A hazai kultúra külföldi őrszemei – imho
Mit és mennyire hatékonyan mutatnak meg művészetünkből a magyar intézetek?
MúzeumCafé 25.
Nem könnyű feladat a külföldi magyar kulturális intézetek munkájának áttekintése, hiszen a fenntartón és az elveken (vagyis a működésüket meghatározó elméleten) kívül kevés hasonlóság fedezhető fel a tizenkilenc intézmény között. Talán nem is várható el ugyanolyan hatékonyság az igencsak különböző adottságokkal rendelkező kulturális központoktól, irodáktól, ahogyan a hazánkról alkotott kép is igencsak eltérő egy európai (sőt régiónkbeli), illetve egy másik kontinensen fekvő országban; egészen más tudással rendelkeznek rólunk Pozsonyban, Berlinben vagy éppen Kairóban. Akad az adott város művészeti színterében elsőrangú szerepet betöltő műhely, és olyan is, amelynek fenntartását, működtetését még az is feleslegesnek ítéli, aki szerepet vállal(t) annak működtetésében. Úgy tűnik, hogy a sikeresség elsődleges záloga az intézményvezető alkalmassága és ambíciója, ami egy kreatív kulturális központ irányításában éppúgy megmutatkozik, mint a fenntartónál (Balassi Intézet, aktuális kormányzat) elért kedvező pozíció megszerzésében. A Balassi Intézet tavaly augusztusban kinevezett igazgatójának tervei között arculati és a koncepcióra vonatkozó változtatások is szerepelnek (mindegyik jócskán megérett), ám nem kétséges, hogy a dolgok nem Budapesten, hanem a helyszínen dőlnek el; az intézet mögött álló Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium – a területet jól ismerők szerint – vajmi kevés hatást tudhat (vagy akarhat) elérni egy másik világváros aprócska irodájában. Az előírt „egységes országképet” ugyanis minden igazgató máshogyan értelmezi.
Muszáj Klebelsberg Kunóval kezdeni az áttekintésünket; manapság az ő neve gyakran hangzik el, ha a külföldi magyar intézetek működéséről, koncepciójáról esik szó. Mivel Hatos Pál, a Balassi Intézet igazgatója a klebelsbergi örökség mentén tervezi újradefiniálni az intézethálózatot, meg kell néznünk, mit hagyott ránk a Bethlen-kormány kultusztárcájának vezetője. Klebelsberg nevéhez ma leginkább olyan fogalmak társulnak, mint a „kultúrfölény” vagy a „neonacionalizmus”, amelyek közvetlenül Trianon után logikus és életszerű felvetések voltak egy politikus részéről. Ha a fogalmak mögé tekintünk, akkor egyfajta kulturális erőre épülő új énkép vagy nemzetkép vízióját látjuk, amelynek része volt a külföldi kutatóhálózat, Klebelsberg szavaival „a magyar kultúra őrszemeinek” felállítása. Együtt gondolkodott ebben a „hungarológia” fogalmát megalkotó Gragger Róberttel, akinek berlini egyetemi magyar szemináriumából nőtt ki az első ilyen szervezet, a Berlini Magyar Tudományos Intézet, ennek folytatásaként pedig a Collegium Hungaricum (CH) 1924-ben.
Klebelsberg hitvallása ma is vállalható: programja egyfelől a magyar kutatók külföldi tanulmányainak elősegítésére, másrészt a magyar nyelv és kultúra megismertetésére épül (Gragger nevét viseli ma a berlini Collegium Hungaricum tudományos kutatóközpontja). [1] Ugyanebben az évben Bécsben, majd Rómában (1927) is megalapították a hasonló jellegű kutatóközpontokat, 1927-ben pedig létrejött a Párizsi Magyar Intézet is. Az elsődleges cél akkor még az Országos Ösztöndíjtanács által kiválasztott kutatók, művészek támogatása volt, a kulturális propaganda szándéka csak később kapcsolódott a programhoz. A hangsúlyokat mintha már akkor is az intézményvezetők jelölték volna ki. Míg Berlinben a Humboldt Egyetemmel való erős kötelék a (természet)tudományos kutatások felé vezetett, aminek nyomán olyan tehetségek kaptak lehetőséget berlini tartózkodásra, mint Bay Zoltán és Szent-Györgyi Albert, addig a római CH (illetve elődje, a Római Magyar Történeti Intézet), ismertebb nevén a Római Akadémia igazgatója, Gerevich Tibor művészettörténész egész festőévfolyamokat segített ösztöndíjhoz, hogy helyben ismerkedhessenek meg Itália klasszikus és kortárs (novecento) művészetével – ez aztán meg is mutatkozik az úgynevezett „római iskolások” archaizáló alkotói modorában. A bécsi intézet pedig elsősorban azokat a kutatókat fogadta, akik a város magyar vonatkozású anyagban gazdag levéltárait kívánták felkeresni; mindegy, hogy történelmi vagy kultúrtörténeti témában, mindenesetre a bölcsészfölény látványos volt.
