Jöjj és láss!
MúzeumCafé 20.
Úgy alakult, hogy egyszerre olvastam („kötelességből”) Radnóti Sándor Winckelmann-könyvét és („pihenésképpen”) Joseph Conrad Lord Jimjét. Gyökerekig európai az egyik, kalandozó, otthon (Európában) felesleges, kudarcot valló emberé a másik világ. De vajon biztos, hogy olyannyira távol esnek egymástól, mint az első pillanatban látszik? És vajon most, a 21. század elején meghaladtuk-e már a winckelmanni szépség-ideált, vagy úgy léptünk túl rajta, hogy nem is ismerjük?
Én magam vidéken, egy filhellén (részben Winckelmann által is teremtett) világban nőttem fel – anélkül, hogy a műveit ismertem volna. Régészeti tanulmányaim során hallottam a nevét: a műtárgyakhoz, a leletekhez való viszonyulásának ethosza átszőtte Bóna professzor előadásait. Alapvető szakmai hozzáállásunk kialakítása – Jöjj és láss! – azonban már a neve említése nélkül történt. Tegyük fel, hogy a mai esztétika szakos egyetemi hallgatóknak mindez evidencia – ámbár erősen kétlem. Ami biztos: valamit kell kezdenünk Winckelmann-nal.
Ezt a feladatot sok évtizedes kutatás után vállalta el Radnóti Sándor. Nem tudománytörténeti művet írt, sem életrajzi regényt, sem művészetfilozófiai eszmefuttatást. Saját bevezetője szerint „a téma egyre nőtt”, túlnőtte egy tanulmány kereteit, így lett könyv belőle. Pontosan adatolt, nagy, feltáró munka. Erénye a távolságtartás és a kritikai hozzáállás – persze Winckelmann hatásának elismerése mellett.
A görög-európai kultúra iránti rajongás a háború utáni hazai régészeti, művészettörténeti, filológiai tanulmányok során érdekes szerepkörbe került: elvont, „finom” dolog lett, amit élőben úgysem lehetett tanulmányozni, hiszen a határok zárva voltak, így csak néhány kivételes személyiség (nem is tudtuk, mivel érdemelték ki, hogy a hatvanas években Itáliában, Görögországban nézelődhessenek) személyes élményein alapult. Az idősebb professzorok pedig még a háború előtti kóborlásaik nyomán közvetíthették ezt a „műveltséget”. A könyvtár már biztosabb fogódzó volt, de az sem maga a „forrás”. Szobrok, elmosódott, fekete-fehér üveglemezeken, sok generáció hallgatói által ceruzával „agyonpuskázva”. Aztán jöttek a hetvenes évek, egy görögországi ösztöndíjból hazatérő oktatóval, és mi igazi „filhellének” lettünk: doktori dolgozatokban kezdte mindenki mindenben keresni a „görögök keze nyomát”, kissé ingadozva a Childe által közvetített angol és a régebbi, német tipológiára építő iskolák között. Mostantól könnyű (?) dolguk lesz az esztétika szakosoknak: csak el kell olvasniuk ezt a könyvet. Régészeknek sem ártana…
És végül visszatérve az írás elején felvetett kérdésre: vajon nem Itália és a „görögség” jelentette-e Winckelmann-nak ugyanazt a menekülést, mint Lord Jimnek a távoli, eldugott földrész?
Radnóti Sándor: Jöjj és láss!
A modern művészetfogalom keletkezése –
Winckelmann és a következmények.
Atlantisz Kiadó, Budapest, 2010