Hogyan lehetne megnyugtatóan megoldani a tulajdonjogi kérdéseket a megyei múzeumok utódintézményeiben?

Székely Zoltán művészettörténész, a mosonmagyaróvári Hansági Múzeum igazgatója

A múzeumi műtárgyak tulajdonjoga egy olyan szerteágazó problémakör kiindulópontja, amellyel kapcsolatban számtalan kérdés fogalmazható meg. Ezek között vannak olyanok is, amelyek az intézményrendszer alapjait érintik. Ha megpróbáljuk számba venni, miként juthatnak műtárgyak egy múzeumi gyűjteménybe, viszonylag hosszú felsorolást kapunk: ajándékozás, hagyaték, letét, vásárlás, régészeti ásatás, beszolgáltatás, más intézményektől való átvétel. A muzeális intézményben azután a muzeológus a beérkező tárgyakat a leltározás révén önkormányzati tulajdonná alakítja. A leginkább problémamentes a vásárlás, de az ajándékozás és öröklés esetén már merülhetnek fel gondok, hiszen az ajándékozók és végrendelkezők általában a múzeumot kívánják megjelölni tulajdonosként: úgy tűnik, jobban bíznak a múzeumokban, mint az önkormányzatokban.

„A föld felszínén, a földben, a vizek medrében vagy máshol rejlő vagy onnan előkerülő régészeti lelet állami tulajdon”, amelyről „az állam nevében a kultúráért felelős miniszter lemondhat régészeti gyűjtőkörrel rendelkező, nem állami fenntartású múzeumok tulajdonosai javára” (2001. évi LXIV. törvény a kulturális örökség védelméről 8. § 1–2). A régész- és örökségvédelmi kollégák között folytatott – nem reprezentatív – közvélemény-kutatás eredménye szerint azonban még senki nem látott efféle, az örökségvédelemért felelős miniszter által aláírt lemondó nyilatkozatot. A kérdés jelentősége bizonyára csekély, de jól jelzi a bürokratikus centralizmusból adódó problémákat. Ennél lényegesen nagyobb a jelentősége a kommunista rezsim alatt államosított műtárgyak tulajdonjogi kérdéseinek: a restitúció még a rendszerváltás után huszonhárom évvel is élő probléma.

Mindehhez járulnak a 2011. és 2012. évben lezajlott jogszabály-módosítások (2011. évi CLIV. törvény a megyei önkormányzatok konszolidációjáról, a megyei önkormányzati intézmények és a Fővárosi Önkormányzat egyes egészségügyi intézményeinek átvételéről; 1311/2012. (VIII. 23.) Korm. határozat; 2012. évi CLII. törvény a muzeális intézményekről, a nyilvános könyvtári ellátásról és a közművelődésről szóló 1997. évi CXL. törvény módosításáról), amelyek eredményeként az egykori megyei múzeumok igazgatóságainak intézményeit úgy adták át a települési önkormányzatok fenntartásába, hogy műtárgyállományuk felett megmaradt az állami tulajdonlás. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a 2013. január 1. után a múzeumba kerülő műtárgyak viszont önkormányzati tulajdonná válnak. Azokon a településeken (jellemzően megyeszékhelyeken), amelyek korábban önként vállalt feladatként saját muzeális intézményt tartottak fent, és ahol ezt a múzeumot összeolvasztották a megyei múzeummal, ott a városi múzeumból származó, illetve a 2013. január 1. után szerzeményezett műtárgyak önkormányzati tulajdonban vannak, míg a megyei múzeumból származó műtárgyak állami tulajdont képeznek.

A jogi tankönyvek szerint a tulajdonjoghoz jogosultságok és kötelezettségek kapcsolódnak. Esetünkben például jogosultság a műtárgyak elidegenítése, illetve a használatukból eredő haszon beszedése, kötelezettség pedig a műtárgyak őrzésének, állagmegóvásának, feldolgozásának és hozzáférhetőségének/társadalmi hasznosulásának biztosítása.

