Hiteles-e a visegrádi palota felújított reneszánsz loggiája?
Buzás Gergely, a Mátyás Király Múzeum igazgatója
MúzeumCafé 26.
„Mindig is a – szervezetileg a Magyar Nemzeti Múzeumhoz tartozó – visegrádi múzeumban dolgoztam régészként. Sőt, tulajdonképpen már korábban, egyetemista korom óta foglalkozom a visegrádi királyi palotával, a középkori építészet és a kőfaragások kutatása révén” – mutat rá rögtön a beszélgetésünk elején helyi kötődésére Buzás Gergely, a Mátyás Király Múzeum nemrégiben kinevezett igazgatója. Pedig amikor a pályáját elkezdte, a középkori építészet kutatásának első számú műhelye még az Országos Műemléki Felügyelőség volt. Azóta azonban nemcsak hogy ez az intézmény, de még időközben létrejött utódának, a Kulturális Örökségvédelmi Hivatalnak, mint a magyar műemlékvédelem központi tudományos műhelyének a szerepe is lényegében megszűnt; mára csak néhány szakember maradt az inkább hivatalként, mint kutatóhelyként működő irodákban. Az egykor itt dolgozó régészek jó része átkerült előbb az Állami Műemlék-helyreállítási és Restaurátor Központba, majd a Kulturális Örökségvédelmi Szakszolgálatba, illetve mára a Nemzeti Örökségvédelmi Központba – amely viszont ugyancsak a Magyar Nemzeti Múzeum része. Buzás Gergely úgy látja, hogy a Nemzeti Múzeumnak most óriási az esélye, hogy a régészetet és a műemlékvédelmet újra össze tudja kapcsolni, és ezáltal a középkori építészettörténet kutatásának igazi központjává váljon.
Egy most elkezdődött új projektben minderre reális esély van: az abasári lelőhely fantasztikus, egy 11. századi palota. Az ásatások 2006-ban kezdődtek Fodor Lászlónak, az egri múzeum régészének a vezetésével, Buzás pedig Nemzeti Múzeum képviseletében csatlakozott a munkához. „Azt a magyar krónikákból tudtuk – meséli lelkesen a visegrádi szakember –, hogy itt kell keresnünk Aba Sámuel király sírját, de az ásatás közben az is kiderült, hogy nemcsak a sírja van itt, hanem a palotája is itt állt. Királysír és uralkodói rezidencia együtt – ez a Nemzeti Múzeum tudományos programjába teljesen beleillik. Ha sikerül végigvinnünk a kutatást, a helyreállítást és a bemutatást, igazolhatja, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum jól együtt tud működni a megyei múzeumokkal, valamint hogy egy ilyen komplex régészeti-műemléki feladatot képes a legmagasabb szakmai színvonalon végigvinni.”
De térjünk vissza Visegrádra, ahol a királyi palota helyreállítása során egy olyan kutatási és helyreállítási szisztémát alakítottak ki, amelyik jól alkalmazható minden rom-műemlék esetében. Szőke Mátyásnak – aki 1984-ben lett a múzeum igazgatója – volt az elképzelése, hogy még mielőtt bármiféle építkezés elkezdődne, előbb a tudományos alapokat kell tisztázni. „Így kerültem én is a múzeumba, még egyetemistaként, hogy mérjem fel a palota középkori kőfaragványait, és készítsem el a középkori épület építéstörténetét és elméleti rekonstrukcióját. Az összes értékelhető követ felmértem és leközöltem. Így a visegrádi rekonstrukciónak a tudományos publikációja már tíz évvel azelőtt megjelent, mint hogy ott egyetlen követ is megmozdítottak volna.” Úgyhogy – mondja Buzás Gergely – akkor kellett volna a rekonstrukcióról vitatkozni, amikor még a műemléki helyreállításról szó sem volt. Ezzel szemben csak a reneszánsz loggia rekonstrukciója, újraépülése, azaz 2001 után kezdtek el vitatkozni minderről. Még sajnálatosabb – teszi hozzá a kutató –, hogy az ekkor megjelent kritikákból is hiányoztak a tudományos érvek, inkább érzelmi, ízlésbeli alapokra épültek. Ő viszont adatokkal igyekezett válaszolni. Például a loggia rekonstrukciójának az indoklása 1991-ben megjelent magyarul és németül, 2001-ben magyarul és angolul, majd legutóbb 2010-ben újra magyarul és az idén angolul, mindig reagálva az időközben felvetődő vitapontokra. „Én felsoroltam négyfajta érvet: analógiákat, szerkezeti összefüggéseket, régészeti adatokat, írott forrásokat. Ezek egyikére sem volt soha válasz.”
