Kócziánné dr. Szentpéteri Erzsébet
MúzeumCafé 4.
„Hétvégeken általában hétszáz gyerek látogat el hozzánk a szüleivel, nagyszüleivel” – büszkélkedik a Közlekedési Múzeum főigazgatója, aki nem mellesleg az Országos Műszaki Múzeummal való integrációt is irányítja. A géperő nélküli közlekedés nemzetközi szinten is elismert szakértőjét, Kócziánné dr.Szentpéteri Erzsébetet a két intézmény jövőjéről, a tervekről és a megoldásra váró feladatokról kérdeztük.
– A két intézmény küszöbön álló összevonása a múzeumi integráció első hazai lépése lesz, és a tervek szerint egy új, modern, tudományos és technikai muzeális intézmény születik. Hol tartanak az előkészületek?
Az idei év a jogszabályi-költségvetési előkészítés ideje, és ha minden a tervek szerint halad, 2009. január 1-jétől működhet a közös múzeum.
– Mit jelent ez a gyakorlatban?
Mindegyik gyűjtemény marad a helyén, mivel arra jelenleg nincs lehetőség, hogy az épületeket bővítsünk, erre csak közép-, illetve hosszútávon készülünk. A Műszaki Múzeumban, bár a Tanulmánytár megnyitása hatalmas előrelépés volt, továbbra sem tudunk kiállításokat rendezni, a Közlekedési Múzeumnak pedig nagyrészt állandó tárlatai vannak, amelyeket nem egyszerű átrendezni. Mindemellett persze lesznek közös tárlatok. Az első nagy közös vállalkozásunk – még az összevonás előtt – a szeptemberi reneszánsz tárlat lesz, utána pedig egy retró-kiállítást tervezünk.
– Egy technikai-műszaki múzeum mitől lesz vonzó? Hogyan lehet becsalogatni az embereket?
Bizonyos szempontból nehezebb a dolgunk, mint egy művészeti gyűjteménynek, hiszen a mi területünkön nincsenek Van Gogh-típusú, monstre tárlatok, és vándorkiállításokat is főként a „sceince centerek” ajánlanak. Kölcsönzések ugyan vannak, de a közlekedési és műszaki múzeumok elsősorban saját anyagból dolgoznak. A kiállításokat természetesen minél több látogatóbarát elemmel egészítjük ki, hogy a technikai fejlődés bemutatása mellett az érdekességek is hangsúlyossá válhassanak. A jelenlegi időszaki tárlatunk például az űrkutatás elmúlt ötven évét mutatja be. A kutatás elvont téma, ami mégis izgalmassá válik attól, hogy sok interaktív elemet – az űrkabin-makettől az ügyességi játékokig – építettünk be. A Közlekedési Múzeumnak jól meghatározható törzsközönsége van, aminek egyik részét a gyerekek alkotják, illetve azok, akiket óvodás korukban hoztak el először, és azóta rendre visszajárnak. A másik részét a különféle közlekedési módok, eszközök iránt érdeklődők adják, akik szintén rendszeres visszatérők, valamint azok, akiket kifejezetten egy-egy tematikus tárlat vonz. Örök probléma, hogy a látogatók szeretnék megfogni, kipróbálni a kiállított tárgyakat. És bár a mozgatást egy száz éves autó nehezen tűri, igyekszünk olyan tárgyakat választani, amelyek ki tudják elégíteni az ilyen igényeket is.
– Tavaly vette át a Közlekedési Múzeum vezetését. Milyen célokat tűzött ki, és hol tartanak ezek megvalósításában?
A múzeumot anyaintézményemnek tekintem, hiszen mielőtt a kulturális tárcához kerültem, hosszú időn át itt dolgoztam, ide is tértem vissza. Főigazgatóként mindenekelőtt a korábban itt kialakult helyzet konszolidálására törekedtem. Bizonyos feladatokat újra kellett fogalmazni, meg kellett teremteni a nyugodt munkavégzés feltételeit. Volt, hogy radikális döntéseket kellett hoznom, nem engedtem például, hogy a repüléstörténeti gyűjtemény a Petőfi Csarnokból Siófokra kerüljön, mert azt szakmailag elfogadhatatlannak tartottam volna. Most a legnagyobb előttünk álló feladat a lépésváltás elérése, a felgyorsítás. Úgy érzem, hogy a többi múzeumra egyre inkább jellemző pezsgés és megújulás nálunk mintha lelassult volna. Pedig ez a múzeum, a közlekedésből adódóan, mindig élő, dinamikus intézmény volt.
