Kinek a feladata kellene legyen a műtárgyak eredetiségének megállapítása és ennek felelősségteljes igazolása?

Buzinkay Péter művészettörténész, a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal műtárgy-felügyeleti irodájának vezetője

Mi célból? Úgy érzem, ha valóban választ akarunk kapni a feltett kérdésre, előbb ezt kell tisztázni. Enélkül ugyanis az eredeti kérdésfeltevés félrevezet, azt sugallva, hogy hazánkban ma nem folyik műtárgyszakértés, bár az valakinek a „feladata lenne”. Jelenleg ugyanis több helyen is folyik Magyarországon „a műtárgyak eredetiségének megállapítása és ennek felelősségteljes igazolása”. Műtárgyszakértést, azaz a kulturális javak keletkezési korának, helyének megállapítását, szakszerű leírását, kulturális (és adott esetben anyagi) értékének meghatározását a napi munka részeként végzik múzeumainkban, közgyűjteményeinkben. Tudni kell ugyanis egy-egy szerzeményezés, vásárlás esetén, de egy kiállítási kölcsönzéskor is, hogy milyen tárgyról, milyen, adott esetben pénzben is kifejezett értékről van szó. Ugyancsak végeznek szakértést közgyűjteményeink kulturális javak, műtárgyak védetté nyilvánítása és kiviteli engedélyezése során a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal (KÖH) felkérésére. (A KÖH műtárgykiviteli engedélyezéskor az esetek túlnyomó többségében nem kér szakértést, hanem az engedély megadásáról maga dönt. Ezt azonban inkább minősíthetjük „bírálat”-nak, mintsem szakértői tevékenységnek, hiszen ennek nem célja az eredetiség és az érték megállapítása, csupán a kiviteli engedély megadása vagy megtagadása. Nyilvánvalóan ezt a döntést egy belső szakértés kell megelőzze, de ebből külső felek számára csupán az engedélyokmányon leírt, az eredetiség igazolására nem alkalmas adatok jelennek meg.) Szakértést végeznek – a szó fenti értelmében – a bűnüldöző szervek, a bíróságok (de akár a KÖH) számára is az igazságügyi szakértői névjegyzékbe felvett szakértők, vagy eseti jelleggel olyanok is, akik az adott területen – igazságügyi szakértő hiányában – megfelelő szakértelemmel rendelkeznek. Ilyen esetekben a szakértőnek általában szakszerű tárgyleírást és eredetiség- és értékmeghatározást is kell adnia, hiszen egy lopásnál vagy csempészetnél az eset és a büntetés besorolása függ ettől. De egy vagyonjogi vagy örökösödési perben is a tárgyak eredetisége és persze az értéke egyaránt kulcskérdés. Mondhatjuk tehát, hogy a közcélok érdekében, a hivatalos szervek számára a kérdésre van válasz: a szakértést a közintézmények, illetve az igazságügyi szakértők végzik el.

