A holokauszt örökségét kiállítani is nehéz

„Ne öld meg őket, / hogy népem ne felejtsen! / Tedd őket bujdosókká hatalmaddal, / taszítsd el őket, Uram, mi  pajzsunk!” Az 59. zsoltár 12. versének szövege a hagyomány szerint Dávid imáját örökíti meg, és a bibliai narratíva szerint akkor hangzott el, amikor a Saul elől menekülő Dávid az Örökkévalóhoz fohászkodott segítségért.  A szövegnek az idők során számos értelmezése született; ezek közül az egyik legismertebb Aurelius Augustinus (354–430) interpretációja, aki a zsidóság keresztény országokban való helyzetére vonatkoztatta a sorokat. Eszerint a zsidókat megölni nem szabad, sőt az egyház érdekeit szolgálja, ha a keresztények között lakhatnak, de arra ügyelni kell, hogy körülményeik elég áldatlanok legyenek ahhoz, hogy mindenki láthassa: a zsidók alacsonyabb  státusa és az általuk elszenvedett megaláztatások folyamatosan bizonyítják a kereszténység győzelmét.

Augustinus tehát, mint látjuk, elsősorban a keresztény propaganda eszközének tekintette a diaszpórában élő zsidó közösségek európai letelepedési, sőt a puszta élethez való jogát, és ezzel nagymértékben meghatározta a keresztény Európa gondolkodását a zsidókról. Ugyanakkor – mint azt Moses Mendelssohn (1729–1786) jegyezte meg keserű humorral – „e remek ötlete nélkül már rég kiirtottak volna bennünket”. [1] Ha a kurrens emlékezetpolitikai-múzeumi fejleményeket vizsgáljuk, úgy tűnik, az augustinusi gondolat a zsidó közösségek jelentős részének 20. századi kiirtását követően is meghatározó. A zsidóknak ma már nem puszta létük, hanem kiirtásuk emléke vált fontos jellé az európai társadalmakban, hiszen kontinensünk történelemben a holokauszt olyan esemény volt, amelyhez mindenkinek viszonyulnia kell. Ironikus ugyanakkor, hogy időnként úgy tűnhet: Európa egyes országaiban szívesebben emlékeznek meg a zsidók kiirtásáról, mintsem hogy a mai zsidó közösségek számára biztosítsák a prosperáláshoz szükséges feltételeket.

A holokauszt úgynevezett nehéz örökség, azaz „difficult heritage” [2], amelynek tanulmányozása során az emberi lét leginkább kiélezett élethelyzeteivel szembesülhetünk. A téma nagyon szenzitív, múzeumi bemutatása számos problémát vet fel, ezért a holokauszttal foglalkozó kiállítások létrehozása, értelmezése során a kortárs muzeológia szinte valamennyi kérdése előkerül. Jelen tanulmány tárgya ezeknek a kérdéseknek az áttekintése, és annak vizsgálata, hogy miként birkózik meg velük a mai magyar múzeumi rendszer.

A dokumentálás problémája

„Mindent örökítsetek meg, szedjétek össze a filmeket, szedjétek össze a tanúkat, mert egyszer eljön majd a nap, amikor feláll valami rohadék, és azt mondja, hogy mindez meg sem történt” – mondta állítólag Eisenhower tábornok a koncentrációs táborok felszabadítását követően. [3] A zsidók elpusztításának dokumentálását már a pusztulás közepén megkezdték: a varsói gettóban Emanuel Ringelblum tejeskannákba rejtve hagyott feljegyzéseket az utókorra [4], Mordecai Shenhavi pedig 1942-ben javasolta egy emlékmúzeum – a későbbi Yad Vashem – felállítását. A felszabadulást követően hatalmas dokumentációs munka indult meg, Magyarországon – egyebek mellett – a Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság vett fel jegyzőkönyveket, részletesen dokumentálva a történteket. [5]

A holokausztra emlékezve egyre több emlékművet állítottak a meggyilkoltaknak. A koncentrációs táborok szimbólumává vált Auschwitz-Birkenaut a felszabadítását követő első évben történelmi emlékhellyé nyilvánították. Izraelben közvetlenül az államalapítást (1948) követően túlélők létrehozták az első holokauszt emlékmúzeumot a Cion-hegyen (1949), amit az ország „hivatalos” holokausztemlékének szentelt intézménye, a Yad -Vashem megnyitása követett 1953-ban. Ehhez kapcsolódóan az izraeli parlament megállapította a holokauszt hivatalos emléknapját (niszán 27.) rituális emléknapot teremtve  a történelmi esemény emlékezetének a vallási ünnepnapok között. Az önálló emléknap a holokauszt egyediségét hangsúlyozza, szemben a korábbi zsidóirtások emléknapjaival, amelyek több történelmi esemény közös megemlékezésére szolgálnak. [6]

A dokumentálás és az autentikus történeti források összegyűjtésének és interpretálásának igényét erősítette az Eichmann-per (1961–62), amelyben a jogi, társadalmi igazságszolgáltatás igénye összekapcsolódott a hiteles történeti források felkutatásával és az események dokumentálásával. [7] A per nyilvános közvetítése világszerte felhívta a figyelmet a genocídiumra, majd 1978-ban a BBC dokumentumfilm-sorozatot készített Holocaust címmel, ami beemelte a holokauszt történetét a történelemről szóló nyilvános párbeszéd terébe. A holokauszt dokumentálásának történetében mérföldkő Claude Lanzmann 1985-ben bemutatott Shoah című tizenegy órás filmje. Az 1993-ban készült Schindler listája című Steven Spielberg-alkotás a populáris film eszközeivel vetette fel újból a háborús bűnösség és a társadalmi felelősség kérdéseit. [8] Spielberg a történetek művészi interpretálása mellett a dokumentálásért is sokat tesz: az általa létrehozott USC Shoah Foundation több ezer oral-history interjút készített és tesz elérhetővé a történeti kutatás és az oktatás érdekében. [9] A német sajtóban 1985–86-tól lefolytatott történészvita a holokauszt egyediségéről és a társadalom identitásában játszott szerepéről új dimenziókat nyitott meg. A holokauszt fokozatosan került át a zsidó emlékezés területéről az európai emlékezéskultúrába: a holokauszt az európai társadalmi felelősség, a történeti tudatosság paradigmatikus történeti jelenségévé vált, amelyre már nemcsak a túlélők közösségeinek kommemoratív aktusai, hanem a társadalmi nyilvánosság is emlékezett.

