Húsz éven át tartó huzavona után újra nyit a Stedelijk Múzeum
Egy amszterdami kiállítóhely külső-belső megújulása
MúzeumCafé 31.
Évekig tartó felújítási és bővítési munkálatok után szeptember végén újra megnyitotta kapuit a nemzetközi hírnévnek örvendő Stedelijk Múzeum. A néhány amszterdami polgár által 1874-ben alapított intézmény épülete Adriaan Willem Weissman városi főépítész tervei alapján készült el 1895-ben a mai Museumplein mellett, ahol már olyan kulturális épületek álltak, mint a Rijksmuseum (1885) és a Concertgebouw (1888). A neoreneszánsz stílusú Stedelijk formavilága, valamint a külső borításához használt fehér kő és vörös tégla kombinációja a 16. századi Hollandia építészetét elevenítette fel. A munkálatokat jómódú magánszemélyek finanszírozták, akik méltó helyszínt akartak teremteni koruk művészetének bemutatásához. Az épület és az időközben felhalmozott gyűjtemény 1938-ban került a város tulajdonába.
Az egymást követő igazgatók mindegyike végzett kisebb átalakításokat az épületen, de jelentős változás csak a második világháború utáni időszakban történt. Willem Sandberg igazgatása alatt nemcsak jókora pavilont illesztettek a múzeumhoz, de egy előadóval kombinált kávézót (Appel Bar), éttermet, könyvtárat és grafikai kabinetet is kialakítottak. A mottó a nyitottság volt: üvegajtóra cserélték a nehéz tömör fa bejárati ajtót, és az 1954-ben megnyitott Sandberg-szárnynak nevezett modern részbe hatalmas üvegablakokat helyeztek, hogy az utcán elhaladó emberek belássanak a kiállítótérbe, illetve hogy a látogatók kitekinthessenek az utcára. A művészet és a mindennapok valóságának ilyen formában való összekapcsolása progresszív felfogásnak számított akkor, amikor még a legtöbb múzeum a külvilág teljes kizárására törekedett. Az épület bővítése folyamatosan napirenden volt, mert hiába a tetőablakoknak köszönhető természetes megvilágítású termek, ha azok méretei nem teszik lehetővé az egyre gyarapodó gyűjtemény bemutatását. A légkondicionáló hiánya, a raktárak és a munkaterületek szűkössége, az épület szerkezeti romlása egyre inkább sürgették a rekonstrukciót és a bővítést.
A múzeumhoz csatlakozó új épületre vonatkozó legkorábbi tervek a kilencvenes évek elején készültek. Számos megoldás látott napvilágot, az akkori igazgató az amerikai Robert Venturi elképzelését támogatta. A városvezetés azonban túl drágának találta a megvalósítás költségeit, ezért a Pritzker-díjjal kitüntetett portugál építészt, Álvaro Siza Vieirát kérte fel új terv készítésére. Egy ideig úgy tűnt, Siza terveinek egyike valóságot ölt, és az új múzeum 2007-ben megnyitja kapuit. A városvezetés azonban időközben más elvárásokat fogalmazott meg, ezért a Sandberg-szárny továbbgondolásával elképzelt pavilonok tervét elutasította. A sok huzavonának az vetett véget, hogy 2003. december 31-én a Stedelijket kénytelenek voltak bezárni, mert az illetékes hatóság nem hosszabbította meg a működési engedélyét. A Városi Tanácsnak azzal kellett szembesülnie, hogy már elköltöttek hatmillió eurót az előkészítésre, de nincs elfogadott terv, viszont van egy bezárt múzeum, és Siza is kiszállt a projektből. Az intézményt 2004 áprilisában ideiglenesen egy másik épületbe költöztették, pályázatot írtak ki a felújításra és a bővítésre, amelyet végül a holland Benthem Crouwel Architekten nyert meg.