A világháborúban a berlini CH épülete megsemmisült, és csak a hetvenes években nyílt meg a Magyar Ház a város keleti felében. [2] Ezzel szemben a háborút követő évek (1946–48) Kardos Tibor igazgató jóvoltából a Római Magyar Akadémia egyik aranykorát hozták: ekkor fordult meg a kollégiumban többek között az Újhold folyóirat teljes író- és művészköre – aztán itt is szünetelt a kulturális és tudományos tevékenység, az ötvenes évek végéig.
Az elmúlt években többször változott az intézetek felügyeleti helyzete. Néhány éve még létezett olyan, hogy Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, ennek egyik osztályaként pedig a Külföldi Magyar Kulturális Intézetek Igazgatósága – ma már mindkettő történelem. Időközben 2002-ben létrejött – a fentiektől függetlenül – a közelmúltig létbizonytalanságban működő Balassi Intézet (a Magyar Nyelvi Intézet és a Nemzetközi Hungarológiai Központ jogutódjaként), amelynek alapprogramja a magyar nyelv mint idegen nyelv oktatása és a határainkon túli magyarság kulturális képzésének támogatása volt. A külföldi intézetek felügyeletét 2007-ben bízták a Balassi Intézetre, amely tavaly „tulajdonost” váltott, és átkerült a nemzetkép formálását a programjai között tudó, Navracsics Tibor által vezetett Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériumhoz. A Balassi Intézet új igazgatóját, Hatos Pál történészt már Navracsics miniszter nevezte ki, és ugyancsak ő rendelte az intézet alá a külföldi magyar kulturális évadok szervezéséről ismert, 2000-ben alapított Hungarofestet.
Amíg a kulturális tárca felügyelte az intézetek működését, a miniszter affinitása szerint változott a hálózat működésébe való beavatkozás szándéka. A leköszönő igazgatók inkább a miniszterek közönyéről, magárahagyottságról számoltak be nyilatkozataikban, mintsem a befolyás szándékáról. [3] Berlin állítólag mindig központi szerepet töltött be, kivételezett helyzetben volt, rendszerektől, kormányoktól függetlenül, Klebelsbergtől máig. A miniszterek neve általában az új székházak megnyitásakor, de még inkább a kinevezett igazgatók személye körüli vitákban merült fel.
Abban nem különbözik az érintettek álláspontja, hogy ráférne az egységes arculat az intézményekre, amelyek elnevezése is sokféle, akad Collegium Hungaricum, központ, akadémia, intézet, hivatal, sőt még cifrább is, mint például a Brüsszeli Magyar Nagykövetség Kulturális Szolgálata. Az egységesítés és a fegyelmezett működtetés példájaként rendre szóba kerül a British Council és a Goethe Intézet. Bármilyen hihetetlen, de mindkettő jóval fiatalabb, mint a magyar CH-k, az előbbi 1934-es, az utóbbi 1951-es alapítású, ám fejlődésük igencsak rapid: manapság mindkét hálózat száznál valamivel több országban rendelkezik központtal vagy irodával. Szintén közös pont, hogy mindkettő elsősorban nyelvoktatási céllal jött létre, és ebben mindenképpen különböznek a CH-k alapításakor megfogalmazott szándéktól, ami a magyar diákok külföldi tanulási lehetőségének megoldására irányult.
Az egységes országkép megjelenítése azonban bonyolultabb feladat, nyilván egy minél szélesebb konszenzussal létrehozott (konferencián vitára bocsátott?) projekt hozhatna megoldást hosszú távon. A magyar intézet, illetve kulturális központ lehet hely vagy alkalom a nemzeti kultúra bemutatására, ám az oszágimázst erőteljesebben alakítják a kommunikációs csatornákon megjelenő üzenetek, és ezekkel több embert is lehet elérni, mint egy iroda magyar nyelvi kurzusaival. Az átszervezett Balassi Intézet a nagyon más adottságú, különböző hagyománnyal rendelkező és eltérő hatékonysággal működő intézményekből kíván egységes hálózatot létrehozni, nem titkolván, hogy a program és a koncepció Budapesten születik, az intézetek pedig helyben megoldják, elvégzik a nekik szánt feladatokat (a Hungarofest beszervezése is ezt a célt szolgálja, a tervezés és a programszervezés itthonról történne). [4] Egyelőre még nincs minden intézetnek honlapja sem (amelyiknek van, az saját tematikával és arculattal működteti, sem a külcsínben, sem felépítésükben nem hasonlítanak egymásra), a központi oldal (Magyarintezet.hu) egyes helyszínekre vonatkozó rovata sokszor évekkel elmarad a jelentől, és a struktúra finom szólva is elavult.
