Idegen Keletről
Hegyi Lóránd, A Saint Etienne-i Kortárs Művészeti Múzeum igazgatója
MúzeumCafé 12.
A 2009-es Velencei Biennále magyar pavilonjában Forgács Péter médiaművész és Rényi András kurátor Col Tempo című kiállítását Hegyi Lóránd jelenleg Franciaországban élő művészettörténész nyitotta meg, aki korábban a bécsi Museum Moderner Kunst, most pedig a Saint Etienne-i Kortárs Művészeti Múzeum igazgatója. Olyan szakember, aki bárhol a világon otthon érzi magát, ha múzeumról van szó. Feltéve, ha hagyják dolgozni – mert előfordult már az is, hogy önszántából mennie kellett tovább, hogy máshol valósítsa meg az elképzeléseit. Bárhol jár is a világban, olyan múzeumot teremt, amelyben jól érzi magát, és mindenhol a világ kincseit próbálja egybegyűjteni, hogy mások is átérezhessék az alkotás örömét, a velünk élő művészet és művészek szellemi, történelmi és tárgyi örökségét.
Ennek a múzeumnak Franciaországban különleges státusza van, mint ahogyan magának a városnak is. Saint Etienne valójában egy kicsit unalmas, szürke gyárváros, nem a szépsége vonzza ide a látogatót. Ezzel szemben hihetetlenül intenzív és jelentős kulturális élete van, hatalmas koncertterme, színháza, és ez a kiváló, óriás alapterületű múzeum. Tizenhatezer mű található a gyűjteményben.
– Mennyire kell visszamennünk a múltjában ahhoz, hogy megtaláljuk a magyarázatot a képzőművészet iránti vonzalmára?
Nagyon korán, kisgyerekkoromtól kezdve intenzív módon vett körül bennünket otthon a művészet, elsősorban az építészet, a zene és az irodalom. Apám, nagyapám, és a baráti körükben szinte mindenki építész volt, anyám grafikus, nagynéném és nagybátyám zenetörténészek, de zongoraművészek is voltak a családban, úgyhogy szinte amerre csak néztem, mindenütt művészetbe „ütköztem”. Természetesen az olvasás is korán beépült az életembe, mint ahogyan a szüleimmel való utazások révén a régészeti, művészettörténeti emlékek ismerete is.
– Így aztán egyenes út vezetett az Eötvös Lóránd Tudomány Egyetem művészettörténeti szakához?
Nem egészen, mert először építész szerettem volna lenni, és már jártam is a Műszaki Egyetem építész karának előkészítő tanfolyamára, amikor rájöttem, hogy a matematika és a fizika oly távol áll tőlem, hogy komoly keserveket jelentene ez a pálya számomra. Így döntöttem el, hogy inkább a „könnyebb” utat választom, De máig sokszor érzek nosztalgiát az építészet iránt. Amikor csak tehetem, ma is megpróbálok olyan helyekre eljutni, ahol különleges építészeti alkotásokat láthatok.
– A 70-es években, amikor egyetemre járt, a művészettörténet iránt sokkal nagyobb lett az érdeklődés, mint korábban – miközben az igazán értékes kortárs képzőművészetnek igen komoly fékjei voltak. Lehet tudni, mi volt az oka ennek a kettősségnek?
Megjelent néhány olyan nagy művészet-teoretikus, akik képesek voltak összekapcsolni a klasszikus művészetet, a modern művészetet, a kortárs művészetet a teóriával. A korábbiak inkább a muzeológia felől közelítettek, akkor azonban például Németh Lajos – hogy a legnagyobbat említsem – és az ő követői közelebb hozták a művészetet azzal a háttérrel, amelyben megszületett. Németh Lajos híres munkája, A művészet sorsfordulói lényeges szerepet játszott abban, hogy magam is ennek a művészetszemléletnek lettem elkötelezett híve.
