Kalinyingrád /Königsberg, Kortárs Múzeum – imho
A kortárs kultúra válasza az összetorlódott, ellenséges múltak örökségére
MúzeumCafé 7.
Magyar szemmel példátlan vállalkozás, ahogyan az Orosz Kulturális Minisztérium sorra hozza létre a Kortárs Művészet Országos Központjait: eddig Moszkva, Szentpétervár, Nyizsnij Novgorod, Jekatyerinburg, Kalinyingrád, Szamara városában nyíltak/nyílnak meg a múzeumként, kiállítási helyiségként, tudományos műhelyként, kísérleti laboratóriumként egyaránt szolgáló intézmények. Ezeknek a minden jel szerint kétségbevonhatatlan függetlenséget élvező intézményeknek a hálózata, a kortárs művészet virtuális terében való fölényes tájékozódóképességre valló programjaik, az egyes épületek kiválasztásának és átalakításának muzeológiai, urbanisztikai programja mind-mind arra vall, hogy milyen mélyen tagolt és bonyolult is a kortárs orosz kulturális intézményrendszer és piac. [1] Az elmúlt években többször jártam a moszkvai központban, s idén tavasszal Dezső Tamás fotográfussal eljuthattuk a jelenleg is átépítés alatt álló kalinyingrádi intézménybe.
Joszif Brodszkij: Képeslap K. Városából
Tomas Venclovának
E romok az idő s az oxigén
győzelme. Egy újmódi Arkhimédész
kiegészíthetné a régi törvényt
egy új cikkellyel, hogy a térbe mártott
testet a tér szorítja ki.
A víz
borús tükrében tördeli a Kurfürst
kastélya romjait; ma biztosan
jobban figyel a folyó jóslatára,
mint ama dölyfös években, midőn
a Kurfürst lakta.
Kószál valaki
falai közt, és turkál az avarban.
A szél az, aki tékozló fiúként
megtért az ősi házba, és az összes
levél egyszerre hullt elébe.
(1968 körül; Baka István fordítása)
A kalinyingrádi modern művészeti múzeum kérdése a mindannyiunk számára megkerülhetetlen kérdéssel szembesít: miképpen válaszolhat a kortárs kultúra az összetorlódott, ellenséges múltak örökségére. Épület és alakuló program ritkán mutat olyan világos választ, mint az Kalinyingrádban látható.
A kalinyingrádi Kortrás Múzeum a 19. század közepén létrehozott erődrendszer egyik épületében, az 1843 és 1848 között, a mai Litovszkij Val utcában álló Kronprinz kaszárnyájában működik, az átépítés alatt is. Az 1997 óta különféle ideiglenes kiállítóhelyeken, terekben dolgozó intézmény 2003-ban kapta meg a Kronprinz vörös téglaépületét, amelynek rekonstrukciója a kortárs művészeti múzeumok és az architekturális örökség átalakításával létrehozandó urbanisztikai kontextus jellegzetes példája, hasonlóan ahhoz, ami Nyizsnij Novgorodban, s a tervek szerint Szentpéterváron is történik. A hatalmas erőd és kaszárnyaépület, amelynek nagy részében az elkövetkező években is műszaki főiskola, illetve kollégium működik, kívül esik a hajdani városközponton, bár az nézőpont kérdése, hogy a távolságot miként értjük. Kalinyingrád kis-, illetve középváros, tehát az urbanisztikai tér dinamikus módosulásakor a Kronprinz pillanatok alatt a centrum része lehet. Az erődrendszer, így a Kronprinz építészeti elvei a svéd-orosz háború tapasztalatain is alapultak, a citadella-rendszer kialakításában éppen úgy nyomát találjuk az orosz, a német, mind a svéd és belga hadmérnökök elveinek. [2] Hiszen – ne felejtsük el – a Kronprinz, amint a város egész erődrendszere, még Königsbergben épült, s amint a város egészének, úgy a kortárs művészeti intézménynek is alapvető kérdése, hogy miként teremt kapcsolatot a múlttal, mint viszonyul ahhoz a drámai átalakulás-sorozathoz, amelyen a város 1945 után átesett: amikor egyik napról a másikra minden megváltozott.
