A híd, amiért valaki megátkozta még a legnagyobb magyart is
MúzeumCafé 17.
Széchenyi István egyetlen alkotásához sem kötődött olyan bensőséges érzelemmel, mint a Lánchídhoz. Nem is csoda, hiszen ennek megvalósítása „nehéz szülés volt”. Talán a legnagyobb akadály Bécs volt: az osztrákok önérzete tiltakozott az ellen, hogy akkor, amikor náluk és az örökös tartományokban a folyókon való átkelést mindenütt kompok és hajóhidak bonyolították, a magyarok állandó híddal íveljék át a Dunát. Ezért a hídterv a politikai elit köreiben mindenütt ellenállásba ütközött, amit Széchenyi nem tudott hova tenni. „Ha én állnék az egész ügynek az élén, talán lehetséges volna, hogy az egészet megakadályozzák, hogy az állam ellen elkövetett bűneimért megfizessenek, megtoldva egy »Isten fizesse meg«-gel. Az azonban rejtély számomra, hogy Önt [Sina Györgyöt], aki az államot olyan gyakran kihúzta a pácból, Önt miért kezelik olyan ellenségesen.”
Miért kezelték Sinát a híd miatt ellenségesen? Azért, mert pénzét adta az ügyhöz, ami nélkül Széchenyi terve eleve kudarcra lett volna ítélve. Széchenyi ugyanis a hídépítéshez állami támogatásra semmilyen körülmények között nem számíthatott. A költségek előteremtésére egyetlen út nyílott: megnyerni Sina Györgyöt. Ez sem volt egyszerű. „Sina kiutakat keres a híd ügyében” – panaszolja Széchenyi, „Én sohasem mentem volna bele a pest-budai híd építésébe, ha Ön nem beszélt volna rá” – így Sina. A „boldogító igent” a bankár 1837 januárjában mondta ki.
Az „ifjú pár” sokáig nem örülhetett a frigynek. Rövidesen újabb fellegek kezdtek tornyosulni a még meg sem született „gyermek” feje fölött. Sina vetélytársai – Ullmann Móricz és Wodianer Samu kereskedők, az Arnstein és Eskeles Bankház –, valamint Széchenyi politikai ellenfelei – Sztáray, Cziráky, Orczy és Pálffy grófok – szövetkeztek a hídépítés megakadályozására. Ezért aztán még 1840-ben is „az irigység és a gyűlölködés táplálta becsmérlésektől és rágalmaktól” volt hangos az országgyűlés és a közélet.
További akadályokat gördített az építkezések megkezdése elé a Haditanács, amelynek illetékességébe tartoztak a tervezett budai hídfő helyén álló kincstári raktárak. Vonakodásuk egyik oka az lehetett, hogy Sina a szerződésben kikötötte, hogy a hadsereg a híd használatáért átalányt fizessen.
A legszívósabban azonban éppen Pest és Buda városatyái ellenezték a híd megépítését, méghozzá az átkelést biztosító hajóhíd vámjától való elesés miatt. Sina ugyanis, hogy az általa kalkulált hídvámbevételt biztosítsa, a vállalkozási szerződésben kikötötte, hogy nemcsak a korábbi hajóhíd, de még komp sem bonyolíthat forgalmat a két part között, sőt a szerződés tiltja még az olyan rámpák építését is, amelyek télen a befagyott Duna jegére való le- és feljutást segítették volna. A két város képviselői kárpótlást követeltek kiesett hasznukért. Buda 20 ezer Pft-os évi járadékra tartott igényt, Pest pedig 30 ezer Pft-ra. Sina azonban csak harmincezret volt hajlandó fizetni együtt a két városnak, sőt később a városok kárpótlását attól tette függővé, hogy a kormány jóváhagyja-e a jobb parti vasút építését. Ezért Pest városa beperelte őt, majd a folyamatban lévő perre hivatkozva igyekezett elérni a híd építésének leállítását.
Azt, hogy mennyit szenvedett Széchenyi értetlen és kicsinyes honfitársaitól a Lánchíd építése során, csak sejteni lehet. Azt azonban, hogy mennyire „vérre menő” küzdelem folyt a híd barátai és ellenzői között, a Duna Múzeumban őrzött kis versből tisztán kivethetjük, amelyet szerzője – a magyar arisztokrácia nyelvi gondjaira való tekintettel – magyarul is és németül is megküldött Széchenyinek. A versben szereplő „Gireg”, azaz „Görög”, akinél Széchenyi „szolgafi”: Sina György.
Bécs irigysége, a kereskedők és a bankok féltékenysége, a Haditanács presztízsféltése, Pest és Buda városatyáinak kicsinyessége ellenére a „gyermek világra jött”: a Lánchíd mégiscsak felépült, és 1849. november 21-én át is adták a két város közötti forgalomnak.