Kelet-Középeurópa kulturális, szellemi központjává válni
Szücs György, a nemzeti galéria főigazgatóhelyettese
MúzeumCafé 35.
Szücs György a Magyar Nemzeti Galéria általános főigazgató-helyetteseként tevékenykedett, kezdetben Bereczky Lóránd, majd az őt követő Csák Ferenc igazgatása alatt. Ezt megelőzően egy évtizedig az intézmény tudományos titkára volt. 2012 januárjától, amíg az összeolvadás zajlott a Szépművészeti Múzeummal, megbízott főigazgatóként vezette az intézményt. Helytállása bizalmat eredményezett: jelenleg az összevont intézmény tudományos főigazgató-helyettese. Természetesen a múlt év sűrű eseményei jelenidejűleg is meghatározzák a róla szóló portrét; nem hagyhattuk ki a kérdést, hogyan érezte- magát a közelmúltban: a Titanic kapitányaként, vagy inkább az árbockosárban földet látó matrózként. Szücs György emellett olyan múzeumi szakember, aki művészettörténeti kutatásait vezetői munkája mellett sem hagyta abba, személye a nagybányai művésztelep és a szocreál területén megkerülhetetlen. Gyakran nyit meg kiállításokat, és a nyáron Rómába tervezett magyar kiállítás katalógusában is olvasható lesz egy írása.
– Mit takar a tudományos főigazgató-helyettesi titulus, és hogyan érzi magát benne?
Mint ehhez az intézményi részhez rendelt vezető, úgy értelmezem a feladatomat, hogy a munkatársaim bármilyen ügyben hozzám fordulhatnak. Maradtam mindenes a Galériában. Az átalakulással járó stressz részben megszűnt, de ami a legfurcsább, egy éles váltással a korábbitól igencsak különböző helyzetbe kerültem. Az egyik pillanatban még a legváratlanabb helyzetek kezeléséért felelős vezető voltam – hogy csak az egyik legprofánabbat említsem: meg kellett találnom a helyes reagálási módot a kifizetetlen számlák miatti végrehajtók érkezésére –, majd ebből mára egy emelt szintű ügyintézővé váltam. Nem itt zajlanak a történések, és még ha ki is kérik a véleményemet, akkor sem hasonlít a helyzet ahhoz, amikor folyamatosan döntéseket kellett hoznom. Most javaslattételi, szervezési, koordinációs feladataim vannak, és időnként abba az illúzióba ringatom magam, hogy kiállhatok az itt dolgozók mellett. Még meg kell találnom magam az új rendszerben.
– Milyen a hangulat az intézményben?
Tavaly a katasztrofális szituáció ellenére reménykedő volt, és még most is tetten érhető a várakozás, hogy mi lesz ebből az egészből. Másfelől egy korszak tagadhatatlanul véget ért. 1989 óta tartozom a Galéria állományába, az életem több mint a felét itt töltöttem. A hivatásom gyakorlása mellett ez egy közösséghez való tartozást is jelentett. Mára a Galéria inkább munkahellyé vált mindannyiunk számára.
– Hogyan zajlott az összeolvadás belülről nézve?
Már jóval szeptember előtt elkezdődött a két intézmény azonos funkciót ellátó osztályai között az egyeztetés. Az új SZMSZ-nek megfelelően az első fázisban a kommunikáció, az üzemeltetés, a fotószolgálat, a gazdasági osztály összeolvadása zajlott le. Eközben próbáltuk átgondolni a két intézmény működését a jövőbeni közös együttlét szempontjaiból, hogy az minél racionálisabb, értelmesebb legyen. A lezajlott viták dokumentációja az utánunk jövők és a történelem számára is megfelelő forrás lesz, de ezeken ma már túlvagyunk. Előre kell tekintenünk, azzal foglalkoznunk, amihez értünk, ez pedig kiállítások rendezése, katalógusok írása, tudományos munka.
– Akkor beszéljünk a tervezett kiállításokról.
Az intézménynek 2015-ig kész volt a középtávú terve, amelyet már tavaly sem tudtunk tartani a válságkezelés, valamint a financiális gondok növekedése miatt. A 2012. szeptemberi beolvadással Baán László, a Szépművészeti Múzeum főigazgatója, áttekintve a tervezetünket néhány megvalósításra alkalmas, szerinte finanszírozható kiállítást beemelt a közös menetrendbe. Ezek közül kiemelkedő a 2014 elejére tervezett Derkovits-kiállítás, amelyen munkatársaim már évek óta dolgoznak, és az idén ősszel megnyíló Bálint Endre retrospektív tárlat. A Szépművészeti stratégiájának megfelelően – miszerint a magyar művészetet markánsabban kell beilleszteni a nemzetközi szcénába – előresorolódtak olyan kiállítások, mint most nyáron Rómában a húszas évek végéig kitekintő modern magyar festészeti kiállítás, vagy ősszel a kibővített Nyolcak-anyagot magába foglaló Allegro Barbaro a Musée d’Orsay-ban.