És mi a helyzet a magánszemélyekkel, cégekkel vagy egyéb intézményekkel, ahol műtárgyak vannak? Nekik ki mondja meg, hogy a festmény, amelyik a nappali falán lóg, mennyit ér, és tényleg az-e, amit a családi hagyomány tart felőle? Vagy ki készítse el az árverési katalógusok tételleírásait, ki határozza meg a galériák, régiségboltok kínálatában szereplő műtárgyakat, és – nem utolsósorban – ki vállaljon ezekért anyagilag is felelősséget? A kérdésre más volt a válasz egy évtizede, és más ma. A szocializmus időszakából örökölt intézményrendszerben ugyanis még a kilencvenes években is helye volt a múzeumi szakértésnek: különböző tarifákért lehetett szóbeli vagy írásbeli bírálatokat vásárolni. Ez a rendszer azonban a szabadpiaci viszonyok kialakulásával számos kérdést vetett fel a kulturális igazgatás számára: megéri-e a 10 vagy 15 ezer forintos szakértői vélemény az üzleti kockázatot, hiszen egy értékes festmény téves meghatározása miatt akár sokmilliós kártérítési igény is felmerülhet. Egyáltalán: ez állami, közgyűjteményi feladat? Kell-e a közgyűjteményeknek külső szakértést végezniük, amikor a jogszabályokban rögzített alapfeladataik ellátására is alig jut forrás. A két legnagyobb bírálati forgalmat lebonyolító közgyűjteményünk vezetőinél a válasz egyértelmű „nem” lett: előbb az ezredforduló tájékán a Magyar Nemzeti Galéria szüntette meg bírálati tevékenységét, majd három éve a Szépművészeti Múzeum is. Ezzel gyökeresen új helyzet állt elő: ezután nem volt már „szent és sérthetetlen kinyilatkoztatás”, nem volt olyan szakvélemény, amelyen a Magyar Köztársaság címeres pecsétje (és felelősségvállalása) lett volna. A kulturális kormányzat ezzel állást foglalt: a „lakossági” vagy műkereskedelmi műtárgyszakértést nem tekinti állami (köz-)feladatnak. Ez a piac szabadságát hirdető világban jogos is: az állam ne avatkozzék bele a műtárgypiac életébe, ne mondja meg, hogy ki mit mennyiért adhat, vehet.

A műtárgytulajdonosok persze ezután sem maradtak „szakértés” nélkül, hiszen amióta 1990-től szabadon indítható vállalkozás, végső soron minden műkereskedő akarva-akaratlanul műtárgyszakértést is végzett és végez ma is. Van, aki csak az üzleti forgalom keretében, eladás, közvetítés kapcsán teszi ezt, de van, aki ezt önálló szolgáltatásként is nyújtja. Sőt már cégek is alakultak, amelyek üzleti szolgáltatásként műszeres vizsgálatokat és műtárgy-meghatározást kínálnak. Úgy tűnik tehát, hogy a közgyűjteményeken túli (magán)tulajdonosi kör számára is létezik szakértés. Hol van tehát a baj? Miért az eredeti kérdésfeltevésben a feltételes mód, mintha ma Magyarországon nem volna szakértés?

Úgy sejtem, a kérdés velejét leginkább az utolsó előtti szóban, azaz a „felelősség”-ben kell keresnünk. Ha ugyanis a tevékenységet minden érintett fél számára ellátja valaki, nem a hiánya lehet a baj, hanem a minősége, azaz hogy a szakértő véleménye megalapozott-e. És hogy – emberek lévén – tévedés esetén ki és milyen mértékben viseli az anyagi felelősséget? Tévedni ugyanis emberi dolog, elég, ha csak az újabban divatba jött múzeumi gyakorlatra, a kiállítások egy félreeső zugában a múzeumi gyűjteményekből felvonultatott hamisítványszekciókra gondolunk. Egykor ezek is eredetiként lettek beleltározva… Az üzleti életben azonban ez már nem tudós kutatóknak szánt érdekesség, hanem forintokban kifejezhető súlya van egy-egy döntésnek. Itt tehát senki sem gondolhatja, hogy a szakértés felelősség nélkül végezhető: ha egyszer egy eredet- és értékmeghatározást valaki leír, annak súlya lesz. Ha tehát az a baj, hogy nincs ma Magyarországon a műtárgytulajdonosok számára hiteles szakértés, akkor az a piaci szereplőkről igen lesújtó vélemény. Ha az üzleti verseny nem képes a „kontárok” kiszorítására, akkor az állam a közösség védelmében tehet lépéseket, hiszen a „fogyasztóvédelem” közcél, állami feladat. De ahogy a tejhamisítás kapcsán sem az az első gondolatunk, hogy akkor államosítsuk a tejtermelést, úgy itt sem hiszem, hogy ez adná a megoldást. Az állami vezetők persze dönthetnek úgy, hogy a műtárgyszakértés terén állami üzleti vállalkozást hoznak létre, és az a piac egy szereplőjeként versenybe száll. A jelen helyzetben viszont úgy gondolom, ha valóban szükséges, sokkal inkább kell azon elgondolkodnunk, hogy a szakértést, mint üzleti tevékenységet, hogyan kell szabályozni, felügyelni. Ez persze messzire vezet, hiszen maga a műtárgyközvetítés, a műkereskedelem is igen tág teret hagy a visszaélésre, a szabályozásnak pedig nyilván az egész kérdéskört át kell fognia.

