Huszonöt évvel ezelőtt történt meg a rendszerváltás – mennyiben volt ez pozitív, illetve negatív hatással a hazai múzeumok életére?

Praznovszky Mihály irodalomtörténész, muzeológus, a rendszerváltáskor a Veszprém Megyei Múzeumi Igazgatóság vezetője

Ki tudja azt ma már – esetleg még? – megmondani (tudniillik a választ arra, amit a szerkesztőség feltett körkérdésében), hiszen a mai múzeum már régen nem az a múzeum, és közel sem vagyok meggyőzve arról, hogy ami változott, az mind a rendszerváltásnak tudható be. Hogy csak egyetlen példát említsek: hogy huszonöt év alatt egy új múzeumi szakembergárda lépett a régiek helyére, az semmiképpen nem a rendszerváltás következménye, hanem egyszerűen ez az élet rendje. Még csak azt sem mondhatom, hogy komoly üldöztetések indultak volna azzal a felkiáltással: „lomtárba a régiekkel”, mert az akkori régiek nem is voltak annyira régiek. Az a generáció akkor ért szakmai felkészültsége delelőjére. (Leszámítva néhány máshonnan odakerült ejtőernyős kollégát, de nagyon gyorsan asszimilálódtak ők is.) Másik érdemük volt, hogy végigjárták a majdnem kötelező lépcsőket: beosztott muzeológustól kezdve haladtak előre, gyűjtöttek, leltároztak, kiállítást rendeztek, cikket írtak, előadásokat tartottak, tanultak és szereztek tudományos fokozatot. (Jelen sorok írója például teremőrként kezdte a pályafutását annak idején…) És akinek efféle ambíciója volt, az a vezetői pozíciók irányába is elmozdulhatott. Vagyis amikor elérkezett 1989, egy tudásában képzett, megfelelő gyakorlattal rendelkező szakmai közösség dolgozott a magyar múzeumokban, még a vezetői szinteken is. Nem is nagyon volt szükség radikális személyi változásokra, noha az akkori minisztériumi vagy politikai szinteken megjelentek soha nem látott figurák, akik tanácsokat adtak, előírásokat soroltak – ám mivel ezek jöttek-mentek, pár évig nem volt kártékony hatásuk. És persze tegyük hozzá, hogy a miniszterelnök a „mi emberünk” volt, akit már múzeumi főigazgató korában is egyfajta hűvös távolságtartás jellemzett ugyan, de új pozíciójában sem felejtette el korábbi beosztását, és igen aktívan érdeklődött majdnem napi szinten a múzeumi ügyek állásáról.

Miután az egész rendszert át kellett alakítani – ami aktuális volt a rendszerváltástól függetlenül –, megindult egyfajta törvényi előkészítő munka. Ennek magam is részese voltam, és tanúsíthatom, minden elképzelésünk eredménytelen volt. Már csak azért is, mert a rendszer egészében nem tudták eldönteni, mire van szükség: az egyes szakterületek és azok részleteit tárgyalják új rendeletek vagy akár törvényi szintű döntések, vagy az egészet, a közgyűjteményeket fogalmazzák újra? Így aztán jó néhány leírt és a minisztériumi jogászokkal megtárgyalt elképzelésünk hamar ad acta került.

Nem jelentéktelen hozadék volt a múzeumi érdekvédelmi szervezetek és a szakmai szervezetek megalapításának lendülete. Minden szakterület igyekezett a maga kezébe venni szakmai lehetőségei kereteinek kialakítását, valamilyen szinten a közös érdekvédelmet. Mindezekhez járult persze a közgyűjteményi területen is megalakuló szakszervezetek sokfélesége, közülük bátran lehetett válogatni, eldönteni, mi illeszkedik hozzánk jobban, noha feltétlen hasznosságukról már nem voltunk meggyőzve.

Aminek viszont magam is egyik kezdeményezője voltam, még a tanácsi rendszerben, az a megyei szervezet lebontása. Azt nem tudtam ugyan, hogy az egész megváltoztatása miként mehet végbe, de azt láttam, hogy ez a megyeszemlélet (megjegyzem, már régóta elavult közigazgatási szervezetnek tartottam a megyéket, és ma még inkább ez a véleményem) már nem használ a múzeumoknak. Éppen ezért 1987-től a Veszprém megyei múzeumi szervezetben megkezdtem az egyes városi vagy helyi múzeumok átadását az adott tanácsoknak. Nyilvánvaló volt ennek a racionális haszna: a tulajdonosi szemlélet remélhetően (véltem én) nagyobb működési ráhatással, financiális támogatással járhat együtt. Így került a tapolcai és a pápai városi múzeum az adott városhoz. Egyedül a zirci múzeummal volt gond, lévén az regionális gyűjtőkörű és feladatú, ezért kisebb hezitálás után ez is kikerült a szervezetből, és megkapta a megyei múzeumi jogkört. Később persze kiderült, a tulajdonosi öröm nem mindig párosul a fenntartás költségvetési örömével! Valamint, ami még nagyobb baj volt, hogy hiányzott a szakmai hozzáértés az adott helyi tanácsban, és az átgondolatlanság sokszor vissza nem fordítható mulasztásokkal járt.

Több kiállítóhelyet viszont megszüntettem, mert nem volt értelmük. Csak a statisztikát gazdagították, azaz hamisították. Sok helyen a gyűjtemények már régen eltűntek (nemegyszer ez múzeumi törzsanyag volt!), látogatottságuk a nullával volt egyenlő. Ilyen volt például a kővágóörsi Bajcsy-Zsilinszky-ház, amelynek kellemes, saját Balaton-partja volt ugyan, de oda ember nem tévedt soha.

