A hódmezővásárhelyi festészettől a sájen indiánok pajzsmintáiig
Nagy Imre, a Tornyai János Múzeum vezetője „múzeumszigetéről”
MúzeumCafé 43.
A kilencvenes évek végén tíz évre elhagyta Hódmezővásárhelyt Szegedért, majd 2007-ben visszatért. Azóta vezeti a Tornyai János Múzeumot és Közművelődési Központot. Idén újabb öt évre kapott igazgatói megbízatást. Az elmúlt években sok változás történt a múzeum életében. A ma városi fenntartású intézmény számos tagintézménnyel bővült, ami új kihívást jelent, új gondolkodást követel. Fontos lett, hogyan lehet a régió kisvárosát országos hírűvé, látogatottá tenni. Pályázatok, tervek, ötletek, izgalmas kiállítások a válasz. Munkájáért februárban a Csongrád Megye Közművelődéséért Díjjal tüntették ki. Ahogy fogalmaz: nemcsak vásárhelyi munkájáért, hanem a megyéért tett munkássága elismeréseként kapta a díjat, ami arra is rádöbbentette, hogy már harminc éve muzeológusként, húsz éve pedig vezetőként dolgozik. Hobbija és tudományos munkássága az észak-amerikai sájen indiánok kutatása. Nagy Imrével, a hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeum és Közművelődési Központ igazgatójával beszélgettünk.
– Idén újabb öt évre nevezték ki a Tornyai János Múzeum igazgatójává. Az 1990-es években már volt itt megbízott igazgató, majd igazgató, 1999-től viszont majdnem tíz évig a szegedi Móra Ferenc Múzeumnak volt igazgatóhelyettese. Miért hagyta el akkor Vásárhelyt?
Amikor híre ment, hogy elvállalom Szegeden az állást, többen a szememre vetették, hogy cserbenhagyom a hódmezővásárhelyi múzeumot. Akkor még a megyei múzeumi szervezetben működött mindkettő, így tulajdonképpen maradtam az intézményrendszeren belül. A Móra Ferenc Múzeum több szakmai kihívást jelentett, és úgy gondoltam, abból a pozícióból a vásárhelyi múzeumot is jobban tudom szolgálni és segíteni. De a sok adminisztratív munka mellett kevés időm maradt a kutatásra, ráadásul a számomra fontos kortárs képzőművészet sem kapott akkora szerepet Szegeden, ahogy azt a vásárhelyi tapasztalataim alapján gondoltam. Így az első ciklus végén a felmentésemet kértem.
– A szegedi múzeumnak a régészeti anyaga erős, Hódmezővásárhely oázisa a kortárs képzőművészetnek. Ebben rejlik a két múzeum különbsége?
Szegeden is voltak jelentős, nagy közönségsikernek számító képzőművészeti tárlatok. Nyitányuk a Chagall-kiállítás volt, amelynek kurátora voltam. Ezt követte a Mednyánszky-kiállítás, amelynek a katalógusát szerkesztettem. Büszke vagyok arra, hogy Földi Péter festőművésznek fontos, összegző kiállítást szervezhettem a Móra Ferenc Múzeumban. De a hódmezővásárhelyi múzeum korábbi igazgatói – többek között Galyasi Miklós és Dömötör János – a képzőművészetnek valóban fontosabb szerepet szántak, és ez nagyon hiányzott nekem Szegeden. Amikor 2006-ban az akkor már városi fenntartású hódmezővásárhelyi múzeum igazgatói posztjára pályáztam, az egyik motivációm az volt, hogy intenzívebben foglalkozhassak a kortárs művészetekkel, kortárs kiállítások szervezésével.
– Igazgatóként ma számos társintézményt is vezet.
A közgyűlés 2007-ben döntött arról, hogy a Tornyai János Múzeum alá összevonja a város kulturális intézményeit. Szerencsésnek tartom, hogy a zászlóshajó a múzeum lett, és nem a művelődési központ vagy a könyvtár. A múzeummal átkerült a városhoz az Alföldi Galéria, az intézményrendszer része lett a 2005-ben létrehozott Emlékpont, a Magyar Tragédia 1944 kiállítóhely és a korábban a vásárhelyi múzeum által kezelt kisebb kiállítóhelyek: a Kopácsi Tanyamúzeum, a Csúcsi Fazekasház, a Papi-féle szélmalom és a tájházként funkcionáló Népművészeti ház. És a múzeumhoz tartozik a Bessenyei Ferenc Művelődési Központ is. Így vált a korábbi családias hely megaintézménnyé, ami számomra is sok új kihívást jelentett. Ezzel szinte egy időben indult meg uniós pályázati pénzekből a múzeum és a művelődési központ felújítása, korszerűsítése. Az egy kézben lévő intézményekből egyfajta „múzeumsziget” jött létre, amit a város ikonikus festőjére emlékezve Tornyai János Kulturális Városnegyednek hívunk (erről bővebben lásd: MúzeumCafé 33. – a szerk.).
