Hatékony módja-e az állami mecenatúrának a KOGART minisztériumi támogatása?
MúzeumCafé 5.
Fertőszögi Péter művészettörténész, a KOGART Alapítvány kuratóriumának elnöke
A KOGART nem kap állami támogatást! Az OKM-mel kötött szerződésben az áll, hogy ha az Alapítvány a KOGART Kortárs Művészeti Gyűjtemény műtárgyvásárlásaira támogatást gyűjt be a vállalati szférától, akkor a minisztérium minden befolyt millióhoz ötszázezer forintot ad, maximum évi 50 millióig. Vagyis ha az Alapítvány egyetlen fillért sem gyűjt be, semmit nem kap a tárcától, a KOGART-nak tehát a hozzájárulásért meg kell dolgoznia.
A Kovács Gábor Művészeti Alapítvány 2007 őszére kidolgozott egy gyűjteményépítési programot (ennek szabályzata elérhető a www.kogart.hu honlapon; sok félreértés tisztázódna, ha a kezdeményezés támadói elolvasnák). Ehhez kért elsősorban erkölcsi, és nem anyagi támogatást a tárcától. Hiller István döntött úgy, hogy a programhoz anyagilag is hozzájárul, s ennek a mértékét is ő határozta meg. Az Alapítványnak nem feladata elemezni, milyen helyzetben vannak a közgyűjtemények, és az sem tartozik ránk, hogyan osztja el a tárca a rendelkezésére álló anyagiakat.
A dolog szakmai vonatkozásait illetően fel kell tenni a kérdést: létezik-e egyáltalán szakmai konszenzus a kortárs képzőművészeti életben? Van-e olyan objektív, külső befolyásoktól mentes szakmai közösség, amely megmondhatja, mi az érték és mi nem? Félő, nincs ilyen. A szakmát egymással is parttalan vitákat folytató érdekcsoportok alkotják, ez pedig inkább hátráltatja, mint segíti a pezsgő művészeti élet kialakulását.
Ezt mutatja az is, hogy a KOGART kezdeményezését senki nem vizsgálja abból a szempontból, hogy az vajon szolgálja-e a magyar képzőművészet érdekeit. Senki nem említi, hogy az Alapítvány öt év alatt jelentős összeget kíván begyűjteni műtárgyvásárlásra, vagy hogy ezek a százmilliók a minisztériumi hozzájárulással együtt elsősorban annak a több száz képzőművésznek a javát szolgálják, akiknek az alkotásait megvásároljuk. A gyűjtemény éves gyarapodását kiállításon és katalógusban is bemutatjuk, a program végén reprezentatív albumban jelentetjük meg. A gyűjteményt egyben tartjuk, tároljuk, biztosítjuk, kétévente kiállítjuk vidéken, háromévente külföldön, és bármikor ingyenesen kölcsönadjuk akár az egészet… Vajon ki áldoz még ennyi pénzt és energiát a kortárs képzőművészet népszerűsítésére?
Miért jó ez a magyar államnak? Létrejön egy gyűjtemény, amely egyes művészeti irányzatok, csoportok favorizálása helyett igyekszik átfogó képet adni a kortárs képzőművészetről. Másrészt az ehhez szükséges anyagi forrásokat döntően nem az államnak kell előteremtenie, mégis érvényesítheti saját szempontjait. Végül: az állam a hozzájárulást öt év alatt bőségesen visszakapja. Köztudott ugyanis, hogy a hazai műkereskedelem jelentős része a szürke gazdaságban zajlik; az Alapítvány által számlával igazoltan műtárgyvásárlásra fordított pénz nem elhanyagolható része viszont visszakerül az államkasszába adó és járulék formájában.
Ha pedig valaki azt sajnálja, hogy ez nem neki jutott eszébe, vagy úgy gondolja, hogy nagyobb szakértelemmel tudná mindezt megvalósítani, alkossa meg a saját programját és vágjon bele. Amennyiben hasonló céllal és hasonlóan világos keretek között újabb projektek jönnek létre a kortárs képzőművészet érdekében, és azok sikeréhez a magyar állam nem járul hozzá, akkor kell majd felháborodni.