De ezzel nem csak Veszprém megyében voltunk így. Láttuk, hogy a horribilis magyar múzeumi szám (a fogalmi tisztázás sem történt meg akkor, vagy legalábbis jelentős keveredés volt) semmi másból nem adódik, mint hogy akinek kedve volt, alapított egy múzeumot, kiállítóhelyet, tájházat. Kellett egy helyi akarat megmenteni a falu értékeit, majd a színpompás megnyitó után senki nem nyitotta rájuk az ajtót, és persze a falut sem érdekelte tovább a dolog. Vagy kellett a politikai akarat, egy jól hangzó kerek évforduló, és máris létrejött a partizánmúzeum, amelyben egy szó sem volt igaz a bemutatott történetből. Vagy egy jelentéktelen alkotó, akire a kutya sem emlékezett, értékelhető életműve sem volt, de hát „a mi szülöttünk” felkiáltással megnyílt az emlékháza, évi kétszáz látogatóval.

A rendszerváltás hozta hivatalos tulajdonosi átrendeződés olykor nagy léptékű volt, mint a tihanyi múzeum esetében. Azt nem tudom megmondani ugyan, mikor került annak idején állami kezelésbe és tulajdonba, ám a visszaadásnál már ott voltam, meg is szenvedtem vele, mert az akkori új megyei vezetés nem fordított rá gondot, hogy kárpótlást kapjunk érte. Elismerem, elég morbid dolog kárpótlást kérni azért, amit elraboltak eleink a tulajdonostól, de abban reménykedtem, hogy helyette Tihanyban egy frekventált helyen épülhet majd egy modern, kortárs képzőművészeti bemutatóhely. Hát nem épült, legalábbis állami nem.

Ezekből az apró, személyes példákból is látszik, hogy gyakorlatilag végül is mindent át akartunk alakítani, mert bár működött a magyar múzeumügy, de működhetett volna jobban is! Hiszen eddig az alábbi problémákkal találtuk magunkat szembe: tulajdonjog, tulajdonosváltás, törvényi szabályozás, szakmai képzés, műtárgyvédelem, műtárgyraktározás, biztonságvédelem, szakmai érdekvédelem és működtetési források, satöbbi, satöbbi… Ha nem is láttuk pontosan előre, de éreztük, hogy az intézményt működtető struktúra radikális megváltozásának nemcsak személyi, szervezeti, de elsősorban financiális következményei lesznek az ezen a téren amúgy sem „csúcsra járatott” magyar múzeumügyben. Így is történt, hiszen a tanácsi gazdálkodás mechanizmusa könyörtelenül lecsapott a múzeumokra is, és a többszörös belső átszervezés, rendeletalkotás, törvényi módosítás stb. következménye a napi szinten való tengődés lett. Jelszó volt a pénzügyi irodákban: vannak még tartalékaitok, csak az alapfeladatokra koncentráljatok, meg kell értenetek az elvonást, keressetek más forrásokat, és így tovább, miközben radikális ellentét alakult ki a köztisztviselők és a közalkalmazottak besorolása és pénzügyi értékelése között.

Voltak háttérintézményeink, amelyek akkor még működtek. A Központi Múzeumi Igazgatóság sokrétű háttérszolgáltatást végzett a restaurátorképzéstől a legkülönbözőbb egyéb szakmai továbbképzéseken át a múzeumok népszerűsítéséig. Ez utóbbival amúgy sem volt gond, sőt néha mi magunk is meglepődve néztük a statisztikákat, amelyek éves szinten példátlan mennyiségű múzeumlátogatót rögzítettek. Ezért is volt kínos a nagy látogatószám-visszaesés néhány esztendő múltán. De talán inkább arról volt szó, a várt múzeumlátogatók mással voltak elfoglalva. Az emberek a múzeumba járás helyett helyüket, létük, egzisztenciájuk napi bizonyítékait keresték a megváltozott magyar valóságban, amelyben gyorsan változtak a kulturális kínálat színterei. Már nem csak a múzeum vagy a könyvtár volt az élmények és az információk megszerzésének a helyszíne. Egyre több tévécsatorna jelent meg, egyre alpáribb kínálattal, amihez sem a lakásból nem kellett kimozdulni, sem gondolkodni nem kellett. És szép lassan a stagnáló, helyüket kereső múzeumokról elterjedt a közhely is: a múzeum egy poros intézmény, ahol minden halott.

Ezzel részben összefüggésben persze valóban gondként merült fel az elavult állandó kiállítások helyzete, amelyek nemcsak tartalmukban, de állagukban is kétségbeejtők voltak, hiszen tizenöt, sőt jóval több évesen porosodtak csapnivaló látványállapotban sok múzeumban. Ezek megújítása, átalakítása a legritkább esetben történt csak meg.

De szembe kellett nézünk hamarosan az informatika múzeumi bevezetésével is. Mára már negyedszázad telt el, és ezen a területen olyan volt a fejlődés, mintha valaki felpörgette volna a sebességmérőt. Készültek már akkor előzetes tervek egységes múzeumi számítógépes nyilvántartási rendszerről, és természetesen több is akadt, amelyek jó magyar módra nem voltak kompatibilisek egymással. Kezdődtek megfogalmazódni egy új szemléletű kiállítási gyakorlat alapjai is, amely jobban támaszkodik majd a közönség aktivitására, de hogy hogyan, azt még nem tudtuk. Nagy lendülettel indult meg a múzeumpedagógiai tevékenység, amelynek munkatársai a saját bőrükön tanulták meg a tennivalókat.