A holokauszt múzeumi reprezentációja

Az autenticitás társadalmi igénye az 1960-as évektől általánosságban is felértékelte a múzeumok szerepét. [10]  A megemlékezések iránti igény és a múzeumi boom összekapcsolódása nyitotta meg az utat a holokauszt múzeumi reprezentációja felé. Jeruzsálemben – mint erről már volt szó – 1953 óta létezik holokausztmúzeum, de csak negyven évvel később, 1993-ban nyílt meg az Izraelen kívüli első ilyen intézmény, a washingtoni United States Holocaust Memorial Museum. Ezt követően Európa-, sőt világszerte alapultak zsidó és/vagy holokausztmúzeumok (ezek különbségére később még kitérek). Ezek az új múzeumok muzeológiai kérdések sorát vetették fel, amelyek természetesen nem függetlenek azoktól a történelemelméleti kérdésektől, amelyek a „Jewish Studies – Holocaust Studies – Genocide Studies” lehetséges felosztásai és összefüggései kapcsán folynak. [11] A legnehezebben megválaszolható kérdések ezen a téren a holokauszt történeti egyediségéről vetődnek fel, és ezzel összefüggésben arról, hogy a holokausztot milyen mértékben kell a zsidó történelem részeként kezelni. A holokauszt egyrészt egyike a zsidó népet a története során ért számos kiirtási kísérletnek, másrészt az európai történeti-politikai folyamatok része is. A nem zsidó társadalom perspektívájából nézve a korszak legfejlettebb technológiájával véghezvitt népirtása, a zsidó közösségnek ugyanakkor a minden családot, minden zsidót személyében, családjában érintő pusztulás, héber szóval soá, ami teljes pusztulást, kiirtást jelent.

A holokauszt során a zsidó közösségek tagjait sokszor az utolsó emberig kiirtották, de a közösségek létének „nyomai” fennmaradtak. Az emberek, közösségek pusztulásával  a közösségi emlékezet számos ponton megszakadt, a múlt és a jelen közé szakadék  került. A megmaradt nyomok megőrzésére, az emlékezet rekonstruálására, a hagyományos zsidó gyász- és emlékezésmódok mellé beépült a múzeum, ami a zsidó csoportemlékezetben fontos intézmény lett: híd az idősíkok, az elveszített múlt és a jelen között.  (Ez a jelenség a zsidó muzeológia történetében jól ismert: az első múzeumokat a 19–20. század fordulóján az emancipációval elveszni látszó hagyományos közösségi életforma dokumentálása és megőrzése céljából alapították.) Az 1980-as évektől zsidó múzeumok sora alakult Európa-szerte: 1988-ban a frankfurti, 1989-ben a vilniusi, 1990-ben a brüsszeli, 1991-ben a pozsonyi, 1998-ban az athéni, 2001-ben a berlini, 2004-ben a krakkói, a római és a koppenhágai, 2007-ben a müncheni, és az idei évre tervezik átadni az új varsói múzeumot. 1993-ban újranyitották az 1896-ban alapított első zsidó múzeumot Bécsben, és az 1990-es években felújították a prágai, az amszterdami és a londoni hasonló intézményeket is. [12] Ebben a sorban tekintélyes helye van a budapesti Országos Magyar Zsidó Vallási és Történeti Gyűjteménynek, amely a prágai mellett egyedüliként működött alapításától (1909) folyamatosan. A múzeum állandó kiállítását a holokauszt negyvenedik évfordulóján, 1984-ben rendezték újra, és ekkor készült el a múzeum és a Dohány utcai zsinagóga közötti kertben a gettóra és annak felszabadításra emlékeztető „kegyeleti emlékfal” is. [13] (Magyarországon akkoriban a holokauszt emlékezete csak a felszabadítás történetéhez kapcsolódhatott, állami megemlékezések, kiállítások nem érintették a holokauszt témáját. [14]) A zsidó múzeumok elsődleges célja és feladata a judaizmus bemutatása, amelyben a holokauszt emlékanyaga a zsidó múlt egy történeti rétegeként van jelen.

Az önálló holokausztmúzeumok és -kiállítások a zsidó múzeumoktól függetlenül jelentek meg, európai történelmi eseményként, az általános történelem részeként bemutatva a holokusztot. 2000-ben nyílt meg Londonban az Imperial War Museum állandó holokausztkiállítása, 2005-ben Párizsban a Mémorial de la Shoah, 2006-ban Berlinben a Denkmal für die ermordeten Juden Europas. Susan Sontag a múzeumoknak ezt az új típusát önálló kategóriaként, „memory museum”-ként definiálta. [15] Ez a múzeumtípus az európai zsidók elpusztítására emlékezve alakult ki, de a minta más modern genocídiumok történetének feldolgozásához, áldozatainak meggyászolására is alkalmazható. [16]

Holokausztkiállítások és -múzeumok Magyarországon

Az első ilyen magyarországi kiállítás az 1994-ben a BTM-ben megrendezett Holokauszt Magyarországon című tárlat volt. A hazai „emlékezetpolitikai áttörés” a hatvanadik évfordulón következett be, amikor számos új kiállítás nyílt: újrarendezték az auschwitzi magyar kiállítást (Kádár Gábor, Vági Zoltán, Rajk László), megnyílt a Páva utcai Holokauszt Emlékközpont, valamint – a Terror Háza szakmai irányításával – a hódmezővásárhelyi Emlékpont (ez utóbbi koncepciójában a sztálinizmus és a nácizmus bűnei párhuzamosan jelennek meg). Ezek a kiállítások nem a hazai múzeumokban megrendezett kiállítások, hanem külön erre a célra létrehozott, önálló intézmények. A zsidók és a holokauszt története tehát nem az általános történeti narratíva részeként, hanem „gettósítva”, külön tematikus blokkban vagy évfordulóhoz kapcsolódó időszaki kiállításokban jelenik meg.

