Kolumbia velem költözik
Beszélgetés Fernando Boteróval első önálló budapesti kiállítása alkalmából
MúzeumCafé 20.
Egyszer egy morcos bika is beleszólhatott a művészettörténet alakulásába: a vele való találkozás után ugyanis a tizennégy éves matadortanonc úgy döntött, az aréna helyett a rajzlapot választja. Két év sem telt bele, és a kolumbiai Medellín műkedvelői csoportos kiállításon böngészhették aláírását: Fernando Botero. A torreádorok életét bemutató akvarellek után világra szóló vándorút következett, a Pradóban és a Louvre-ban töltött tanulóévekkel, firenzei freskófestészeti iskolával, rövidebb mexikói, hosszabb New York-i kitérővel. A lassan negyven éve Párizsban élő exkalandor mindezek ellenére a legkolumbiaibb kolumbiai művésznek vallja magát, és rendületlenül festi Dél-Amerika fürdőkben tollászkodó meztelen asszonyait, önfeledten dorbézoló férfiait és piros reverendákban hatalmaskodó püspökeit. A Szépművészeti Múzeumban nyíló tárlata kapcsán Budapestre látogató Botero arról is mesélt, mi járt azért 1949 Kolumbiájában, ha egy gimnazista nem volt hajlandó visszavonni Picasso iránti rajongását.
– Igaz, hogy Picasso miatt rúgták ki az iskolából?
– De még mennyire igaz! Rettentően felbosszantotta az igazgatót, amikor meglátta az újságban az avantgárd zsenit istenítő cikkemet. Persze a következő írásomban bejelentett Dalí-rajongásom és az sem javított a helyzetemen, hogy korábban ugyanott, az El Colombiano vasárnapi irodalmi mellékletében illusztrációim jelentek meg, meztelen alakokkal. Mindkettő szentségtörésnek számított, nemcsak a bigottan katolikus iskolában, hanem a vallásos öntudatában konzervált szülővárosomban, Medellínben is.
– A matadoriskolában talán nem érték volna ilyen megpróbáltatások.
– Ott rendben is ment minden, amíg az első gyakorlati órán nem szembesültem a bikával. Így aztán kapóra jött, hogy éppen megörököltem bátyám „kinőtt” ecseteit, festékeit. A bikák és a matadorok végleges helyükre kerültek az életemben. A rajzpapírra.
– Két év múlva pedig közszemlére, egy csoportos kiállítás részeként. Nemsokára Bogotába költözött, ahol első önálló tárlata után, alig húszévesen elnyerte az országos művészeti seregszemle második díját. Mit kezdett a váratlan sikerrel?
– Hajójegyre váltottam. Európába, pontosabban Barcelonába utaztam, harmadosztályon. Alig vártam, hogy kiszabaduljak a teljes elszigeteltségből, amit akkoriban Kolumbia jelentett. Akkoriban nem csak az országhatáron túli világ tűnt nagyon messzinek, de a szomszédos városokba sem volt könnyű eljutni. A városhatáron kívül, a hegyekben többnyire lóháton közlekedtünk. Tizenhárom éves koromig a tengert sem láttam.
– A művészetnek sem volt szabad útja?
– A világ művészetének múltja és jelene is csak elvétve bukkant fel, lapok, könyvek fekete-fehér, életlen reprodukcióin.
– És a múzeumok?
– Medellínben nem léteztek szépművészeti múzeumok, és nem léteztek művészek, legfeljebb műkedvelő tanárok festegettek ráérős pillanataikban. Gyerekként Gustave Doré illusztrációit nézegettem apám könyvtárában, bámultam a spanyol barokktól kölcsönzött angyalokat a gazdagon aranyozott templomokban, azt a döbbenetet pedig a mai napig nem felejtem, amikor Ciro Mendia költőnél megláttam a falon a De Chirico-, Braque- és Picasso-másolatokat.
– Sokkolták?
– Lenyűgöztek. De félreértés ne essék, nem a dél-amerikai és az európai művészet különbözősége okozta a döbbenetet, hanem a látottak önmagukban. Élő kolumbiai művészet ugyanis nem létezett, a prekolumbiai, az indián és a népművészeti hagyományokon kívül hiányzott összehasonlítási alap. Gyakran kérdezik, nem jelentett-e mindez komoly hátrányt később. Annyi bizonyos, hogy tizenkilenc évesen tiszta lappal és mindenre nyitottan érkeztem Európába azzal a bizonyos hajóval. Semmi nem kötött, de minden érdekelt.
