Két festő, két sors, két gyűjtemény
Bolmányi Ferenc és Jankay Tibor
MúzeumCafé 40.
2011 őszén a budapesti 2B Galériában Barátok Békéscsabáról címmel nyílt kiállítás. Talán ez volt az egyetlen kísérlet a két festő párhuzamos, közös bemutatására. 2013. november végén a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeumban megnyílt a Jankay–Kolozsváry–Tevan Gyűjtemény állandó kiállítása, az anyag a korábbi, Csaba Center-beli kiállítóhelyéről került a múzeumba. Ez egyúttal az intézmény európai jelentőségű gyűjteménnyel való gyarapodását is jelentette. Bolmányi Ferenc életműve már az 1989-ben Orosházán megrendezett kiállítását követően a városba került, ahol azonban sajnos nem a jelentőségéhez méltó körülmények között volt megtekinthető és látogatható.
Két jelentős életmű, két művész. Öt év eltéréssel születtek: Jankay Deutsch Tiborként 1899-ben Békéscsabán, Bolmányi Weisz Ferencként 1904-ben Léván. Apja, Weisz Sándor fényképész Békéscsabára, majd Tótkomlósra költözött. „A műterem voltaképp a filléres Groszék divat-áruboltja, a Kertész-féle fodrászat, Betkó vegyeskereskedése, Klein Sándor edényboltja, valamint egy trafik, egy órás és egy ügyvédi iroda által képzett utcafront mögött, az udvarban volt, de a főtéri szálló falán üveg mögött mutogatott portrékkal hirdette magát. Bolmányi ez idő tájt már a legelőkelőbb pesti és bécsi körök ünnepelt portréfestője, művészetből él, nyilatkozza, áraim nagyok, képenként egy-két-három-négyezer pengőt kapok, ami bizony elég magas ár. Apja viszont a következő másfél évtizedben – szerényebb tarifával – Tótkomlóson aratja le a valamirevaló fényképezkedési alkalmak gyümölcseit.” (Závada Pál: A fényképész Weiszék. Népszabadság, 2006. december 25.)
A Képzőművészeti Főiskola elvégzése után Jankay még továbbképezte magát külföldön, Drezdában, Bécsben, a húszas–harmincas évek mindkettejük számára az utazások, ösztöndíjak, tanulmányutak időszakát jelentették. Sajátos szerepet kapott életükben Békéscsaba városa – itt tanította Jankay Bolmányit rajzolni még annak gimnazista éveiben, itt volt első önálló kiállításuk a húszas években, az akkor városi kulturális központként, kultúrpalotaként működő múzeumban. Itt működött a vidéki kulturális élet egyik jelentős szervezete, az Auróra Kör, amely a kiállításokat is szervezte.
Az „Auróra zenei, irodalmi és képzőművészeti kör” 1913. február 20-án alakult Békéscsabán, magánkezdeményezésre, az igényes kultúra terjesztésére. (Mennyire hiányzik egy ilyen kezdeményezés ma a vidéki városok életéből!) 1943-ig, megszűnéséig 195 hangversenyt, 125 előadást és 21 képzőművészeti kiállítást szervezett. Móricz Zsigmond 1940-es csabai felolvasóestje után „tündérkertnek” nevezte az Aurórát. A kör emblémáját, egy plakettet, Tevan Andor készítette el Guido Reni Auróra című festménye után. A kör könyvtára vasárnaponként nyitva állt a városi közönség előtt. A zenei esteken rendszeresen műsoron voltak Bartók Béla és Kodály Zoltán művei. A tárlatok mellett képzőművészeti elő-adásokat is rendszeresen tartottak.