Az 1997. évi CXL. törvény 38. § 4. pontja szerint a muzeális intézmények leltárában szereplő kulturális javak korlátozottan forgalomképesek; elidegenítésükhöz a miniszter engedélye szükséges. Ez a megoldás kellő kontroll alatt tartja az önkormányzati tulajdonosok esetleges – költségvetési problémák vagy raktárgondok inspirálta – műtárgyeladással kapcsolatos ötleteit, amelyekkel önkormányzati tulajdonlás esetén a következő időkben folyamatosan számolhatunk. (Jóhiszeműek lévén az állam részéről efféle törekvést fel sem tételezünk.) A kérdés kapcsán még egy megjegyzés kívánkozik ki belőlünk: roppant jellemző, hogy a műtárgyvagyont kezelő muzeális intézményt a műtárgyak elidegenítésébe, illetve az azt előkészítő döntési folyamatba törvényi rendelkezés híján nem kötelező bevonni, a döntést az önkormányzati és a minisztériumi bürokrácia hozza meg. Talán érdemes lenne az efféle ügyekben a múzeumok közreműködő szerepét jogszabályi garanciákkal megtámogatni.

A műtárgyak tulajdonjogából eredő kötelezettségeknek a jelenlegi tulajdonos, az állam a központi költségvetésből folyósított támogatásokkal tesz eleget. A CXL. tv. 51/A. § rendelkezik erről, a szöveg azonban a feladatellátás felől közelíti meg a problémát. Sajátos módon csak a megyei hatókörű városi múzeumok esetében nevesíti az állami feladatok ellátását, holott a többi intézménytípus is állami feladatot lát el az állami tulajdonú műtárgyak vagyonkezelésével. A törvény következetlenségét elméletileg az állami támogatás felosztásánál használt képlet korrigálja, mivel ebben a műtárgyállomány nagysága is szerepel.

Az eddig érintett témák közül a tulajdonjoghoz kapcsolódó intézményfinanszírozás veti fel a legsúlyosabb és a mindennapi praxist is érintő kérdéseket. A műtárgyvagyont kezelő intézmény működési költségeinek fedezése vajon teljes egészében a műtárgyak tulajdonosának kötelezettsége-e? Számos intézmény költségvetésén látható, hogy a fenntartó önkormányzatok hajlamosak igennel válaszolni erre a kérdésre. Mindebből újabb, a rendszer egészét érintő kérdés következik. Ha az önkormányzatok nem, vagy csak csekély mértékben járulnak hozzá a múzeumok működési költségeinek finanszírozásához, akkor egyáltalán volt-e értelme a fenntartásukba adni az intézményeket?

Itt felvetődik az „egyenlő elbánás” kérdése is. Azokat az intézményeket ugyanis, amelyek már 2013. január 1. előtt is a települési önkormányzatok fenntartásában működtek – és amelyek műtárgyállománya az önkormányzat tulajdonát képezi – az állam nem alanyi jogon támogatja, mint a megyei rendszerből átszármazott önkormányzati múzeumokat, hanem pályázati úton. E támogatások egyik típusának meghatározásához használt képletben egyébként szintén szerepel a műtárgyállomány nagysága.

A következendő esztendőkben nyilván egységesednie kell majd az intézményrendszer működési szabályozásának, hiszen logikailag hosszabb távon nehezen indokolható, hogy azonos fenntartói szerkezetben lévő intézmények műtárgyainak tulajdonjoga különbözzék egymástól, illetve az intézmények finanszírozása eltérő szisztéma alapján történjen. A rendezés irányának kijelölésekor az egyik legfontosabb szempont a tulajdonlással együtt járó anyagi kötelezettségek kérdése.