A Jan Benthem és Mels Crouwel építészek által alapított cég az elmúlt évtizedekben jelentős tapasztalatra tett szert régi épületek rekonstrukciója és múzeumok tervezése terén. Nevükhöz köthető a Poldermuseum vagy az amszterdami repülőtéren működő „mini” Rijksmuseum. Az építésziroda végleges elképzelését 2006 februárjában hagyták jóvá, a költségeket 61,4 millió euróban határozták meg, a megnyitó időpontját 2008 nyarára tűzték ki. Az elmúlt évtized kálváriája azonban nem ért véget. A határidőt 2007-ben 2009-re, 2008 decemberében 2010 márciusára módosították, de még ez sem bizonyult véglegesnek: a harmadik időpont 2011-et jelölte meg. Közben a felújított régi Weissman-épületet 2010 augusztusában ideiglenesen megnyitották a közönség előtt, miközben az új részben tovább folytak a munkálatok. Az elmúlt év eseményei közé tartozott, hogy a kivitelezést végző vállalat csődbe jutása miatt új cégnek kellett átvennie a munkát, és ez a határidő újabb módosítását hozta. Később ismét bezárták az átmenetileg működő régi épületet, hogy összekapcsolják az új szárnnyal, beüzemeljék a klímarendszert, kiépítsék az éttermet, a könyvesboltot, és elvégezzék az apróbb munkálatokat. Ann Goldstein, a Stedelijk igazgatója ez év tavaszán jelentette be, hogy az ünnepélyes megnyitó dátuma szeptember 22. Az események tükrében a száz évvel ezelőtti, alig négy évig tartó építkezés mesébe illő teljesítménynek tűnik. A mostani rekonstrukció és az új épületrész végső költségeit 75 millió euróra taksálják, de az összköltségek elérik a 107 milliót. Igaz, ebben már benne van a megépített új raktár, a projekt előkészítési költségei, valamint az ideiglenes kiállítóterek és irodák bérleti díja. A városnak a végösszegnél 26 millióval kevesebbet kell fizetnie, mivel cégek és magánszemélyek ekkora adománnyal támogatták a projektet.
Az elhúzódó beruházás miatt a helyi sajtó nem kímélte a felelősöket, kaptak hideget-meleget, de a végeredményt nemigen kérdőjelezték meg. A felújított százéves épület 21. századi kiegészítése kitűnő példája múlt és jelen harmonikus egységbe forrasztásának. Az új szárny úgy néz ki, mintha egy hatalmas fürdőkádat szereltek volna fel a régi épület oldalára, alatta bőven teret hagyva a bejáratnak és a kiszolgáló létesítményeknek, majd az egészet átlátszó üvegfallal kerítenék körbe, ami elmossa a kint és bent határvonalát. A „fürdőkád” száz méter hosszú és negyven méter széles, négy oszlopra és egy falrészre támaszkodik. Sima fehér felülete egy új összetételű anyagból készült, amelynek legfontosabb eleme a szintetikus Twaron. A leginkább a hajó- és repülőgépiparból ismert anyagot építészeti céljára itt használták fel első ízben. Ez a speciális műanyag ötször akkora terhet bír el, mint az acél, miközben tömege a hagyományos építőanyagokénak kevesebb, mint a fele. Ez tette lehetővé, hogy a „fürdőkádban” kiállító- és előadóterem, valamint egy kisebb mozi kapjon helyet. Az épület kinyúló tetejével egy kétezer négyzetméteres fedett teret alakítottak ki a múzeum előtt, amely nemcsak múzeumi programok megrendezésére alkalmas, de városi közösségi térként is funkcionálhat.