(Az írás nem feltétlenül tükrözi a KÖH, illetve a kulturális kormányzat hivatalos álláspontját.)

Lengyel László művészettörténész, a Szépművészeti Múzeum nyilvántartási és műtárgybírálati osztályának vezetője

Magyarországon érzékelhetően erős igény mutatkozik arra, hogy műtárgyakról szakszerű, megbízható és felelősségvállalással megerősített, írásbeli szakvéleményeket lehessen valahol beszerezni. Jelenleg hiány mutatkozik ilyen hiteles helyekben. Ráadásul az „eredetiség megállapítása”, mint igény, általánosságban véve komoly szűkítést jelent az egy-egy műtárgy szakszerű meghatározása során megválaszolandó kérdések teljes halmazához képest. Az „eredeti vagy hamis” kérdésében ugyanis a tudománynak sokkal árnyaltabb válaszai léteznek, illetve egy műtárgy szakszerű meghatározásának ennél sokkal több kérdésre kell választ adnia. Magyarországon már évek óta bárki szabadon, korlátozások nélkül vállalkozhat műtárgyak eredetiségének megállapítására. Ez a demokratikus állapot már azelőtt beköszöntött, hogy az országos közgyűjtemények megszüntették volna műtárgybírálataikat.

Aki ma műtárgyak eredetiségének vizsgálatáról beszél, az elsősorban a szépművészetek körébe tartozó festmények, grafikák, szobrok szakértésének problémájára gondol. Pedig sokkal gazdagabb azoknak a műtárgyaknak a köre, amelyeknek megoldatlan a hazai szakértése. Magyarországon felsőfokú „szakértőképzés” nem folyik. Ezért nincs is elegendő szakértő. A hazai műkereskedelem elmúlt két évtizedes fejlődésének eredménye, hogy ez a kérdés ma ilyen erővel felvetődik. Sok igényes és nagy gyakorlati tapasztalattal rendelkező szakértő működik a hazai műtárgypiacon, de professzionálisan képzett csak nagyon kevés van közöttük. A hazai műkereskedelem élvonala ma már képes a műtárgyak egy jól meghatározható körében műtárgybírálati munkára. Az is látható, hogy egy műkereskedelmi cég égisze alatt műtárgyakat bírálatra bevenni, azokról szakvéleményeket kiadni kicsit az árubeszerzés és a saját portéka fényezésének módszeres művelését, de legalábbis a veszélyét hordja magában. Ezért is érdekes a Kieselbach Galéria és Aukciósház nemrégiben bejelentett legújabb profilnyitása, az Első Magyar Műtárgybírálati Iroda beindítása. Az iroda múlt év végi sajtómegjelenése óta három jogász – a honlap tanúsága szerint egyben gyűjtők és mecénások – segíti majd a jogviták nélküli működést. Ez volna a felelősségvállalás látható eleme.

Szakértői cégek alapításának azonban több kísérletét láttuk az elmúlt két évtizedben. Az ennek a piaci szegmensnek a megszerzésére vágyakozók között voltak jogászok, pénzügyi szakemberek, menedzserek, vállalkozó szellemű értelmiségiek és befektetők. Ám mindenkinek azzal kellett szembesülnie, hogy megfelelő háttér, technikai eszközök, szakkönyvtárak, adattárak, valamint képzett specialisták sokasága nélkül ez nem megy. Így hiába volt a szakértői cégre áhítozóknak befektetni való pénzük bőven, ez nem bizonyult elégséges feltételnek. A közelmúlt fejleménye, hogy a Tondo Sp1 Kft. jóvoltából ma már Magyarországon is piaci árakon elvégeztethető egy-egy korszerű technikai vizsgálat, bár egyelőre az azokra alapozott attribúciós végkövetkeztetéseik sokszor igen kérdésesnek tűntek. A Tondo munkatársai kezdeti nehézségeik után remélhetőleg megtalálják helyüket a terület szereplői között.