Vajon az önkormányzatok a műtárgyak tulajdonjogáért cserébe hajlandók-e nagyobb részt vállalni a finanszírozásban, vagy esetleg teljesen átvállalni azt? És persze megfordítva is áll a kérdés: vajon az állam tulajdonosi jogainak megszüntetése okot adhat-e az önkormányzati múzeumok központi támogatásának csökkentésére vagy felszámolására?

E helyütt nem lehet feladatunk a felmerült kérdések megválaszolása, ám két szempontot mindenképp érdemes rögzítenünk. A jelen helyzetben a műtárgyak állami tulajdonlása az intézményrendszer állami támogatásának legbiztosabb garanciája. A műtárgyvagyon önkormányzatoknak való átadása esetén pedig érdemes lenne újragondolni az intézményi klasszifikáció jelenlegi modelljét. A hatályos szabályozás szerint a vidéken működő intézmény típusát alapvető módon a szakalkalmazottak kvalifikációjának szintje határozza meg, ebben a gyűjtemény nagysága nem játszik semmilyen szerepet; hatalmas műtárgyszámmal rendelkező intézmény is működhet kiállítóhelyként. Olyan jogszabályi biztosítékokra lenne tehát szükség, amely az intézménytípus meghatározásakor a műtárgyállomány nagyságára is tekintettel van, és így megakadályozza az intézmények deklasszálódását.

A múzeumi műtárgyak tulajdonjoga a nyilvántartás terén is felvet néhány kérdést. A jogszabály szerint „egy gyűjteményen belül egyidejűleg csak egy leltárkönyv vezethető” (20/2002. (X. 4.) NKÖM-rendelet 1. melléklet 4. pont). Az azonos gyűjteménytípusok párhuzamosan vezetett leltárkönyvei közül bizonyára a jogelőd intézmény leltárkönyveit kell tovább vezetni, a megszűnt intézményét pedig lezárva külön gyűjteményi egységként kezelni – így az átleltározás időt- és energiát rabló munkája megtakarítható.

Demeter Zsófia történész, a székesfehérvári Szent István Király Múzeum igazgatója

A 2013 elején bekövetkezett változások a múzeumok műtárgyállománya szempontjából kétségtelenül némi bizonytalanságot okoztak. A volt megyei múzeumokat mindezek különböző módon és mértékben érintették. Néhányan azt gondolták a fenntartóváltozás hírére, hogy az egész műtárgyállomány leltárát át kell vezetniük. Hamar megnyugodtak azonban a kedélyek, hiszen a most fenntartóként belépő települési önkormányzatok a kulturális javakat, azaz a műtárgyakat csak használatba, hasznosításba vették, ők működtetik, ám azok állami tulajdonban maradtak. Ezt a helyzetet írja körül a megyei hatókörű városi (egy kivétellel megyeszékhelyi) múzeumok műtárgyvédelemmel és gyűjteményi felügyelettel kapcsolatos új feladatrendszere a 13/2013. számú Emmi-rendeletben. Aki ismeri a folyamatot tudja, hogy a múzeumok gyakorlottak a fenntartóváltásban, hiszen állami tulajdonba a 2012-es változással, a kormányhivatalokhoz való tartozással kerültünk. Most a tulajdonviszonyokban nem történt változás: a települési önkormányzatok – mint fenntartók, és a múzeumok is használói – csak működtetői a kulturális javaknak. Az önálló gyűjteményekkel rendelkező területi múzeumok megyei szervezetből való kiválása jelenti szerintem a nagyobb problémát. A kiállítóhelyeken bemutatott tárgyak egy átvételi eljárással jól nyomon követhetők, dokumentálhatók, felügyeletük, állagmegóvási feladataik az említett rendeletben foglaltaknak megfelelően, az erre kapott állami támogatással megoldhatók.

