„Hogyan függ össze a holdraszállás, John Lennon és a pop art”
Fabényi Júlia művészettörténész, a Ludwig Múzeum igazgatója
MúzeumCafé 37.
Fabényi Júliát, a Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum nyáron kinevezett igazgatóját a kortárs képzőművészet, annak intézményrendszere, működési mechanizmusa érdekli leginkább. Tizenhét év németországi élet után 1990-ben tért haza, 1996 óta irányít hazai közintézményeket, nagyjából ötévente váltva a helyszíneket. A Szombathelyi Képtárban megkötések nélküli kísérletező kedvvel bábáskodhatott minden értelemben „határ menti” kiállítások létrejötténél, a Műcsarnokban a kiállítási osztályt, majd az egész intézményt vezette, 2007-től Pécsen, a Janus Pannonius Múzeumban több, addig ismeretlen szakirányt felügyelt gazdaságilag és szakmailag, és részt vehetett az Európa kulturális fővárosa projektben. Itteni legmeghatározóbb tapasztalatának mégis azt tartja, mennyire másképp működnek a dolgok Budapesttől távol. A Ludwig vezetésére azért pályázott, hogy újra tisztán kortárs művészettel foglalkozhasson, és a kinevezését kísérő zaj lecsendesülésével szeretné az intézményt országos hatáskörű múzeummá tenni.
– Mit jelent egy múzeum esetében az országos hatáskör, és miért tartja fontosnak?
A Ludwignak van egy fontos nemzetközi olvasata, emellett szeretném itthon országos jelentőségűvé tenni, akár országimázzsá lehetne fejleszteni, ehhez szorgalmazom a vidéki múzeumokkal közös projekteket. A kortárs múzeumnak tükröznie kell a társadalomban lezajló változásokat. Megváltozott a műtárgy útja. Korábban a művész létrehozta, valaki beemelte a múzeumba, ahol szakmai reputációt adtak hozzá, a kritikus felértékelte, ezek után a műkereskedő anyagi értéket rendelt mellé. A kilencvenes évektől pénzügyi elemek is bekerültek a rendszerbe, a műtárgy befektetés lett. De mondhatom más megközelítésből: a 2000-es évek elejére kialakuló kurátori rendszer hatására a múzeum szerepe átalakulóban van. A kurátor felülete elsősorban a mindenkori biennále vagy triennále, ezekből évente körülbelül 260-at rendeznek szerte a világban, és a fókuszukban nem a múzeumi és még csak nem is az esztétikai értékrend van az első helyen, inkább társadalomkritikai szerepet visznek. Ha a kurátor a múzeumi kiállításoknál is megköveteli a művésztől az ezen szempontok szerinti alkotást, akkor megrendelés történik. Márpedig megrendelésre nincs progresszív művészet. Az aktuálpolitikai problémák taglalása, ha nem szerves folyamat eredményeként születik, értéktelen. Robert Fleck német múzeumigazgató könyvét olvasom éppen: a 21. század új intézményrendszerét taglalja – nagyon inspiráló.
– Németországban élt tizenhét évig, erős ottani kapcsolatokkal rendelkezik. Miért döntött úgy, hogy egyetemi tanulmányait Lipcsében folytatja?
Amikor érettségiztem, éppen oda hirdettek meg ösztöndíjat – először egyébként –, én pedig ki akartam használni a lehetőséget, örömmel jelentkeztem. A szüleim nagy hangsúlyt helyeztek a nyelvtanításomra, már az óvodában németül tanultam, elsők közt voltam cseregyerek 1963-ban az NDK-ban. Diploma után egy kis időre hazajöttem, ám az egyetemi évek folyományaként házasságot kötöttem a volt férjemmel, ezért visszamentem Lipcsébe, és az egyetemen tanítani kezdtem.
– A művészettörténet szakon alakult ki a kortárs művészet iránti érdeklődése?
Előtte már egyértelmű volt a kortárs iránti fogékonyságom. Tizennégy éves korom óta Hegyi Lóránddal együtt követtem a kortárs képzőművészetet, ennek családi és iskolai háttere is volt. Az Eötvös gimnáziumban kialakult baráti kör kapcsán megismerkedtem a később meghatározó művészekkel, akik alakították a szemléletemet. Tizenöt évesen ismertem El Kazovszkijt, Záborszky Gábort, Gémes Pétert, Károlyi Zsigmondot. Ez a személyes háttere a Ludwig programjának, amelynek során monografikus kiállításokon keresztül dolgozzuk fel a hetvenes évek második felének művészetét. A saját megélt élményanyagomat belevihetem, tudom, merre kell keresni a lényeget.
– A monografikus kiállítások, a hetvenes évek életműveinek feldolgozása nem a Műcsarnok feladata lenne?