Európai kapcsolataink is alaposan megváltoztak. Ezek addig jószerivel csak az adott megyék szocialista testvérvárosi, testvérmegyei viszonylatában működtek, meglehetősen formálisak és persze mindenekelőtt alapvetően politikai indíttatásúak voltak. Most viszont beindult egy jótékony, segítőkész európai szakmai támogatás. Személyes példámban elsősorban a hollandokra emlékszem, akik rendkívül sokat ígérően jelentek meg nálunk, hívtak meg minket magukhoz, és tanították meg nekünk mindazt, amit mi ugyan régebben és jobban tudtunk, csak pénzünk nem volt, hogy ezt a gyakorlatban be is bizonyíthassuk.

Végső soron ha a MúzeumCafé szerkesztősége által feltett kérdésre kellene válaszolnom, csak azt mondhatom, hogy az a radikális, sőt kijelentem: teljes múzeumi megújulás, amely ma Magyarországon tartalmában, szervezetében, működtetésében, személyi kérdéseiben, kiállítási gyakorlatában és közönségkapcsolatában jelen van, az az objektív világ változásaival együtt a rendszerváltozáskor megkezdett változásnak köszönhető.

Darkó Jenő történész, a rendszerváltáskor az Iparművészeti Múzeum Nyilvántartási Osztályának vezetője

Volt egy újsághír. A Magyar Nemzetben jelent meg úgy 1988 októberének első napjaiban. Ebben az újságcikkben a lánglelkű publicista a kavicsbányászok béremelését követelte. (Azóta sem kavicsbányászok, sem kotróhajók, az utóbbiakat ugyanis eladták!) Akkortájt éppen az Iparművészeti Múzeum Szakszervezeti Bizottságának a titkára voltam. A hír olvastán elmorfondíroztam: ha a kavicsbányászoknak jár, márpedig jár, akkor mi van a szellemi kavicsbányászokkal? A felismerést hamarosan tett is követte. A Magyar Nemzeti Múzeumban összehívtuk a fővárosi, valamint a fővárosban üzemelő közgyűjtemények (múzeumok, könyvtárak, levéltárak) képviselőit, és egy petíciót fogalmaztunk meg, amelyet szövegszerűen az Iparművészeti Múzeum Nyilvántartási Osztálya valamelyik írógépén állítottunk elő.

Megmozdulásunk – nem csak politikai értelemben – rendszeridegen volt. Hogy is képzeltük, hogy mindenféle előzetes engedélyeztetés nélkül, a szakszervezeti, a párt- és az államapparátus előzetes értesítése, a velük való egyeztetés nélkül, csak úgy néhány kultúrbogár egész egyszerűen petíciót ír? Természetesen nekünk sem volt semmi fogalmunk a közelebbi és távolabbi politikai fejleményekről. Ebből a szempontból is rendszeridegenek voltunk. Nem rendelkeztünk semmiféle „infóval”. Nem is akartunk. Mi csak annyit tudtunk, hogy amikor elkezdtük a pályánkat, volt egy fizetésünk. Még ugyanabban az évben emeltek rajta háromszáz forintot. És ez tartott több mint tíz évig. Tudatában voltunk azonban annak is, hogy a Kádár-monarchia végén másoknak sem különb a helyzete. A munkánkat pedig a fizetésen túl ügyszeretetből végeztük.

Az azonban kétségtelenül meglepett, ahogyan és amilyen gyorsan reagált a petícióra a hatalom. (Sajnos feljegyzéseket nem készítettem, naplót nem írtam, így csak a távoli emlékekre támaszkodhatom.) Azonnal tárgyalóbizottság alakult, és annak rendje módja szerint bejártuk az akkori társadalmi egyeztetés fórumait. Tárgyaltunk több miniszterrel is, most csak Czibere Károly nevére emlékszem. (Úgy rémlik, műegyetemi tanár volt. Szemmel láthatóan a múzeumokról, az azokban folyó munkáról fogalma sem volt.) A bértárgyalások azonban sikerre vezettek. A tárgyalóbizottság működése, összetétele meghatározó volt a későbbiekre nézve. Működése pedig az állóvízbe hajított kőhöz hasonlóan nem várt és nem remélt lehetőségeket nyitott meg előttünk. Sajnos a remények elszálltak, a lehetőségek pedig sorra elmentek mellettünk!

Megvallom, hogy szakmai közérzetem nem volt valami rózsás a nyolcvanas évek végén. Bármilyen furcsán hangzik is, én egy személy szerint is vállalható jogi szabályozások között működő múzeumügy kellős közepébe cseppentem 1972 júniusában. Úgy gondolom, a sokat kárhoztatott állami túlhatalom – akarva, akaratlanul – jótékony hatással volt a magyar múzeumügyre. A hatvanas–hetvenes évek a magyar múzeumügy másodvirágzását hozták. Az 1949-es törvény nyomán olyan nyilvántartási szabályzat született (francia példára), amely a szakmai igényeket messzemenően kielégítette. Legfeljebb az egyes intézmények belső, szakmai tradíciója nem vette jó néven. A rendszerváltás bájában a központi nyilvántartások szétcincálása arra utal, hogy az 1949-es törvényt, majd az 1963-as törvényt és az 1965-ös utasítást (ügyrendi szabályzatot) egyes múzeumok a kellő időben nem hajtották végre!

Bennem a rossz közérzetet az 1981. évi 19. számú törvény és a hozzá kapcsolódó ügyrendi szabályzat keltette. Először is teljesen indokolatlan volt az 1963-as helyzeten változtatni még az úgynevezett szocializmus keretein belül is. Itt valamiféle érthetetlen pótcselekvésnek a tanúi voltunk, ha nem akarunk rosszindulatúan eljárni, és azzal a feltevéssel élni, hogy tudatos volt a múzeumi terület egységes szemléletének fellazítása, ami majd az 1997. évi CXL. törvényt követő lázas törvényalkotási és törvénymódosítási folyamatban manifesztálódott. Ekkor már nyilvánvalóvá vált, hogy a szakma fölött klikkek uralkodnak, és a minisztérium ehhez asszisztál. Mindig a gyengébb ellenállást választotta, így volt népszerű. Így jutottunk el a megyei múzeumi szisztéma felszámolásáig is.