– Mégsem a kortárs művészetnél horgonyzott le hosszabban. Partraszállása után hamarosan Madridban kötött ki, és a Pradóban Tiziano, Velázquez és Rubens képeit másolta. Egy életre elvesztette az iskolákba vetett bizalmát?
– Tanulni akartam, és bár beiratkoztam a madridi képzőművészeti akadémiára, ennél is jobb ötletnek tűnt, ha a régi mesterek közül választok magamnak, és tőlük lesem el a technikai trükköket. Ráadásul a lelkes turisták között mindig akadt vevő a képeimre. Aztán áttettem a székhelyemet Párizsba, és a Louvre-ban folytattam a múzeumi önképzést, mígnem egy esti sétám során rá nem leltem egy könyvesbolt kirakatában arra, amit igazán kerestem. Magam sem tudtam, pontosan mi az. Csak másnap derült ki, amikor visszamentem.
– Ne csigázzon!
– A kép Piero della Francesca, a firenzei kora reneszánsz meghatározó művészének kulcsműve, Salamon király és Sába királynőjének találkozása. Azonnal csomagoltam. Két év következett Firenzében, az érzéki, életteli reneszánsz bőség bűvöletében. Ott sajátítottam el azt a világlátást, amelyből azóta is építkezem. Egyszerre tanultam hagyományos olajfestészeti technikát és freskófestészetet, másoltam Giottót, a szabadidőmben pedig körbemotoroztam a reneszánsz egykori központjait, Arezzót, Sienát, Velencét, Ravennát.
– Nem gyötörte honvágy?
– Firenze után hazatértem, de nem találtam a helyem. Az ötvenes években a kritikusok Párizs nonfiguratív művészeiről áradoztak, az én alakjaimmal nem tudtak mit kezdeni. Mantegna előtt tisztelgő, freskójának felnagyított, átértelmezett figuráival például úgy nyertem meg az ’58-as kolumbiai szemle fődíját, hogy a zsűri a sajtóban kavarodott botrány hatására változtatta meg korábbi, elutasító véleményét. Később, amikor egy mexikói kitérő után több mint tíz évet töltöttem New Yorkban, hasonlóképpen légüres térben dolgoztam.
– Nem otthonosabb a saját hazájában kívülállónak lenni, mint idegenben?
– Arra kíváncsi, miért ragaszkodtam New Yorkhoz? Ott kellett lenni, az volt a művészeti világ közepe. Persze, aki akkor, ott nem az absztrakt expresszionizmusban hitt, nem létezett.
– Nem létezett? De hiszen a MoMA szinte azonnal az érkezése után megvásárolta Leonardo-parafrázisát, a Mona Lisa tizenkét évesen című képet, a robusztus kislány a gyűjtemény egyetlen figurális alkotásaként került a múzeumba 1960-ban. A New York Times karácsonyi száma közölte a képet, éltető szavakkal körítve. Hamarosan pedig Leonardo Mona Lisája is megérkezett New Yorkba, „társaságnak”. Feszélyezte a majd’ ötszáz éves ikon és a kolumbiai kislány találkozása?
– Cseppet sem, sőt. Amikor előveszem egy nagy mester festményét, eszem ágában sincs versenyre kelni vele. Elindul egy párbeszéd, ami önmagában is a tisztelet bizonyítéka. Nem utánozni akarok, hanem újat teremteni. Eredeti alkotások születnek, mivel a Raffaellókra, Velázquezekre, Tizianókra saját művészi állásfoglalásom terepeként, és nem modellként tekintek.
– Modellekre egyébként is ritkán tekint, állítólag.
– Ritkán fordul elő, hogy modell után fessek. A test inkább objektum, mint egy adott személy megelevenítése. Formákra van szükségem, a figura a kompozíció része. Egyébként Rubens, Brueghel, Giotto is ugyanazokat az emberalakokat festette. Cézanne azt kérte a feleségétől, amikor festette, üljön ott, mint egy alma. Váljon a csendélet részévé. Ha úgy adódik, hogy mégis modellel dolgozom, arra kérem, amíg nem vázoltam fel a tömeget, ne nyissa ki a szemét, a tekintet ugyanis annyira szuggerálja az embert, hogy minden egyébről elvonja a figyelmet.
