A hétköznapok kincses világa
Sedlmayr Krisztina néprajzkutató a közelmúltat és a jelent feldolgozó kiállításokról
MúzeumCafé 16.
A kortárs társadalmi jelenségek kutatása és értelmezése ugyanúgy a néprajz feladata, mint a régmúlt vizsgálata – állítja Sedlmayr Krisztina néprajzkutató, nem titkolva, hogy szakmai berkekben a MaDok-program elindulása után hét évvel is érzékelhető még egy-fajta ellenállás a jelenkorkutatással szemben. A Néprajzi Múzeum kommunikációs osztályának új, megbízott vezetője szerint a kiállítások rendezőinek érdemes számolniuk az egyre jobban újjáéledő tárgykultúrával, a személyes múlt és környezet felértékelődésével is, hiszen a tárlatokon egyre inkább az egyéni kapcsolatot, a személyes érintettséget keresik a látogatók. Igaz ez akkor is, ha – mint például a nagy sikerrel bemutatott A Másik című kiállításukon – a tárlat a saját előítéleteivel szembesíti a nézőt. A nagymama gombosdobozáról, a hagyományos magyar kultúra ábrázolásának nehézségeiről, az átalakuló múzeumi feladatokról és a múzeumfejlesztési programról a Néprajzi Múzeum Napja után beszélgettünk Sedlmayr Krisztinával.
– Öt évvel ezelőtt, A gombosdoboz című tanulmányában azt írta, felesleges siránkozni napjaink fogyasztói magatartásán, beszéljünk inkább a személyes múlt és környezet felértékelődéséről mint egyre határozottabb tendenciáról. Az azóta eltelt időben visszaigazolta akkori jóslatát a Néprajzi Múzeum közönségének az érdeklődése?
– Azt tapasztalom, hogy a közönség egyre inkább igényli a nagyfokú személyességet, a közelmúltra való reflektálást és mindenekelőtt a hétköznapok előtérbe helyezését. Márpedig ezt a tendenciát nekünk mindenképpen érdemes figyelembe vennünk. Ez a változás nem csak Magyarországra igaz, szerte a világban jellemző, és ezt a kitáguló érdeklődést – különösen az általam leginkább ismert német területen – meg is lovagolják a múzeumok. Vannak itthon is jó kísérletek arra, hogy a múzeumok egyre nagyobb személyességet kínáljanak a látogatóiknak, de ez a fordulat nálunk még nem történt meg, előttünk áll a lehetőség.
– Milyen múzeumi politikával szolgálható ki ez az igény?
– Egy múzeum alapvetően a kiállításain keresztül kommunikál, ezért ha nem is feltétlenül olyan témát választunk, amelyik telibe találja ezt a típusú érdeklődést, a kiállításokon felvetett témákat mindenképpen érdemes ilyen oldalról is megközelíteni. Mondok egy példát. Jövőre a Néprajzi Múzeumban egy szőnyegkiállítást mutatunk be. Tizenöt évvel ezelőtt ez alapvetően művelődéstörténeti tárlat lett volna. Ma azonban olyan kiállítást tervezünk, amelyben a női munka, a női önkifejezés mint egyfajta társadalomtörténeti vonal is erősen megjelenik.
– Az elmúlt években számos újszerű elképzelés született a Néprajzi Múzeumban: többek között nyitottak az internetes közönség, illetve a MaDok-programmal a kortárs jelenségek kutatása felé. Mennyiben változtatták meg ezek a kezdeményezések, például a Műanyag és a Farmer című tárlatok a néprajz megítélését?
– A MaDok-program valóban egy hihetetlenül fontos, új irány. Talán nem is véletlen, hogy itt született meg az ötlet, ahol békésen megfér egymás mellett a múlt és a jelen, számos különböző kultúra vizsgálata. A közönség kifejezetten szereti ezeket a kiállításokat, ugyanakkor azt is el kell mondanom, hogy szakmai oldalról egyáltalán nem egyszerű történet ez.
– Vita alakult ki a közelmúlt múzeumi bemutatásáról?
– Valóban van egyfajta ellenállás. De tisztázzuk: a MaDok célkitűzése nem a közelmúlt, hanem a jelen kutatása, és ez lényegi különbség. Praktikus okokból, mivel sok múzeumban könnyebb elfogadtatni a közelmúlt vizsgálatát, az eredeti célkitűzéssel szemben gyakran vegyesen valósult meg a program. A MaDokot ugyanakkor nem kiállítási programként kell elképzelni; a jelenkor kutatási módszertanáról beszélünk, és ezzel nem tagadjuk meg a néprajztudományt. A harmincas években, amikor egy kutató kiment a terepre, a jelent írta le. Ma hasonló módszerekkel ugyanúgy a jelent kell leírnunk és értelmeznünk, ahogyan az elődeink tették.