A hazai műkereskedelem szakértői munka tekintetében láthatóan még nagy fejlődés előtt áll. Mára érzékelhető, hogy ebben a szektorban saját feladat és érdek a felelősségteljes és szakszerű műtárgyszakértés. A hazai kutatóhelyeken és egyetemeken hiába működik sok kitűnő szakember, több akadálya is van annak, hogy műtárgybírálati területen hasznosítható legyen a tudásuk. Az Magyar Tudományos Akadémia Művészettörténeti Kutatóintézetében például a szervezeti és működési szabályzat tiltja az ilyen típusú – kereskedelminek nevezett – tevékenységet. De igen nagy a mentális távolságtartás is a hazai művészettörténész-társadalomban a sok szempontból veszélyes terepnek minősített műkereskedelemmel szemben. Sajnos a régi bölcsészképzésben sem foglalkoztak ezzel a kérdéssel, de a bolognaiban még annyira sem tanulnak a művészettörténészek olyan technikai és gyakorlati ismereteket, amelyek segítenék őket a műtárgyak közvetlen megismerésében. A hallgatók főként másodlagos dokumentumok, írott források, reprodukciók közvetítése révén ismerik meg a művészetek történetét. Az egyetemi oktatók minden buzgalma kicsorbul a szisztéma diktálta lehetőségeken. Nem csoda, ha a művek közvetlen közelsége hozza leginkább zavarba az ilyen abrakon nevelkedett generációk nagy részét. A képzési anomáliák eredményeként a jövőben innen sok segítség nem remélhető. Marosi Ernő öt évvel ezelőtti jóslatát idézve: „Az egyetem így félig felkészített szélhámosok gárdáját eresztheti rá mezei hadként a terepre.” A kommunikációelméleti, kultúrantropológiai és médiaelméleti képzésben részesült szabad bölcsész önhibáján kívül kevéssé lesz felkészült műtárgyszakértői feladatokra.