– Miközben jól tudjuk, hogy a művészettörténész hallgatóknak nemigen volt lehetőségük életben látni azokat a nagy műveket, amelyekről tanultak. Hiszen az utazást akkoriban rendkívüli módon korlátozták. Honnan lehetett összehasonlítási alapjuk, ha nem látták, ami például Nyugat-Európában zajlott?
Valamiképpen mégis sikerült megtudnunk, sőt, pontosan érzékelnünk a világban zajló fontos művészeti folyamatokat. Tudtuk, kik a nemzetközi színtéren meghatározó művészek, és szinte nem volt olyan esemény, amiről ne szereztünk volna tudomást. Ehhez részben az egyetem elég jól felszerelt könyvtára nyújtott hátteret, amelynek – rejtélyes módon – olyan folyóirattára volt, ahol mindent megtaláltunk, amire szükségünk volt. Ezen kívül pedig azért – még ha sok nehézség árán is – két vagy három évenként mindannyian megpróbáltunk eljutni a világ, vagy legalábbis Európa nagy múzeumaiba. Én különösen szerencsés voltam, mert a családom egy része külföldön élt, rendszeresen támogatták az utazásaimat anyagilag. Ugyanakkor arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy itthon is voltak olyan kiállítások már a 60-as évektől kezdve, amelyek néhány jelentős külföldi kortárs művészt is bemutattak, valamint még ennél is fontosabb hátteret nyújtottak a magyar avantgárd akkor még köztünk lévő jelentős figurái. Én például egészen korán, alig tizenhat évesen ismerkedtem meg Bálint Endrével, Korniss Dezsővel, Vajda Júliával. Ugyancsak ennyi idősen találkoztam egy társaságban Galántai Györggyel, az akkor egészen fiatal avantgárd képzőművésszel, aki akkor kezdte el a később híressé, sőt hírhedté vált művészprogramját, a Boglári Kápolnatárlatokat.
– Gondolom, e találkozás révén kerülhetett kapcsolatba az akkor induló, kiváló magyar kortársművészekkel.
Hencze Tamást, Nádler Istvánt, Bak Imrét természetesen ott ismertem meg, hiszen ők akkor már jócskán benne voltak abban a körben, amely később meghatározta a magyar kortárs művészeti szcénát.
– Van-e arra magyarázat, hogy az említett időszakban szinte pillanatok alatt vált láthatóvá és követhetővé egy rendkívül tehetséges művészgeneráció épp a fent említett nevekből, akik elsősorban festőként, esetleg szobrászként váltak ismertté. Holott a politikai környezet egyáltalán nem kedvezett az új magyar avantgárd előretörésének? Vagy talán éppen a szabadság hiánya áll a háttérben?
Én nemcsak művészettörténész, hanem történész is vagyok, így aztán ezzel a témakörrel sokat és behatóan foglalkoztam. Megpróbálok objektíven fogalmazni: nem hiszek abban, hogy a szabadság hiánya előnyt jelentene a művészet számára. Az alkotás folyamatát talán nem is annyira, mint inkább a létrejött művek társadalmasítását akadályozta az a helyzet, amelyben nem lehetett szabadon alkotni. Tehát nem juthatott el a potenciális közönséghez az, aminek el kellett volna jutnia. Ugyanakkor nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy az a negyven év nem volt homogén időszak. Különböző korszakokra volt osztható. Ezeken belül az úgynevezett létező szocializmus szinte minden országában megadatott valamiféle liberális kibontakozási lehetőség a művészek számára. A mai szélsőséges indulat amiatt, hogy azokban az években egy művész számára minden tilos volt – ráadásul azok mondják ezt, akik akkor még nem is éltek – egyáltalán nem indokolt. Erdély Miklós, a magyar avantgárd pápájának nevezett művész például állami büdzséből készítette a Balázs Béla Filmstúdióban a leghíresebb avantgárd műveit. Még ha be is tiltottak néhány kiállítást és nem is juthattak el ezek a közönség széles rétegeihez, azonban az nem vitatható, hogy ezek az alkotások létrejöttek. Ugyanígy Lakner László pop art képei, és sorolhatnám. A gazdaságpolitikai liberalizálódás nagyon sokban hatott a művészet környezetére is.