Ha áttekintjük az intézetek kiállításait, képzőművészeti tematikájú eseményeit, a hazai sajtóban fellelhető közleményekből jól látható, hogy vannak aktívak és kevésbé aktívak. Nem is mindegyik hely alkalmas persze komolyabb kiállítások megrendezésére. Ennek áthidalására megoldás lehet egy külső helyszín keresése – ennek remek példája a brüsszeliek nagyszabású Vajda Lajos-kiállítása (a művész első önálló tárlata Európában) az Antwerpeni Királyi Szépművészeti Múzeumban, ez – a két nyelven kiadott katalógussal együtt – az akkori igazgató, Petőcz György elszántságának volt köszönhető.
Vannak kampányszerű események, amelyek nagyobb költségvetéssel és bőségesebb programkínálattal párosulnak. Ilyenek a kulturális évadok (Franciaország 2001, Olaszország 2002, Anglia 2003, Hollandia 2004, Oroszország 2005, Németország 2006, Kína 2007, Egyesült Államok 2009), illetve legutóbb az EU-elnökség fél éve, ezzel egy időben pedig a Liszt-év: az elnökségről gyakorlatilag minden európai intézetünk megemlékezett, ahogy Liszt Ferenc évfordulójáról is többen. A kiállítások közül több anélkül is megállta volna a helyét, ha nem kapja meg az uniós elnökség címkéjét. Ilyen volt a magyar Fauve-ok alkotásait bemutató tárlat a brüsszeli városházán, míg Londonban Szemtanúk címmel a 20. századi magyar fotóművészet ikonjait (Capa, Kertész, Moholy-Nagy stb.) mutatta be a Royal Academy of Arts. Berlinben két kiállítás is megemlékezett Kassákról, egy multimédiás a CHB épületében, illetve egy „hagyományos”, képekkel és dokumentumokkal a Berlini Galériában, de a Német egység a Balatonnál című kutatási és kiállítási projekt is a programsorozat része volt; ezt először Berlinben, majd több német város után Balatonfüreden láthatta a közönség. A bécsi intézet igazgatója, Méhes Márton már regnálása kezdetén felvázolta az általa megálmodott „Duna-stratégia” lényegét (a Duna menti közép-európai régiók kulturális együttműködése), ennek jegyében nyílt meg a CH-ban a Folyóparti városok címet viselő kortárs fotókiállítás még 2010 utolsó napjaiban, hogy később továbbutazzon Győrbe, Pozsonyba és Belgrádba. A párizsiak Iparterv-kiállítása a pécsi EKF-programhoz kapcsolódott, de a Pompidou-központ támogatását is elnyerték. Az elnökség az unión túl is éreztette hatását: Delhiben India ihlette kortárs magyar művek szerepeltek olyan alkotóktól, akik előzőleg (februárban) egy hetet töltöttek Jodhpur város alkotótáborában. Ez az esemény része volt az elnökség apropóján rendezett Magyar Kulturális Fesztiválnak.
Mostanában több esemény is a kortárs magyar művészet nemzetközi reprezentánsának vallja magát. Az egyik ilyen a civil kezdeményezésből útjára indított, de a Balassi Intézet támogatását is élvező Spicy Collection, amely internetes szavazások, illetve szakmabeliek és „celebek” válogatása nyomán állt össze, majd indult vándorútra a nagyobb európai magyar kulturális intézetekbe (Berlin, London, Róma, Bécs). A második válogatás már meg is kezdődött, a kiválasztottak ebben az esetben is a külföldi intézeteket célozzák meg.