Mint már fentebb említettem, a bértárgyalások nem várt hullámokat keltettek a hazai muzeológustársadalomban. Többek között ezt tanúsították a Szentendrén 1990. szeptember 6-án Múzeumi szakemberek közérzete címmel megrendezett szakmai összejövetel hozzászólásai is. Nyilvánvaló volt, hogy két fronton kell felvenni a küzdelmet: először is a múzeumokban dolgozó munkavállalók érdekeinek a védelmében, másodszor pedig a szakmai tevékenység védelmében. Az első szál a KKDSZ megalakításához, a másik pedig a Pulszky Társaság – Magyar Múzeumi Egyesület megalakulásához vezetett.

Utóbbi, tehát az Egyesület megalakítása céljából én magam egy 1990. szeptember 27-én keltezett körlevélben megbeszélést hívtam össze „az alapszabály és a program előzetes véleményezése céljából”. Az összejövetel eredményeként október 3-án látott napvilágot egy Szándéknyilatkozat, amelyben az aláírókkal együtt bejelentettük a Pulszky Károly Társaság megalakításának szándékát. (A későbbi patinás egyesület névadásának külön története van. Az előzmények a Szépművészeti Múzeumban 1988-ban megrendezett Pulszky Károly-emlékkiállításhoz vezetnek vissza. A kiállítással kapcsolatban írtam egy kisebb dolgozatot Pulszky Károly szerepe az Iparművészeti Múzeum megalakulásában címmel. A kötetet Mravik László szerkesztette. Az új múzeumi egyesület szervezése kapcsán többször tárgyaltam Mravik Lászlóval is. Egy alkalommal fenn jártam a lakásán, amikor is szó szót követett, és ott, ketten találtuk ki, hogy az új egyesület neve Pulszky Károly Társaság legyen. Így történt, hogy az 1990. szeptember 27-i felhívásban már a Pulszky Károly Társaság név szerepel. Azzal, hogy Pulszky Károly nevét emeltük zászlónkra, a szakmai szemlélet radikálisabb megvalósítását kívántuk kifejezésre juttatni.)

Az 1990. szeptember 27-i szándéknyilatkozattal egy időben felhívással fordult az előkészítő bizottság a muzeológustársadalomhoz: „Hivatkozva az 1988. év októberében megkezdett és különböző okok miatt félbemaradt egyesületszervezésre (az akkor kiküldött jelentkezési ívekre), ezúttal újból megkeressük Önt, és kérjük szíves nyilatkozatát: csatlakozni kíván-e a most alakuló Pulszky Károly Társasághoz, amelynek célkitűzései az 1988. év októberében szétküldött programtervezetnek felelnek meg?” Az új egyesület alakuló ülését 1990. december 5-én tartottuk a Természettudományi Múzeumban. Az alakuló ülésen megjelentek kimondták „a múzeumi szakemberek egyéni szakmai érdekvédelmét felvállaló Pulszky Társaság – Magyar Múzeumi Egyesület megalakulását”. Továbbá kinyilvánítottuk elhatározott szándékunkat, „miszerint a Társaság önállóan tevékenykedik, keresve az együttműködést a Magyar Múzeumok Szövetségével, illetve különböző szakszervezeti formációkkal”. Kiküldött levelek útján kértük ki a tagság véleményét a választmány összetételét illetően. Az ideiglenes választmány 1991. január 28-án az Iparművészeti Múzeumban megtartott első ülésén megválasztotta az egyesület tisztségviselőit. Másnap kérelemmel fordultunk a Fővárosi Bírósághoz a társadalmi szervezetek nyilvántartásába történő felvétel céljából. Április 16-án kelt a Fővárosi Bíróság végzése, amellyel az egyesületet „az 1989. évi II. törvény 15. §-ának (1) bekezdése alapján 3531. sorszám alatt a társadalmi szervezetek nyilvántartásába vette”.

Végezetül azt biztosan kijelenthetem, hogy mindazokat, akik a Pulszky Társaság – Magyar Múzeumi Egyesület megalakulásában részt vettek, a szakmai ügyszeretet és a szakma megújításának gondolata vezérelte.

Kócziánné Szentpéteri Erzsébet történész, a rendszerváltáskor a Közlekedési Múzeum tudományos főigazgató-helyettese

Amikor megkaptam a felkérést a MúzeumCafé szerkesztőségétől a Disputa jelen témájában való részvételre, nem gondoltam volna, hogy az emlékek felidézésében milyen nehézségekkel nézek majd szembe. A legtöbb résztvevője vagy alakítója, esetleg felelőse az eseményeknek már elhunyt, irattári anyaga szinte áttekinthetetlen vagy eltűnt, de abban minden megkérdezett kortárs kollégám – volt szakfelügyelők, minisztériumi referens, nyugdíjba vonult szakmai vezetők – egyetértett, hogy a technikatörténet sohasem volt a magyar muzeológia édesgyermeke. Ezt a tényt vagy véleményt a rendszerváltást követő évek, sőt évtizedek történései csak alátámasztották.

