Játszani is engedd…
MúzeumCafé 7.
Kesik Gabriella, a Magyar Nemzeti Múzeum Közművelődési Főosztályának megbízott osztályvezetője. Tanár, művelődésszervező, múzeumpedagógus. Utóbbi szakmának ráadásul egyik honi megteremtője. Van, aki csak úgy emlegeti: „a játszató”. Történelmi játszóházában az intézményébe látogató gyerekek és nyitottabb szellemű felnőttek kerülhetnek meghittebb kapcsolatba a múlttal. És aki így tesz, az alig feledhető élménnyel gazdagodik.
A honi múzeumpedagógia története újkori történet. Mai szlengben: szinte vadiúj. Persze csak történelmi időben mérve; a pedagógiai gyakorlatban harminc év már nagy időnek számít. Egyetemi szinten nyolc éve oktatják az ELTE-n. Végzett tanárok, művelődésszervezők hallgathatják a tárgyat, négy féléven át. Előadóik kilencvennyolc százalékának viszont nincs ilyen végzettsége – csak éppen évtizedek óta gyakorolják azt, amiről tanítanak.
A Magyar Nemzeti Múzeumban harminc évvel ezelőtt kezdődött – Lovas Márta akkori osztályvezető irányításával – az a szisztematikusan épített múzeumpedagógiai munka, amelyben Kesik Gabriella is aktív szerepet játszott. Három évtized közös munkájában, számtalan kísérlet, útkeresés eredményeként születtek meg azok az alapelvek, amelyek ma is biztos fundamentumai a múzeumpedagógiai programoknak. Az országszerte ismert „Históriás” Történeti Játszóházban ezek a kipróbált, jól bevált módszerek érlelődtek új minősségé: olyan komplex múzeumpedagógia programot indított útjára húsz évvel ezelőtt a Mészáros Emőke bábpedagógussal kiegészült duó által inspirált munkacsoport, amelyet nemhogy leporolni nem kell, de a ma sok „újdonsággal” birkózó pedagógiai gyakorlatban is korszerűnek számít.
Kesik Gabriella a sorsnak köszöni, hogy hivatására talált. Pedig segítője cseles volt: előbb útját állta, amikor érettségi után jelentkezett az egyetemre, s inkább egy külkereskedelmi vállalathoz vezette. Az exportcégnél azonban összetalálkozott valakivel, akinek ajánlata volt a Nemzeti Múzeumtól: legyen ott tárlatvezető. Az illető Kesik Gabriellának „passzolta” át a lehetőséget, mert a frissen maturált lánynak nagyobb volt az érdeklődése a múlt iránt. Így Gabriella egyszer csak ott találta magát egy szem tárlatvezetőkén egy kissé poros, a kötelező áhítattól áthatott intézményben. Amely éppen olyannak mutatkozott, mint a honi múzeumok többsége a hetvenes évek vége felé: látogatóik egyenritmusban kavarták a port, bámulták a tárlókat, majd kipipálták a rubrikát a munkahelyi brigád-, vagy az iskolai őrsi naplóban: ez is meg volt.
Ám a tárlatvezetők munkába állítása, no meg az, hogy a múzeumok közművelődési szakembereket alkalmaztak, már jelezte: változás készül. Nem sokkal korábban született meg az a párthatározat, amely alapján megíródott a kor frissebb szellemű közművelődési törvénye. Ugyanakkor civil szándék is volt arra, hogy – korabeli szóhasználattal élve – a múzeumi szektorban legyen némi változás. Jelesül: a látogatóknak a bejáraton való be-, és kijáraton történő kiterelése között történjen is valami a vitrinek világában. A múzeumi munkatársak mellett rajz-, művészettörténet- és történelemtanárok ötleteltek, miként lehetne izgalmasabbá tenni az eladdig leginkább csak álmosító múzeumlátogatásokat.
Kesik Gabriella kezdettől részt vett a múzeumiak és a pedagógusok összedolgozásában. Adott a módszerhez saját ötleteket, rendszerezte az eredményeket, és közben levelezőn elvégezte a történelem-népművelő szakot.
Az első múzeumi történelemórák persze még kissé statikusra sikeredtek. A játékmesterek szerepéhez eleinte elég volt a fehér ing sötét nadrággal, szoknyával. Ma már, ha az kell éppen – és a publikum bizony elvárja – korhű ruhákban celebrálják a „szeánszokat”. A résztvevők pedig részesei lehetnek Mátyás korában zajló udvari mulatságnak, megtapasztalhatják, milyen volt az élet Septimus Severus korában, vagy éppen egy bronzkori menyegző hangulatát teremthetik újra. Van persze más is az őskori kalandozástól a magyar honvédsereg 1848-as zászlószalagozási ünnepségéig. És persze a múzeumi múltidézésben is mindennek megvan a maga technikája: annak is, miként lehet bevonni a gyámoltalanabb gyereket a játékba, fékezni a lendületesebbet. A lényeg: a tárlók között, a műtárgyak titkainak megfejtése közben folynak a szituációs játékok, a résztvevők a gyakorlatban próbálják ki a műtárgyak helyben elkészített másolatait. Alapvető követelmény a korhűség. Rostélyos sisakban, fátyolos fejdíszben, egykori viseletben, hajdani eszközöket próbálgatva ösztönosen alakulnak a játszók gesztusai, akárha a múlt érintésére örökségünk belülről kelne életre. Kesik Gabriella ebben látja dolgok lényegét. A britek évtizedekkel korábban megkezdett kuturális örökség programjának szlogenjét idézi: Bringing history alive, vagyis: Élővé tenni a múltat.
A megbízott főosztályvezető asszony egykor másfél éves kisfiával a karján is vezetett lovagi tornát. A srác ma már jócskán tinédzser, Gabriella lánya pedig muzeológia szakra jár az ELTE-re. Játékos történelmi barangolásra pedig már az interneten is van lehetőség, például a Nemzeti Múzeum honlapján a kölyökmúzeum.hu-n. De az élő élmény pótolhatatlan – még ha ezt egyesek kicsit másként látják is. Kesik Gabriella nem titkolja: pedagógusok és múzeumiak kezdeti összefogása mára kissé meggyengült. A múzeumiaknak van ugyan iskolai – tantermi – projektje is, az iskolákból viszont egyre nehezebb átcsalogatni a múzeumokba a diákokat. Pedig aki eljön, arra hat a „játszatás” élménye: az egykori játszók között van, aki ma már neves régész, s akadnak művészettörténész-hallgatók is. A Nemzeti Múzeum egyik biztonsági embere pedig ma is büszkén őrzi a rostélyos papírmasé-sisakot, amelyet sráckorában készített a történelmi játszóházban. Máig emlékszik, milyen volt lovagnak lenni.