Bolmányi a harmincas években Pesten, illetve Szentendrén élt, Jankay 1929-ben, majd 1934–35-ben Amerikában járt. Mindkettőjük művészetének kiemelkedően fontos része a két világháború közötti időszak, az ekkor készült művek. Bolmányi 1933-ban kezdte el a Fényváros ciklust. Ez új korszakot nyitott az életművében, ahogy S. Nagy Katalin fogalmazta: mesterből művész lett. A sorozat képei a jövendő tragédia előérzetét sugallják, az 1936-os Tamás Galéria-beli kiállítása kapcsán a kritika is ezt emelte ki. Ő maga így írt erről: „…érzem, hogy a magasabb rendű erőkben való hit fontos gyökere az embernek. Ha ettől elvágja magát, akkor pusztulásra van ítélve. Nevezzük ezt erkölcsi erőnek, Istennek – ha ebben nem hisz, akkor lassan kicsúszik a lába alól a talaj. Úgy érzem, hogy a festészetemben is mindig ezek a gondolatok foglalkoztatnak, ha nem is éppen festés közben. Képeim formai elemein belül ezek az érzékenységek és ezek az érzelmek, fűtött hangulatok, hol kitörő optimizmusban, hol kétségbeesésben, a szélsőségek örök harcában megnyilvánulnak a vásznon is. Természetesen ezt mint illusztratív elemet nem lehet bennük felfedezni, de a vonalakban, a színekben és formákban, melyek sajátjaim, minden a létkérdésből való eredetre vall.” A jó és gonosz, a remény és reményvesztettség váltakozó állapotát tovább nehezítette felesége halála, majd a munkaszolgálat.
Jankay 1926–27-ben Párizsban, illetve Olaszországban készült művei könnyed, finom és légies, geometrikus, a vonal erejével építő szénrajzok. Összevetve műveit a háború utáni időszakkal, az amerikai korszakkal, mintha nem is ugyanaz a művész készítette volna őket. Mégis, a két világháború közötti időszak, illetve a negyvenes évek művei, viszonylagos ismeretlenségük ellenére életműve legfontosabb periódusát jelentik.
1938-tól sorsuk ismét azonos – 1944-ig munkaszolgálat, Jankay ebben az évben a nagyváradi gettóból Auschwitzba tartó vonatról szökött meg, Bolmányit Budapesten bevagonírozták, de már nem tudták a szerelvényt elindítani a város körülzárása miatt. Bolmányi a gettórendőrség tagjaként próbált életeket menteni
A második világháború után életük különböző helyszíneken folyt tovább. Jankay 1948-ban véglegesen az Egyesült Államokba költözött, Bolmányi itthon kísérelt meg tovább dolgozni, változó körülmények között. Jankay egy nyugodt, békés világban tanított, alkotott: a University of Redlands oktatója, 1949-től 1977-ig a malibui Pepperdine University tanára volt. Mindkét egyetemen rajzot, festészetet, mintázást oktatott, és művészeti kurzusokat vezetett.
Bolmányi a háború után rövid ideig tagja volt a Szociáldemokrata Pártnak, a nagymarosi művészeti iskolát vezette. 1947-től azonban életében, festészetében is jelentős változás következett be. 1948-ban így fogalmazott: „…nincs helyem a magyar képzőművészetben.” Ezt igazolták a nem sokkal későbbi események is: 1955-ben eltávolították a nagymarosi művésztelepről, azzal az indokkal, hogy nem lehet rábízni a proletár festőnemzedék nevelését. Sorsának alakulása jól példázza az 1945 utáni magyar képzőművészet történetét. 1958 őszén lehetőséget kapott egy műcsarnokbeli kiállításra. Egy hónap alatt összeállította az ötvennégy képből álló anyagot, ebből huszonöt 1957–58-ból való volt. Bár a katalógus szövegét a Műcsarnok igazgatója nem hagyta jóvá, a képek jegyzéke megmaradt, és a költő barát Berda József két sora Bolmányihoz: „Mese és valóság vibráló játékát játszod / s mindazt, mi eddig csak égi látomásnak látszott”. Meghívók szétküldve, plakátok kiragasztva, lapok ismertetői megjelentetve – ám két nappal a megnyitó időpontja előtt „felsőbb utasításra” a kiállítást elhalasztották. Soha nem is nyílt meg. Bolmányi csendben alkotott, jógázott, vegetariánus volt és szegény. Nyolc évvel később Németh Lajos tartott előadást róla az Egyetemi Színpadon. Tavasszal a Fényes Adolf Teremben végre megnyílt a kiállítása, sikerrel. Ez már a csak színekre építő nonfiguratív korszaka. Nehéz lenne összehasonlítani a harmincas évek műveivel az ekkoriakat. Thomas I. Nonn 1966-os, a modern magyar festészetet elemző monográfiájában az absztrakt expresszio-nisták körében tárgyalta Bolmányi művészetét, megjegyezve, hogy a stílus nyugat-európai, illetve amerikai képviselőivel összehasonlítva csak annyiban tér el azoktól, hogy sajátos, egyéni jellegzetességeivel gazdagította a trendet. A hatvanas években önálló műteremlakást kapott Budán, más műfajokra váltott, gobelin- és üvegterveket készített, számára is meglepő módon hivatalos megbízásra is.
