségesebb javításokat végezték el, az emlékház hibátlan élményt nyújt.
A múzeumnak négy-ötszáz fős baráti köre is van, ők eljárnak minden rendezvényre. Amelyekből szintén van elég: a minden hónap utolsó szerdáján megrendezett Múzeumi Esték, a kiállításmegnyitók mellett a város számos könyvbemutatóját is ide szervezik. Ami a múzeumpedagógiát illeti, Kovács Zita igazgató úgy jellemzi: „túl jó.” Amit persze úgy kell érteni: túl sok a program ahhoz képest, hogy jelenleg nem is foglalkoztat a múzeum múzeumpedagógust. Még szerencse, hogy Kovács Zitának és kolléganőjének, Merk Zsuzsa történész főmuzeológusnak van pedagógusi végzettsége (is), így azután Kothencz Kelemen néprajzkutatóval és az Éber-emlékház kurátorával, Kollárné Éber Orsolyával együtt őrájuk hárul minden múzeumpedagógiai munka, ami nem kevés önmagában sem, hiszen az iskolákkal kötött szerződések alapján folyamatosak a foglalkozások, sőt egy pályázat eredményeképpen nemcsak a városi, hanem a környékbeli, halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek is részesülhetnek ezekben.
Ez a fajta „mindenesség” jól illusztrálja a területi múzeumokban általános munkamegosztást. És bár nem kevésre érvényes közülük az a fajta, a bajai múzeumot jellemző komplexitás, amelynek révén nem ritkán alig különböznek gyűjteményeik száma és nagysága, valamint feladataik jellege tekintetében az egykori anyaintézményektől, a mai megyei hatókörű városi múzeumoktól, mégis azok létszámának töredékével látják el feladatukat, egy-egy város, sőt egy-egy régió kulturális szolgálatát.