A kortárs művészet és az emlékezetpolitika ebben a városban azért függenek össze olyan nagy erővel, mert Kalinyingrád jelenlegi orosz lakóinak a lehetséges „regionális művészete” igazán nem rendelkezik a lokális művész szerepéhez szükséges tudásokkal, mítoszokkal. Ennek megfelelően azt látjuk, hogy a kortárs művészek megértették, hogy semmi más lehetőségük nincsen, mint a folyamatos reflexió a kettős történelemre, illetve annak a kihasználása, hogy ez a kísérteties múlt alkalmatlan a provincialitás, a regionalitás normarendszerének megteremtésére. Azaz a „Kalinyingrád-paradigma” legfontosabb sajátossága, hogy az a kortárs művészek gyakorlatát, praxisát kiemeli a tradicionális kisvárosi, középvárosi kulturális földrajz teremtette logikából, követelményrendszerből. K. városának szelleme részben a radikális és ironikus archeológia, részben az exklávé-enklávé kivételezettségéből következő „lebegés” előnnyé fordítása. Kalinyingrád kortárs művészete, mint látjuk, semmiféle provinciális mozzanatot nem mutat, Kalinyingrádon ugyanis folyamatosan átüt Königsberg.
Königsbergből, ebből a 19. század orosz utazói számára oly fontos úticélból, az első nyugati városból az új geopolitikai helyzet, a hidegháború, a kettéosztott világ teremtett Kalinyingrádot, és ahogyan a fal leomlása alapvetően megváltoztatta Berlin helyzetét, ahhoz hasonlóan kezdődött 1989, illetve 1991 után új korszak K. városának történetében is. A mai Kalinyingrád/Königsberg – illetve Königsberg/Kalinyingrád, hiszen az említés sorrendje nyilván nem mindegy – éppen annak a példája, hogy egy város múltjának tektonikus rétegei miként olvashatóak, áshatóak elő párhuzamosan a szó szoros és átvitt értelmében a föld alól. Mert itt, ezen a helyen – szemben a nemzetállamok mnemotechikailag totális gépezetének zárt, s ezért gyakran sikeres narratíváival – nem csak egy „múlt” van, nem egy, kizárólagosan kanonizált, népszerű történelem, itt különféle múltak, különféle emlékek elsüllyedt kontinenseinek nyomai merülnek fel az idő, illetve a föld mélyéből. Pontosabban nem is a mélyéből, hanem éppen hogy a közvetlen felszín alól, aminek komoly része van abban, hogy a városban a német múlt nyomait kereső „archeológia” minden érdeklődő amatőr számára nyitott lehetőség.
S éppen ezért azt is látjuk, hogy itt bármiből nyom lehet, az anyagi kultúra jelentése éppen olyan illékony, mint K. városának kettős, folyamatosan egymásba játszható genealógiája. Ugyanabban a jelenben van jelen Königsberg „klasszikus”, korai archeológiájának, a történelmi elsőség fetisizálásában érdekelt nacionalisták számára politikailag felette szenzitív kérdése, az egykori szláv poroszok és a Német Lovagrend története, s aztán sorra a különféle múltak érzékeny problémái. Ott van a levegőben a porosz Königsberg, az egységes Birodalom része, a Hanza-város, amelyből gyakorlatilag semmi sem maradt. Ott van a két világháború közötti korszak, a danzigi korridor mögötti Kelet-Poroszország világa – mára csupán pár Bauhaus épület. Majd ott van a szégyenletes náci múlt, s ott vannak a kommunizmus, illetve az oroszok által lerombolt, eltüntetett német temetők, végül, de nem utolsó sorban ott van a német korszakban lezárult zsidó múlt, s ott van a szemünk előtt az eltűnt kommunista Kalinyingrád jelenkori története. A kommunizmus uralta kulturális terület – egy posztkommunista időszakban. A város főterén, a Győzelem terén 2004-ig V. I. Lenin szobra állt, szemközt a századelőn, németek által épített kormányzósági épülettel, amely ma városházaként szolgál. Mögötte a tavaly átadott, Megváltó Krisztus hatalmas pravoszláv historikus architektúrájú, virtuális replika-temploma, amely a posztkommunista Kalinyingrád minden bizonnyal igen fontos, a korszakhatárt a térben kijelölő épülete. „A térbe mártott testet a tér szorítja ki.” Lenin szobra ma – nem túl távol – a hetvenes évek szovjet modernizmusának stílusában emelt épülete, a Dom Iszkusztvo előtt áll. Az épület falán pedig Gumiljov emléktáblája. Ha a Szovjetunió évtizedeinek tér feletti kontrollja a német történeti múlt nyomainak láthatatlanná tételét jelentette, akkor a posztkommunista gyakorlat – még kísértetiesebb módon – az orosz anti-modernizmust jelenti. A pravoszláv székesegyház épülete az orosz álmúlt megalkotására tett kínosan reménytelen, de agresszív, a bonyolult Kalinyingrád-szöveg átírására tett igen komor kísérlet.