A múzeumi intézményrendszerben a zsidók – és különösen a holokauszt – történetét nehéz tárgyszerűen bemutatni, hiszen a zsidók vagy a másság szimbólumaként [17], vagy áldozatként [18] jelennek meg. Ezt a zsidók és a holokauszt reprezentációját a nemzeti történelemtől elkülönítve kezelő tendenciát erősíti a jelenlegi emlékév programsorozata is, amely támogatást nyújt a holokauszttal foglalkozó kiállításoknak és programoknak, mintegy javasolva (erősebben: előírva) a téma feldolgozását az intézményeknek.

A megjelent támogatási döntés szerint szinte minden városban várható idén egy „zsidó kiállítás”. A nagy országos gyűjtemények a profiljukba illeszkedően rendeznek kiállításokat: a Sportmúzeum a zsidó sportolókra, a Fotómúzeum a zsidó fényképészekre, a Színháztörténeti a zsidó színháziakra, a Műszaki Múzeum a műszakiakra emlékezik. Egy-egy életműre koncentrál az Országos Széchényi Könyvtár (Halász Gábor), a Szabadkai Múzeum (Geréb Klára grafikus) és a Galéria Lénia (Kádár György lágerrajzai). A helyi zsidó közösség holokauszt előtti életéről és pusztulásáról szóló kiállítások várhatók Csákváron, Egerben, Gyöngyösön, Hatvanban, Kiskunhalason, Kisújszálláson, Kolozsváron, Nagykanizsán, Nyíregyházán, Salgótarjánban, Sopronban, Szolnokon, Szombathelyen, Tiszafüreden és Újpesten. (Az érsekújvári hitközség tiltakozásul visszamondta a neki megítélt támogatást.) A miskolci Herman Ottó Múzeum november 9. eseményeit fűzi kiállítássá: ez a nap Kertész Imre születésének és Radnóti Miklós halálának napja, valamint a Reichskristallnacht évfordulója. A Néprajzi Múzeum a magyarországi zsidók holokauszt előtti életének bemutatására készül, a Petőfi Irodalmi Múzeum a trauma és az irodalom kapcsolatát, a Ludwig Múzeum a holokauszt kortárs művészeti reprezentációjának bemutatását tervezi. Az előzetes elképzelések alapján úgy tűnik, egyedül Villányi András tervezett fotókiállítása foglalkozik a háború után is megmaradt közösség életével, és egyetlen képzőművészeti bemutató a cigány holokauszttal. A holokauszt egyéb közösségeket érintő története (eutanáziaprogram, a homoszexuálisok és a politikai üldözöttek kérdése) a jelenlegi tervek szerint nem lesz látható ezekben a kiállításokban.

A zsidók jelenlegi múzeumi reprezentációjának és a holokauszt emlékévben megrendezett kiállításoknak a disszonanciája példaszerűen látszik az Óbudai Múzeum várostörténeti állandó kiállítása és az emlékévre tervezett időszaki kiállítás ellentmondásossága alapján. Óbuda a magyar zsidók történelmében igazi „mnemotoposz” [19], olyan település, amelynek története, a hozzá kapcsolódó jelenségek önmagukon túlmutató jelentőséggel bírnak. Óbudán élt a kora újkori Magyarország egyik legnépesebb és legjelentősebb zsidó közössége, a Zichyek, majd a kamara birtokán kiépített példás infrastruktúrával, közte az akkori Európa egyik legnagyobb zsinagógájával. Hosszú ideig az óbudai rabbi felügyelete alatt állt a pesti zsidó közösség is, és a Pestre költöző zsidók jelentős része is Óbudáról származott.

Budapest egyesítését követően az óbudai közösség jelentősége csökkent ugyan, de nem szűnt meg. Óbuda emlékezethelyként szerepet kaphat a zsidó iparteremtés történetei között (Goldberger Textilgyár), de a holokauszt fővárosi eseményeinek óbudai részletei (például a téglagyárból induló gyalogmenetek) is érdemesek a megemlékezésre. Más szempontból, de szintén fontossá teszi Óbudát, hogy a magyar zsidó önreprezentáció első jelentős eseményein, az 1884-es Történeti Ötvösmű Kiállításon, ahol a kontinensen először szerepelt judaika nemzeti kiállítás részeként, és az 1896-os Ezredéves Kiállításon a zsidó közösség által bemutatott tárgyak jelentős része óbudai volt. [20] Ezek ráadásul dokumentáltak, hiszen az első zsidó szertartási tárgyakat forrásként használó tudományos mű is az óbudai közösség ott kiállított anyagára épült. [21] Az óbudai zsidó közösség történeti jelentőségű zsinagógaberendezési és szertartási tárgyaiból 1932-ben a zsinagóga épületében megnyitotta az Óbudai Zsidó Múzeumot, amelyet 1948-ban beolvasztottak az Országos Magyar Zsidó Vallási és Történeti Gyűjteménybe (Zsidó Múzeum), amelynek állandó kiállításán az óbudai tárgyak jelentős része ma is látható.

Óbuda tehát a magyar zsidó történeti tudatosság egyik kiemelt jelentőségű emlékezethelye – de a hajdani zsidó közösségnek letelepedési engedélyt adó Zichy-család kastélyában működő Óbudai Múzeum állandó kiállítása erre a tényre gyakorlatilag nem reflektál; az állandó kiállításban bemutatott város zsidó arca rejtve marad a látogató előtt. A kiállítást bevezető történeti kronológiában nem szerepel sem a zsidók letelepedése, sem a zsinagóga (a korabeli Óbuda egyik legjelentősebb épülete) felépítése, sem a textilgyár (a város egyik legnagyobb foglalkoztatója), sem a holokauszt eseményei. Az óbudai lakosságot csak a málenkij robotra hurcolás és a németek 1946-os kitelepítése sújtotta a kronológia szerint, 1944-hez nem kapcsolódik információ. Az óbudai téglagyár bemutatása is átlép ezen a korszakon: csak a gyár államosítását említik az 1900-as évek elejének prosperáló gazdasági jelenségeit követően. A holokausztra az egész kiállításban csupán egy számítógépes terminál kiegészítő információkat közlő részében, a textilgyár-tulajdonos Goldberger Leó élettörténetében utalnak, megemlítve, hogy Mauthausenben halt meg.