Buzás Gergely ennek kapcsán azt mondja, még a szakemberek sem mindig látják be, hogy mennyire fontos egy rekonstrukció esetében az adatok és az érvek korrekt közzététele. Például a közelmúltban elkészült, a visegrádinál sokkal merészebb szombathelyi Iseum-rekonstrukció részletes és teljes tudományos publikációja máig várat magára, pedig az épület már áll. Ráadásul egy ókori vagy középkori épület rekonstrukciója nem választható szét régészetre, építészetre és műemlékvédelemre; ezek a szakterületek csak együttműködve képesek jó eredményt elérni. „Nekem az volt a nagy szerencsém Visegrádon, hogy teljesen véletlenül összekerültünk egy olyan műemlékvédelmi építésszel, Deák Zoltánnal, akivel tökéletesen együtt tudtunk gondolkodni. Ő éppúgy meg akarta érteni a régészeti szakkérdéseket, mint én az építészeti, műemléki problémákat.”
Buzás szerint minden kutatómunkában, így egy műemléki rekonstrukció során is a vita a legfontosabb eszköze a megismerésnek, sőt az ember önmagával is állandóan vitatkozik: újabb és újabb rekonstrukciókat készít, addig, amíg rá nem lel arra, amelyik a legjobban illeszkedik az ismert tényekhez. Végig kell gondolni, hogy az ismert adatokból hányféle módon lehet rekonstruálni valamit, ki kell szórni azokat a verziókat, amelyek nem illenek az ismert tényekhez, fel kell tenni és meg kell válaszolni olyan kérdéseket, amelyekkel el lehet dönteni, hogy melyik a jó megoldás. Mindezt addig kell folytatni, amíg a végén lehetőleg csak egy verzió marad. „Nem mindig lehetséges persze egyetlen megoldás, sőt vannak olyan esetek, amikor egyáltalán nem lehet kellően alátámasztott rekonstrukciót készíteni.”
A visegrádi királyi palota helyreállításával kapcsolatban kétféle kritika merült fel: sokan azt mondták, hogy túl sokat építettek vissza, mások pedig azt, hogy túl keveset. „A túl sok építéssel igazából nem nagyon tudok egyetérteni, mert amit rekonstruáltunk, az mindenhol alátámasztható tényekkel.” Persze azt is hozzá kell tenni – mondja Buzás –, hogy soha nincs százszázalékos biztonság; „még egy álló épület esetében sem, de ez nem lehet indok arra, hogy lemondjunk a megismerés és a bemutatás igényéről, hiszen ezzel szakmánk létjogosultságát kérdőjeleznénk meg.”
Avval a kritikával viszont, hogy túl keveset építettek, sok esetben egyet tud érteni: „az elkészült épület építészetileg kétségkívül csonka, de hangsúlyoznom kell, hogy azért álltunk meg ott, ahol, mert addig a szintig volt a rekonstrukció tudományosan igazolható. Ennél többet az 1990-es évek magyar műemlékvédelmében nem lehetett elérni.” Kétségtelen – vallja be azt is Buzás Gergely –, hogy kicsit „tudományos jellegű” lett a rekonstrukció, aminek az is az egyik következménye, hogy „nem mindenhol néz ki jól az épület”. Arra viszont kifejezetten törekedtek, hangsúlyozza, hogy a palota legfontosabb része, a Díszudvar és a Herkules-kút hiteles legyen. Arról pedig, amiről a legtöbbet vitatkoztak vele, vagyis a reneszánsz loggia rekonstrukciójáról, biztosan állítja, hogy az a leghitelesebb része az egésznek.
