A hazai bemutatót felvezető kötet
Magyar önarcképek az Uffiziből
MúzeumCafé 39.
Első hallásra meglepő lehet, de az Uffizi Képtár magyar önarcképeit feldolgozó kötet úttörő vállalkozás. Nemcsak hazai vonatkozásban, hanem nemzetközileg is. Az 1664-ben Leopold Medici által alapított, minden kor és náció legkiválóbb képzőművészeinek arcmásait gyűjtő kollekció ugyanis csak az ezredfordulón került a művészettörténeti érdeklődés homlokterébe. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a holland és a svájci portrékat feldolgozó katalógusok után a magyar kiadvány a harmadik, amely tudományos szempontok szerint veszi számba a gyűjtemény egy nemzeti szegmensét. A több ezer tételes együttes magyar vonatkozású műveit elsőként Végh János emelte be a hazai köztudatba 2004-es cikksorozatával. A most megjelent kötet szerkesztője, Fehér Ildikó az ő ösztönzésére vállalkozott az anyag feldolgozására. Munkájához nagy segítséget nyújtott Boskovits Miklós professzor, aki évtizedek óta szívén viselte az Uffizi magyar önarcképeit. (Ezért is ajánlották készítői az elkészült kötetet az itáliai reneszánsz 2011-ben elhunyt nemzetközi hírű kutatójának.)
A firenzei gyűjteményben található magyar önarcképek pontos száma és mibenléte hosszú időn át ismeretlen volt. A kötetben közölt kutatások alapján a kollekció mai állapotában huszonegy magyar festő huszonhárom művét foglalja magában. Közülük a legkorábban, 1872-ben idősebb Markó Károly portréja került be a gyűjteménybe, az utolsó adományozás pedig 2009-ben történt. Az olasz és magyar szakemberek bevezető tanulmányait a művek mintaszerűen pontos bemutatása követi. Az egyes címszavak az életművek általános ismertetése mellett közlik az alkotások bekerülésére vonatkozó firenzei levéltári forrásokat, a mű irodalmi említéseit, kiállításait. Mindezekből tisztán kiolvasható, hogy a gyűjtemény hogyan szolgált koronként változó hatalmi érdekeket és egyéni ízléseket. Innen nézve érthető az is, hogy a két tucat arckép megközelítőleg sem reprezentálja a magyar művészet elmúlt másfél évszázadát. A kiválasztottak többsége a saját korában ünnepelt portréfestő volt, mint Horovitz Lipót, Angeli Henrik vagy Nemes Eliza. Más esetben a bekerülés csak a sikeres önmenedzselésnek köszönhető (Kotász Károly, Sándor Árpád). A döntéshozók figyelme ilyen méretű gyűjtemény esetében nem terjedhetett ki minden részletre, így csúszhatott be egy svájci magángyűjtemény anyagából egy nem egyértelmű attribúciójú mű Scheiber Hugó neve alatt. A bejutásban előnyt jelentettek az olasz kapcsolatok (idősebb Markó Károly, Gábor Marianne) vagy valamilyen személyes ajánlás ereje (Urbán János). A kultúrdiplomáciai befolyás azonban csak ritkán találkozik az utókor ítéletével; a kevés kivételek egyike Vittorio Pica személye, akinek közbenjárására a századelő modernizmusának olyan jelentős alkotói kerülhettek be a gyűjteménybe, mint Csók István, Ripp-Rónai József vagy Perlmutter Izsák. Picáéhoz hasonlóan komoly jótékony befolyást jelentett Boskovits Miklós ajánlása is, akinek jóvoltából Lakner László egy jelentős önaktja került a múzeumba.
A művek jó része eddig teljesen ismeretlen volt a hazai közönség előtt. Szinyei Merse önarcképe 1990-ben, Lakner festménye pedig a közelmúltban szerepelt ugyan itthon kiállításon, de a teljes magyar együttes tavaszra várható magyarországi bemutatója minden bizonnyal igazi szenzáció lesz. A most megjelent kötet ennek a bemutatónak méltó előkészítője.
Az Uffizi Képtár magyar önarcképei
Magyar Képzőművészeti Egyetem. Szerkesztette: Fehér Ildikó
Budapest, 2013