2014, a zsidó közösség jelentős része elpusztításának hetvenedik évfordulója és az ennek nyomán érzett „kiállításkényszer” kellett ahhoz, hogy észrevehetővé váljon a település életének „zsidó arca”, a csaknem kétszáz évnyi gazdag és sokszínű zsidó múlt. Csakhogy a külön szobába zárt „zsidó történelem” minden jó szándék ellenére is azt sugallja, hogy ez a történet nem volt integráns része a városfejlődésnek, a zsidók nem együtt alakították a többi óbudai népcsoporttal a település arculatát, hanem külön (gettóban?) élték az életüket – ami ellentmond a tényeknek, a fennmaradt múzeumi forrásoknak, de alátámasztja az állandó kiállítás narratíváját, amelyből a zsidók teljesen hiányoznak.

A tervezett kiállítás nyomasztóan sok történeti tényt tervez bemutatni, rengeteg szöveggel kompenzálja az állandó kiállításban érezhető hiányt; talán azért is, mert a kiállítás létrehozói nem elég bátrak az ismeretek szelektálásához, a tulajdonképpeni kiállítási interpretációhoz. Az a véleményem, hogy történelmi szempontból adekvátabb, erkölcsi szempontból tisztességesebb, múzeumpedagógiai szempontból pedig hatékonyabb lehetne néhány jól elhelyezett, okosan megválasztott tárgynak az állandó kiállításba integrálásával kiegészíteni a városról szóló eddigi bemutatót, és ezen keresztül a zsidóság történetét visszafogadni a lokális történelembe. A méltó megemlékezés az óbudai zsidóságról ez lenne, és nem az emlékévre szóló, időszaki kiállítás. A zsidók óbudai jelenléte nem a holokausztra korlátozódott, ezért azt a tényt kellene örökre elfogadni és bemutatni, hogy Óbuda történetének jelentős részében a zsidók integráns részei voltak a városnak.

Kérdések a holokausztreprezentációval kapcsolatban

A többi múzeum terveiről rendelkezésre álló nagyon kevés információ alapján is szembetűnő, hogy a holokauszttal foglalkozó kiállítások elsősorban a veszteségre koncentrálnak, azt tervezik bemutatni, hogy mi az, ami a holokauszttal elveszett: emberek, művészek, közösségek. Amire emlékezünk, az attól is függ, hogy hogyan emlékeztetnek rá. [22] Csak az elkészült kiállítások alapján állapíthatjuk majd meg, hogy kinek a veszteségéről szólnak ezek a kiállítások: a zsidó közösség vagy a teljes magyar társadalom veszteségeként láttatják-e a hiányt. Mindkét olvasat lehetséges, a nézőpontot a kiállítást önreprezentációs eszközként használó közösség (valójában persze az ennek képviseletével megbízott kurátor) pozíciója határozza meg. Tovább árnyalja a képet, hogy a holokauszt az antiszemitizmus történetébe ágyazottan, mintegy logikus következményként, vagy éppen ellenkezőleg, az együttélés békés időszakát követő kisiklásként jelenik meg a kiállításokban. A kiállítási narratíva kronológiai végpontja ugyancsak szemléletes forrása a közösségi/kurátori történelemszemléletnek. Ráadásul a fenti kérdések megválaszolása közben nem kerülhetjük el, hogy szembesüljünk azokkal a problémákkal, amelyek kultúrpolitikailag kényes további kérdéseket vethetnek fel.

A holokausztot témául választó kiállításoknak világszerte több megközelítési módjuk van: léteznek az áldozatoknak emléket állító mementó kiállítások, elsősorban történeti ismereteket átadó oktatási célú kiállítások, és napjainkban egyre inkább olyan kiállítások is, amelyek a holokausztot paradigmaként használva a kirekesztés, a társadalmi megbélyegzés jelenségeiről beszélnek. Ezek a közelítésmódok persze nem elkülönülve jelennek meg egy-egy kiállításban, hanem más és más hangsúlyokkal. A holokauszt autentikus helyszínein (Auschwitz, Mauthausen, a Dohány utcai zsinagóga kertje stb.) a kiállítások értelemszerűen elsősorban a helyszín interpretálásának a lehetőségére építve a genocídiumról és az erre való megemlékezésről szólnak, de a „semleges” helyszíneken felépített múzeumokban már döntés kérdése, hogy a kiállítás milyen mértékben beszél a pusztítást megelőző (és követő) történeti jelenségekről, mit választ kontextusául: a zsidó életet vagy a pusztításban szerepet játszó társadalom történetét.

A „difficult heritage” bemutatásánál a valódi kérdés, hogy mire kell emlékezni: a kiirtott közösségre, a kiirtás történetére, vagy a kiirtás során felvetődött emberi helyzetekre, etikai kérdésekre. A tervezett kiállítások – a munkacímek alapján – elsősorban a zsidó közösségekről, illetve zsidók bizonyos szempontok szerinti csoportjairól: sportolókról, fényképészekről, szolnokiakról stb. szólnak majd; remélhetőleg nemcsak az áldozatok hiányának tényéről, hanem ennek valódi okairól, azaz a szisztematikus kiirtásukról és a magyar államgépezetnek az ebben vállalt szerepéről is.

Sajátos probléma a holokauszt-emlékkiállítások esetében, hogy a holokauszt emléke szakralizálja az áldozatokat, akiknek életműve nem lehet többé reális megítélés tárgya: pusztulásuk módja miatt egész életművük más megvilágítást nyer – szemben azokkal, akik esetleg hasonló teljesítményt nyújtottak, de néhány évvel korábban haltak meg, vagy túlélték a genocídium éveit. A holokauszt prizmája nemcsak az egyéni életművek, hanem a közösségek reális történelmi megítélését is módosíthatja: a kiállítások hajlamosak a zsidókra egyoldalúan emlékezni, bizonyos tulajdonságokat (kreativitás, mobilitás, újítókészség, megbélyegzettség, üldözöttség ténye), társadalmi jelenségeket (akkulturáció, elfogadás, békés együttélés, kirekesztés) túlhangsúlyozva, árnyalatlanul bemutatni. Mivel ezeknek a kiállításoknak a dramaturgiai csúcspontját a deportálás és az emberek, a közösség kiirtása jelenti, így gyakori, hogy a felszabadulás utáni újrakezdés és a zsidó élet kontinuitása nem jelenik meg: így a kiállítások által közvetített tartalom szerint a zsidó közösségek valóban megszűntek, és ezzel megszűntek azok a problémák is, amelyek a holokauszthoz vezettek. Ez a nyilvánvalóan téves történeti interpretáció ugyanakkor súlyos következményekkel jár mind a zsidó, mind a nem zsidó közösség identitására nézve.