A számadatokat tekintve a kilencvenes évek végén még mindig a magyar műszaki-technikatörténeti muzeális intézményhálózat alkotta a hazai múzeumok egyik jelentős csoportját, élén két országos múzeummal – Közlekedési, Országos Műszaki Múzeum –, további tizenöt országos gyűjtőkörrel rendelkező szakmúzeummal, valamint hetven-nyolcvan kisebb gyűjteménnyel. Ez az adat azonban csak a kilencvenes évek első felének nagy összeroppanását követő, azt túlélő intézményeket tartalmazza. A korábban állami nagyvállalatok, trösztök, illetve az ipari tárca által létrehozott és fenntartott műszaki-technikatörténeti múzeumok anyagi bázisa az „anyacégek” tönkremenetelével, megszűnésével vagy új tulajdonosuk feltűnésével, vagyis a privatizációval megszűnt. Az új – legtöbbször külföldi – tulajdonosok általában nem vállalták a céggel együtt a tulajdonukba került vállalati múzeumok további üzemeltetését, a gyűjteményeket beládázták, a munkatársakat elbocsátották. Jobb esetben a műtárgyanyagot átadták egy másik cégnek (ez lett a sorsa például a Felvonóipari Gyűjteménynek), esetleg a jobb darabokat sikerült egy másik múzeumnak megvásárolnia (így jutott például a Közlekedési Múzeum a Mahart hajómodell-gyűjteményéhez). A magángyűjtőkhöz is sok minden került, mint például a csepeli motorkerékpárok egyedülálló üzemtörténeti gyári kollekciója, amelynek csak néhány darabját tudta később megszerezni a Helytörténeti Gyűjtemény. Maradtak ugyan vállalati fenntartásban is kisebb-nagyobb gyűjtemények, ám ezeknek a sorsa többnyire rosszul alakult; az egyik legjellemzőbb és egyben legszomorúbb ilyen történet a dunaújvárosi vasmű védett épületkomplexumának, valamint korábbi ipari műtárgyainak teljes lepusztulása volt.

Nem tipikus a Ganz gyártörténeti gyűjtemény fennmaradása. 1987 végén a Ganz-MÁVAG felosztása után egyetlen lelkes „aktivista” próbálta összegyűjteni a még megmenthető anyagokat, majd a Ganz Holding Kft. igazgatója (aki a mai napig is ugyanaz a személy) 1995-től átvette az összegyűjtött anyagot, és annak megfelelő bemutatási lehetőségéről is gondoskodott. A gyűjtést is tovább folytatták; ennek egyik szerencsés epizódja volt az a muzeológusi rémálom, amikor a magyar mozdonygyártás óriási mennyiségű rajzdokumentációjának a fele egy véletlennek köszönhetően előbukkant egy MÉH-telepen. A megmentett rajzokon végül a Közlekedési Múzeum és a Ganz-gyűjtemény osztozott.

A menekülés egyik lehetséges formájának alapítványok létrehozása tűnt, sajnos azonban hamarosan kiderült, hogy az eleve kis tőke kamatai, az infláció, valamint a remélt szponzorok elmaradása miatt a bevételek általában nem fedezték a kiadásokat. Az alapítványok tehát folyamatosan tőkéjük felélésére kényszerültek, és az 1990-es évek közepére nyilvánvalóvá vált, hogy nem képesek fenntartani magukat a költségvetés támogatása nélkül. 1993-ban egy parlamenti interpelláció nyomán az Országgyűlés külön keretet szavazott meg a veszélyeztetett műszaki és technikatörténeti gyűjtemények támogatására, amit a továbbiakban évről évre pályázati úton osztott szét egy szakmai bizottság.

A felszámolási eljárások közben számos jogi szabálytalanságot is elkövettek: ezek között az egyik legsúlyosabb problémát az őrzött műtárgyvagyon tulajdonjogi helyzetének tisztázatlansága okozta. Eredetileg jó ötletnek tűnt, hogy a gyűjtemények nem szerepeltek a privatizációs jegyzékekben, de az alapítványok sem kapták meg őket, és nem kerültek az államot tulajdonosként képviselő KVI vagyonlistájára sem. A későbbiekben ez a helyzet a vagyonkezelői szerződések és a támogatások megítélésének is akadálya lett; elsőként csak 2002-ben tudott a Központi Bányászati Múzeum szerződést kötni.

A műszaki és technikatörténeti múzeumok egyre romló helyzete és a hiába benyújtott javaslatok tömege jelzi, hogy a mindenkori kulturális kormányzat valójában nem volt elkötelezett a technikatörténet intézményrendszere iránt.

A két nagy országos műszaki múzeumot különböző helyzetben érte a rendszerváltás, és más-más utat is jártak be. A látogatói népszerűségi listán tartósan rangos helyezést elérő Közlekedési Múzeumban még a nyolcvanas években valósultak meg azok a beruházások, amelyeknek az előkészítése az előző évtizedben kezdődött meg: így például új épület-szárnnyal bővült a városligeti főépület, megnyílt a Repüléstörténeti és Űrhajózási Állandó kiállítás a Petőfi Csarnokban, a Duna partján a legjobb pontont kapta meg a Kossuth Múzeumhajó és így tovább. Az intézmény filiáléhálózata is erre az időszakra érte el optimális méretét.

Ezekben az években ért el bennünket a nemzetközi világ modellváltásának első hulláma, a közönségigények felé forduló és a gazdaságosság elvei szerint működő új típusú múzeumok növekvő ütemű elterjedése is. Ezeket a változásokat új állandó kiállításainak megépítésekor a Közlekedési Múzeum már tudta követni, mivel a fenntartó tárcától (KHVM) „intézményi, művelődési” beruházásokra továbbra is kapott támogatást. Tartalmilag a kiállítások néhány kivételtől eltekintve általában csak a technikatörténetre koncentráltak, de a rendszerváltással több korrekció is megvalósult, például az óceánrepülőgép-modell visszakapta eredeti „Justice for Hungary” feliratát. A változás jelei a tudományos munka területén abban is jelentkeztek, hogy 1990-től eltűntek az ötéves periódusok, helyükbe a témák „természetéből” adódó minősítés került rövid, közép- és hosszú távú időhatárok megtartásával. Megtörtént a kutatási témák felülvizsgálata is, és készült távlati fejlesztési koncepció. A muzeológusok számára kibővültek a pályázati lehetőségek: Soros-, OTKA-, MŰFA-, OMFB-támogatással indulhattak kutatások több területen.