– Mitől több ez, mint egy térben elhelyezkedő intézmények sokasága? Közös programokkal, kombináltjegy-rendszerrel is összekapcsolják a sok helyszínt?
A közös fenntartás és a közös vezetés nem egymástól elszigetelt, egymással versengő intézményeket jelent, hanem egy hajóban, egy cél érdekében evező csapatot. Közös gondolkodás alapján tervezzük meg a kiállításainkat és a rendezvényeket. A patinás főtérről a helyszínek könnyen megközelíthetők, múzeumi sétálójeggyel bejárhatók. A Múzeumok Éjszakája köré immár második éve egy egész hétvégés fesztivált szervezünk. Mára a hódmezővásárhelyiek fejében élő fogalom a múzeumi negyed. Tudják, olyan kulturális intézményrendszerük van, amely mindig változatos, érdekes programokat kínál.
– Zászlóshajóként definiálta a már az 1960-as évek óta sok izgalmas kiállítást bemutató Tornyai János Múzeumot. A tagintézményekkel való bővülés után miben mutatkozik meg a múzeum vezető szerepe?
A közelmúltban kialakult intézményi struktúra szinte ideális. Hódmezővásárhely az egyediségre, a modernitásra nyitott, de a klasszikus művészeti értékekre is tisztelettel tekint. Nem véletlen, hogy Vásárhelyet Ady Endre óta „paraszt Párizsként” emlegetik, aminek a nyomai ma is kitapinthatók. Erős lokálpatriotizmus jellemzi a várost. Szegedi lakosként az első időben meglepett az itt tapasztalt nagyon erős összetartás, lokális igényesség.
– Meg kellett tanulnia „vásárhelyiül”?
A mentalitásukat kellett megtanulnom. Én is alföldi vagyok, de nagyon mások az itteni emberek. Tisztelem és szeretem a vásárhelyiek lelkületét, gondolkodását, amiben a művészet is jelen van, de nem ez áll a középpontban. A régi, felújítás előtti múzeumban szerény volt a látogatók száma, de a felújítás óta több nagy érdeklődésre számot tartó, emlékezetes kiállítást rendeztünk. Nagyon jó visszhangja volt a Csernus Tibor-kiállításnak vagy a tavalyi Őszi Tárlattal párhuzamosan megrendezett Szalay Ferenc-emlékkiállításnak. A majd tízezres látogatottságú Koszta József-kiállítás pedig egyértelmű szakmai és látogatói siker volt. Törekvésem, hogy jelentős kiállításokat szervezzünk a jövőben is. A közgyűlés felállított egy művészeti tanácsot, amely a mindenkori igazgató munkáját segíti. Az általuk megfogalmazott program egyik legfontosabb gondolata, hogy ahhoz, hogy a korszerűen felújított intézmény be tudja tölteni az adottságainak megfelelő szerepét a régióban, tavasszal és ősszel országos érdeklődésre számot tartó kiállításokat kell rendeznünk. Idén ősszel a húsz éve elhunyt, a Vásárhelyi Őszi Tárlatokban jelentős szerepet betöltő Németh József festőművész emlékére rendezünk kiállítást.
– A korszerű intézményrendszerhez milyen korszerű vezetési stratégiát képzel el?
Egy ekkora intézmény vezetése folyamatos küzdelmet jelent. Vannak mögöttem nagyon nehéz évek is, amikor egyes programok megvalósulása kevésen múlott. Most jobb a helyzet. Bátrabban tervezhetünk. Ha évente a tavaszi nagy kiállítás, az Őszi Tárlat és az ehhez kapcsolódó kiállítások megvalósulnak, már nyugodtan tudunk dolgozni. Egy városi fenntartású kis múzeumnak, mint a miénk, egészen más igényeket kell kielégítenie, mint az országos, nagy múzeumoknak. Fontos azt is szem előtt tartani, hogy mit szeretnének látni a város polgárai a múzeum falai között.
– Művészettörténészként egyik fő érdeklődési területe a kortárs képzőművészet. Folytatódik a vásárhelyi képzőművészeti hagyomány?