A kinti viszonyokat már megtapasztalt igazgatók, kurátorok úgy látják, hogy csak a helyi igények figyelembevételével lehet a programokat tervezni, közvetlen állami propagandára nincs igény. Fontos megtalálni a magyar és a helyi kultúra érintkezési pontjait, hogy a közönségnek legyen viszonyítási alapja. A berlinieknek viszonylag könnyű a dolguk, hiszen a német hatás kétségtelen a magyar kultúrtörténetben (Kassák előtt a Bauhaus magyarjait állították ki), ám ennek megfelelő tálalásában, a programok „megágyazásában” – Can Togay igazgató ambíciói mellett – megkerülhetetlen szerepe van a CHB-n belül működő Moholy-Nagy Galéria kurátorának, a mindkét országhoz egyaránt kötődő Baksa-Soós Verának. Elmondása szerint a galéria programját erősen befolyásolja, hogy az épület technikailag, optikailag és építészetileg is alkalmas az intermediális művészetek befogadására. Így már három éve társrendezője a galéria a transmedialénak, Berlin legismertebb nemzetközi digitális művészetekkel foglalkozó rendezvényének, valamint a Medien Fassadenfestivalnak és a Berlinalénak.
Bár a 2000-ben nyitott tallinni magyar kulturális központ is a turistafolyam útján helyezkedik el, gyakorlatilag láthatatlan az ott kiállított anyag – tudjuk meg Uhl Gabriella művészettörténésztől, aki évekig élt Tallinnban, és kurátorként rendezett kiállítást is az intézetben. Kívülről nem jelzi semmilyen figyelemfelkeltő felirat vagy reklámtábla hogy mi történik az épületben (már a bejutás sem egyszerű), ezért nem is képes a helyi művészeti szcéna részévé válni, programja elszigetelt, eredménytelen és marginális. „Mivel az észt kortárs művészeti színtér igazodó jellegű, elsősorban a fiatal magyar művészek és az új médiumok számíthatnának közönségre. Ezt jelzi az is, hogy – az intézettől teljesen függetlenül – az észt (és skandináv) kurátorok által szervezett kiállításokra mindig hívtak magyar alkotásokat, alkotókat.”
Petőcz György, a brüsszeli iroda első kinevezett és nemrég leköszönt vezetője szerint olykor könnyebb érdeklődést kelteni olyan rendezvényekkel, amelyeket a kulturális intézet szervez ugyan, de frekventált helyen, például egy a közönség által jobban látogatott, magas presztízsű, komoly hagyományokkal és sajtókapcsolatokkal rendelkező múzeumban. Nincs értelme fenntartani egy olyan intézményt, amelyik eseménynaptárja a helyi magyarok szórakoztatását szolgálja, és ritkán hangzik el mondat más nyelven, mint magyarul. Ahol a magyar intézet nem képes a helyi művészeti színtér részévé válni, hatékonyabb egy irodát működtetni három ambiciózus emberrel, akik mint egy ügynökség szervezik a programokat, kapcsolatot építenek a helyi művészeti körökkel, hozzák-viszik a programokat és a művészeket.
Idén márciusban nyolc új igazgató kapta meg a kinevezését a Balassi Intézettől, három helyen szeptember óta dolgozik új vezető, a kairói intézet pedig a következő évet már új igazgatóval kezdi – ez a kulturális központok több mint a fele, így minden bizonnyal könnyebb lesz érvényesíti és számon kérni a fenntartó új koncepcióját. Klebelsberg eredeti szándéka elsősorban az elitképzésre és a magas rangú tudományos kapcsolatrendszer kiépítésére vonatkozott. A területet jól ismerők szerint erre lenne igény mostanában is: nem ártana a legkiválóbb kutatók helyzetbe hozása, és az intézményvezetők kiemelt feladata lehetne a helyi tudományos és művészeti elittel való kapcsolatfelvétel, az együttműködési lehetőségek megtalálása. Ez ma kinek sikerül, kinek nem.
[1] Gragger Róbertről és a CHB megalapításáról lásd Ujváry Gábor: Kultúrpolitikus, diplomata és tudományos menedzser. 75 éve hunyt el Gragger Róbert. In: Európai Utas, 2001. 3. sz.
[2] A berlini Magyar Házról lásd Wernitzer Júlia: Berlin fölött az ég. Interjú Dalos Györggyel. PR Herald, 1998. 1. sz. [3] „Magyarországon mindenki elvesztette ezt a meccset”. Krasztev Péterrel, a pozsonyi Magyar Intézet volt igazgatójával Széky János készített interjút. In: Élet és Irodalom, 2010. szeptember 17. [4] Valaczkay Gabriella: Mit ér a magyarság jó hírneve? In: Népszabadság, 2010. augusztus 30.; Megerősíteni helyünket a világban; Rajcsányi Gellért beszélgetése Hatos Pállal. Mandiner, 2010. november 29.