A mai Kalinyingrád metaforikus jelentéseinek, kulturális mezőinek, mitikus tereinek sorsa szorosan összefügg annak a politikai és társadalomtörténeti korszaknak a lezárulásával, amelynek születése a város létrehozásának kizárólagos oka volt. Míg a Szovjetunió szempontjából a német történelem a nácizmus metaforájaként, elpusztítandó ellenségként jelent meg – ahogyan ezt a reprezentációt látjuk ma a városi múzeumban is –, addig mára K. városa ismét az archeológia színtere lett. Az elfojtás korának vége, s a feltárás periódusa jött el. S ez a kortárs művészet központjának, a Kronprinz urbanisztikai kontextusának a lényege.
Ami a kritikai archeológia, újraírás mozzanatait illeti, arra jó példával szolgál a városi legenda szerint a Koszigin által az 1960-es években (!) leromboltatott, az egykori városközpontot jelentő königsbergi vár helyén létrejött hatalmas, üres tér, és az annak részleges betöltéséből adódó „szubtextus”, ami a mai város minden jel szerint egyik megkerülhetetlen metaforája, lassan emblémája lesz. Az 1944-45-ben, a bombázások által gyakorlatilag teljesen elpusztított folyóparti belváros helyén lévő üres tér okkal kelti fel a látogatóban a berlini fal lebontása előtti korszakból ismert Potzdamer Platz képét, ama bizonyos „void”-ot, amely Libeskind Jüdisches Museumának előképe, kontextusa, illetve architekturális lényege is lett.
A városközpont helyén elterülő üres tér, a centrum hiánya, a „szovjet semmi” emléknyoma a mai Kalinyingrád látványának és mentális térképének megkerülhetetlen része, amit csak részben old a 2005-ben a Kneiphof szigetén rendbe hozott katedrális, Kant-emlékmű, illetve a park és a rendezett folyópart látványa. (Amúgy a Kant-szobrok állításának, lerombolásának, újraállításának önmagában véve is a város archeológiája szempontjából figyelemre méltó története szoros összefüggésben van Mairon von Dörnhoff munkásságával, illetve a szoborrejtő tevékenységéhez kötődő városi legendákkal, amelyeknek megfelelően az oroszok elől fehér lovon (!) menekülő arisztokrata saját birtokán ásta volna el a Kant-szobrot, megóvandó azt a bombázásoktól.) )
) A lerombolt vár helyén aztán 1968 után megkezdődött a Szovjetek Házának építése, amely végül 2005-ig, tehát a város alapításának 750. évfordulójára sem fejeződött be. Ennek a két párhuzamos, középütt a felsőbb szinteken egy-egy átjáróval összekötött, 18 emelet magas épületnek a mérete evidensen eltért a hajdani belváros városi struktúrájától, a lépték sűrűségéből adódó épületnagyságtól, s követte a város mentális térképének átírását, ahogyan az a várostervezés esetében máskor is történt. Az új térrács csak nagyon szerény mértékben vett tudomást az előzőről. Vannak olyan városnegyedek, ahol Kalinyingrád szó szerint Königsberg tagadása, míg egyes negyedekben megmaradt az eredeti térkép. A Szovjetek Házának monumentalitásával egyenértékűen különös annak térképzése, amit tagadhatatlanul nagyvonalúnak nevezhetünk. A két, összekötött torony látványa ugyanis minden monumentalitás ellenére bizony költőinek, s – elképesztő módon, de – könnyednek is tűnik. Az épületnek semmi köze sincs sem a náci, sem a sztálinista korszak klasszicizálásához. A brutalista építészet egyes alkotásaira emlékeztető tömbök látványán önmagában semmi kivetnivalót nem lelhetünk, sőt, az önmagában igen pontosan megfelel a 60-as évek nyugati modern stílusában épült hasonló tömböknek. A hosszú éveken át elhúzódó építkezés egyik problémáját, az épület statikai problémáit – újabb városi legendák – összefüggésbe hozták az egykori királyi vár pincerendszerével. Ennek megfelelően a városi folklór a Szovjetek Házának pisai ferdetoronykénti asszociációit is ismeri – igaz, ami igaz: 2008 júniusában én mindennek nyomán sem láttam. Mindenesetre hosszú évtizedek munkája sem volt elég ahhoz, hogy 1991-ben a város közepén ne egy hatalmas, sötét, üres betonszerkezet álljon, amelynek befejezéséhez ekkor már sem a politikai akarat, sem az abból következő pénzösszeg nem állt rendelkezésre. Így aztán 1991 és 2005 között a város közepén, a hatalmas, üres tértől övezve ott állott Kalinyingrád „void” architektúrája, Mene Tekelként, újabb romként. 2005-ben, az évfordulóra tekintettel az addig üres szerkezetet – Potemkin szellemének megfelelően – beüvegezték, s jelentős részét befedték világoskék lemezekkel, amitől az épület talán még kísértetiesebb lett.