A kiállítások földrajzi kereteinek meghatározása további kérdéseket vet fel. A tervek alapján az évfordulóra készülő kiállítások jellemzően a lokális közösségekre koncentrálnak, csak egy-egy kiállítás lép túl ezeken a kereteken, és vállalja az egész ország holokausztjának a bemutatását. Ráadásul ez is általában csak a Trianon utáni Magyarország területére vonatkozik, jóllehet az 1944-es határoknak megfelelően a magyar közigazgatás kiterjedt a bécsi döntések által Magyarországhoz csatolt területekre is, ahonnan szintén zömmel magyarul beszélő közösségeket deportáltak. Az ezeken a területeken történtek bemutatásával a holokauszt traumája mellé beemelhető annak a számos társadalmi problémának  a bemutatása is, amelyeket az ország területi változásai okoztak zsidóknak és nem zsidóknak egyaránt. A traumák történetileg összefüggő bemutatásával új, árnyaltabb narratívák kidolgozása is elérhető, túllépve azon a káros jelenségen, amikor ezek a problémák egymás ellentéteként vagy pláne esetleg egymás ellen kijátszva jelennek meg. Az 1945 utáni közösségek sorsának bemutatása során pedig át kell lépni az eredeti topográfiai kereteket, hiszen a túlélő zsidók jelentős része nem tért vissza oda, ahonnan deportálták, hanem más országokban, sok esetben más földrészeken folytatta az életét. Egyéni sorsok mellett ez néha közösségi kontinuitást is jelent, amikor a teljes közösség települt át más országba (például a pápai közösség Brooklynba), ahol őrzik eredeti szokásrendjüket – hiszen egy olyan diaszpórakultúrában, mint a judaizmus, a földrajzi keretek háttérbe szorulhatnak.

Mit állíthatunk ki?

Az elméleti kérdéseknél azonban sokkal praktikusabb probléma egy kiállítás esetében, hogy melyek azok az autentikus, jelentéssel és történetekkel bíró tárgyak, amelyek bemutathatók. A zsidó közösség és a holokauszt mint „difficult heritage” tárgyakkal történő felidézése számos múzeumetikai problémát is felvet. A holokauszt után ugyanis nem lehet többé a hagyományos módon bemutatni a zsidó örökség tárgyait, hiszen mindezek a tárgyak történetük során kapcsolatba kerültek a megsemmisítés, az elpusztítás jelenségével. A tárgyakat hajdan használó közösségeket kiirtották, a holokauszt narratívája tehát minden zsidó tárgyra árnyékot vet, amit a múzeumi kiállításon ugyanúgy be kell mutatni, mint a tárgyak eredeti kontextusát. A múzeumokban lévő tárgyak egy részét az adományozók éppen azért ajándékozták a gyűjteményeknek, hogy ezen keresztül családjuk, felmenőik vagy településük emlékét a tárgyakon és a múzeumi bemutatáson keresztül megőrizzék.

A tárgyak másik csoportját olyan emlékek alkotják, amelyeket a közösségek pusztulását követően gyűjtöttek össze, esetleg zsidó közösségek kifosztásának részeként kerültek köztulajdonba. Ezeknél a tárgyaknál különösen fontos a pro-veniencia pontos ismerete, ami a tárgyak „élettörténete”, kulturális kontextusa szempontjából alapvető információs értékkel bír. A múzeumi raktár ilyenkor sajátos mauzóleumi mellékzöngét kap: a kiirtott (kiirtani szándékozott) kultúra emlékét őrzi. [23] Ami megmaradt, az annak köszönheti mai gyűjteményi létét, hogy – a tárgyakat használó közösséggel ellentétben – túlélte a pusztítást. Ezeknek a tárgyaknak összetett narratívái lehetségesek: bemutathatók általuk a zsidó kultúra rétegei – de tulajdonképpeni történetük csak a megmenekülésükkel kezdődik: akkor, amikor valaki megőrizte őket, hogy ne jussanak a közösség sorsára. Ezek a tárgyak történeti tanúi a zsidók 1940-es évekre rettenetessé vált életének, de történetük nem fejeződött be akkor: a társadalomról legalább ennyit elmesél az is, ahogyan ma viszonyulunk hozzájuk, ahogyan kiállítjuk, értelmezzük ezeket.

Külön csoportot alkotnak azok a tárgyak, amelyek eredetileg szakrális célra szolgáltak, és amelyek kezelését, használatát, nyilvános bemutatását – vagy bemutathatatlanságát – az eredeti közösség szabályrendszere részletesen kidolgozta. [24] A holokauszttal kapcsolatos kiállításokban ezek mellett szerepelhetnek olyan tárgyak, fényképek is, amelyek bemutatása sértheti az emberi méltóságot – ezek nyilvános kiállítási használata ezért nagyon alapos körültekintést és érzékeny kurátori közelítést igényel. [25]

A dokumentáció problémája

A holokausztmuzeológia igazi feszültségét az adja, hogy magáról a pusztításról nincs kép. Vannak ikonikussá vált fotók és filmfelvételek, amelyek azonban mégsem tudják bemutatni a holokauszt végső borzalmát: a kiszolgáltatottak halála a gázkamrákban semmilyen módon nem megjeleníthető. [26] A képek egy része – például az Auschwitz Album magyarországi – deportáltak Auschwitzba érkezését örökítette meg: ezek vizuálisan nem megrázók, tragikus jelentésük csak egyéb ismereteinknek köszönhető; más forrásokból tudjuk, hogy a képeken látható embereket néhány óra múlva gázkamrákba vezényelték.