A területi múzeumok kiválása sem a tulajdonviszonyok szempontjából problematikus, hanem elsősorban azért, mert az ezredforduló előtt keletkezett finanszírozási nehézségek az egy megyén belüli integrációt indították el. Így a szétváláskor kiderült: hiányos az infra-struktúra, a kényszerű osztály- és műhelyösszevonások miatt sérült a szakember-ellátottság. Ezeket a problémákat csak szolgáltatási szerződésekkel tudjuk kezelni; ilyen szerződések megkötését a mostani helyzetben a két érintett önkormányzat kezdeményezheti.

Fejér megyében a két megyei jogú város, Székesfehérvár és Dunaújváros múzeuma rendelkezik gyűjteményekkel. A Szent István Király Múzeum állományába tartozó műtárgyak most Székesfehérváron, Kápolnásnyéken, Fülén és Sukorón vannak kiállítva, Cecén a Csók István Emlékházat éppen felújítják, így ott most nincs kiállítás. Székesfehérvár Megyei Jogú Város és Tác önkormányzata társulási szerződés keretében állapodott meg arról, hogy az állományunkba tartozó gorsiumi tárgyakat, illetve a Gorsium Régészeti Park és Szabadtéri Kiállítást a Szent István Király Múzeum kezeli, annak egyik telephelyeként üzemel. Ez a helyzet a 2013-as év első félévére alakult így ki. Ez különösen a futó pályázatok szempontjából vált neuralgikus kérdéssé: csak mostanra váltak a Gorsium fejlesztésére elnyert pályázataink folytathatóvá. Bizony, mindez nem kevés álmatlan éjszakát okozott az érintetteknek! Megoldást csak a két önkormányzat teljes egyetértő támogatása hozott.

A mostani helyzetben a megyei hatókör és a lokális kötődések kiegyenlítése, összebékítése került előtérbe. Bizonnyal megoldjuk ezt a problémát is, hiszen mindvégig Székesfehérváron működve, ennek a városnak a kulturális és tudományos szövetébe fonódtunk, azt működtettük, annak szolgáltattunk, annak igényeit elégítettük ki. Megyei feladataink sem egészen újak, de nem csupán a régi egységeinket kell felügyelnünk, hanem egy új, módszertani központi szerepet is próbálgatunk a megyében működési engedéllyel bíró minden múzeumra, gyűjteményre és kiállítóhelyre vonatkozóan. Nemcsak az alany más tehát, hanem a tárgy is. Méltó ezután, hogy az állítmány is új legyen. Új és új feladatainkat a muzeális intézmények szakmai feladatainak összehangolása, a muzeológiai, múzeumpedagógiai, képzési és restaurálási szakmai módszertani központi feladatkör határozza meg. Ehhez még nem áll rendelkezésünkre megfelelő szókincs, és pillanatnyilag a települési önkormányzatok vezetői sem értik igazán, hogy milyen együttműködési lehetőségek rejlenek az új helyzetben. Mi sem vagyunk elég nagyok a szolgáltatásban. Van tehát mit tanulnunk! A központban pedig mindig ugyanaz a feladat: a megyében fellelhető kulturális javak, értékek, a régészeti, történeti, néprajzi és művészettörténeti örökség mentése, feltárása, megőrzése és bemutatása. Ez a cél – az értéktár mindenkori felmutatása pedig megéri a folyamatos munkát. Sőt: megéri még azt is, hogy a viszonyok tisztításán, a lehetőségek kimutatásán is folyamatosan dolgozzunk. Tehát a fenntartóváltás nehézsúlyú bajnokságán tisztességgel kell helytállnunk, hiszen az örökség nem sérülhet.

Szirácsik Éva történész, a salgótarjáni Dornyay Béla Múzeum igazgatója

A Nógrád Megyei Múzeumi Szervezet a salgótarjáni Nógrádi Történeti Múzeumból mint megyei múzeumból, a szécsényi Kubinyi Ferenc Múzeumból, a balassagyarmati Palóc Múzeumból és a pásztói Pásztói Múzeumból, valamint több kiállítóhelyből állt. A megyében a múzeumi rendszert érintő átszervezések nyomán a múzeumok és a kiállítóhelyek a helyi önkormányzatokhoz kerültek, a Palóc Múzeum kivételével, amely a Magyar Nemzeti Múzeum filiájaként működik tovább. A salgótarjáni múzeum 2013. január 1-jétől Dornyay Béla Múzeum néven látja el a megyei hatókörű városi múzeumi feladatokat.