Más egy kicsit a helyzet a múzeumokban dolgozó szakemberekkel. A specializálódott múzeumi intézményrendszerben rengeteg a műtárgyak szakértéséhez értő munkatárs dolgozik. A műtárgyak szakszerű meghatározásának kitűnő hagyományai vannak a magyar múzeumügyben. Ennek egyik fontos tanulmányi terepe volt a múzeumi műtárgybírálat. Az összes országos múzeum alapító okirata tartalmazza azt a közfeladatot („3.1. Feladata a gyűjtőkörébe tartozó kulturális javak [tárgyi, képi, írásos, hang- és egyéb forrásanyag] felkutatása, gyűjtése, őrzése, szakszerű nyilvántartása, kezelése, állagmegóvása és védelme; továbbá tudományos feldolgozása és rendszerezése, a tudományos eredmények közzététele”), amelynek ellátásához a műtárgybírálatok jelentős mértékben hozzájárultak. Ellentétben azokkal az állításokkal, amelyek szerint a műtárgybírálat a szocializmus szüleménye volt, a Szépművészeti Múzeum – írásos forrásokkal igazolhatóan – már 1906 óta folytatott a nagyközönség számára díjazás ellenében műtárgymeghatározásokat. Ez a 102 éven át folytatott szakmai tevékenység több szempontból is nagy jelentőséggel bírt a múzeum és főleg annak dolgozói számára. Nemcsak a tanulás és a gyakorlás terepe volt ez a tevékenység ugyanis a muzeológusoknak, hanem emellett folyamatosan megismerhették a közgyűjteményeken kívüli zónában lévő, a tudományos kutatás és a múzeum gyűjteménygyarapítása szempontjából fontos műtárgyakat, rálátásuk volt a hazai műtárgyállományra. Ma erről az egész magyar múzeumügy lemond. Ellenérdekeltséget emlegetnek sokan a múzeumi műtárgybírálati tevékenység kapcsán. Ennek ellentmond, hogy a múzeumok vásárlóként nagyon szerény tényezői a piacnak. Ráadásul a múzeumokba kerülő műtárgyak a köz tulajdonába kerülnek! A múzeumügy döntéshozói és a művészettörténészek egy része is elhatárolódni látszanak a műkereskedelem és a műgyűjtők világától. Ezzel párhuzamosan pedig ideálképmásokat látnak azokban az elődökben (Pulszky, Meller, Térey, Petrovics), akik éppen a műkereskedőkkel és gyűjtőkkel való kapcsolataik révén érték el a ma heroizáló cikkekben méltatott és kiállításokon bemutatható szakmai eredményeiket. A nyitott, közönségbarát múzeum napjaink ideálja. Érdemes volna a közönségnek a műtárgyakkal kapcsolatos igényeit is észrevenni. Az ország hosszú távú kulturális érdekeit szolgálná, ha a múzeumok beengedhetnék kapuikon a gyűjtőkörükhöz és kutatási területükhöz tartozó műtárgyakat, és szakmai véleményt formálhatnának róluk. Ma ez nem így van. Az egyetemes művészet emlékei különös helyzetben vannak a nyitott országhatárok jóvoltából. Ha Budapesten nem lehet országos múzeumban véleményt kérni egy-egy évtizedek óta itt rejtőző műről, tulajdonosa akadálytalanul elviheti Bécsbe, ahol örömmel akad szakértője – és a tárgy esetleg soha nem kerül vissza Magyarországra.

Az ország kulturális vagyonához, majdan kulturális örökségéhez tartozó műalkotások felelősségteljes és szakszerű meghatározására, bírálatára csakis megfelelő szakmai felkészültséggel, tudományos háttérrel, szakkönyvtárakkal, adatbázisokkal és korszerű technikai eszközökkel rendelkező szakemberek képesek. Ezek a feltételek a magyar múzeumokban rendelkezésre állnak. Az állam részéről stratégiai hiba, kulturális veszteség a műtárgybírálati tevékenység megszüntetése. Jogilag jól szabályozott rendszerben a kultúra ezen területeinek szereplői (muzeológusok, gyűjtők, műkereskedők) erősíthetik egymást. Jövőbeli együttműködésük elkerülhetetlen. A nagyvilágban sincs ez másképpen.

Bellák Gábor művészettörténész, főmuzeológus, Magyar Nemzeti Galéria kommunikációs és marketing igazgatóság

2004-ben az Artmagazin azt a körkérdést tette fel múzeumi szakértőknek és galériásoknak, hogy milyen műtárgybírálati rendszert tartanának a legmegfelelőbbnek Magyarországon. Akkor fogalmaztam meg azt, hogy olyan műtárgybírálati rendszerre, amelyben a szakértők megmondják, hogy mi az eredeti és mi a hamis, és ezt a véleményt a műtárgypiac szereplői kötelesek lennének elfogadni (és lássuk be: majdnem ilyen jellegű szolgáltatás volt a Magyar Nemzeti Galéria műtárgybírálata is), nincs szükség. Egy ilyen rendszer a korrupció melegágya, hamisítványok forgalmazásának az előszobája lenne. Az eredetiség ugyanis nem egyszemélyi döntés, hanem szakmai konszenzus kérdése, s ennek megszületése idő kérdése. Ha ma azt kérdezzük, hogy „Kinek a feladata kellene legyen a műtárgyak eredetiségének megállapítása és ennek felelősségteljes igazolása?”, akkor azt kell mondanom, hogy természetesen a szakértőnek, ha erre felkérik. Ha pedig több szakértő felkérése esetén ellentétes vélemények fogalmazódnak meg, akkor azt is helyénvalónak kell tartanunk. A műkereskedelem szereplői úgyis el tudják dönteni, hogy mi az, ami eredetinek tekinthető (nem biztos, hogy az is!), és mi az, ami nem. Sőt még a tanácstalan vásárló is előbb-utóbb megtalálja azt a szakértőt, akiben megbízhat. A fenti kérdésre ennél bővebb válasz nem adható.