A gazdaság, a gazdálkodás átalakulása nem érte váratlanul az intézményt, ami már a nyolcvanas évek végén különféle vállalkozásokkal, új működési modellel próbálkozott, külkereskedelmi jogot szerzett, ami csak átmeneti időre sikerült ugyan, de ezalatt Il–14-es repülőgépet, helikoptert értékesített a múzeum. „Ingatlanügyei” is voltak: a városligeti egyik szép fém kiállítási csarnoka (az úgynevezett „gomba”) megszerzésével próbálkozott a vezetés. A piacosítás szellemében megkezdődött a filiálék vállalkozásba adása is, ezt azonban nem kísérte látványos eredmény: a paksi vasúti filiálét véglegesen be kellett zárni, mert nem volt fenntartható ezen a módon, és a Kossuth Múzeumhajónál bebizonyosodott, hogy a vállalkozók nem igazán jó gazdái egy műemlék közlekedési objektumnak. A külföldre irányuló vállalkozási tevékenység muzeológiai területen hozott tartós üzleti sikert: a „…szebb mint az eredeti” című kiállítás 1989-től majdnem tíz évig vándorolt, nyolc ország technikatörténeti múzeumaiban mutatták be a módszertanilag unikális anyagot, és a bevételek jócskán meghaladták az összes ráfordított költséget. Szakmai és pénzügyi sikerrel jártak a tárgyrestaurálások, kölcsönzések is.

A külföldi sikerekkel ellentétben azonban hazai terepen a műtárgykezelés súlyos problémákkal szembesült. A korábbi időszakra jellemző „szocialista együttműködési szerződések” megszűnésével a nagyméretű eredeti járművek (például a mozdonyok, vasúti és villamoskocsik) mozgatása és karbantartása üzleti alapokra helyeződött át, és ezzel hosszabb távon – a szolgáltatás költségigényei miatt – teljesen ellehetetlenült. Az úgynevezett „szobormozdonyok” – amelyekből 1990-re országszerte már több mint száz darab állt különböző állomásépületek mellett – állagromlása szintén megindult a karbantartásukat eredetileg vállaló „szocialista brigádok” felbomlása miatt.

A rendszerváltás vezetőváltást is hozott a múzeum életében, ami a „szokásos módon” ment végbe: a fenntartó tárca mindig közlekedési szakembert választott; jelen esetben a nyugdíjba vonuló és az őt követő új főigazgató is a minisztériumi adminisztrációból érkezett.

A közlekedési tárca egyébként jó gazdának bizonyult más intézmények esetében is: a vízügyi ágazat például 1993-tól önálló közgyűjteményi szervezetet hozott létre a Duna Múzeummal és a Vízügyi Levéltárral, amely azután országos gyűjteményi és kiállítóhelyi hálózatot szervezett.

A műszaki múzeumi terület másik „zászlóshajónak” tekintett intézménye az Országos Műszaki Múzeum volt. A szakma véleménye szerint viszontagságos története és az országos múzeumok között elfoglalt hátrányos helyzete sem menti fel a rendszerváltás idején elkövetett mulasztásainak megítélése alól, hogy ugyanis az ipari nagy- és kisvállalatok, néha egész ágazatok széthullásakor nem igyekezett eléggé menteni az ipartörténet későbbiekben pótolhatatlan értékeit, és nem kellő hatékonysággal vállalta fel a kisebb technikatörténeti gyűjtemények képviseletét sem. A kiállítóhely nélküli, de zsúfolt raktárakkal rendelkező múzeum megmaradt annál a filozófiánál, amelyet a szóbeszéd szerint emblematikus főigazgatója így fogalmazott meg: „Műtárgy egy köbméter fölött nincs.”

Befejezésül szeretnék közkinccsé tenni egy anekdotát, amelyik nem a műszaki múzeumokkal kapcsolatos ugyan, de általános érvényű, és némi aktualitása is van. Hiteles szemtanú mesélte, hogy amikor egy tárcaközi egyeztetésen Antall Józsefet megkérdezték a Kúria visszaköltöztetéséről a Néprajzi Múzeum épületébe, akkor csak annyit kérdezett: „Tudjátok ti, hogy mit jelent egy múzeum összecsomagolása és átköltöztetése?” És a téma akkor – átmenetileg – lekerült a napirendről. De sajnos ez a megközelítés az Országos Műszaki Múzeumra is vonatkozott.

Várkonyi György művészettörténész, a rendszerváltáskor a Janus Pannonius Múzeum igazgatóhelyettese

Szakmámnál és pályámnál fogva csak a művészeti muzeológia terepén és a megyei múzeumok helyzetére vonatkozóan tekinthetném magam illetékesnek. Az ember azonban mindent egy rendszer részeként él meg, természetes módon érzékeli a rendszer többi elemének változásait, az egész mozgásait, és ha jó sorsa úgy hozza, mindezt nemzetközi tapasztalatok tükrében is láthatja. A kép nem hízelgő, bár fölöttébb differenciált. Nem arra gondolok, hogy a körkérdésben szereplő „múzeumok élete” nem azonosítható a magyar muzeológia mint tudományos diszciplína és praxis helyzetével, hanem arra, hogy vannak ugyan az elmúlt huszonöt évben általánosan ható tényezők, ám azok különbözőképpen érvényesültek a muzeális közgyűjteményi struktúra és hierarchia egyes szintjein. És akkor a helyi adottságokkal szembeni, már-már követhetetlen kiszolgáltatottságról nem is beszéltünk. Múltjuk, gyűjteményeik, privilegizált helyzetük (persze ebben is vannak szembetűnő különbségek!) okán az országos múzeumok más típusú problémákkal szembesülnek, mint a valaha volt megyei hálózatokéi. Az ő működési feltételeik nagyságrendekkel jobbak, úgyhogy az alábbi szöveg nem róluk szól, vagy csak korlátozottan érvényes rájuk. Nekik a rendszerváltás nem ugyanazt hozta, mint a múzeumügy mostohagyermekeinek.