Az átszervezés jó alkalmat adott arra, hogy még 2012-ben a Nógrád Megyei Múzeumi Szervezetben átvizsgáljuk és aktualizáljuk az egyes muzeális intézmények közötti műtárgykölcsönzéseket, a nyilvántartási és tulajdonjogi kérdéseket. A feladat végrehajtása zökkenőmentesen zajlott, egyedül az irodalomtörténeti gyűjtemény sorsa nem rendeződött.

Nógrád megyében az irodalomtörténeti emlékek gyűjtése 1982-ben indult el a salgótarjáni múzeumban. A szakág legfőbb célja a megye két legnevesebb szülötte, Mikszáth Kálmán és Madách Imre életére, munkásságára, családjára vonatkozó írásos és tárgyi emlékeinek a gyűjtése és feldolgozása. A gyűjtemény alapját a Magyar Tudományos Akadémiától 1982-ben átszállított Mikszáth-relikviaegyüttes képezi. Az irodalomtörténeti gyűjtemény másik nagy egysége a Madách-gyűjtemény, amelynek első darabjai 1983-ban kerültek Salgótarjánba egy győri Madách-gyűjtő hagyatékának megvásárlásával.

Az évtizedek alatt több ezer darabból álló gyűjtemény alakult ki, amely a salgótarjáni muzeológusok munkáját dicséri. Ajándékozások, vásárlások, pályázatok révén bővült a gyűjtemény, és a salgótarjáni múzeum más gyűjteményeiből is átsoroltak számos vonatkozó műtárgyat. A salgótarjáni muzeológusok nemcsak őrei voltak az irodalomtörténeti gyűjteménynek, hanem a hagyaték aktív ápolói, amit a horpácsi Mikszáth- és a csesztvei Madách-emlékház létrehozása mellett számos kiállítás, kötet és előadás is bizonyít.

A Madách- és a Mikszáth-relikviák sorsa azonban 2007-től folyamatosan viták kereszttüzében áll. Balassagyarmati erők keresztülvitték, hogy 2008-ban a múzeumi szervezetet fenntartó Nógrád Megyei Önkormányzat Közgyűlése megszavazza a salgótarjáni irodalomtörténeti gyűjtemény átadását a balassagyarmati Palóc Múzeum számára. Mivel a gyűjteménynek a Palóc Múzeumban nem találtak helyet, ezért a Madách- és a Mikszáth-hagyatékot a balassagyarmati volt Vármegyeháza épület Madách-kiállításában raktározták el. Az akkori fenntartó azonban nem kért működési engedélyt a Palóc Múzeum irodalomtörténeti gyűjteménye számára, így szakminisztériumi engedély híján az átleltározás nem történhetett meg. (Talán sok probléma elkerülhető lenne, ha a működési engedélyek kérdésébe és kérésébe a fenntartóknak kötelezően be kellene vonniuk az érintett múzeum vagy múzeumi szervezet vezetőjét, esetleg szakmai grémiumát.) Az így kialakult rendezetlen helyzet miatt az irodalomtörténeti gyűjtemény 2008 óta nem gyarapodott!

2012-ben a múzeumi szervezet fenntartója a Nógrád Megyei Intézményfenntartó Központ lett, amely az áldatlan állapot rendezését úgy oldotta meg a működési engedélyek újrakérése során, hogy a salgótarjáni múzeum számára működési engedélyt kért és kapott a szakminisztériumtól irodalomtörténeti gyűjteményére, miközben a Palóc Múzeum számára is lehetővé tette az irodalomtörténeti gyűjtemény létrehozását. Az akkori fenntartó a szakminisztérium engedélyével tehát jóváhagyta a salgótarjáni leltárkönyvbe beleltározott irodalomtörténeti anyag balassagyarmati múzeumhoz tartozását.