Visszatérve a kritikákra: az egyik az volt, hogy a rekonstrukció építészetileg „nem néz ki jól”. Buzás szerint viszont a Díszudvar kifejezetten jól néz ki, mert az volt a tudományos rekonstrukció fő célja. Tény: amit körülötte felhúztak, azt nem építették ki olyan fokon, csak éppen annyira, hogy lehetővé tegye a Díszudvar helyreállítását. „Az egy csonk maradt, éppen azért, mert nem volt hozzá elég adatunk, hogy ugyanolyan hitelesen visszaépítsük, mint a Díszudvart. Így az eredmény valójában egy kifordított palota lett. Aki ezt kifogásolta, joggal tette, én magam és Deák Zoltán is egyetértünk vele.” De – teszi hozzá – azt sem szabad elfelejteni, hogy ezek a tervek még a kilencvenes évek második felében készültek, amikor a magyar műemlékvédelem még teljesen a velencei charta szellemében élt. Így azt is nehéz volt elfogadtatni, ami elkészült; „ha pedig azt mondtuk volna, hogy olyasmit is felépítünk, amit nem tudunk tudományosan alátámasztani, teszem azt fel akartuk volna építeni a palota homlokzatait, akkor nem tudtunk volna semmit sem csinálni.” Ezért ma az épületnek nincs külső homlokzata. De Buzás Gergely és Deák Zoltán nem akarják így hagyni. Mint az igazgató mondja: tanultak az építő jellegű kritikákból, és azt gondolják, hogy meg kell találniuk azt az utat, hogy az épületrekonstrukció ne csak tudományosan, de építészetileg is hiteles, teljes mértékben elfogadható legyen. „Egy modern épületre gondolunk, amely tömegében idézi a régit, és utalásokat tartalmaz: azokat az elemeket, amelyeket az ásatás során feltártunk, visszahelyeznénk. De más lenne a homlokzat kezelése, más az anyaghasználat; inkább finom különbségtétellel, és nem erőszakosan más. Az is fontos szempont, hogy egy középkori technikával készült épület esetében egyáltalán nem biztos, hogy a mai igényeknek megfelelő kiállítótérként lehet majd használni. Ez azonban nem mond ellent annak, hogy homlokzatában, tömegében felidézze a középkori palotát.” Buzás Gergely mindjárt analógiát is mond: a szicíliai Piazza Armerina római kori villáját. Ott feltárták a mozaikokkal borított villapadlót, és egy üveg-acél házat építettek fölé, de a római épület tömegét, szerkezetét felidézve. Magyarországi példaként pedig Nyírbátort említi, amelyet szintén kiátkozott a magyar műemlékvédelem, ő viszont a védelmére kelt, mert „a támadások ott sem voltak szakszerűek”. Ugyanakkor ennek ellenére sem gondolja azt egy minden szempontból jó helyreállításnak; „én semmiképpen nem így csináltam volna. Inkább a logikájával tudnék azonosulni, miszerint ha az épület értékes része eltűnt, de ismerünk belőle rengeteg fontos elemet, akkor azokat rakjuk vissza. De nem lettem volna annyira historizáló, mint az a helyreállítás, mert az megtévesztő lehet”.
Ugyanakkor az is tény: amit Visegrádon meg lehet csinálni, azt nem feltétlenül lehet máshol is. A már említett Abasár esetében például alighanem más lesz a helyzet. Visegrádon például ismerték az eredeti szintmagasságokat, mert speciális körülmények között maradtak meg a falak. Sok ezernyi kőfaragvány került elő az épület szerkezeti elemeiből is. Abasáron ilyenek nincsenek. Ott tehát Buzás szerint sokkal inkább egy Piazza Armerina-jellegű rekonstrukció képzelhető el: egy modern védőépület, amely anyaghasználatában is korszerű, de annak az épületnek a tömegét, építészeti jellegét adja vissza, amit be akar mutatni.