Mels Crouwel a következőket mondta a tervezés szempontjairól egy interjúban:„A Stedelijk épületének múzeumi funkciójára koncentráltunk, semmi olyat nem akartunk, ami háttérbe szorítaná a kiállított anyagot. A tereket úgy alakítottuk, hogy különféle kiállítási koncepcióknak tudjanak megfelelni. Túlléptünk azon, hogy a régi épület az állandó, az új pedig az időközi kiállításoknak adjon helyet. Biztos vagyok benne, hogy a következő igazgatók más és más elképzeléseket akarnak majd megvalósítani, ezért számtalan opció lehetőségét vettük figyelembe. A korábbi tervek többsége az új részt a régivel azonos szintű pavilon jellegűnek képzelte el, ami az összekapcsolódás ellenére is különálló épület benyomását kelti. Kívülről nézve a mi megoldásunkban is két épület látszik, de belülről a két rész egységes szerkezetet alkot. A múzeumban járkáló látogató észre sem veszi, mikor megy át az egyik épületből a másikba. Azáltal, hogy az új terek nagy részét levittük a föld alá, illetve felemeltük a „fürdőkádba”, sok új területet nyertünk, miközben ehhez – más tervekkel ellentétben – nem kellett zöld területet beépíteni. A pályázati kiírásban néhány dolgot világosan meghatároztak. Ezek egyike volt, hogy a Paulus Potterstraatról nyíló főbejáratot át kell helyezni a múzeum egy másik oldalára. A legtöbb korábbi terv ezt a Van Baerlestraat irányába képzelte el. Mi azt gondoltuk, a bejáratot, sőt az egész új épületrészt fordítsuk a Museumplein felé. Olyan bejárati részt igyekeztünk kialakítani, amely egyértelműen mutatja a látogatóknak az épületbe való belépés helyét. Nem akartunk egy pillanatnyi kétséget sem hagyni számukra, hogy a megmaradó régi és az új bejárat közül melyik válasszák.”
A valóban attraktív bejáraton keresztül az előcsarnokba jutunk, ahol könyvesbolt és étterem található. A tágas teret két építészeti jellegű műalkotás díszíti; Louise Lawler nagyméretű fotográfiái és Blaisse Petra nagyjából kétszáz négyzetméter nagyságú falikárpit-kompozíciója, amely az étterem hátsó falát borítja, de kiterjed az előtérre is, ahol 14 méter magasságba fut fel. „Az építészek eredetileg egy zöld kertet gondoltak az étterem falára varázsolni, de mivel a növények folyamatos kezelése sok problémát okozna, ezért inkább egy szőtt anyag mellett döntöttek – mondta a tervezőnő, aki régebben a Stedelijk iparművészeti osztályán dolgozott. – Olyan, színek nélküli kompozícióban gondolkodtunk, amely információt hordoz, és kapcsolatot teremt a múlt és a jelen között. Választásunk az ehető növények közé tartozó angyalkára esett, amely a kompozíció fő eleme. Ez egyrészt utal a fal mögötti rész éttermi funkciójára, másrészt a múzeum földrajzi helyére, ahol régen zöldségeket termesztettek, mielőtt a város bekebelezte a területet.” A vizualitáson túl a terjedelmes textília nagymértékben javítja az előcsarnok akusztikáját, ahol a látogató három útvonal közül választhat: egyenesen előre a régi épületbe, fel az új épület legfelső termeibe, vagy le az új épület alagsori kiállítóterébe. Az utóbbi szinten egy hatalmas, 1100 négyzetméteres, oszlop nélküli galéria található, ahol még a legnagyobb installációk is kényelmesen elférnek, miközben a mozgatható falaknak köszönhetően a tér megosztható és variálható. Bármelyik irány választásával a múzeum teljes területe bejárható úgy, hogy közben nem kell ismételten érinteni az előcsarnokot. A pince szintjéről való továbbjutást egy zárt csőben futó mozgólépcsővel oldották meg, amely közvetlenül az első emeletre viszi a látogatót. A régi Weissman épület belseje is teljesen átalakult. Néhány régi teret megnöveltek, de kisebb kabineteket is kialakítottak, amelyek intimitásuk révén különösen alkalmasak fotók és papírmunkák bemutatására. Leszerelték az ajtókat, a falakról szinte minden díszítő elemet eltávolítottak, fehérre festették a termeket és a folyosókat, árnyékolókat szereltek a tetőablakokra. Láthatóan az egyenletes megvilágítású neutrális kiállítótér létrehozására volt a cél, ahol minden figyelem a műtárgyakra fókuszálhat.