– Arra viszont korábban nem vállalkozott a néprajz, hogy tükröt tartson a látogatók elé, saját előítéleteikkel szembesítse őket, mint ahogy önök tették A Másik című tárlattal. Mennyire nyitott erre a magyar közönség?
– Ez számunkra is kérdés. Egy olyan rétegközönség élvezi igazán ezeket a tárlatokat, amelyiknek amúgy is van affinitása erre a típusú gondolkodásra, az önreflexióra. Tudni kell, hogy a sztereotípia az ezredforduló és a mi évtizedünk egyik nagy néprajzi témája. Az ilyen a kiállításokkal a Néprajzi Múzeum az etnográfia nemzetközi vonalához kapcsolódik, együtt halad a világtrenddel. A másik nagy kiállításunk, az Egy falu az országban – Átány című, szintén hihetetlenül izgalmas, a magyar néprajztudomány legjelentősebb kutatását mutatja be. Ennek ellenére úgy látom, a közönség ezt a kiállítást is nehezebben fogyasztja…
– Talán mert a kutatást sokáig csak a beavatottak szűk köre ismerhette. De mi okozza a befogadási nehézséget?
– Szokatlan ez a fajta tudományos megközelítése a paraszti életnek. A Néprajzi Múzeum munkatársai, Fél Edit és Hofer Tamás az ötvenes évek közepétől két évtizeden keresztül bizonyos kiemelt témákat kutattak Átányon, elsősorban a paraszti világ eszközkészletét, időbeosztását, mennyiségeit. Nem véletlen, hogy a munkájukról megjelent könyv is az Arányok és mértékek a paraszti gazdálkodásban címet kapta. Ha hozzásegítjük a látogatót ahhoz, hogy megértse, amit lát, akkor ez igenis egy élvezhető kiállítás. Több vezetést, több múzeumi órát kell tartani. Lejárt már annak az ideje, hogy beengedjük a látogatót a kiállításba, és magára hagyjuk.
– A néprajz klasszikus területéről beszélünk, ami ezek szerint mégis ugyanakkora távolságra van a látogatótól, mint egy provokatív, kortárs trendet követő kiállítás.
– Érdekes módon a legkönnyebben a magyar nép hagyományos kultúráját bemutató állandó kiállítást fogyasztják a látogatók, noha mi úgy gondoljuk, hogy ez sokféle szempontból, tartalmilag és látványvilágában is megújulásra szorul. Például megáll a 20. század első harmadánál, és olyan fontos témákról nem esik szó benne, mint a romák bemutatása. Tarthatatlan az is, hogy szinte kizárólag enteriőrökkel és bábukkal kommunikál a kiállítás, ami ma már elégtelen. A hagyományos paraszti élet végével ennél már erősebb reflexióval kellene közeledni ehhez az életformához. Ennek ellenére az állandó kiállításunk jó háttéranyag a pedagógusoknak, olyan, mint egy megelevenedett tankönyv.
– Élményszerűbb bemutatásra kellene törekedni?
– Több információra lenne szükség. Noha a fotók sok mindent elárulnak, ez a kiállítás erős nosztalgiával beszél a paraszti életformáról, de arról például nem szól, hogy egy olyan parasztházban, amelyben a füst elvezetése jóformán megoldhatatlan volt, milyen lehetett egy telet eltölteni. Olyan antropológiai szempontokat is be kellene kapcsolni a tárlatba, mint az egészség-betegség vagy a férfi-nő viszony. De a néprajzi irodalom is adós ezekkel az elemzésekkel.
– Hogyan tudják pótolni a bő fél évszázados lemaradást a néprajzosok? Hiszen, mint ön is említette, a 20. század nagy része feldolgozatlan.
– Érzékelhetünk azért pozitív tendenciát is: az egyetemi néprajz tanszékeken például sorra születnek olyan szakdolgozatok, amelyek ezzel a korszakkal foglalkoznak. De tényleg hatalmas adósságaink vannak. Sőt mintha a társadalomtörténet végezné el ezt a munkát – a maga eszközeivel. Gondolok például Valuch Tibor kutatásaira az öltözködéstörténet területén, ő elsősorban írott források alapján dolgozik, így az eredményei hihetetlenül fontosak, nekünk is meghatározók, bár nem a mi tudományunk eredményeit gazdagítják.
– Ha nem is tudományos igénnyel, de könyvek és kiállítások tucatjai születtek már a korszakról, gondoljunk csak a ma hihetetlenül divatba jött retrojelenségre. Tudományos eszközökkel lépést lehet tartani ezzel az érdeklődéssel?