Visegrádon persze nem csak a palota helyreállítása jelent a jövőben műemlékvédelmi feladatot. A Salamon-torony például másféle problémákat vet fel: mit lehet csinálni egy, a hatvanas években elterjedt divatos helyreállítási módszerrel, a középkori kőfalakra ráépített, de mára lassan tönkremenő vasbeton szerkezettel? Ennek a restaurálására nincs műemléki gyakorlat. Tíz évvel ezelőtt volt egy próbálkozás, de nem vált be, lebontani sem lehet, mert jön vele a kőfal is. Olyan gondok kerültek tehát itt felszínre, amelyekkel a magyar műemlékvédelem még nem találkozott máshol, viszont előbb-utóbb mindenhol szembesülni fog a hatvanas–hetvenes évek műemléki helyreállításainak problémáival.
Ráadásul a visegrádi múzeum vezetése korántsem csak műemlékvédelmi feladatokat ró Buzás Gergelyre. A Mátyás Király Múzeum az évtizedek óta tartó palotafeltárás és a mellette folyó középkori város-, templom- és várkutatások révén olyan tudományos kapacitást halmozott fel, amely mára hazánk egyik legfontosabb középkori régészeti műhelyévé tette. Ennek a kapacitásnak a tudomány számára való kihasználása is az igazgató kötelessége, aki a jövőben Esztergommal mindenképpen szoros szakmai együttműködést szeretne kiépíteni. Az Esztergomi Vármúzeum ráadásul testvérintézmény, Visegrádhoz hasonlóan a Nemzeti Múzeum filiáléja. Pest megyével is kezdenek jó szakmai kapcsolatokat kialakítani, a szentendrei és a váci múzeumokkal közös kiállításokat terveznek. Most is éppen áll egy Esztergommal és Szentendrével közösen szervezett római kori kiállításuk, és volt egy másik tervük is: Vácon A Dunakanyar középkora kiállítás, arra azonban egyelőre nem sikerült pénzt szerezni.
„Próbáljuk elérni, hogy olyan múzeum legyen Visegrádon, amelyik az egész Duna-kanyar középkorkutatásának a motorja lehet. Mivel a középkori Magyarországnak ez a régió jelentette a politikai és kulturális központját, itt áll rendelkezésre a leggazdagabb és a legjobb minőségű régészeti anyag a hazai középkorkutatáshoz.” Az igazgató célja tehát, hogy a Mátyás Király Múzeumból a Magyar Nemzeti Múzeum középkori szakmúzeumát alakítsa ki, amely országszerte is képes lehet középkori régészeti kutatásokat végezni. Ehhez megvan a szakmai hátterük is: bár a múzeumban mindössze harmincnégyen dolgoznak, ebből öten régészek, vagyis többen, mint némelyik megyei múzeumban. Évtizedek óta jó kapcsolatot ápolnak számos egyetemmel is; Buzás Gergely maga is tanított minden hazai tanszéken, ahol régészképzés folyik, így megtalálja azokat a fiatalokat, akik Visegrádra jöhetnek szakmai gyakorlatra, s velük sikerül megsokszorozni azt a teljesítményt, amit az öt régész tudna elvégezni.
Buzás Gergely régész-művészettörténész 1965-ben született Pécsen. 1984 és 1989 között végezte tanulmányait az ELTE BTK művészettörténet és régészet szakán. 1989-től dolgozik régészként a Magyar Nemzeti Múzeum visegrádi Mátyás Király Múzeumában a középkori királyi palota és a középkori város épületeinek feltárásán. 1990 és 2005 között Budapesten az ELTE BTK Középkori és Kora Újkori Régészeti Tanszékén, 2006 és 2007 között a Pécsi Tudományegyetem Régészeti Szemináriumán, 2011-től pedig a Szegedi Tudományegyetem Régészeti Tanszékén tanít középkori építészettörténetet és régészetet. 2000-től részt vesz a magyarországi, 2001-től az erdélyi műemléki szakmérnök képzésben. Szakterülete a középkori kőfaragás és az építészettörténet kutatása.