– Megenni azért ugye nem szokta a modelljeit?
– Megenni?
– Ahogyan A festő és az ízletes modell című novellájában teszi a főhős. Aki, miután ráun a csendéletekre és a tájképekre, elhív a műtermébe egy hölgyet, de alkotás helyett inkább felszeleteli, és jóízűen elfogyasztja.
– Vagy úgy! A novellákra gondol. De régen is volt, a nyolcvanas évek legelején. Betegen feküdtem otthon, nem tudtam dolgozni. Akkor jött az ötlet, hogy rövid történeteket írjak. A magam szórakoztatására.
– Végül mégis megjelent néhány az El Tiempóban és az egyik németországi kiállításának katalógusában.
– Az írás csak kaland volt az életemben. Sokkal többre tartom az irodalmat annál, minthogy képzőművész létemre belekontárkodjak.
– Kaland ide vagy oda, novellái tökéletesen beleilleszkednek a Botero-univerzumba. A vadász egy különleges madár lelövéséért átkot hoz a város nyakára, és mintha csak az ön rémálmából idézne, végleg eltűnnek a színek, a formák. A cérnavékony kislány cukorszirup hatására hirtelen gyarapodásnak indul, óriáscsecsemővé hízik, kidöntve még a ház falait is. Végül az arra járó vándorcirkuszosok könyörülnek meg a megrettent szülőkön, és viszik magukkal a jókora „mutatványt”. Az olvasónak rögtön eszébe jutnak festményei, a terebélyes figurákkal. Ebben a világban a Velázquez-féle kis infánsnő vagy a Van Gogh-i napraforgók sajátságos átiratai mellett zömökségében magabiztos emberpár hagyja el a Paradicsomot, és egy jól megtermett Krisztus szenved a kereszten. Miért ragaszkodik mégis ahhoz, hogy az emberek tudtára adja, nem kövér embereket fest? Miért ódzkodik ettől a jelzőtől annyira?
– Mert éppen ars poeticám lényegét teszi banálissá. Nem egyszerűen felhizlaltam a szereplőimet, hanem a reneszánsz bőségének hatására deformálom őket ilyenné. Arányt és léptéket váltottam: miközben nagyítottam, bizonyos részleteket kicsinyítettem. Egy mandolin rajzolása közben döbbentem rá erre a kettősségre, még az ötvenes években. Úgy értem el a bőségesség hatását, hogy egész apróra zsugorítottam a húrok alatti hangnyílást. Deformáltam. Ez a művészet lényege.
– Képei összetéveszthetetlenné váltak, a neve védjegy lett. A hatvanas évek derekától sorra jöttek az elismerések, az európai, amerikai és kolumbiai kiállítások. Aztán egyszer csak felhagyott a festéssel.
– Térbeliségben, úgy éreztem, elértem annak a határára, amit a kétdimenziós vászon engedett. Régóta izgatott a szobrászat, egy újabb dimenzió. Már New Yorkban kísérleteztem akrilgyantával, fűrészporral, de beláttam, nem tudok szimultán festeni és beletanulni az új nyelvezetbe. Mikor Párizsba költöztem, ’73-ban, vettem a bátorságot, és szobrásznak álltam.
– Döntésének ma számtalan bizonyítéka látható a világ különböző pontjain. Figurái Londonban metróbejáratot őriznek, ideiglenesen benépesítették már a Champs-Elysées-t és a Park Avenue-t, belaktak tokiói közparkot és jereváni domboldalt. A mindennapok részévé váltak.
– Akárcsak nálam. A nyarakat teljesen a szobroknak szentelem. Ilyenkor elvonulok szobrász feleségemmel, Sophiával a Carrarával szomszédos Pietrasantába, ahol helyben van a nyaralóm, a műtermem, a legjobb minőségű fekete és fehér márvány, nem beszélve a kiváló öntödékről.
– Pietrasanta még az első olaszországi kalandozásból származó „lelet”?
– New Yorkon keresztül jutottam el oda. A galériásom ajánlotta a figyelmembe. Elképesztő hely, amelyet korábban Michelangelo is felfedezett magának. Paradicsom egy szobrásznak.