Közben még 2001-ben a Spiegel anyagi támogatásával megkezdődött, s máig nem ért véget a királyi vár rekonstrukcióját célzó ásatás, amely példátlan figyelmet biztosított a német közvéleményben a városnak, illetve a szimbolikus terek történetének. A két, körülkerített, s immáron komoly flórával körülvett terület, az ásatás és a hatalmi centrumnak szánt architektúra, mintha akaratlanul is a kettős múltat idézné fel, reprezentálná, összefüggésben a város évtizedeken át zárt jellegével. A hatalmas üres tér felől nézvést a városi átalakulás montázsa, a két város elkülönült, s lassan összeköthető története szinte egybeolvashatóvá lesz. Az egyik oldalon egy alkalmi bódésor, majd széles autóút, végül a frissen restaurált Kalinyingrád Hotel semmitmondó, unalmas, modern tömbje felé kalandozhat el a tekintet, míg a Pregel partja felőli oldalon a szovjet tengerészek emlékműve tűnik a néző elé, centrumában egy égre törő, eredeti őrnaszáddal.
A Szovjetek Háza magától értetődően keltette fel a Kronprinz köréhez tartozó kalinyingrádi kortárs művészek érdeklődését. Az épület különféle átírásai nagymértékben hozzájárulnak annak a „Kalinyingrád-szöveg”-nek az összeállásához, amely a város művészeti-földrajzi, esztétikai paradigmakénti értelmezését is felkínálja. 2001-ben a Stockholmból érkezett Raketa művészcsoport készített egy képeslapot az akkor még nyers eredetiségében álló architektúráról, s azon a sötét tömb helyett egy, a városképet átalakító világítótornyot javasoltak. V. Cserbakov 2003-ban készített montázsán egymásra rajzolta a hajdani királyi vár sziluettjét és a Szovjetek Házát, érzékeltetendő a két lépték eltérését. A. Csebikin 2005-ben – összefüggésben az ünnepléssel – egy 3D grafikát készített Great is my native country címmel: ezen a montázson egy soha nem volt, de a hajdaniakra emlékeztető szovjet tömegünnep színtere az épület, a két torony közül léghajó úszik ki CCCP felirattal, az épület oldalát hatalmas címer díszíti, az előtérben a hajdani spartakiádok szellemét felidéző, meztelen felsőtestű férfiak sora lépked. Jevgenyij Palamarcsuk Half Kampf című videómontázsán az üres, kísérteties épület látható, s részben a Führer beszéde, részben kortárs technozene hallható.
A kalinyingrádi modern művészeti múzeum kérdése megkerülhetetlen kérdéssel szembesít: miképpen válaszolhat a kortárs kultúra az összetorlódott, ellenséges múltak örökségére. Épület és alakuló program ritkán mutat olyan világos választ, mint az Kalinyingrádban látható.
[1.] A magyar olvasók figyelmét nyilván joggal elsősorban megragadó Tretyakov Modern történettel, Andrej Jerofejev eltávolításával kapcsolatban hadd utaljak a Népszabadságban, 2008. augusztus 23-án közölt cikkemre (A posztszovjet cenzúra). Nyilvánvaló az is, hogy a grúziai események alapvetően átalakíthatják azt a politikai erőteret, amelyben ennek a cikknek a hősei mozognak, s jelenleg tényleges függetlenségüket élvezik.
[2.] Vö. Eremeev Veniamin: Koenigsberg Kaliningrad – 750 The Monuments of Defensive Architecture, April Studio, Kaliningrad, 2006