– Retrokiállítások valóban születnek, ám ezek nem tudományos munkák; jópofa tárgyakként tekintenek múltunk emlékeire, de hogy egy élet tárgyrendszerében ezek hogyan működtek, arról alig mutatnak valamit. Hogyan történt a tárgycsere, a tárgyhasználat, a tárgyak beszerzése, előállítása? Ahogyan a paraszti társadalmak esetében feltettük ezeket a kérdéseket, úgy ezek ma is érvényesek, csakhogy alig-alig vannak válaszaink rájuk. Az Agnus Dei-ábrázolások népi tárgyakon című kamarakiállításom kapcsán megpróbáltam kideríteni, hogy az Isten báránya jelkép hogyan köszön vissza a mai tárgyakon. Viszont még egy ilyen triviális kérdésre is nehezen tudtam választ találni, mert egyetlen olyan szakkönyv sem került a kezembe, amelyik azt mutatná meg, hogy egy hagyományos jelkép a mai közkultúra tárgyain hogyan jelenik meg.
– Szintén az ön kutatási területe a magyaros, illetve ezzel összefüggésben a hun és a honfoglalás kori ihletésű öltözködés története. Tekinthetjük ezt egy olyan részterületnek, ahol már megindult az összehasonlító munka?
– Megérdemelné a téma, hogy részletesen feldolgozza valaki, de sajnos ez még nem történt meg, bár én a doktori dolgozatomat a harmincas évek magyaros ruhamozgalmáról írtam. A rendszerváltás után aztán meglehetősen erős táptalaja lett ennek a jelenségnek, úgyhogy én is gyűjtöttem tovább az adalékokat, analógiákat ezekre a változatos megjelenési formákra, a bocskai és a díszmagyar különböző változataira. Az ezredfordulón kapcsolódott ehhez a kvázi ősmagyar-hun kultúrkörnek az öltözködésben való kifejeződése. A Nemzeti Múzeum textilgyűjteményének kurátoraként azt gondoltam, ez olyan fontos jelensége korunknak, amit mindenképpen dokumentálni kell, ezért egy nagyobb kollekciót vásároltam a Szkítia boltban – külön érdekesség, hogy éppen Budaházy Györgytől… Az anyag szerepelt már kiállításokon, és remélem a továbbiakban is gyűlni és hasznosulni fog a Nemzeti Múzeumban. De ezeket a különböző korszakokat nem szabad összemosni, mert nem ugyanaz az ideológia áll mögöttük, a gyökerük és a történetük is más.
– Az idén január óta a Néprajzi Múzeum kommuniká-ciós osztályának megbízott vezetője. Az itt végzett munka hogyan kapcsolódik az érdeklődési körébe?
– Ez igazi váltás volt az életemben. Mindig gyűjteménykezelő muzeológusként dolgoztam, és a munkám az elmúlt két évtizedben változatlanul a néprajzról, a 20. század és a hétköznapok történetéről szólt. Érdekel ugyanakkor a múzeum működése, külön-külön minden egyes terület és egyben az egész rendszer, az arculat, illetve természetesen a múzeumpedagógia. A kommunikációs osztály vezetése teljesen új, lelkesítő feladat, ilyen értelemben igazi kihívás.
– Március 5-i rendezvényük, a Néprajzi Múzeum Napja az első volt, amelyet kommunikációs vezetőként ön szervezett és vezényelt le. Sikeresek voltak a programok?
– Talán egy kicsit több szakmai látogatót reméltünk a néprajztudományok és a társmúzeumok köréből, ennek ellenére azt gondolom, hogy sikeres volt. Borzasztóan élveztem a délelőttöt: jól sikerült a MaDok-program és a falumakett-építés is a környékbeli általános iskolás gyerekekkel, illetve a képző- és iparművészeti szakközépiskola diákjaival. Velük több éve nagyon jó kapcsolatunk van.
– A nyílt napon szóba került a múzeumfejlesztés is, amelyre tavaly 253 millió forintos támogatást nyert az intézményük az Új Magyarország fejlesztési terv keretében. A koncepciót már 2003-ban megfogalmazta Fejős Zoltán főigazgató és Balázs György. Mi valósítható meg az akkori tervekből a mostani támogatás segítségével?
– Sok minden megvalósul majd ebből az összegből, elsősorban látogatóbarát fejlesztések. Raktárakat korszerűsítünk és költöztetünk az épületen belül – például a padlásra – annak érdekében, hogy létrejöhessen egy nagyobb közönségfogadó tér. Nagyobb területű múzeumi bolt, kávézó, egy normális ruhatár és az aula wifilefedettsége valósul meg, korszerű információs rendszert alakítunk ki az előcsarnokban, megnyitunk egy kisebb időszaki kiállítóteret, illetve két múzeumpedagógiai foglalkoztatótermet is berendezünk. Reményeink szerint az igazi nyertese ennek a történetnek a közönség lesz, hiszen mindezekkel a változtatásokkal látogatóink igényeinek kielégítésére törekszünk.