A rendszerváltás a vele együtt járó önkormányzati törvénynek köszönhetően a magyar múzeumok többségénél, az akkor még megyei múzeumi szervezetekbe foglalt hálózatnál önmagában is sorsdöntő, pozitívnak aligha nevezhető változásokkal járt. A tulajdonosi viszonyok átrendeződése, a fenntartói szerep úgyszólván tetszőleges értelmezése az új politikai testületek (közgyűlések, bizottságok) tökéletes szakmai inkompetenciájával súlyosbítva olyan torzulásokat eredményezett, amelyeket eufemizmus volna a rendszer buktatóinak, az átállás gyermekbetegségeinek nevezni. Szűk másfél évtizeddel az új szisztéma bevezetése után már kétségünk sem lehetett afelől, hogy masszív válságtünetekkel van dolgunk. Ezért adtam a témáról írott hosszabb elemzésemnek annak idején az Apokalipszis most. Kis magyar muzeográfia címet (Mozgó Világ, 2004/2.). Akkor a Baranya megyei múzeumoknál bevezetett statáriális intézkedések késztettek írásra, de tudtam, hogy a helyben tapasztalt tűrhetetlen állapotok nem kivételesek, modellezik egy egész „ágazat” helyzetét. Ami a címet illeti, nem lett igazam, végítélet helyett elhúzódó szenvedéstörténet következett, és még ma sem tudom kizárni, hogy a magyar múzeumügy egyik jelentős szegmense agonizál. Akkor az egyre jobban kiüresedő megyerendszer jövője és ezzel a tulajdonosi-fenntartói viszonyok lehetséges alternatívái tűntek alapvető kérdéseknek. Az, hogy egy új politikai, közjogi- és társadalmi berendezkedésben ki lehet „jó gazda”, vannak-e esélyei az önrendelkezésnek, a szakmai autonómiának, megoldást jelenthet-e a működő állam illúziójára épített vissza-központosítás esetleges mentőöve? Természetesen nem, többek közt azért, mert időközben újra elharapózott a „történelemcsináló” múzeum (© Rényi András) eszménye, aminek nem sok köze van a „tanuló-ház”-ként fölfogott múzeumhoz (© György Péter). Ráadásul ez nem Franciaország, ahol akadozva ugyan, de működik a centralizált bürokrácia, hanem egy olyan hely, ahol diszfunkcionális (KLIK) és omnipotens (MMA) intézményekre és testületekre bízatott az oktatás- és kulturális politika menedzselése.

A kétezres évek elején bevezetett, elviselhetetlennek érzett és valóban sokakat ellehetetlenítő (hangsúlyozom, csak egyes múzeumtípusoknál érvényesített) megszorításokat – amelyeket akkor sem illett néven nevezni, ezért a saját magukon persze sokkal kevésbé takarékoskodó fenntartók racionalizálásként, karcsúsításként becézték őket – sorozatosan követték az újabbak. A leépítés és leépülés százalékos arányai és szakmai következményei megdöbbentők, itt nincs helyem a részletek bemutatására. Mindezt több helyütt tetézte a hatalom politikai színezettől független hübrisze: majd mi megmutatjuk ezeknek, hisz miénk „az ország, a hatalom és a dicsőség” (© Máté evangelista). A múzeumügy sokak által ma is vitatott alapvető igényét, az intézményi stabilitásra formált jogát veszítette el, mert a rendszerváltás utáni időszakban a kormányváltások a szakigazgatásban is automatikus személycserékkel és a hatáskörök felforgatásával jártak. Eleinte ugyan kevésbé, mert ne feledjük, a rendszerváltás utáni első miniszterelnök, Antall József civilben muzeológus volt. Azóta viszont szétestek, majd újraformálódtak, polarizálódtak az érdekképviseletre mérsékelten képes szakmai szervezetek, felszámolták, majd rehabilitálták a szakfelügyeletet, amely ma elsősorban a diffúz fenntartói hálózattal hadakozik, feldarabolták és ezzel hatástalanították a kulturális örökségvédelmet. A háttérintézményi struktúrák ad hoc alakítgatása is – a káderpolitikával együtt – hatalmi játszmák részévé vált. A nagy átalakítási lázban az érték az érdek és a hozzá nem értés martaléka lett. Az intézményfenntartói feladataiktól mentesített megyék, az átmeneti megoldásként felállított (és elképesztő költségvetési anomáliákkal működtetett) megyei intézményfenntartó központok után újabb rossz döntéssel a városokhoz rendelt közgyűjtemények sorsa több mint bizonytalan. Általános a kézi vezérlés, a direkt beavatkozások, a politikai-ideológiai széljárás változásai leképeződnek a múzeumi szakmai programokban és a pénzt osztó testületek döntéseiben is. A szakmai kompetenciák elvonása teret enged a nyílt manipuláció mellett a dilettantizmusnak, a szélhámosságnak, nem ritkán a messziről szagló korrupciónak. A helyi érdekű provincializmus bizton támaszkodhat arra a megfoghatatlan (vagy nagyon is jól lokalizálható?) központi akaratra, amely kénye-kedve szerint iktathat bármilyen szakmai, történelmi abszurditást törvénybe. Politikai elvárások fogalmazódnak meg a tudománnyal szemben (holott a jobb múzeumok egy régebbi besorolás szerint tudományos kutatóhelyek is), az alaptörvényben is megjelenik – magam láttam a fiam érettségi bizonyítványához mellékelt illusztrált (!) díszkiadásban – az „alternatív tudományosság”. Majdnem mindegy, hogy a megnyirbált autonómia okán vagy szakmai gőgből mulasztjuk el az ellene való fellépést, mondván: rangon aluli. Súlyos hiba, meghátrálás. Jön a „ködevők” kora (© Ady Endre). És ezzel egyidejűleg, a szemünk láttára válik deklarált elvvé a „haszontalan tudományok”, a humaniórák lebecsülése, a szűk látókörű, rövid távú pragmatizmus. Ezt tapasztaljuk nem csak a múzeumok „működtetésében”, hanem az akadémiai intézetek át- és szétszervezésétől a közoktatás reformján át a felsőoktatási stratégiáig. Tetézi a bajt, hogy a fentiek kéz a kézben járnak az elbulvárosodás igényével, mi több, diktátumával, ahol egymásra talál az úgynevezett közízlés és a néha már meg sem nevezhető felsőbb elvárás, no és természetesen a feltételes reflexként kialakuló öncenzúra.