A képek másik, ikonikussá vált csoportjába tartoznak az auschwitzi kapuról, a rámpáról, a hullahegyekről, a csontvázsovány túlélőkről készült felvételek. Ezek mind a táborok felszabadulása után készültek, így már nemcsak a borzalmakra, hanem egyben a felszabadulásra is emlékeztetnek. Ebben a képi világban a holokausztreprezentáció a jó és a rossz harcává válik – de nem jelenik meg számos súlyos dilemma, a holokauszt alatt az áldozatok életéhez kapcsolódó etikai kérdések; ezeket más forrásokkal kell megjeleníteni. A holokausztmuzeológia paradoxona, hogy ezek a képek ikonikus képekké váltak, a barbárság és a genocídium szimbólumai lettek, de ezzel párhuzamosan veszélyes módon trivializálódtak is: hozzászokunk a látványukhoz, így megrázó hatásuk csökken. [27]

A kiállítás módja

A holokausztot feldolgozó kiállítások nem hagyományos, tárgyakon keresztül interpretált muzeológiai megközelítést igényelnek, hanem sokkal inkább emlékezet(re)konstrukcióként értelmezhetők. Nem a tárgyakból indulnak ki, hanem az előre meghatározott történetet próbálják múzeumi kontextusban felépíteni. A kiállítás multimédia-platform, amelyben a múzeumi médiumok – a tárgyak, a feliratok, a világítás és a térhasználat – mellett  a tárgyak egymás mellé helyezéséből adódó új értelmezések is szerepet kapnak.

Az 1980-as évektől teret hódító „új muzeológia” (new museology [28]) új bemutatási módokat feltételez, amelyben a múzeumok nem előre meghatározott narratívák puszta bemutatói, hanem társadalmi párbeszéd kezdeményezői. A kiállításoknak ezért nemcsak az autentikus források segítségével elmesélt lineáris történetközvetítés a lényegük, hanem az igazság feltárását, kérdések megfogalmazását elősegítő esetek bemutatása is esszenciális alkotóelemük. [29] A holokausztkiállítások a tömeggyilkosságok emocionális megértését segítendő egyéni, személyes történeteken keresztül teszik „átélhetővé” a holokauszt történetét, és interaktív megoldásokkal próbálják dialógusra bírni a látogatót. Ennek a dialógusnak a kérdései a holokausztban felmerült döntési helyzetek és dilemmák, az egyéni felelősség esetei, amelyek túlmutatnak a holokauszt történetének kérdésein.

A 2014-ben Magyarországon nyíló, a holokauszt különböző aspektusaival foglalkozó kiállítások szervezőinek tudatában kell lenniük az itt felvázolt problémáknak. Ezek a kiállítások a már létező és látogatható, a 20. század történetének interpretációja során a holokausztot is bemutató – vagy éppen arról hallgató – kiállításokkal együtt lesznek értelmezhetők: együttes narratívájuk fontos forrása lesz a kortárs magyar társadalom mentalitásának.  A kiállítások a történelmi közgondolkodás vitrinjei, igazi önreprezentációs aktusok, amelyeket olvasva és értelmezve diagnosztizálhatjuk az azokat létrehozó társadalom identitásproblémáit. A holokauszt nem kizárólag zsidó probléma: reagálnia, viszonyulnia kell hozzá mindenkinek, akinek köze van a történelem elmúlt száz évéhez.

A nemzeti narratívát bemutató múzeumok legélesebben a holokauszt és a zsidó közösségek bemutatása kapcsán kényszerülnek arra, hogy újrafogalmazzák a kiállításaikban bemutatandó közösséget, definiálják, hogy kit tartanak a nemzethez tartozónak, és kiket nem. A kiállítások a társadalmi kérdéseket a nyilvánosság terébe emelik, de bizonyos szempontrendszer szerint hangsúlyoznak is: egyes részleteket kiemelnek, másokat elhallgatnak. [30] Az az örökség, nemzet és identitás, amelyet egy múzeum bemutat, ideológiákat és társadalmi gyakorlatokat legitimál(hat), másfelől pedig azzal, amit nem mutat be, a kollektív emlékezet befolyásolására is alkalmas. Ugyanakkor a felelős muzeológiai gyakorlat az egyéni történetek és kisebbségi csoportok örökségének integrálásával a hivatalos történelemszemlélet ellen is mehet: a múzeumi kiállításban megjelenő narratíva formálhatja a közösség szemléletét, elősegítheti identitásának kiteljesedését.

A zsidók sorsa az európai közgondolkodásban és az ezt leképező múzeumi gyakorlatban is – az idézett augustinusi zsoltárinterpretációnak megfelelően – az üldözött, kisebbségi lét metaforája lett. Ennek a metaforának, a zsidók és a holokauszt reprezentációjának általános emlékezetpolitikai használata azonban nem feltétlenül egyezik meg a zsidó közösségek önképével, önreprezentációs gyakorlatával. A január–februári magyarországi kultúrpolitikai diskurzus egyik legkiélezettebb kérdésévé éppen ez lett: lehet-e, szabad-e a zsidó közösség tényleges bevonása nélkül meghatározni a holokauszt áldozatairól szóló múzeumi narratívát? A felállítandó „Sorsok Háza” – vitatható történelemszemlélete mellett – azért is szülhet egyre jobban elmérgesedő társadalmi vitát, mert létrehozásának körülményei „ellenmúzeumként” határozzák meg a mindössze tíz éve létrehozott Páva utcai Holokauszt Emlékközponttal szemben, felülírva annak történelemszemléletét.  A koncepció kidolgozásába nem vonják be érdemben a „forrásközösséget”, azaz azokat a csoportokat, amelyek elődeit meggyászolni, történetüket megismertetni szándékoznak. Ha ez az intézmény létre tud jönni – lesz mögötte elég politikai akarat, és lesz hozzá elegendő bemutatható, zsidó családokban megőrzött autentikus tárgy, jogszerűen felhasználható képi és egyéb forrás –, akkor ez is része lesz annak az önreprezentációs „csomagnak”, amely alapján elgondolkodhatunk a magyar politikai elit és a társadalom holokauszthoz való viszonyáról és az ehhez kapcsolódó identitásról. Ebben a csomagban ugyanakkor sok egyéb is benne van, illetve sok egyébnek a hiánya is érzékelhető: a létrehozandó új kiállítások mellett ott van a Páva utcai Holokauszt Dokumentációs Központ alig látogatott, tíz év alatt alaposan lerongyolódott állandó kiállítása, amelyben a multimédia-eszközök használhatatlanok, a vitrinekben vastagon áll a por. Ott van a Magyar Nemzeti Múzeum állandó kiállítása, amelyben a 20. század e nehéz időszakát bemutató vitrinjét egy auschwitzi rabruha, a deportáláshoz kapcsolódó néhány dokumentum és mellettük Horthy Miklós Portugáliába vitt útibőröndje tölti meg. Vagy ott vannak a megyei múzeumi hálózat állandó kiállításai, amelyekben a zsidó közösségeket jellemzően mindössze az első világháborút megelőző „aranykor” egy-egy szatócs-bolt-rekonstrukciója, pár zsidó kereskedőcsaládja, esetleg egy-két vallásgyakorlathoz köthető szertartási tárgy jeleníti meg. És ott vannak azok a múzeumok és kiállítások, amelyekből ugyanúgy hiányzik a zsidók bemutatása, mint azt az Óbudai Múzeum példáján láthattuk.