– És miről kellett lemondani?
Nem feltétlenül jelent végleges lemondást, de néhány régóta tervezett kiállítást el kellett tolni a közelebbi vagy távolabbi jövőbe. Például a Régi Magyar Főosztály által javasolt, a középkor és a késő-reneszánsz között készült, festett címeres levelek és a rokon emlékek bemutatását, amelyet a levéltárral közösen valósítottunk volna meg.
– Emberileg hogyan élte meg az átalakulás – nyilván nem könnyű – időszakát? Sok támadást kapott, amiért elvállalta a megbízott vezetői posztot?
A barátaim folyamatosan azt kérdezték: „miért csinálod”, „meddig csinálod”, „hogy bírod”? Másfelől sokan jelezték vissza nekem intézményen belül és kívül: „jó, hogy te vagy itt, és nem valami idegen komisszár.” Az lebegett a szemem előtt, hogy minél kevesebb fájdalommal és veszteséggel vigyük át az intézményt az egyik partról a másikra. Feltett szándékom volt megőrizni azokat az értékeket, amelyek miatt az itt dolgozók – beleértve engem is – közösségként élték meg a Galériát. Megértem, sok olyan eleme is volt ennek, ami a mai bevétel- és piacorientált világban luxusnak tűnik, mégis az élhetősége mindannyiunknak értékes volt. Mára rezignáltabb, egyszersmind ironikusabb lettem, túlélő üzemmódba kapcsoltam. A morális dilemmáimra a választ pedig csak az idő fogja megadni: a közös működés sikerességének függvényében derül majd ki, melyik döntés lett volna a helyes, a háttérbe húzódás vagy a vezetői feladat vállalása.
– A tényleges költözésig még hosszú idő van hátra. Addig hogyan zajlik majd az élet?
Mindannyian azt szeretnénk, hogy egy büszkeségre okot adó múzeum jöjjön létre, hiszen sem a Várban lévő épület, sem előtte a Kúria nem felelt meg a korszerű múzeummal szemben támasztott elvárásoknak. Nem éppen kiállítások rendezésére alkalmas helyszínek, túl sok reprezentációs tér és kevés fal jellemzi a belső szerkezetüket, így egy új, átgondolt infrastruktúrával rendelkező, funkcionális épületet csak üdvözölni tudok. A másik oldalt már érintettem: nehéz elfogadni, hogy széthullik valami, ami nekünk fontos szellemiséget jelentett. A bizonytalanságot fokozzák a szélesebb múzeumi területen is sokszor egymásnak ellentmondó lépések. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne próbálnánk meg a múzeumi negyed előmunkálatait teljes erőbedobással csinálni. Az átmenetet változatlanul a Várban képzeljük el, és ez az időszak sok évig tart még. A budavári palota elöregedett épületére addig is költeni kell; hogy mást ne mondjak, az elektromos berendezések, klímagépek tekintetében időzített bombán ülünk.
– Mennyire van energiája, ideje a saját kutatásaira?
Mindenki figyelmeztetett, amikor vezető lettem, hogy a saját kutatásaimat felejtsem el. Valóban nehéz összehangolni, de csak úgy vagyok képes folytatni az adminisztratív, vezetői munkát, ha közben megőrzöm magamban azt az ábrándot, hogy én még mindig művészettörténész vagyok. Virtusból, néha dühből merítve energiát, az elmúlt években sem hagytam fel az írással, így teremtettem egyensúlyt az életemben. Az biztos, hogy az önképem – könyvtárba járó, publikáló művészettörténész – egyre távolabb került a mindennapjaimtól.
– Mi az, amire úgy gondol, hogy még mindenképpen meg szeretné írni?
Nehéz előre tervezni a saját életemmel kapcsolatban, ahhoz valamiféle „kisimultabb”, kalkulálhatóbb állapot kellene. Így konkrétumokat nem tudok mondani, de a fő irányok kirajzolódtak. A legfontosabb Nagybánya, és jó lenne megírni azokat a személyes mániákat, amiket az ember különféle fájlokba gyűjtöget a gépén. Például pár éve az osztrák Art Brut-kiállítás kapcsán mutattuk be gróf Teleki Ernő szürreális víziókkal telített rajzait, amelyek a kilencvenes évek elején kerültek be a Galériába. Annyira foglalkoztattak, hogy elkezdtem Kolozsváron is nyomozni a gróf után, így született meg a Démonok tánca című film.
