Ki nyer ma? Játék…
MúzeumCafé 19.
…és (muzsika helyett ezúttal) képzőművészet. Aki kérdez: Eszéki Erzsébet. Aki válaszol: Baán Lászlótól Várszegi Asztrikig, Bereczky Lorándtól Fehér Lászlóig, Hegyi Lórándtól Kieselbach Tamásig, Nádas Pétertől Petrányi Zsoltig, Koltai Lajostól Néray Katalinig egyfelől a hazai művészeti-múzeumi világ, másfelől a közélet egyéb területeinek csaknem harminc jeles szereplője. Pontosabban: nem is válaszolnak, hanem mesélnek; ki-ki egy-egy képről, merthogy Eszéki arra kérte őket, hogy válasszák ki a kedvenc vagy valamiért a nekik legfontosabb képüket, és aztán beszélgessenek róla. Aztán ő maga a szerkesztés során szerényen visszahúzódott, hiszen a kész szövegekben végül is nincsenek benne a kérdései, „csak” a válaszadók monológokká alakított meséi, sztorijai, elmélkedései, eszmefuttatásai. Ha úgy tetszik: szubjektív képelemzései. Persze ezekkel az „elemzésekkel” nemigen lehetne mondjuk felvételizni talán még csak a képzőgimibe sem, nemhogy a főiskolára (bocsánat: egyetemre), de ez ebben az esetben nyilván aligha baj. Hiszen ezek a személyes „képmesék” nem azért készültek, hogy ezekből tanuljuk meg a művészettörténet számos tényét és titkát (bár azt azért jó olvasni, hogy sok esetben milyen komoly elméleti „terepismeretről” tesznek tanúbizonyságot némely megszólalók), hanem hogy ezekből a „kedvenceket” bemutató szövegekből az olvasó elsősorban magukat a mesélőket ismerje meg; azt, hogy hogyan viszonyulnak a művészethez, mit és miért tartanak fontosnak a maguk számára belőle, hogyan és mit mond nekik életük egy adott pillanatában egy adott műalkotás. Hogy Pálfi György filmrendezőnek miért abszurd idill Otto Dix kávéházi jelenete (és akkor ennek nyomán például sokkal inkább megérthetjük filmjei különös, morbid világát), hogy hogyan vezette Cézanne a filmes-fotós Gaál István kezét-szemét, hogy Kincses Károly részére pedig miért éppen egy Gaál-felvétel jelenti a kedvenc kortárs fotót, hogy Spiró György miért tartja lidércesnek Leonardo Angyali üdvözletét, hogy Bíró Krisztának miért tetszik Botticelli Vénuszának a bokája, hogy Harasztÿ István miért szereti magáénak tudni Pauer Gyula pszeudó szekrényajtóját, hogy Gryllus Dorka hogyan talált rá Berlinben arra a magyar festményre, amely ma is az ágya felett lóg… Vagyis hogy különböző emberek, akiknek, és ezt bízvást mondhatjuk, bátran adhatunk a véleményére, ha képzőművészetről van szó, hogyan, mit látnak, gondolnak, éreznek bele egy nekik kedves, fontos alkotásba. Vagyis hogy meglássuk-megérezzük, hogy adott esetben egy múzeumban egy-egy remekmű előtt nekünk sem kell okvetlenül szakértő esztétának lennünk ahhoz, hogy megtaláljuk magunknak a nekünk tetsző művekben a kifejezetten hozzánk szóló, személyes üzeneteket, élményeket, szépséget.
Így aztán – visszatérve írásom címére – ki nyer ma (ebben a természetesen nagyon is komoly „játékban”)? Hát az olvasó; ezzel a könyvvel.
Így látunk mi – 37 kép, 37 történet
Eszéki Erzsébet beszélgetései művészekkel, közismert emberekkel
Corvina Kiadó, Budapest, 2010