A zsidó közösség számára a jelenleg tervezett idei múzeumi „boom” azt jelenti, hogy történeteiket, sorsukat összegyűjtik, hogy intézményesen megemlékezhessenek a kiirtott közösségekről. Így a kiállításokat látogatók személyes élményanyagának részévé válhatnak a kiirtott zsidók – de nem az élő, ma is a magyar társadalom integráns részeként élő zsidó közösség. Márpedig ennek jogos igénye, hogy annak lássa és láttathassa felmenői és a maga történetét, amint azt a saját identitásnarratívája diktálja. A februárban felvetett „Együttélés Háza”-terv, amelyben a zsidó közösség és a mindenkori többségi társadalom együttélésének történetét szándékoznak bemutatni, a holokauszt történetének mintegy ellenpontja lenne. Ebben az antiszemitizmus, a kirekesztés, a kiirtás helyett a magyar társadalomban történeti múltjával együtt jelen lévő zsidó közösségek együttélését, a kulturális kapcsolatokat kívánnák bemutatni. A terv a Páva utca/Sorsok Háza duplikáláshoz hasonlóan egy nem kielégítőnek érzett létező intézmény „javított kiadását” is jelentené. Mindkét terv alapvetően megy szembe a múzeum intézményének alapideájával, amelyben egyre inkább hangsúlyossá válik a saját intézménytörténet folyamatos reinterpretációja. E szemléletmód alapján nem új intézmények létrehozása lenne a cél, hanem a meglévő kiállítások újraértelmezése, amelynek során az újrarendezett kiállítások új olvasatokat jelenítenének meg a meglévők fölé, kiegészítve, tágítva az eredeti jelentésrétegeket. Ezt az elvet követve nem új intézményeket kellene létrehozni , hanem a meglévő, meglehetősen gazdag tartalmakat kellene hozzáigazítani a közösség megváltozott önképéhez. Ebben a szemléletben a zsidó közösségeket nem „gettósodva” jelenítenék meg, hanem minden múzeumi szereplő a saját területén integrálva szerepeltetné a zsidók narratíváját a maga általános bemutatásában. A hiteles összkép kialakításában valamennyi intézménynek fontos szerep jutna, hiszen a múzeumi rendszer elemei egymás kontextusát is jelentik. Ennek a szemléletnek az érvényesítése az egész magyar muzeológiai rendszert önvizsgálatra késztethetné, és – esetünkben a zsidók reprezentációjának rendezése kapcsán – újrafogalmazhatnák a kisebbségek múzeumi jelenlétének kérdéseit. A Magyar Nemzeti Múzeum újrarendezhetné a magyar politikatörténetet bemutató kiállítását, a Hadtörténeti Múzeum bemutathatná a munkaszolgálatosok sorsát, a Fotómúzeumban láthatók lennének a zsidó fotográfusok művei, a Szépművészeti Múzeum kiírná, hogy mely képei származnak neves zsidó műgyűjtők kollekcióiból, a Néprajzi Múzeum pedig bemutathatná azt az együttélést, amely a hétköznapi, „népi” szinten valóban jelen volt a magyar társadalomban. Az állandó kiállításban is helyet kaphatnának olyan különleges tárgyak, amelyek egy része talán az idén egy „szakosított”, ideiglenes kiállításon láthatóvá válik: egy héber feliratos faragott pásztorbot, népi hímzések motívumait felhasználó szombati kalácstakarók, lószőr-applikációval készített jiddis nyelvű háziáldás. Ebben a struktúrában a holokauszt megrázó, érzelmekre ható bemutatója lehetne a Páva utcai, erre rendelt emlékmúzeumban, a zsidók történetét és kultúráját pedig a létező Magyar Zsidó Múzeum vállalhatná – amelynek állandó kiállítása szintén megérdemelne egy alaposabb átgondolást. [31]

A Zsidó Múzeumnak ebben az „szép új világban” több okból is kiemelt szerepe lehetne. Egyrészt ahhoz, hogy a többi múzeum – különösen a holokausztmúzeum – arra koncentrálhasson, ami a valódi feladata, a Zsidó Múzeumnak kell bemutatnia a judaizmus kultúráját, a zsidók általános történetét. Másrészt az európai kultúrában a zsidók nemcsak az áldozat és a kiirtás, hanem az emancipáció korszaka óta egyre inkább a modernitás szimbólumai is. Ha a zsidó közösség el kíván szakadni attól az identitáspolitikailag nehéz szereptől, hogy önmagát egy kiirtani szándékozott kultúra képviselőjének tekinti, és inkább egy értékeit megőrző és továbbadó, világra nyitott közösségként akarja definiálni önmagát, akkor ennek saját közösségi muzeológiájában is jelét kell adnia. A pesti Zsidó Múzeum alapítói kettős célt fogalmaztak meg: egyrészt a zsidó kultúra bemutatását  a nem zsidó világnak, másrészt a gazdag zsidó kultúra kor-szerű interpretációjával a közösség zsidó identitásának erősítését. [32] A kettős „metaforaság” a mai múzeumi gyakorlatban azt jelentené, hogy a Zsidó Múzeum gyorsan felismeri és integrálja az új kulturális trendeket, másrészt azt is, hogy az „új muzeológia” kívánalmainak megfelelően szinte lakmuszpapírként reagál azokra a társadalmi jelenségekre, amelyeket fokozott szenzitivitásával előbb felismer, és ezért felelősségteljesen felhívja rájuk a szélesebb múzeumi világ figyelmét [33], hiszen ismeri, és generációról generációra átörökíti és újraértelmezi Jesája szavait:  „a népeknek is világosságul adtalak” (Jes. 49:6).

[1] Idézi: Endreffy Zoltán: Az antijudaizmustól az antiszemitizmusig, http://www.antiszemitizmus.hu.