– Manapság szobrászparadicsomként emlegetik.
– Remélem, nem hangzik nagyképűségnek, de ebben nekem is részem van. Miután ’83-ban háztulajdonossá váltam, és nyaranta Párizsból Pietrasantába tettem át a székhelyemet, egyre több szobrász figyelt fel a városra. Nyaranta ott vagyok otthon, a délelőttöket a műtermemben és az öntödében töltöm, délután lemotorozunk a strandra, ücsörgünk a kedvenc kávézómban, ahol már rég kiérdemeltem a törzsvendégstátust.
– És a törzsművészi státust is, ami a várost illeti. Hatalmas római katonája vigyázza Pietrasantát, fogadja az érkezőket. És nem is ő az egyetlen, a köztéri kollekció becses darabjai a heverésző nőalak, a fekete márvány torzó vagy a bronzanya karon ülő bronzgyermekével.
– Ami pedig a legjobb, hogy sikerült hagyományt teremtenem: egyre több művész telepedik le ott, és egyre gyarapodik a szabadtéri szoborgyűjtemény. Újabb és újabb éttermek, kávézók nyílnak. Pezsgő művészeti központtá vált Pietrasanta, ahova egyre több műkedvelő érkezik.
– A Botero-turisták a Misericordia-kápolnát sem hagyják ki, amely meghökkentő és a szó szoros értelmében formabontó freskójáról híres. Nem okozott botrányt az ötlete ebben az erősen katolikus környezetben?
– Dehogynem, eleinte úgy tűnt, meg sem valósulhat a terv. Közölték, elképzelésem megszentségteleníti a bibliai témát.
– És végül mi mentette meg a Paradicsom kígyón lebegő Szűz Máriáját vagy a Pokol kacagó csontvázait?
– A pisai érsek. Az ő kitüntető engedélyével láttam neki végül a több hónapos munkának. Ő egyáltalán nem találta abszurdnak jellegzetes figuráimat ebben a meghitt miliőben. Én sem hiszem, hogy ezek az alakok csak könnyed, vidám témához illenének. Nem változtatok stílust, ha kétségbeesett anyát, kolumbiai mészárlások áldozatait festem, vagy az iraki börtönben történt borzalmakat.
– A művészet esztétikai kifejezőereje mellett hisz annak világalakító erejében is?
– Nincs akkora hatalma a művészetnek, hogy kiűzze az embertelenséget a világból. De azzal, hogy a háborúkról, a fenyegetettségről tanúságot tesz, legalább nem engedi, hogy azok feledésbe merüljenek. Ahogy Picasso a Guernicában megörökítette az 1937-es bombázást, örökre befészkelte az emberi tudatba az értelmetlen halál rémképét. Én is ezért készítettem egész sorozatot az iraki börtönről, Abu Ghraibról, ahol néhány amerikai katona kínozta a foglyokat.
– Fotó alapján festette a képeket?
– A New York Times cikke és néhány fénykép váltotta ki belőlem a dühöt és elkeseredettséget, ami azután tizennégy hónap megszállott munkára késztetett. De nem fotókat másoltam. Kiemeltem a meghatározó és megrázó részeket. A prófétikus foglyokat, akiket megaláztak, kínoztak, kupacokba tornyoztak, mint a viktoriánus vadászatokon a lelőtt vadállatokat, a kizárólag zöld gumikesztyűben ténykedő katonákat és a rettegés fenntartásához használt, megvadított, szinte démonikus vérebeket. Azt akartam, hogy az emberek lássák, újragondolják, szembesüljenek azzal, ami történt. Ami szinte hihetetlen, hogy megtörtént. Azt akartam, hogy ott lógjanak ezek az óriási képek a múzeumokban, vádoljanak és emlékeztessenek.
– A múzeumok nem így akarták.
– Legalábbis az Egyesült Államokban. Bemutatták őket Rómában, Milánóban, Valenciában, Athénban, Baden-Württembergben és még sorolhatnám. Amerika ellenállt. A sorozatot sem bemutatni, sem ajándékként elfogadni nem szándékoztak, pedig úgy gondoltam, a képeknek csak ilyen úton és csak ott lehet a helyük. Nem akartam őket eladni. Végül a New York-i galériám, a Marlborough és a Berkeley Egyetem vállalta a megrázó szembesítést. A festmények végül múzeumba kerültek, Washingtonba és a Berkeley Egyetem gyűjteményébe.