Mindezt a források huszonöt éve tartó folyamatos szűkülése/szűkítése kíséri. A nagy múltú megyei múzeumok költségvetéséből évtizedekkel ezelőtt eltűntek a gyűjteménygyarapításra vagy bármilyen szakirányú tevékenységre fordítható tételek. A pénz tehát egyre kevesebb lett, a szakemberállomány fogyatkozott, beindult viszont az eleinte mindenható varázsigeként emlegetett programfinanszírozás, azaz a pályázati rendszer. Az állam és az önkormányzatok innét változó mértékben ugyan, de kivonultak, a kultúra finanszírozása támogatásokat osztó alapokra, leginkább az NKA-ra maradt – a „nemzeti kulturális örökség”-ért viselt felelősséggel együtt. Ez önmagában nem kárhoztatható, hiszen egészséges versenyhelyzetet is teremthetett volna, ám éppen a teljes körű stafírozás kötelezettsége vezetett oda, hogy a kuratóriumok területi, arányossági stb. szempontokat is kénytelenek voltak mérlegelni, és ennek az értékalapú döntésekhez már egyre kevesebb köze volt. Ráadásul előfordult, hogy a nagy nehezen be- és kiosztott keretösszegeket a központi költségvetés urai zárolták, és ez világossá tette a struktúra kiszolgáltatottságát. Megszervezett és meghirdetett programok sora hiúsult meg. Ilyen okok miatt éreztem elkerülhetetlennek, hogy lemondjak az NKA Képzőművészeti Kollégiumának elnöki tisztéről 2005-ben.

A gyűjtéssel, feldolgozással, műtárgyvédelemmel és közzététellel foglalkozó valódi múzeumok szorult helyzetét egyéb tényezők is befolyásolták, amelyek szintén a rendszerváltás után jelentek meg, és önmagukban egy normális gazdasági berendezkedés természetes velejárói. Ezek egyik legfontosabbika az újjáéledő műtárgypiac, amelynek konszolidálódása után a közgyűjtemények már nem egymással versengtek, hanem a műkereskedelemmel is. A verseny persze eleve eldöntött volt, hiszen pénz csak az egyik félnek állt rendelkezésére, akinek ráadásul érdeke fűződött az árak dinamikus emelkedéséhez. Kétségtelen, a gyors reagálású műkereskedelem és a megfontolt működésű közgyűjtemények kölcsönös előnyökön alapuló kollaborációja kiegyensúlyozott helyzetben (például tisztességesen finanszírozott múzeumügy esetén) üdvös is lehet – mindaddig, amíg a nyers üzleti érdek nem formál jogot a „kánon” alakítására. Márpedig most ez zajlik, és a piaci manipuláció egyes esetekben sikerrel befolyásolta az „akadémiai” intézményrendszer elvileg partikuláris érdekek fölött álló értékítéleteit. Így már nemcsak a politika akarja átírni a művészettörténetet (ahogy az irodalomtörténetet), hanem a piac is. Utóbbi kezelhetőbb, annak ellenére, hogy misztifikációs kampányaival időnként a politikát, pontosabban a politikusokat is képes az orruknál fogva vezetni. Gondoljunk csak a Munkácsy-kultusz ma is időszerű zavaros ügyleteire vagy a Csontváryért folytatott állóháborúra! A politikusoknak direktebb eszközeik vannak. A múzeumokban őrzött anyag elhelyezésével kapcsolatos új törvényi szabályozással kis híján olyan szabad rablás legalizálható, amire utoljára a hadikommunizmus idején volt példa. Intézmények számolhatók fel, gyűjtemények vonhatók össze vagy mazsolázhatók ki. És ha mindez nem volna elég, a helyi, országos specifikumokon túl a magyar múzeumügy borongós egén a nemzetközi csillagállásnak is vannak kihívást jelentő elemei. Nemzetek fölötti jogi vonatkozásban a restitúció, elméleti tekintetben az általános intézménykritikai trend, a történetírásban zajló elhúzódó paradigmaváltás és annak nyomán a tágabb értelemben vett múzeumtudomány revíziós iniciatívái. Ezek azonban csak annyiban függnek össze a rendszerváltással, hogy (egyesek szerint átmenetileg) része lettünk Európának.