A régi barát és tanító Jankay eközben szintén új műfajokkal kísérletezett immár amerikai életében: kerámia- és faszobrokkal. Az egyetemi oktatás mellett volt erre ideje és ereje is. Három alkalommal látogatott rövid időre vissza Magyarországra, 1969-ben, 1976-ban és 1979-ben. Meg is jelentek az itteni – elsősorban békéscsabai és szentendrei – témák a művein, és bemutatta azokat a Tisztelet a szülőföldnek címmel megrendezett kiállításon.
A Szentendrén megnyíló új, Czóbel Béla és Barcsay Jenő életművét bemutató múzeumok mintájára a két, életében oly fontos szerepet betöltő városra kívánta hagyni életművét. Itthon azonban nem kellett; Szentendrén például „nem illett bele” a múzeumok alapításáról kialakított politikai koncepcióba. Pedig ekkor már nemcsak a saját életműve volt jelentős, hanem a gyűjteménye is; a nyugat-afrikai és óceániai törzsi művészet remekeiből álló kollekciója szintén a hagyományozás tárgya lett volna. A három látogatás közül az első és az utolsó alkalmával személyesen is találkozott Jankay és Bolmányi, közben pedig folyamatosan leveleztek.
2000 májusában a Pepperdine University Frederick R. Weisman Művészeti Múzeumában Tibor Jankay: Celebrating the Human Spirit címmel a művész utolsó korszakát bemutató kiállítás nyílt meg. Találóbb címet nem is adhattak volna: a rendezők szerint Jankay festményei az élet szeretetét illusztrálják, ami mindvégig inspirálta. Amerikai letelepedése előtti műveiről más értelemben mondható el ugyanez; ezeket kinti kollégái, tanítványai, kortársai kevéssé ismerték. A ragyogó, színes, figurális művekről az amerikai kritikus számára Picasso, Léger művei idéződtek fel. Jankay nyugdíjba vonulását követően Venice Beachben lett a fiatal művészek mentora, a túlélésről és a megbocsátás filozófiájáról szóló történetei ösztönözték őket munkájukban. (Az életéről szóló dokumentumfilm is A túlélés művészete címet kapta.)
Bolmányi már a nyolcvanas évek közepén élő klasszikussá vált itthon: 1984-ben az Ernst Múzeumban nyolcvanadik születésnapja alkalmából csaknem százhatvan képéből nyílt meg életmű-kiállítása. Addigra már a kulturális közélet is megváltozott, nyitottá vált a nonfiguratív festészet iránt. A kiállítással párhuzamosan B. Farkas Tamás rendezésében Színöröm címmel film készült Bolmányi festészetéről, ezt 1985 júniusában vetítette a televízió. Ezt követően döntött úgy Bolmányi, hogy Orosházának ajándékozza a műveit. 1989-ben kiállítást rendeztek a munkákból, létrejött a hagyatéki megállapodás, egy évvel a művész halála előtt.
Közös gyökerek, közös múlt, közös sors, párhuzamos életutak? Mint láthatjuk, rengeteg a hasonlóság a két művész életében, életművében, de jócskán akadnak különbözőségek is. Leginkább az, hogy Jankay elment, Bolmányi maradt. Hogy ki járt jobban, nehéz lenne eldönteni. Jankaynak nyugodtabb, ha úgy tetszik, boldogabb második életfél jutott. Ezt ő maga is így érezte, és gyakran kifejezésre is juttatta. Bolmányi küzdelmesebb sorssal birkózott, de élete vége felé a megérdemelt elismerést is megkapta.
Az itthon maradt, illetve hazakerült életművek ma földrajzilag közel vannak egymáshoz, de vajon mennyire kerülnek be rangjukhoz méltóan a művészeti köztudatba? Elég-e ehhez a szülőföld? Tudjuk-e, milyen érték van a birtokunkban? Teszünk-e érte, hogy minél többen megtudják, megismerjék értékeinket? Békéscsabán, Orosházán, Magyarországon…