– Amerikát nem kímélte, de Kolumbiával szemben sem elnéző. Rendre megfesti a drogbárók hatalmi harcának ártatlan áldozatait, utcai összecsapásokat, tömegmészárlások színhelyeit. Maga is többször veszélybe került odahaza, emberrablással fenyegették. Szülővárosában, Medellín főterén pedig felrobbantották egy szobrát. Egy gigantikus madarat.
– Most már ketten vannak. A sérült mellé, amely ottmaradt a helyén, küldtem ugyanis egy új madarat a városnak.
– Nemcsak új madarat, de önálló múzeumra elegendő festményt, szobrot is küldött. És a teljes magángyűjteményét. Így ma mások mellett Bacon, Chagall, Giacometti, Kokoschka, Miro, Monet, Renoir és az egykori casus belli, Picasso is látható Medellínben.
– Én nagyon sokat kaptam a világ múzeumaitól. A művészeti élményen kívül azt a szakmai tudást is, ami a munkám alapja. Annyit jártam ezekben az intézményekben, hogy szinte valamennyit a fejemben tartom. Ha ott járok, nem mulasztom el meglátogatni a nagy kedvenceket, a Pradót vagy az Uffizit, de ha éppen New York-i otthonomban időzök, gyakran leugrom a sarokra, a Metropolitanbe. Jó érzéssel tölt el, hogy ma már nem olyan sivár a művészeti közeg Medellínben, Bogotában, mint gyerekkoromban. És a legjobb, hogy ehhez én is hozzájárulhattam.
– Csaknem hatvan éve kivándorolt Dél-Amerikából, mégis a legkolumbiaibb kolumbiai művésznek vallja magát.
– New Yorkot sosem festettem, ahogy Párizst sem, ahol lassan negyven éve élek. Mindig is Kolumbiát festettem, az ott megélt élményeimet, embereket, színeket, hangulatokat. Édesanyámat a varrodában, apámat, amint szamárháton járja portékájával a hegyeket. Papokat rekkenő piros reverendában, bikaviadalt, kuplerájt, banánlevelet. Ezek a mai napig intenzív emlékképek beleolvadtak a fantáziámba, és megszületett az egyszer voltból egy elképzelt Kolumbia. Felemelő érzés, amikor az Ermitázsban leemelnek egy Matisse-képet, és a helyére ideiglenesen odaakasztják az én festményemet, és felemelő, amikor Koreában 220 ezren nézik meg a kiállításomat. De az a legmegrendítőbb, amikor a kis falinaptáram képeit viszontlátom bekeretezve a legeldugottabb, világvégi kolumbiai faluban.
– Gyerekkorában Kolumbiában kereste a világot, később a világban mindenütt Kolumbiára talált.
– A fizikai távolság ellenére lélekben sosem hagytam el a szülőhazámat. A művész olyan, mint egy fa, az én tápláló gyökereim pedig ott vannak mélyen, Dél-Amerikában. Legyek bárhol, az ott egy egyszemélyes sziget. Egyszemélyes Kolumbia.
Magamat adom
Fernando Botero Budapesten marad. Legalábbis olajkép formájában bizonyosan. A kiállítás harmadik termében, a cirkuszt és bika-viadalt ábrázoló képek közt, festőállványa előtt pózoló Botero (lásd a 92. oldalon) nem kerül vissza a világhírű művész saját gyűjteményébe: az ünnepélyes záróra után, februártól a Szépművészeti Múzeum 20. századi kollekcióját gazdagítja. Az ötlet a múzeumot igazgató Baán Lászlótól származik. Ő szerette volna, ha az egyik remekmű hosszú távú letét formájában néhány évre az intézménynél maradhatna, míg ő – szponzori segítséggel – előteremti a vételárat. A búcsúebéden folytatott kedélyes beszélgetésük során a mester egy elegáns gesztussal szentesítette is az alkut: letétbe helyezte 1992-ben festett önarcképét, amelyen a bikaviadalok világáért rajongó művész teljes torreádori díszben feszít. Botero hazautazása után egy héttel aztán megváltoztatta döntését: nemes egyszerűséggel inkább odaajándékozta a múzeumnak a méretes olajképet.