Ám mivel ez így túl egyszerűnek tűnik, azért tegyünk helyre egy-két dolgot.

1. A műkereskedelem – éppen a hamisítványok miatt – kockázatos tevékenység. Senki ne gondolja, hogy veszteségek nélkül megúszhatja. Mindig azt a demagóg kérdést halljuk, hogy mit csináljon az egyszerű vásárló, ha nem tudhatja, hogy mi eredeti, és mi hamis. Nos, az egyszerű vásárló az esetek szinte száz százalékában galériásoktól, olykor aukciókon vásárol, mert úgy hiszi, őbennük megbízhat. A csomagtartókból előrángatott, kapualjakban sebtében eladott vagy éppen az ócskapiacokon, interneten vásárolt hamis kacatokat nem azok az úgynevezett egyszerű emberek veszik meg, akiknek a nevében annyira aggódunk a műkereskedelem tisztaságáért. A hamisítványoknak nincs külön piacuk. Ott vannak azok mindenhol, s ezen a piacon a kockázatos, de éppen ezért nagy haszonnal kecsegtető tranzakciók területén is ugyanazok a galériások, műgyűjtők és az ő felhajtóik, neppereik mozognak, mint a fényes belvárosi galériákban.
2. Sok esetben azonban olyan magánügyletekben cserélnek gazdát képek, amelyekben a művekhez különféle szakvélemények is tartoznak. A tájékozatlan vásárló valóban nem tudhatja, hogy sok „szakértői” vélemény teljesen használhatatlan, mivel az úgynevezett szakértő már minden hitelét eljátszotta, s véleményeit már csak hamisítványok legalizálására használják fel. Itt joggal érzi úgy a tájékozatlan vásárló, hogy reménytelenül kiszolgáltatott helyzetben van. Ki mondja meg akkor neki, hogy eredeti művet vásárolt-e vagy sem? Itt azonban megint hangsúlyozni kell, hogy a műkereskedelemben sok a kockázat. Aki nem foglalkozik képzőművészettel, az nagyon körültekintően vásároljon, s főleg a nagy értékű ajánlatok esetén. Őszintén sajnálom például azt az építési vállalkozót, akit a munkája fejében képekkel (hamis képekkel) fizettek ki, de meg kell kérdeznem mégis, miért fogadta el, ha nem volt biztos a tárgyak hitelességében?
3. Teljesen érthető az az igyekezet, hogy a hazai műtárgypiacon rendet kell tenni. Ehhez azonban az kellene, hogy a ma is nagyon aktív hamisítókat – akik nem riadnak vissza intézményi bélyegzők, dokumentumok, élő és meghalt szakértők „véleményeinek” hamisításától sem – büntetőeljárás alá vonják. Sokan hajlamosak azt hinni, hogy a szakértő tehet mindenről, az ő véleményén alapulnak sokmilliós adás-vételek, az azokkal együtt járó haszonnal és lehetséges veszteséggel is. Megkaptam már egy neves árverezőtől, hogy „milliókat vettem ki a zsebéből”, csak azért, mert egy hamisítványról megmondtam, hogy hamis. S most éppen azt látjuk, hogy szakértői oldalról próbálják megfékezni a hamisítványok terjedését.
4. Minden galériás, műkereskedő szakértő is egyben. Lehet jó vagy rossz szakértő, de valamilyen mértékben mégis az. Ha nem biztos a dolgában, megkérdez valaki mást. A műpiac szereplőinek az az érdekük, hogy a szakértő független legyen. Legyen megbízható, ne jelentsen potenciális versenytársat a piacon, s mellesleg értsen is a szakmájához. Ismerünk olyan történeteket, hogy az egyik galériás megmutat egy kérdéses művet a szomszéd galériásnak, aki az adott művészhez, korszakhoz jobban ért. A kedves szomszéd lehamisozza, majd néhány hét múlva már nála lóg a mű. Nem ilyen szakértőkre van szükség. Olyan szakértés sem kell, amikor a szakértő kereskedő azt mondja: „Nem tudom, mi ez, de adok érte félmillió forintot.” Kilóg a lóláb.