Bárhová neveztek ki vezetőnek, mindig igyekeztem felmérni, mi történik más intézményekben, és annak figyelembevételével pozicionáltam az általam vezetett intézmény programját. A Ludwig Múzeumban elsősorban – ezt a pályázatomban is leírtam – a kortárs művészet muzeológiájával szeretnék foglalkozni, ami nem látványos program, inkább bázist ad a munkánkhoz, új definíciót. Viszont fontosnak gondolom ezeket a monografikus kiállításokat is, és nagyobb lehetőségünk van beilleszteni őket a nemzetközi kontextusba, ezzel az előnnyel élni szeretnék. Nemcsak az alkotók – Tolvaly Ernő, Lengyel András, Károlyi Zsigmond, Záborszky Gábor – életművét fogjuk bemutatni, megkeressük, hová illeszthetők be ezek a nemzetközi folyamatokba. Néhány életmű feldolgozása után sor kerülhet arra a tárlatra, amely A konceptuális művészet Kelet-Közép-Európában címet viseli, egy másik pedig arról szólhat, hogyan jutott el az új vad festészetig Birkás Ákos és Drozdik Orsolya vezetésével a magyar képzőművészet. Érdekel a kilencvenes évek, az intermediális hatás és annak előfutárai. Természetesen lesznek nemzetközi tárlatok, együttműködve a Ludwig múzeumok hálózatával; szívesen bemutatnám a Lipcsei Iskolát. Párhuzamosan futnak majd a projektek, a múzeumban nem lehet üres tér. Mindez persze pénzkérdés is, és mindannyian tudjuk, mennyire leszűkültek az intézmények forrásai. Szívesen vállalunk több feladatot, több forrás reményében.
– Új programhoz új csapat kell? Milyen személyi változások történtek mostanában?
Nem én építem a csapatot, közösen tesszük. Mindenkitől megkérdeztem a szándékát, aki elment, magától tette, a maradókkal munkacsoportokat alakítottunk ki, felosztottuk a tennivalókat. Aki felvállalta a közös munkát, arra számítok. Elsődlegesen a belső munkatársakkal szeretnék dolgozni, kiváló képességű kollégák; a jelenlegi szűkös anyagi helyzetben csak a legszükségesebb esetben fogok vendégkurátort hívni. Könnyebbség számomra Szipőcs Krisztina osztályvezető visszatérése, aki már az alapításnál itt volt.
– Mire gondolt, amikor azt mondta, több forrásért több feladatot is vállalna?
Jól működő múzeumba léptem be, de a jóból is lehet még jobbat csinálni. A befogadói elvárások gyors változása miatt akár az állandó kiállítást is újragondolhatnánk. Ha több pénz lenne, megrendelném az általam moduloknak nevezett, műalkotásként is felfogható szemléltető kiegészítéseket, amelyek a háttér-információkat hordoznák. Intermediális művészeket kérnék fel a megalkotásukra, akik a dokumentumokat, videókat összeszerkesztenék a kiállításlátogatók számára. Elmesélhetné egy ilyen modul például, hogyan függ össze a holdraszállás, John Lennon és a pop art, lehetne benne szociális-társadalmi háttér, mindez művészien megvalósítva. A befogadóban kialakulhat az aha élmény: „jé, ez a mű pont akkor keletkezett, amikor ilyen gondolatok keringtek a világban.”
– A múzeumpedagógiai programot is szeretné kiszélesíteni. Milyen irányba?
Elismeréssel kell szólni az eddigi munkáról. Ha lehetőségem lenne rá, felvennék további művészetpedagógusokat a tematika és a módszerek bővülése érdekében, hogy mi legyünk a kortárs művészeti múzeumpedagógia országos központja. Vidéki vállalkozókat keresek, akik vállalják a régiójukban élő gyerekek Budapestre utaztatását, hogy részt vegyenek nálunk egy-egy foglalkozáson, amire ráépülne aztán a helyi, megyei múzeum kortárs múzeumpedagógiai programja. Baranyai tapasztalatom azt mutatja, a veszélyeztetett helyzetben élő gyerekeknek különösen tud segíteni a kortárs művészeti foglalkozás, akár úgy, ha provokálja a problémájával, akár harmóniát teremtve.
– Milyen koncepciót követ a gyűjteményezésben, mekkora kerettel rendelkezik?
