Kákosy László (1932–2003)
MúzeumCafé 3.
Öt évvel ezelőtt, 2003. január 29-én hunyt el Kákosy László, a 20. századi magyar egyiptológia meghatározó alakja. Markáns kutatói profilja és tanári ethosza egyaránt iskolateremtői szerepre predesztinálták: a „budapesti iskola” létét nem annyira az a mintegy negyven egyiptológus-diploma igazolja, amelyeket professzorságának évtizedei alatt tanítványai szereztek, mint inkább a magyar egyiptológusok filológiai és történetirégészeti felkészültsége, és az Egyiptomhoz – az ókorihoz ugyanúgy, mint a maihoz – való sajátosan személyes, bensőséges kapcsolata. Kákosy László mély hatást gyakorolt a magyarországi történettudomány és régészet művelőinek nemzedékeire is, és hogy a művelt magyar nagyközönség feltűnő vonzódást mutat az ókori egyiptomi kultúra iránt, az szintén elsősorban az ő érdeme, aki a tudományos ismeretterjesztést missziónak tekintette.
1951 és 1956 között a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen Dobrovits Aladár, Wessetzky Vilmos (egyiptológia) és Oroszlán Zoltán (klasszika-archeológia) tanítványa volt. Míg Wessetzkytől alapos filológiai képzést kapott, amit egy életen át mélyített és tágított, Dobrovits a kultúra különböző területeinek történeti szemléletű kutatása felé irányította. A következő éveket a Szépművészeti Múzeum Antik Gyűjteményében (1956–1957) és Egyiptomi Gyűjteményében (1957–1959) töltötte. Az itt tanulmányozott tárgyak – főként az előbbi gyűjtemény hellenisztikus egyiptomi terrakottái – kutatói kíváncsiságát mélyen befolyásolták. A fiatal Kákosynak az egyiptológusok által akkoriban még kevésre becsült görög-római kori emlékek iránti érdeklődését tovább mélyítették múzeumi kollégájának, a szintén Oroszlán- és Dobrovits-tanítvány Castiglione Lászlónak már kibontakozóban lévő ikonográfiai kutatásai. 1960-ban tanársegédi, 1976-ban egyetemi tanári kinevezést nyert az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának Ókori Keleti Történeti Tanszékére. 1982-ben megalakult az ELTE Egyiptológiai Tanszéke, amelynek első tanszékvezető professzora lett.
Az 1960-as és 1970-es évek közleményei már kivétel nélkül felmutatják azokat a vonásokat, amelyek mindvégig alapvetően fontos tényezői maradtak Kákosy szakmai sikerének: a kérdésfelvetés egyértelmű határozottságát, a kifejtés logikus menetét, kiegyensúlyozottságát és világos megfogalmazását, a konklúziók történeti kontextusba való illesztését, a klasszikus rövidséget, az élvezetes, mintegy szépirodalmian kiművelt stílust. Kákosy egyszersmind gondos és lelkiismeretes oktató volt, aki a mostoha könyvtári viszonyokat azzal is megkísérelte kiegyensúlyozni, hogy hallgatói számára kézikönyvet írt. Az 1979-ben megjelent Ré fiai és 1993-as bővített, majd 1998-as bővített és átdolgozott kiadása (Az ókori Egyiptom története és kultúrája) nemzedékek tankönyve lett, de sikere óriási volt és maradt a nagyközönség körében is. A kézikönyvírás része volt annak a célkitűzésének is, amely a hazai egyiptológus-képzés és a nemzetközi kutatás részét képező egyiptológiai munka feltételeinek megteremtésére irányult. Ez a célkitűzés vezette, amikor 1983-ban egyiptomi terepmunkát kezdett Thébában a Dzsehutimesz-sír feltárásával. Mára Kákosy tanítványainak három egymást követő nemzedékéből dolgoznak a thébai nyugati parton olyan kutatók, akiket a nemzetközi szakma a thébai nekropolisz újbirodalmi nemesi sírjainak specialistáiként tartják számon.
Kiegyensúlyozott, konszenzust kereső mentalitása tette lehetővé, hogy megfelelhessen az évről-évre növekvő intenzitású hármas elvárásnak, amelyet az egyetemi oktatás és tanszékének irányítása, a thébai ásatás, valamint a táguló horizontú kutatómunka támasztott vele szemben. Elfoglaltságaihoz a kilencvenes években nagyszabású múzeumi tanulmányok járultak, amelyeknek eredménye három olaszországi múzeum varázsszobrainak elemző katalógusa lett. A kilencvenes évek meghozták – a nemzetközi szakma növekvő tisztelete mellett, amelyet a hatvanadik születésnapjára megjelentetett ünnepi kiadvány szerzőinek fényes névsora is érzékeltet, majd a Heidelberger Akademie der Wissenschaften tagsága példáz – a hazai hivatalos elismerést is: 1998-ban a Magyar Tudományos Akadémia tagjai közé választotta, amit Kákosy elsősorban az egyiptológia iránti gesztusként fogadott örömmel.
Munkássága nyomán vallástörténeti tanulmányok impozáns sora keletkezett a kilencvenes évek végén és az új évezred első két évében. Írásai, bennük egy páratlan tudásanyag felmérhetetlen bőségével, velünk maradnak – s műveit azért is újra fogjuk olvasni, hogy most már a lezártság és véglegesség perspektívájából is felmérjük a 20. századi egyiptológiai Nagy Tradíció betetőző, s egyszersmind végső korszakának eredményeit.