Így is lehet
MúzeumCafé 1.
Érdemesebb bekapcsolódni a modernizációba, mint elszenvedni a változásokat – látták be a Szabadtéri Néprajzi Múzeum vezetői a rendszerváltás hajnalán. Az egykor irigyelt európai múzeumok ma csodájára járnak a szentendrei Skanzennek, amely éppen a nyáron nyert el kétmilliárd foritnyi támogatást uniós forrásból, hogy megvalósítsa örökségi programját: elkészül a múzeum Észak-magyarországi falu tájegysége, műemlék vasútállomás-épülettel
bővül az Alföldi mezőváros tájegység és megépül a korhű skanzenvasút.
Egy kis kocka tésztát levágunk, aztán a szegleténél kezdve penderítünk rajta a bordáson. Még egy kocka, még egy penderítés. A csigasodrás fortélyait tanulom. Nem mintha férfidolog volna az ilyen; a férfiak inkább csigát taposni jártak a konyhába – mulatsággal elütni a fáradságos munka végét. A magyar tyúkhúsleves viszont elképzelhetetlen csigatészta nélkül. Amíg elkészül, kitanulom az ökörpatkolást a szilsárkányi kovácsműhelyben, ellesem a kékfestés fogásait a nagykőrösi portán, és elropogtatok közben egy süttöri mézeskalácsot. Nádfedelű parasztházak, malmok, kápolnák és présházak között vezet az út a Szabadtéri Néprajzi Múzeumban, Szentendre határában. Könnyű sétával átérek az Alföldről a Kisalföldre, s míg egy félórás bolyongással eljutok a kincses Felvidékre Somogyországból, bejárom a Rába mentét, a Tiszavidéket és a Bakonyt.
Ha nem is földrajzi pontossággal modellezi Magyarországot a Skanzen, mégis égtájak szerint érdemes keresni az etnográfiai régiókat: a bejárattól délre az alföldi, keletre a felső-tiszavidéki, nyugatra a három dunántúli tájegység településeit. Északon jutott hely a bakonyi falunak, észak-keleten pedig a felföldi mezővárosnak, de megvannak már az Észak-Magyarország és Közép-Tiszavidék tájegységek helyszínei is. Ez a kilenc tájcsoport reprezentálja Magyarország népi építészetét, ha elkészül mind. És ez nem a távoli jövő: a múzeum tudományos koncepciójában szereplő, több mint háromszáz építmény betelepítését másfél évtizeddel ezelőtt még kétszáz-kétszázötven évre becsülték; a mostani tempóval ez az évtized végére teljesülhet.
Tizenöt éve, a rendszerváltozás után nem sokkal Füzes Endrének, a múzeum akkori vezetőjének pályáznia kellett saját állásáért – Cseri Miklós, a mostani főigazgató ehhez a dátumhoz köti a Skanzen „Meiji-reformját”. Szentendrének is érdemesebb volt bekapcsolódnia a modernizációba, mint elszenvednie azt. A pályázatként megfogalmazott, ötéves munkatervben alkalmazták először azokat az innovációkat, amelyeket néhány évvel korábban tanultak a kollégák a modern európai skanzenekben: a menedzsment-átalakítást, a külső tőke bevonását, a projektrendszert, a marketinget. A nyolcvanas évek végén ösztöndíjat már nemigen fizetett az állam, de zöld utat adott a nemzetközi kapcsolatépítésnek. A szentendreiek éltek a lehetőséggel. Bár majdnem három évükbe telt átszervezni az intézményvezetést, a „japán csoda” a Skanzenben sem maradt el: 1967 és 1993 között három tájegység készült el; azóta újabb három, és épül már a negyedik.