Bordács Andrea esztéta, egyetemi docens, AICA Magyar Tagozata
Elvi kérdések A hazai múzeumok alapvetően katasztrofális állapotban vannak. Magyarországon még nem feltétlenül tartozik egy-egy cég arculatépítő elemei közé, hogy támogassa a kultúrát. Ha vannak is ilyen kezdeményezések, egyáltalán nem biztos, hogy a szakmai konszenzus által is megerősített értékeket támogatják. A művészeti közeg természetesen mindig örül, ha az állami mecenatúra mellett új szereplők is megjelennek a színen. Ebben a helyzetben döntött úgy az OKM, hogy az üzleti szférát a képzőművészeti életben való részvételre ösztönzi. Noha a minisztérium azt állítja, hogy az Art&Business nevű akcióra szánt összeget nem az OKM-tól és nem is az NKA Képzőművészeti Szakkollégiumától vonta el, ha összehasonlítjuk a 2007-re és a 2008-ra kiírt pályázatok pénzügyi kereteit, azok között nagyjából éppen ekkora mértékű csökkenés tapasztalható (lásd: www.nka.hu). S noha a szakma örül a művészeti életet pártoló kezdeményezésnek, annak nem, hogy amíg a közintézményeinket fenntartó minisztérium ezen feladatainak ellátásából kivonulni látszik, aközben egy magánalapítvány műtárgyvásárlását jóval több pénzzel támogatja. Ráadásul ennek a közpénzek a megítélése pályáztatás – ami máshol az Art&Business koncepció alapvető elve –, a többi magánkezdeményezéssel való versenyeztetés, illetve a szakmai kuratóriumok jóváhagyása nélkül történt.
Az átgondolatlan, a szakmai legitimációt nem élvező pénzosztás elvén, a közintézmények háttérbe szorításán túl az a legnagyobb kérdés, hogy ez a kezdeményezés valóban „jelentősen javítana a magyar kortárs művészet helyzetén”? A tervezett/beindított folyamat csak egyes egzisztenciákon segít, a kortárs művészet helyzetén általában nem. 2008-ban, amikor az a legnagyobb problémánk, hogy nem vagyunk részesei a nemzetközi művészeti életnek, egy ilyen nemzeti orientációjú gyűjtemény irreleváns. Ráadásul tisztázatlan a művek sorsa: azok az évente vállalt két bemutatáson túl hol lesznek elhelyezve? Problémás az elárverezésre szánt huszonöt mű státusza is.
Arculat A KOGART arculatát meghatározza létrejötte óta működő kiállításpolitikája, amely kortárs klasszikusokra és történeti anyagra épül. Az intézmény műtárgyakhoz való viszonya erőteljesen összekapcsolódik a vállalati-magán dekorációs megjelenésekkel, a pénzügyi elit kiszolgálásával. Ráadásul tevékenységére rávetül az első szakmai tanácsadó testülettel szembeni konfliktus, amelyben a szakmaiság és a személyes ízlés közötti szakadék nyilvánult meg. Ezt a hozzáállást a szakma azóta sem tudja elfelejteni, hiába a kortárs művek vásárlásához felállított szakmai testület.
Távlatok Jelenleg úgy tűnik, hogy külföldi műtárgy beszerzése teljesen irreálisnak tűnik. A közintézmények ellehetetlenítése hosszú távon veszélyezteti a hazai múzeumok nemzetközi legitimációját is. Úgy vélem, sokkal inkább lendítene a hazai kortárs művészet helyzetén, ha a nemzetközi színtéren való megjelenésre fordítanánk energiáinkat és pénzünket. Az volna talán a legpraktikusabb megoldás, ha a KOGART öt év alatt nem 650, hanem csak 500 millió forintból építene gyűjteményt, a minisztérium pedig a 150 millió forintot egyéb, a kortárs művészetet serkentő projektekbe plántálná, többek között előzetes szakmai konzultációk nyomán a hazai kortárs művészet nemzetközi színtéren való megjelenésére tenne erőfeszítéseket.