Kérésemre a Palóc Múzeum még a múzeumi szervezet szétválása előtt aktualizálta a nála lévő gyűjteményrészt, és 4442 salgótarjáni leltári számú tételt számolt össze. Akkor a Palóc Múzeum vezetője a 2008. évi döntésre hivatkozva sem visszaadni, sem pedig kölcsönzési szerződést kötni nem kívánt az érintett műtárgyakra, illetve további 868 tételnyi műtárgyat kért a salgótarjáni anyagból. Az átszervezést követően a Magyar Nemzeti Múzeum – mint a Palóc Múzeum fenntartója – ismételte meg ezt a követelést azzal, hogy jogi útra tereli az ügyet. (Jelen sorok írásakor még tárgyalások zajlanak.)

Kérdéses, hogy milyen szakmai, etikai, esetleg jogi döntés hozható. Vitatható, hogy melyik fenntartói döntést fogadjuk el. Az elsőt, amelyik megengedte, és huszonhat éven keresztül hagyta a salgótarjáni múzeumnak létrehozni és gyarapítani az irodalomtörténeti gyűjteményt? A másodikat, amely az irodalomtörténeti gyűjteményt átadta – de nem szabályszerűen – a Palóc Múzeumnak? A harmadikat, amelyik visszaadta a teljes irodalomtörténeti gyűjteményt a salgótarjáni múzeumnak? A gyűjteményért aggódó Mikszáth Kálmán Társaság számára még 2012 tavaszán a szakminisztérium államtitkári szinten állást foglalt a kérdésben, és kijelentette, hogy a Palóc Múzeumnak nincs irodalomtörténeti gyűjteménye, mert a fenntartó 2008-ban, illetve utána sem kért működési engedélyt rá. A 2008-as megyei közgyűlési határozatra tehát nem lehet hivatkozni! A 2012-es működésiengedély-rendezés meghagyta az irodalomtörténeti gyűjteményt a salgótarjáni múzeumnak, ezért az átleltározás a Palóc Múzeum gyűjteményébe okafogyottá vált, és megítélésünk szerint a Palóc Múzeum nem rendelkezhet a Salgótarjánból elvitt gyűjteményről.

Hogyan lehetne megnyugtatóan megoldani a nyilvántartási és a tulajdonjogi kérdéseket a megszűnt megyei múzeumi szervezet utódintézményeiben? A megoldáshoz jogszabályi háttér és annak irányelveinek betartása vezethet el. A gyűjtemények krétakörbe állítását, a nyilvántartási és tulajdonjogi huzavonákat mindenképpen értelmetlenné tette a múzeumi műtárgyak állami tulajdonba kerülése. A gyűjteményeket veszélyeztető lobbista szemléletet fel kell váltsa az állami tulajdonba került múzeumi műtárgyak védelmét biztosító korrekt szakmai hozzáállás. Az egykori múzeumi szervezeten belül feszülő problémáknak a szétváló múzeumokban és az új fenntartóknál rövid időn belül rendeződni kellene – a gyűjtemény érdekében. Ám addig is a múzeumi krétakörben még ott az irodalomtörténeti gyűjtemény. A huzavonában vajon lesznek-e bölcs Salamonok, akik tudják, hogy nem azé a gyermek, aki a legerőszakosabban húzza? A krétakör fölött azonban most csak Madáchot és Mikszáthot látom lelki szemeim előtt. Mikszáth ül, merengve pipázik, már sokat látott. Madách meg rázza a fejét, és fáradtan mondja: „Ember küzdj, és bízva bízzál!”