Az új Stedelijk programok és kiállítások szervezésére alkalmas tere meghaladja a nyolcezer négyzetmétert. Szükség is van ekkora helyre, hiszen a múzeum gyűjteményében már több mint 90 ezer modern és kortárs műalkotás található a festménytől a videinstallációig, grafikától a formatervezett tárgyakig. Ezek jó része most közönség elé kerül.
Az állandó kiállításnak a régi épület földszintje ad helyet. Egyik felében az 1870-es és az 1960-as évek közti időszak képzőművészete jelenik meg nagyjából időrendi sorrendben, de témák szerint csoportosítva. Olyan művészek munkáit mutatják itt be, mint például Vincent van Gogh, Vaszilij Kandinszkij, Franz Marc, Chaim Soutine, Piet Mondrian, Theo van Doesburg, Jackson Pollock vagy Karel Appel. A régi épület másik felében a Stedelijk rendkívül fontos formatervezési, grafikai és iparművészeti gyűjteménye mutatkozik be. Az üvegek, kerámiák, ékszerek, plakátok, bútorok és textíliák három fő csoportban kerülnek a nézők szeme elé: a modernizmus fejlődését (1900–1950), a háború utáni modernizmust (1950–1980), illetve a posztmoderntől napjainkig tartó időszakot reprezentálva. Az anyag teljes mértékben nemzetközi, és olyan vezető művészeket vonultat fel, mint Josef Hoffmann, Ettore Sottsass, Philippe Starck, de különös hangsúlyt kap a holland De Stijl és a Gerrit Rietveld által tervezett Harrenstein-hálószoba 1926-ból.
A megnyitóra két időszaki kiállítás is készül a földszinten, a Kazimir Malevics grafikái munkáit, illetve a holland Bauhausnak az ipari formatervezéstől a textilig, a tipográfiától a fotókig terjedő alkotásait felvonultató tárlat. Az emeleten változó anyag lesz a múzeum gyűjteményének fő műveiből az 1960-as évektől napjainkig. Többek közt Ed Kienholz, Robert Rauschenberg, Andy Warhol, vagy az újabb szerzemények közül Barbara Bloom, Stanley Brouwn, Danh Vo, Guido van der Werve alkotásaival találkozhat a látogató. Időszaki tárlat keretében nagyméretű munkákat mutatnak be a Stedelijk kollekciójából az új épület pinceszintjén lévő hatalmas kiállítótérben, amely a legnagyobb oszlop nélküli fedett galéria Hollandiában. Carl Andre, Joan Jonas, Melvin Moti, Diana Thater és társaik alkotásai itt igazán méltó környezetben lesznek tanulmányozhatók. A megnyitóra időzített nagyszabású kortárs kiállítást (Beyond Imagination) az új épület emeleti termében, valamint a múzeum előtti fedett részen rendezik meg. Martijn van Nieuwenhuyzen és Kathrin Jentjens kurátorok felhívást intéztek a művészekhez, hogy művekkel mutassák meg, hogyan mosódnak el a határok valóság és képzelet, hitelesség és szerepjáték között, különösen a politika, a pénzügy és a média területén. A nyílt felhívásra minden Hollandiában működő művész jelentkezhetett, nemzetiségtől függetlenül. A zsűri a beérkező hatszáz körüli pályaműből húsz alkotást választott ki, amelyeket időszaki kiállításon mutatnak be, és a múzeum néhányat meg is vásárol a városi önkormányzat által biztosított forrásból.
Amszterdam városa az új Stedelijk épületével egy nagyszerű építészeti látványossággal gazdagodott, melynek funkcionális alkalmassága azonban majd csak a gyakorlatban dől el. Mit sem ér ugyanis a tervezői lelemény, a látványos külcsín, az ötletes belbecs, ha mindez nem szolgálja maximálisan az adott múzeum feladatait, gyűjteményének bemutathatóságát és a látogatók komfortérzetét. Előzetes ismereteink alapján a Stedelijk megfelel majd az elvárásoknak, de az igazi választ csak a következő időszak működése adhatja meg.