– Miért éppen a nagybányai művészteleppel kezdett foglalkozni?
Amikor egyetemistaként, a nyolcvanas évek elején elkezdtem Erdélybe utazgatni, még nem volt ott rokonságom, később a feleségem révén lett. A romantikus, hátizsákos Erdély-járásra – ami gyakran „híres” emberek felkeresését, rendszeres könyv- és gyógyszersegélyek kivitelét jelentette – először a Nagybánya-kutatással épült rá egy tudatosabb, művészettörténeti alapú kapcsolatépítés. Később CEU-ösztöndíjjal kutattam erdélyi és bukaresti múzeumokban a két világháború közötti – nem csak magyar – művészetet. A különböző rétegek mára szoros szakmai elköteleződéseket eredményeztek, aminek olyan kortársi elágazásai is vannak, mint az év eleji MaMű-vándorkiállítás Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön és Veszprémben. Aktív kapcsolódási pont lehet még az Erdélyi Művészeti Központ ötletével kapcsolatos program, az erről rendezett konferencián nemrég tartottam előadást Nagyváradon. Szívesen részt vennék egy olyan történeti kiállítás összeállításában, amely az erdélyi magyar művészetet mutatná be úgy, hogy az olyan magyarországi látogatók, akik keveset tudnak a témáról, ne csak elfogódottan, könnyes szemmel nézegethessék a tárlatot, hanem Magyarországon és Európában is érvényes minőséget kapjanak.
– A szocreálban mi érdekelte?
Ez is az egyetemi erdélyi utazásokhoz nyúlik vissza. Mi, akik már csak elbeszélésekből ismertük és megmosolyogtuk a Rákosi-korszak világát, hirtelen húsba vágóan ugyanezzel találkoztunk Romániában. Elkezdtem gyűjteni a relikviákat, és a hazai történeti anyagban elmélyülve egyre jobban érteni véltem a rendszer mechanizmusát, hogy komoly művészek miért kényszerülnek szégyellnivaló műveket készíteni, amelyeket később nem is vállalnak. Ugyanakkor vallom: a szocreál művészeti termése nem hasítható ki az organikus művészettörténeti folyamatból. Gondoljunk Szőnyi Istvánra, aki a háború előtt és után is jobbára a zebegényi tájat és az ott élő embereket festette. Nehéz kijelenteni, hogy az ötvenes évek kaszás parasztja szocreál, a harmincas években készült hasonló portré pedig nem az.
– Milyennek látná szívesen a Nemzeti Galéria jövőjét?
Én is lényegesnek tartom a nemzetköziséget, de szeretném, ha ez nemcsak Nyugat-Európát, Amerikát vagy Japánt jelentené, hanem egy regionális nemzetköziséget is. Szerintem ugyanolyan jelentőséggel bír a kelet-középeurópai régió kulturális, szellemi központjává válni, mint a hagyományos nyugat-európai kapcsolódás. Általában a szomszédainkról tudjuk a legkevesebbet, pedig rengeteg közös történetet éltünk meg, ezeket érdemes lenne együtt feldolgozni. Szép példája volt ennek a 2003-as Mednyánszky-kiállítás. Bereczky Lóránd azzal kereste meg a pozsonyi Nemzeti Galéria – mondjuk így – a magyar művészetnek nem annyira elkötelezett főigazgató asszonyát, hogy „mindegy, hogy Ladislav Mednanskyt vagy Mednyánszky Lászlót mondunk, de ha abban egyetértünk, hogy a művészete európai szintű, akkor együtt tudunk dolgozni”. És sikerült: először láthattuk egyben a korai korszak főleg Szlovákiában található műveit és a későbbi magyarországi anyagot. Mi magyar és német nyelvű katalógust adtunk ki, a szlovákok angolt, az együttműködés eredményeképpen tehát az életmű három nyelven lett hozzáférhető.
– Végezetül miként látná szívesen a saját jövőjét?
Humphrey Bogart mondta: kezdetben keményen kell dolgozni az elfogadottságért, hogy a későbbiekben már csak azt kelljen elvállalnod, amit szeretnél. Régebben ezt a mottót képzeltem el az életemhez, de nagyon úgy tűnik, távol kerültünk ettől. Egyre többet kell dolgozni, és abszolút nem számít, hogy tegnap milyen teljesítményt tettél le az asztalra. Az se érdekes, mit írtál tegnap, a kérdés az, ma képes vagy-e helytállni. Olyan jövőt szeretnék, ahol a szellemi munka és a tudás ismét méltó helyére kerül.