A most megalakult szakértői iroda nagyon kiváló, hozzáértő emberekből áll. Hitelességük legszilárdabb bázisát szakértelmük mellett csakis függetlenségük képezheti. Nehéz azonban elképzelni, hogy szakértői tevékenységüket függetleníteni tudnák kereskedői érdekeiktől. Ha egy szép műről be tudjuk bizonyítani, hogy eredeti, annak mindenki örül. De egy szakértőnek adott esetben azt is le kell írnia, ha valami hamis. Saját szakértői praxisomban több olyan esetben is szakvéleményt kellett adnom, amikor neves aukciósházaknál elárverezett, hitelességükben mégis megkérdőjelezhető munkákról volt szó. Ezt az árverési házak tulajdonosai tudomásul vették. Az új iroda esetében nem tartanám ízlésesnek, ha szakvéleményben foglalnának állást egy másik árverezőháznál szerepelt kérdéses kép ügyében. Márpedig előbb-utóbb ezekkel a csúnya ügyekkel is szembe kell nézni. Egy nagy aukciósház védőernyője alatt működő szakértői iroda bizonyos kérdésekre talán nem fog, mert nem is akar válaszolni.

A „feladat” – hogy a kérdésben használt fogalmat használjam – nem az eredetiség megállapítása, sőt nem is a hamisítványok üldözése! Az igazi feladat annak a néhány szereplőnek a kiszűrése, jogi felelősségre vonása, akik folyamatosan mérgezik a hazai műtárgypiacot. Mindenki tudja, hogy hol vannak a nagyobb hamisító műhelyek, név szerint ismerjük azokat a figurákat, akiknek csaknem minden újabb hamisítványhoz közük van, tudjuk, kik írogatják a hamisított szakvéleményeket, kik készítik a hamis kiállítási címkéket, bélyegzőket, dokumentumokat. A hamisítás elleni harc azonban nem szakmai jellegű, hanem a kriminológia területe!

Einspach Gábor igazságügyi műtárgyszakértő, a Kieselbach Galéria és aukciósház munkatársa

Hogy kinek a feladata lenne, azt nem tudom – nyilván nem lehet ujjal rámutatni bizonyos intézményekre, emberekre, és deklarálni: az ő kutya kötelességük, hogy elvégezzék ezt a munkát. Viszont vannak alapfeltételek, amelyeknek meg kell felelni. Szakértelem és anyagi felelősségvállalás nélkül nincs hitele egy ilyen vállalkozásnak. Az elmúlt évtizedekben úgy tapasztaltam, hogy az a fajta tudás, amely az eredetiség meghatározásában, a hamisítványok kiszűrésében elengedhetetlen, elsősorban a műkereskedelem szférájában, illetve annak közvetlen közelében halmozódott fel. Egész egyszerűen csak ebben a közegben volt ugyanis mód az elmúlt időszakban olyan mennyiségű műtárgyat megvizsgálni, hogy az ebből leszűrhető tapasztalatok eligazítsanak ezen a rendkívül kényes területen. Ha csak a Kieselbach Galériát nézem: az elmúlt csaknem másfél évtized megrendezett negyven aukciója megközelítőleg tízezer darab festményt jelent, és legalább ugyanennyi fordult meg benne árverésen kívül, a galériás forgalomban is. Ehhez a már így is hatalmas mennyiséghez jön a folyamatos kiállításlátogatások alkalmával „begyűjtött” anyag, valamint a könyvkiadással kapcsolatos munka közben – a magán-, illetve közgyűjtemények feltérképezése során – felépített fotóarchívum: csak analóg fotón és dián szerény becsléssel is már bőven ötvenezer mű felett járunk.