Ezt a területet tartom a legfontosabbnak egy kortárs múzeum esetében. A Ludwig Alapítvány évente hatvanezer eurót bocsát a rendelkezésünkre, ami világsztárok vételére természetesen nem elég, de ha okosan használjuk fel, szép summa. Sajnos érkezésemkor elterjedt, hogy az alapítvány kiszáll a gyűjteményezésből, holott ez egy pillanatig sem volt így. Az idei vásárlási szándékot tartalmazó dokumentációt tavaly év végén – annak rendje és módja szerint – kiküldte az akkori igazgató Németországba. Amikor kimentem júniusban bemutatkozni, megkérdezték, elégedett vagyok-e a vásárlási tervekkel, merre akarok továbblépni a gyűjtemény építésében, és kértek tőlem is egy szignót, majd utalták a pénzt. Természetesen aláírtam, tiszteletben tartom az elődöm döntéseit. Magam is progresszív irányban szeretnék menni és a gyűjtemény fehér foltjait kiegészíteni. Elsősorban a délszlávok és az olaszok érdekelnek, a régi Monarchia a fejemben egy földrajzi-szellemi egység. A műtárgyvásárlások mellett Macedónia, Szerbia és Bosznia-Hercegovina művészetét is kutatnánk, mert a Baranyában töltött hét év alatt megtapasztaltam, milyen keveset tudunk erről, noha a háborús években sokan települtek át hozzánk. A délszláv vonalat támogatták a németek, kevésbé tetszett nekik, hogy Ausztria és Németország felé is orientálódnék. Azzal indokolták, ez a bécsi gyűjtemény feladata: ők kis számban vesznek drága munkákat a legnagyobbaktól. Mi kisebb alkotóktól tudnánk venni, és van egy-két mű, amit párhuzamnak szeretnék megszerezni a magyar gyűjteménybe. Ilyen az osztrák Petra Maitz egy-két munkája a tudomány és a művészet határterületeiről.
– Hogyan zajlott a látogatás az alapítvány vezetőinél?
Rendkívül szakszerű, komoly, mély, sokirányú beszélgetés volt. Rákérdeztek, miért a hatvannyolcas nagy kurátori generációt – Harald Szeeman, Peter Weibel, Jan Hoet – neveztem meg előképnek. Ez egyszerű: ők jelentik a szemléleti fordulópontokat a pályámon. A nyolcvanas években már olyan kurzust tartottam az egyetemen, ami a 20. század nagy kiállításait fűzte fel egy láncra, Gertrude Steintől kezdve a náci időkön át a Documenták kialakulásáig és Harald Szeeman ötletéig, aki elvont művészeknek konstruált kiállításokat. Érdekes lenne azzal foglalkozni, hogy milyen egyetemes kiállítások hatottak a magyar művészetre. Az 1964-es velencei biennálén bemutatkozó pop art bizonyosan, és az 1968-as Az attitűd formát nyer című Szeeman-kiállítás és az Iparterv-kiállítás közti párhuzam is kézenfekvő. Visszatérve az alapítványra, támogatták az előző igazgatót, és most elfogadtak engem. Tizenhét évet éltem Németországban, és mire visszacsöppentem ide, már kialakultak a klikkek, én pedig kimaradtam belőlük. Ezt most előnynek és szabadságnak élem meg.
– Önt bízták meg azzal is, dolgozza ki a Múzeumi Negyed kortárs művészeti múzeumának koncepcióját.
Létrehoztunk Baán László vezetésével egy munkacsoportot a Magyar Nemzeti Galéria, a Szépművészeti Múzeum és a Ludwig Múzeum munkatársaival. Szeretném, ha minél többen vitatnánk meg, mi legyen az új a kortárs és a 20. századi művészetet bemutató múzeumban, hol húzzuk meg a kortárs művészet határait. Transzparenssé szándékozom tenni az álláspontokat; ez több mint egy új állandó kiállítás, új művészettörténeti szemlélet és új elvek leszögezése. Ki kell kutatni, hol találhatók találkozási pontok, ahol ténylegesen párhuzamba lehet állítani az egyetemes művészettel a magyar művészetet. Nagyon izgalmas feladat, hogy a teremrendet most ezzel a művészettörténet-írással „ábrázolhatjuk”. Szívesen látnék az utcafrontról elérhető szolgáltatóegységeket, amelyek hozzájárulnak a múzeum fenntarthatóságához, el tudnék képzelni egy Cinemateque-ot is a filmarchívumunk használatára.
– Mit tart a legfontosabb vezetői erényének?
A korrekcióra való hajlandóságomat. Ha azt látom, nincs igazam, képes vagyok felvállalni, módosítani az álláspontomat, esetleg visszavonni korábbi döntésemet. Érdekes, ezt szeretik a legjobban támadni bennem, holott ezt tartom a legértékesebb tulajdonságomnak, nemcsak vezetőként, emberileg is. Ne utáljanak, ne szeressenek, ne féljenek tőlem, hanem beszéljük meg.