Kapás János Zsolt történész, néprajzos, a túrkevei Finta Múzeum igazgatója

A megyei és a területi múzeumok fenntartásának területileg illetékes önkormányzatokhoz való átadása után több feltevés is napvilágot látott a tulajdonjog kérdéseit illetően. A mi esetünkben ezek közül a múzeumépületek átadását érintő a leginkább elgondolkodtató. Jász-Nagykun-Szolnok megyében az épületek többsége már a változások előtt is városi tulajdonban volt. Korábban egy-egy felújítás esetén – főleg, ha pályázati úton zajlott a finanszírozás – ez sem volt feltétlenül problémamentes, de a jelenlegi átalakulás esetében az új helyzet kimondottan kedvezőnek bizonyult. A közüzemi szerződések átírása, újbóli megkötése is lényegesen egyszerűbb ilyen esetben. A Finta Múzeum főépülete állami tulajdon, a hozzá tartozó Vadász Pál Kiállítóterem ellenben városi. Természetesen szerencsés lenne, ha mindkettő azonos tulajdonban, a városéban lenne.

Lényegesen több problémát vet fel a műtárgyállomány tulajdonjogának kérdése. Magyarországon a műkincsek jelentős százalékát olyan vidéki intézmények őrzik, amelyek korábban megyei múzeumi hálózathoz tartoztak. Ezek a tárgyak éppúgy a magyar kulturális örökség elidegeníthetetlen részét képezik, mint az országos hatókörű múzeumokban őrzöttek. A vidék történelme, tárgyi öröksége ugyanúgy hozzátartozik az országéhoz, ahogyan a megyeszékhelyeké vagy a fővárosé, ezek bemutatásának a lehetőségét azonban helyben kell tartani. A területi múzeumok szerepe vidéken legalább olyan fontos, mint a nagyobb városok muzeális intézményeié: sokszor a település kiemelt turisztikai célpontjai, ugyanakkor oktatási és közművelődési feladatokat is ellátnak. A látogató is ezekkel a funkciókkal találkozik elsősorban. A gyűjtés és a feldolgozás hiába meghatározó a múzeumok életében, a közönség látókörében kevésbé van jelen, vagy csak annyira, amennyire adományaikkal bővítik az intézményt. Ezzel lemondanak ugyan a tárgyakkal kapcsolatos jogukról, de jogos elvárásuk, hogy az adott tárgy a város múzeumában megőrződjön, kiállításra kerüljön.

A Finta Múzeum mottója, amely a küldetési nyilatkozatában is szerepel: „A jövőnek őrizzük a múltat.” Mindenkit biztatunk tehát az adományozásra, azzal a tudattal, hogy a hozzánk bekerülő tárgyak megfelelően őrizve jó eséllyel túlélnek valamennyiünket. Ehhez azonban szükséges a megfelelő törvényi szabályozás és annak maradéktalan betartása. Számos értékes gyűjteményről tudunk, amelyeket a 20. századi történelem viharosabb vagy éppen békésebb időszakaiban egyszerűen széthordtak. Sajnos az sem példa nélküli, hogy bizonyos intézmények gyűjteményéből – a fenntartó nyomására – emeltek ki műtárgyakat.

Az általunk őrzött gyűjtemény egy része is városi tulajdonban van, és Túrkeve ma maradéktalanul eleget tesz a törvénybeli előírásoknak. Felvetődik azonban a kérdés: mi lesz a jövőben? Megtörténhet, hogy egy későbbi városvezetés a saját céljaira kívánja felhasználni a gyűjteményt, és ha rendelkezik annak tulajdonjogával, ezt megakadályozni szinte lehetetlen. Amennyiben az állam a területi múzeumok épületére és gyűjteményeire vonatkozó tulajdonjogokat átadja, felvetődhet a kérdés, nem vonul-e ki teljes mértékben a területi múzeumok mögül, nem csökkenti-e tovább, vagy nem szünteti-e meg teljesen, azok támogatását, tovább súlyosbítva a fenntartó városok terheit, amelyek végül bezárni kényszerülnek múzeumaikat. A jelenlegi helyzetben tehát az épületek fenntartásával kapcsolatos tulajdonjogok átadása mindenképp szükségesnek tűnik, ugyanakkor a gyűjtemények a magyar kulturális örökség fontos részeként állami tulajdonban kell maradjanak.