Magyarországon hosszú ideig működött a műtárgyak eredetiségével kapcsolatos adatszolgáltatás múzeumi kereteken belül, s ez számos hiányossága ellenére is fontos kapaszkodót nyújtott a piac szereplői, gyűjtők és kereskedők számára akár az eredetiség, akár a védettség kérdésében. Talán ennek is köszönhető, hogy nálunk nem alakult ki az a magánszakértői rendszer, amelyik a nyugat-európai vagy észak-amerikai műkereskedelemben kis túlzással biztos referenciát jelent egy-egy mű eredetiségének elbírálásában. Ráadásul a magyar művészettörténeti irodalom nem kényeztet el bennünket olyan alapos, egy-egy szerzői életművet teljességében feldolgozó oeuvre-katalógusokkal, amelyek óriási segítséget nyújthatnának a gyűjtők számára. És mivel szinte naponta bukkannak fel korábban soha nem látott, hosszú évtizedeken, akár egy évszázadon át lappangó művek, amelyeknél a dokumentumokon vagy a proveniencián alapuló eredetiségmeghatározás nem segít, így ezek meghatásában egyedül a stíluskritika vethető be.

Ezzel a módszerrel pedig csak az élhet hatékonyan és megbízhatóan, aki évtizedeken át folyamatosan edzette a szemét, mégpedig a műveket fizikai valójukban, testközelből és nem reprodukciókon keresztül tanulmányozva. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy akár a mi kezdeményezésünknél is az írott források, dokumentumok alapos ismerete háttérbe szorulna a kutatómunka közben. A műalkotásokról készült reprodukciókon túl tekintélyes, több tízezer darabból álló dokumentumtár (zömében az eredeti iratokról készült digitális fényképek sora) segíti a munkánkat: teljes művészhagyatékok, gyűjteményi inventáriumok, visszaemlékezések, naplók és számtalan, százezres nagyságrendű digitalizált archív fotó képekről, kollekciókról.

Azt gondolom, hogy a műtárgypiaci tapasztalat, az ott megforduló tárgyak ismerete elengedhetetlen ehhez a munkához. A múzeumok munkatársai rendszeresen szemlézték az aukciós anyagokat, és nem véletlen, hogy a Magyar Nemzeti Galéria bírálati osztályának egyik oszlopa a BÁV-tól a múzeumba igazolt Sinkó Katalin volt. Az ő háttértudása, évtizedes műkereskedelmi tapasztalata nagyban segítette a bírálati munkát. A világ vezető aukciósházai olyan hatalmas adatbázist és olyan tudást halmoztak fel, hogy nem is merül fel szakmai kompetenciájuk megkérdőjelezése. Természetesen folyamatosan együtt dolgoznak a legjelentősebb művészettörténészekkel, kutatókkal, akik egyenrangú partnerként tekintenek a műkereskedelem szereplőire. Ez a mi célunk is: minél szélesebb együttműködésre törekszünk, zárt, átláthatatlan műhelymunka helyett egy jól működő, pezsgő fórumot akarunk létrehozni, ahol nem csupán folyamatos szakmai diskurzusra van mód, de oktatásra, az ismeretek, a tudás, a tapasztalat továbbadására is lehetőség nyílik.

Az általunk alapított Első Magyar Festményszakértő Iroda elsősorban az eredetiség és a művészi kvalitás kérdésével foglalkozik. A hamisítványok kiszűrése azt a célt szolgálja, hogy a magyar festészet értékei szennyezetlenül, tisztán jelenhessenek meg itthon és a nemzetközi porondon. Új, eddig nem ismert képeket akarunk látni, sokat: fontosnak tartjuk az újonnan felbukkanó képek beazonosítását és beemelését a magyar művészet történetébe, hogy ezek minél hamarabb és minél magasabb színvonalon tálalva váljanak újra kultúránk részévé kiállítások és publikációk révén.