– Néhány évet a Műcsarnok vezetőségében töltött, de aztán az 1990-es évek elején elhagyta Magyarországot. Hogy került a Bécsi Modern Múzeum (Museum Moderner Kunst, Wien, Stiftung Ludwig) igazgatói székébe?
A 80-as években sokat dolgoztam Ausztriában, tanítottam is a grazi egyetemen. Ott ismerkedtem össze az egyik legnyitottabb, legkulturáltabb osztrák politikussal, Erhardt Busekkel, aki a lengyel, cseh, magyar értelmiség egy fontos részét maga köré gyűjtve megpróbálta Kelet-Európát közelebb hozni a Nyugathoz. Amikor a Bécsi Modern Múzeum igazgatói széke megüresedett, és az általa kiírt pályázatra nem volt megfelelő jelentkező, személy szerint engem kért fel erre a megtisztelő feladatra. Egy ilyen vonzó ajánlatnak az ember eleget tesz. Nem mondom, hogy nem jelentett igen komoly nehézségeket, különösen a kezdeti időszakban a „Keletről érkezett idegen”-ből a bécsi és osztrák közvélemény számára elfogadott kulturális vezetővé válnom, de úgy érzem, ez viszonylag hamar sikerült. Az én irányításommal épült fel a múzeum új, impozáns épülete, a MUMOK, s amire talán a legbüszkébb vagyok, hogy tizenkét év alatt sikerült a bécsi Ludwig Gyűjteményt olyan módon átformálnom, hogy a világon egyetlen olyan múzeum sincs ezen kívül, amelynek tárgyai között legalább kétszáz kelet-európai kortárs mű szerepelne.
– Keserű volt a búcsú tizenkét év után ettől a múzeumtól. Mi történt?
Az történt, hogy a Jörg Haider féle szélsőjobboldali Szabadságpárt 28 százalékot kapott az osztrák választásokon, így meghatározó erőként jutott be a parlamentbe. Ez hihetetlen nyomást gyakorolt mindenkire, aki nem osztotta az ő politikájukat. Az idegengyűlölet és a mesterségesen szított anti-európai légkör azt eredményezte, hogy egy kelet-eutrópai, illetve magyar útlevéllel Bécsben élő funkcionáriusnak igen kínos lett a helyzete. Ezt én meg is írtam a francia Liberation-ban, amit persze a jobboldali hatalom nem nézett jó szemmel. Ezzel összefüggésben a múzeumpolitika is súlyos válságon ment keresztül, az állami támogatás gyakorlatilag megszűnt, és azt várták el az igazgatóktól, hogy ne a tartalmat, hanem a populáris formát erősítsék, az eladhatóságra helyezve a hangsúlyt. Na, ehhez nekem már nem volt kedvem.
– A Saint Etienne-i kortársmúzeumban mennyire tudja ma megvalósítani azt, amit ezen a téren fontosnak tart?
Ennek a múzeumnak Franciaországban különleges státusza van, mint ahogyan magának a városnak is. Saint Etienne valójában egy kicsit unalmas, szürke gyárváros, nem a szépsége vonzza ide a látogatót. Ezzel szemben hihetetlenül intenzív és jelentős kulturális élete van, hatalmas koncertterme, színháza, és ez a kiváló, óriás alapterületű múzeum. Tizenhatezer mű található a gyűjteményben. A sikerem itt elsősorban arra épül, hogy meg tudtam venni a világ leghíresebb kortárs művei közül néhányat, Pistolettótól, Gilbert és George-tól, Jan Fabre-től és még néhány jelentős művésztől. A korábbi – inkább művészettörténeti jellegű – gyűjteményhez képest most egy világszínvonalú műtárgy-együttes látható ebben a franciaországi múzeumban.