További kérdéseket vet fel a megyei múzeumi hálózat felbomlása nyomán a korábban a rendszer egyes intézményei között kölcsönadott műtárgyak sorsa. Ezek gyakran az állandó kiállítások részét képezik, ahonnan kiragadni őket etikátlan lenne. Az egykori megyei központ, a szolnoki Damjanich János Múzeum vezetésével egyetértésben a hosszú távú kölcsönadási szerződések megkötésében látjuk a probléma megoldását.

Napjainkra nyilvánvalóvá vált, hogy a papíralapú nyilvántartások meghaladottá váltak. Elsősorban a kereshetőség az, ami a leltárkönyv és a tárgykarton kettősségének lehetőségeit behatárolja. Saját munkánk megkönnyítése érdekében mi már elektronikus nyilvántartást is alkalmazunk. Ahhoz, hogy ez működjön, olyan táblázatra van szükség, amelynek a leltárkönyv képezi az alapját, így már kapcsolat teremthető a digitalizált műtárgy és a leírása között. Megfelelő szoftver nélkül ez persze csak TIF- és JPG-képállományok tízezreit jelentené. Ettől függetlenül a Finta Múzeum a törvényi előírásoknak megfelelően vezeti a gyarapodási naplót és a leltárkönyveket, valamint elkészíti a tárgykartonokat. Utóbbiak 1951-ig, a múzeum alapításáig visszamenőleg elkészültek, ami nem lett volna lehetséges a digitális nyilvántartás nélkül, nem beszélve a nélkülözhetetlen emberi erőforrásról és szaktudásról, valamint a technikai felszereltségről. Ezek segítségével hajtjuk végre a Finta Múzeum minden gyűjteményi egységre kiterjedő digitalizálási programját 2008-tól. Külső segítséget – közmunkásokat és gyakornokokat leszámítva – nem is veszünk igénybe, csak az intézmény szabad kapacitásainak terhére végezzük a munkát. Pályázati forrás sem áll ehhez rendelkezésre.

Táblázatkezelő programok már húsz évvel ezelőtt is léteztek, ennélfogva a legtöbb muzeális intézmény, amelyik nem tudott vagy nem akart professzionális nyilvántartó programokat alkalmazni, ezeket vezette be, így a leltárkönyvek sorai a papíralapnak megfelelően tárolhatók digitális formában. A Finta Múzeum valamennyi gyűjteményi egysége elsőként táblázatban lett feldolgozva. Az általunk megismert, kipróbált speciális nyilvántartó programok ezek importálását nem tudták megvalósítani, csak a közvetlenül bevitt adatokat hasznosították, amelyek más programok számára már nem konvertálhatók. Ráadásul ezek az alkalmazások viszonylag gyorsan elavulnak, míg a táblázatkezelő képes újabb formátumokba konvertálni, és bizonyos szintű keresést is lehetővé tesz. Mindezeket figyelembe véve fejlesztette ki a múzeum saját adatbázislekérdező-rendszerét, amelyhez hasonlók más intézményekben is megjelentek. Ha ezek közül egyet központilag kiválasztanának, és kötelezően alkalmaztatnának, annak segítségével viszonylag könnyen kiszűrhetők lennének az olyan tárgyak, amelyek több intézményben párhuzamosan szerepelnek. Így a múzeumok visszakaphatnák végre azokat a megyei hálózatok létrejötte előtt elkerült tárgyaikat, amelyek a megyei központokba vagy testvérintézményekbe kerültek át az elmúlt ötven évben.