– Milyen módszereket vetettek be a felgyorsításhoz?
A jó kiállítási program alapvető fontosságú. Emellett sok, a szakmához kapcsolódó rendezvényt vállalunk és rendszeresen jelen vagyunk az ipari, közlekedési vásárokon, ezen kívül kapcsolatban állunk magángyűjtőkkel is. Mindig jó volt a kapcsolatunk a szakmai szervezetekkel, de ezen is erősítenünk kell, mint ahogy a múzeumpedagógiai részlegünkön is.
– A Közlekedési Múzeum tavaly került át a kulturális tárcához. Változott valami a költségvetésben?
Lecsupaszított költségvetéssel kerültünk át a gazdasági és közlekedési tárcától a kulturálishoz. Különösen kritikus a büdzsé dologi része, ami az intézmény működtetésének töredékére elegendő, ezért más forrásokat is próbálunk bevonni. A múzeum műtárgyvásárlásra fordítható kerete siralmas. Ám ha nem tudunk gyűjteni, az egyik legfőbb alaptevékenységnek nem tudunk megfelelni. A programom egyik része ezért az, hogy amit a működtetésen meg lehet takarítani, azt szakmai feladatokra, így műtárgyvásárlásra fordítsuk.
– Külső támogatás, szponzorok?
Támogatókban nem bővelkedünk, inkább mi szponzorálunk bizonyos eseményeket azzal, hogy befogadunk egy-egy rendezvényt. Régebben ha bármikor szállítási, vagy műszaki segítségre volt szükségünk, tudtuk, hová, kihez forduljunk. Ma ez is átalakulóban van.
– Hogyan gyarapítható egy ilyen speciális gyűjtemény?
Bár szerveznek aukciókat – őrült árakkal –, inkább a hagyatékok és a széthordott vállalati anyagok felderítésével próbálkozunk. Sajnos egyes területeken rohamosan apad a választék, kifutnak a gyűjtési lehetőségek, és nehezíti a dolgunkat, hogy a magángyűjtők jóval tőkeerősebbek nálunk. Ennek ellenére odafigyelünk, hogy illő emléket állítsunk a még élő, az eltűnés határán lévő magyar iparnak. Ezért rendezünk idén Ikarusz-kiállítást – jórészt magángyűjteményekből –, és a reneszánsz kiállítás mellett lesz egy a Ford autómárkához, és egy az Orient-expresszhez kapcsolódó tárlat. Jövőre pedig nagy repülős évfordulóra készülünk a Petőfi Csarnokban.
– Említette: anyaintézménye a Közlekedési Múzeum. Honnan ez a szoros kötődés?
Néprajz-történelem szakon diplomáztam, és amikor idekerültem, olyan kutatási területet kerestem, ahová nem kellett műszaki, mérnöki végzettség. Így kezdtem foglalkozni a géperő nélküli közlekedéssel, a szekerekkel, hintókkal, kocsikkal. A gyűjtemény felügyeletét igyekeztem mindig, tudományos főigazgató-helyettesként is megtartani. A 80-as évek elejétől minden nagy fejlesztésnek részese voltam: a Petőfi Csarnok és az új, háromszintes épületszárny átadásának, a Kossuth-hajó vízre bocsátásának. Amolyan Kőműves Kelemennéként vagyok beépítve ide. De a Műszaki Múzeumi három év is sokat számít, a Tanulmánytár megnyitásával sikerült kimozdítani az intézményt a holtpontról. Óriási előny, hogy a legtöbb műtárgyat, gyűjteményt ismerem, és jó érzés, hogy bármivel forduljanak is hozzánk, mindenben tudok segíteni.