Amikor visszatértem Vásárhelyre, fogalmazódott meg bennem, hogy itt a Hódmezővásárhelyi Iskolához és az Őszi Tárlatokhoz kötődő, zömében ábrázoló törekvésű művészetet kell bemutatni. Az idén hatvanegy éves Őszi Tárlat (portrénk ennek a zsűrizésén készült interjúalanyunkról – a szerk.) is sajátos keresztmetszetét nyújtja a kortárs képzőművészetnek. Ma azzal, hogy a hagyományos festészeti műfajok – a csendélet, a tájkép, a portré – újra népszerűek, a vásárhelyi művészet értéke is megnőtt. A megújulást segítette, hogy az Alföldi Galéria felújításakor le kellett bontanunk a Dömötör János által 1985-ben rendezett állandó kiállítást. Az Alfa programból huszonhétmillió forintot nyertünk a tárlat felújítására, ami új koncepció megvalósítására ösztönzött, bár Dömötör eredeti elképzelését megőrizve építettük fel az új kiállítást. Ebben kapott helyet Wiener Tibor egykori görögkeleti lelkész fantasztikus gyűjteménye, amelyben Czimra Gyula, Bene Géza, Kádár Béla, Scheiber Hugó, Modok Mária, Kmetty János alkotásai is láthatók. Ezzel, a harmincas évek szentendrei művészetével szokták szembeállítani a vásárhelyi művészetet, ami az új kiállítások fényében már nehezen tartható sztereotípia. Nagyon fontosnak tartom az alföldi realizmus újragondolását. A Koszta- és a Tornyai-kiállítások szemléletesen megmutatták, hogy bár az „alföldi festő” jelzővel illették mindkettőjüket, sokkal színesebb, összetettebb a munkásságuk. Műveik azt tanúsítják, hogy ismerték a kortárs nemzetközi tendenciákat, sőt művészi törekvéseik szinkronban voltak azokkal. Lehettek volna a legnagyobbak külföldön is, de hazajöttek. A MODEM legutóbbi Alföld kiállítása is a paradigmaváltás szellemiségében jött létre. A következő időszakban terveink között szerepel egy, az alföldi művészet újragondolását célzó konferencia megszervezése is.
– Tehát évente két nagy, országos érdeklődésre számot tartó kiállítást tervez. És a kettő között?
A Koszta-kiállítás megmutatta, hogy van igény ilyenekre, de igaza van, a kérdés az, hogy a köztes időben mivel lehet szélesíteni a látogatói kört, vagy a régiót is bevonni. A sikeres kiállítás egyik titka a jó marketing. Legalább annyit kell rá költeni, mint magára a kiállításra. Múzeumigazgatóként elsősorban jó marketingesnek kell lennem. Ha nincs reklám, ha nem használjuk ki a kommunikációs lehetőségeket, nincsenek jó tárlatvezetések, kapcsolódó programok, akkor magánügy marad, hogy mit csinálunk.
– Többször járt ösztöndíjjal az Egyesült Államokban. Onnan is hozott vezetői, múzeumi tapasztalatokat?
Az Amerikában szerzett tapasztalataim – a washingtoni National Museum of Natural History-ból és a New York-i Metropolitan Museum of Artból – nagyságrendekben tértek el a vásárhelyi léptékektől. Érdekes volt látni az ottani múzeumi struktúrát, de a két rendszer összehasonlíthatatlan. De a múzeumi marketing és kommunikáció terén a szegedi múzeum sajtósától, Medgyesi Konstantintól is rengeteget tanultam. A vele közösen létrehozott nagy kiállítások lebonyolítása jó iskola volt a számomra.
– A nyolcvanas években könyvet írt az indiánokról, kutatja a síksági indiánok művészetét. Az amerikai ösztöndíjakat is így kapta. Gyerekkori olvasmányélmények hatása? A kutató másik arca? Szenvedély?
Művészettörténész-hallgatóként láttam, milyen feltáratlan területek vannak még az amerikai indiánok művészetének kutatásában, amelyek izgalmas kihívást jelenthetnek a számomra is. Doktori disszertációmat a sájen indiánok pajzsmintáinak tipologizálásából írtam, jelenleg pedig a „ledger art”-ként ismert rajzaik kutatásával foglalkozom, és több más projekten is dolgozom.
– A nyolcvanas években az „indiánosdi” nálunk egy külön világ megteremtését, a szabadságot is jelentette.
Igen, egészen biztos, hogy a távoli kultúra megismerése, kutatása mellett menekülés is volt az akkori magyar valóságból egy idillinek gondolt világba. De amikor megismertem a tényirodalmat és a néprajzi szakmunkákat, rá kellett döbbennem, hogy az amerikai indiánok világa sokkal izgalmasabb, mint amit Cooper és May – részben a képzeletére hagyatkozva – leírt. Az ismert 19. századi indián életrajzok alapján kijelenthetjük, hogy szinte minden indián élete egy klasszikus görög sorstragédiával ér fel. Az indiánkutatás olyan ajtót nyitott meg a számomra, amelyen betekintve a teljesség vált láthatóvá.