„Kevésen múlik, hogy az ember elsüllyed rakodómunkásként, vagy karriert fut be” – figyelmeztet a főigazgató, mikor az indulásáról kérdezem. Cseri Miklóst nagybátyja csábította el a miskolci munkásszülőktől a Sárospataki Református Kollégiumba; a Herman Ottó Múzeumban, ahová már a debreceni egyetemi évek alatt is bedolgozott, Szabadfalvi József egyengette a sorsát. A néprajz szakra azonban, amit Gunda Béla professzor vezetett, nem vették fel elsőre; az alkalmi munkával eltöltött egy év érlelte meg benne az elhatározást: „nem szabad még egyszer sikertelennek lenni”. Ez a lendület vitte a vörös diplomáig, majd a Szabadtéri Néprajzi Múzeum főigazgatói székéig. Igaz, ehhez az atyai jó barát és előd, Füzes Endre előrelátására is szükség volt. Nem bizonyult üres udvariasságnak, amikor 1987-ben, újév napján, Szentendre felé tartva a hózivatarban azt mondta a fiatal kollégának: „ha eljössz, és együtt dolgozunk, te lehetsz az utódom”.
Bár Cseri tájegységfelelősnek készült, az első éveket a Skanzen különböző osztályain töltötte, hogy átfogó képet kapjon a működéséről, s ezzel egy időben utazta körbe Európa legjelentősebb szabadtéri múzeumait.
Azóta már inkább az európaiak látogatnak Szentendrére: olyan részletes tabló készül itt a 19-20. század fordulójának népi építészetéről és paraszti kultúrájáról, amely világszerte egyedülálló. Az Európai Szabadtéri Múzeumok Szövetsége 2001-es budapesti konferenciáján még hitetlenkedve fogadta a szakma a magyar telepítési koncepciót, két évre rá aztán ugyanez a szervezet elnökének választotta Cseri Miklóst – aki azóta felavatta az új látogatóközpontot és a Látványtárat is. Ekkorra, a kétezres évek elejére látta be az addigra jócskán kicserélődött stáb: a szakmai terv teljesíthető. Bizonyos értelemben szerencse, hogy a szentendrei múzeumot „csak” negyven éve, a skanzen-mozgalom harmadik hullámában alapították, mert így eleve a legkorszerűbb prezentációs szabályok szerint készülhetett: nemcsak az épületeket és egykori lakóik életmódját mutatja be tájegységenként, hanem a településformákat is. Időközben persze változott a néprajztudomány: a főigazgató szerint a Skanzennek sem kizárólag a paraszti építészettel és kultúrával kell foglalkoznia, hiszen „a falu átrétegződik, a földművesekből munkások, ingázók lesznek, a közösség polgárosodik, miközben megmaradnak a hagyományos társadalom gyökerei”. Ez utóbbi gondolat a hetvenes években született meg svéd etnográfusok körében, s szintén egy északi professzor előadása győzte meg a szentendreieket az időbeli bővítés szükségességéről. „Az ókor eltartott tízezer évig, a középkor jó esetben ezerig, az újkor pedig néhány száz esztendeig. Jelen pillanatban a különböző történeti korok, amelyek az eltérő életmód-periódusoknak felelnek meg, megegyeznek a winchesterünk élettartamával. Elszaladt mögöttünk az elektrifikáció, az automobilok kora, sőt a kibernetikán is túlvagyunk, ám ezeknek a lenyomatai már most eltűnőben vannak” – magyarázza a főigazgató.
A két hiányzó tájegység megépítése után tematikában, térben és időben is bővülni fog a szentendrei Skanzen kínálata: Árpád-kori, 20. századi és határon túli tájegységekkel. Az alapvető szakmai szándék ugyanakkor nem változik: „Nem öncélú élményszerzést kínálunk; a tudás élményszerű átvételére ösztönözzük a látogatókat. Az étkezés, a gyógyászat, a viselet, a lakberendezés és az építészet területein megőrződött ismeretek évezredes tudáson alapulnak – mondja Cseri Miklós. – Nem várjuk azt az emberektől, hogy döngölt padlós vályogházban éljenek, csak szeretnénk megmutatni, hogy így is lehet, és hogy az itt szerzett ismeretek otthon is használhatók.”
Cseri Miklós: „Nem öncélú élményszerzést kínálunk; a tudás élményszerű átvételére ösztönözzük a látogatókat… Nem várjuk azt az emberektől, hogy döngölt padlós vályogházban éljenek, csak szeretnénk megmutatni, hogy így is lehet, és hogy az itt szerzett ismeretek otthon is használhatók.”