[2] A kifejezést Sharon Macdonald vezette be az ICMAH 2007-es konferenciáján, azóta könyvet is szentelt a témának: Sharon Macdonald: Difficult Heritage: Negotiating the Nazi Past in Nuremberg and Beyond. New Xork: Routledge, 2009.

[3] Kádár Gábor–Vági Zoltán: Holokauszttagadás, http://goo.gl/OlmBUC.

[4] Jockush, Laura: Chroniclers of Catastrophe: History Writing as a Jewish Response to Persecution Before and After the Holocaust. In: David Bankier–Dan Michman Eds.: Holocaust Historiography in Context. Jerusalem: Yad Vashem, 2008. 135–166. és David G. Roskies: The Jewish Search for a Usale Past. Bloomington and Indianapolis: Indiana University Press, 1999. 26–40.

[5] A Degob munkájáról lásd Horváth Rita: A Magyarországi Zsidók Deportáltakat Gondozó Országos Bizottsága (Degob) története. Budapest: Magyar Zsidó Levéltár, 1997. (Makor, Magyar Zsidó Levéltári Füzetek. 1.), http://goo.gl/di8lEl, a jegyzőkönyvek online elérhetők: http://www.degob.hu.

[6] Yerushalmi, Yosef Hayim: Zákhor.

[7] Tumblety, Joan: Memory and History. Understanding memory as source and subject. London and New York: Routledge, 2013. 5.

[8] Metz, Walter C.: „Show Me the Shoah!” Generic Experience and Spectatorship in Popular Representations of the Holocaust. In: Shofar. An Interdisiplinary Journal of Jewish Studies. Vol. 27. Nr. 1. (2008) 16–35.

[9] Lásd http://sfi.usc.edu.

[10] Vö. George Bazin: The Museum Age. New York: Universe Books, 1967.

[11] Engel, David: Historians of the Jews and the Holocaust. Stanford: Stanford University Press, 2010.

[12] Macdonald, Sharon: Memorylands. Heritage and Identity in Europe Today. London and New York: Routledge, 2013. 192–195.

[13] Toronyi Zsuzsanna: Egy budapesti kert történetei. In: Korall 41. (2010) 97–112.

[14] Cole, Tim: Turning the Places of Holocaust History into Places of Holocaust Memory. Holocaust Memorials in Budapest, Hungary, 1945–1995. In: Hornstein, Shelley–Jacobowitz, Florence Eds.: Image and Remembrance. Representation and the Holocaust. Bloomington, Indianapolis, 2003. 272–287.

[15] Sontag, Susan: Regarding the Pain of Others. Ne York: Picador, 2003. 77.

[16] Arnold-de Simine, Silke: Memory Museum and Museum Text: Intermediality in Daniel Libeskind’s Jewish Museum and W. G. Sebald’s Austerlitz. In: Theory, Culture and Society Vol. 29. No. 1. (2012) 14–35.

[17] Hotschneider, Hannah K.: The Holocaust and Representation of Jews. History and Identity in the Museum. London and New York: Routledge, 2011. 141.

[18] Pinto, Diana: The Third Pillar? Toward a European Jewish Identity. In: Jewish Studies at the Central European University. Yearbook Vol. I. Public Lectures 1996–1999. Budapest, CEU, 2000.

[19] A mnemotoposz fogalmát Maurice Halbwachs vezette be, lásd uő.: On Collective Memory. Chicago: Chicago University Press, 1992.

[20] Toronyi Zsuzsanna: Votívkéz és kanalacska. A Történeti Ötvösmű Kiállítás (1884. február–május) judaikái. In: Iskolakultúra. Tanulmányok Karády Viktor tiszteletére. 2007/2. 114–124.

[21] Bató J. Lipót: Adalékok az óbudai hitközség és chevrák történetéhez. In: Magyar Zsidó Szemle 23. évfolyam, 3. szám (1906) 258–277.

[22] Young, James E.: The Texture of Memory. Holocaust Memorials and Meaning. New Haven: Yale University Press, 1993. 15.

[23] Rupnow, Dirk: From Final Depository to Memorial. The History and Significance of the Jewish Museum in Prague. In: European Judaism. Vol. 37. No. 1. Spring 2004. 142–159

[24] Ennek a kérdésnek muzeológiai vonatkozású összefoglalását lásd Rabbi Kassel Abelson: Display od a Pasul Torah in a Museum Case. Responsa of the CJLS 1991–2000. http://www.rabbinicalassembly.org.

[25] Alberti, Samuel–Bienkowski, Piotr–Chapman, Malcolm J.: Should we display the dead? In: Museum and Society Vol. 7. (2009) 3. 133–149.

[26] Flacke, Monica: Geschichtsaustellungen. Zum Elend der Ilustrationen. In: Philine He-las Hg: Bild/Geschichte. Festschrift für Horst Bredekamp. Berlin: Akademie, 2007. 481–490.

[27] Friesel, Evyatar: The Holocaust as a Factor in Contemporary Jewish Consciousness. In: Jonathan Webber, Ed.: Jewish Identities in the New Europe. London and Washington: Littman Library of Jewish Civilization, 1994. 228–234.

[28] Vergo, Peter: The New Museology. London: Reaktion Books, 1989.

[29] Spalding, Julian: The Poetic Museum: Reviving Historic Collections. Munich, London: Prestel, 2002. 25.

[30] Scheiner, Teresa Cristina: Museology and the Interpretation of Reality: The Discourse of History, http://www.museoliniers.org.ar/museologia/ICOFOM_TerezaScheiner-in.pdf.

[31] Vö. Ruth Ellen Gruber: Post-trauma „Precious Legacies”: Jewish Museums in Eatsern Europe after the Holocaust and before the Fall of Communism. In: Richard I. Cohen, Ed.: Visualising and Exhibiting Jewish Space and History. Studies in Contemporary Jewry. An Annual XXVI. New York: Oxford University Press, 2012. 113–132.

[32] Toronyi Zsuzsanna: Útmutató gyűjtemények néprajzi értelmezésére: Zsidó néprajzi múzeum? In: Néprajzi Értesítő, Vol. 88. (2007) 49–61.

[33] Freudenthal, Tom L.: The Obligations of the Chosen: Jewish Museums in a Politically Correct World. In: European Judaism. Vol. 34. No. 2. 2001. Autumn. 80–90.