„A KÖNYVTÁRAK FALAI MÁRA ÁTSZAKADTAK”

Beszélgetés Sándor Tiborral

MúzeumCafé 73.

szerző: Hamvay Péter

 

Sándor Tibor, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár gazdag Budapest Gyűjteményének vezetője beszél a sok vihart megért – néha próbálták elpusztítani, máskor piedesztálra emelni – kollekcióról és arról, hogy munkájuk révén ma már otthonról interaktív térképen is fel lehet fedezni a várost.

Abban nincs semmi különleges, hogy egy városi könyvtár gyűjti a helytörténeti anyagot, sőt, feladata is, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Budapest Gyűjteménye azonban jóval több ennél. Milyen elvek alapján épül fel?

¶ A könyvtári törvény valóban előírja, hogy a közkönyvtáraknak helyismereti tevékenységet kell folytatniuk. Az már az illető könyvtárra van bízva, ezt hogyan tölti meg tartalommal. A köteles példányokról szóló rendelkezés tételesen felsorolja, milyen helytörténeti kiadványokat kell gyűjteniük a közkönyvtáraknak, a helyi szerzők, a helyről szóló művek stb. Persze ezek csak irányelvek egy gyűjtemény felépítéséhez, hiszen egy nagyváros, különösen Budapest esetében természetesen lehetetlen, és nincs is értelme teljességre törekedni. A legtöbb írónk, tudósunk Budapesten él, műveiket mégsem a Budapest Gyűjteményben keresnénk. Igyekszünk egy keresztmetszetet adni a város történetéről, művészettörténetéről, kultúrtörténetéről.

Nyilván elsősorban nyomtatott anyagokat gyűjtenek, de bekerülnek néha muzeális tárgyak is?

¶ Pontosabban sokszorosított anyagokat, tehát egyaránt megtalálhatók például egy művelődési ház meghívói, egy szórakozóhely plakátjai, vagy egy galambtenyésztő kör alapszabálya. Gyűjtünk belső intézményi dokumentumokat is, amelyek nem levéltári, de nem is nyilvános anyagok, ezeket „szürke anyagoknak” hívja a könyvtárosi szakzsargon, ilyenek például a kerületi fejlesztési tervek, a nyomtatott közgyűlési anyagok. A fényképek is mint sokszorosítványok lettek a gyűjtőkör részei. Bekerülnek olykor kéziratok is, elsősorban olyan kéziratokat fogadunk be, amelyeket szerzőjük kiadásra szánhatott. De például Brunszvik Teréznek a 19. századi magánjellegű naplósorozata is nálunk van.

Hogyan és mikor alakult ki a gyűjtemény?

¶ Azt mondhatnám, hogy egyidős a Városi Könyvtárral, még ha formálisan csak 1914-ben jött is létre, akkor, amikor a könyvtár a Károlyi-palota melletti elhagyott iskolaépületbe költözött ideiglenesen. Ugyanis a Fővárosi Levéltár és a Fővárosi Statisztikai Hivatal könyvtárában – ebből a két gyűjteményből jött létre 1903-ban a könyvtárunk – eleve nagy számban voltak helytörténeti anyagok. Előbbi klasszikus történeti munkákat gyűjtött, a másik a város jelenét igyekezett dokumentálni. Például minden egyesület a statisztikai hivatalnak küldte be éves jelentéseit. Ezek a párlapos kiadványok nagyon veszendők, és a saját korukban keveseket érdekeltek, ma viszont elsőrangú források.

Azt gondolnánk, a rezsimváltások kevéssé határozzák meg egy könyvtári gyűjtemény sorsát, ez mifelénk persze másként alakult. Hogyan vészelte át a történelem viharait a Budapest Gyűjtemény.

¶ Nagy szerencse, hogy maga a gyűjtemény egyben maradt, de sorsa valóban erős hullámzást mutat. Miután a Városi Könyvtár néhány fiatal munkatársa involválódott a Tanácsköztársaság idején, a húszas évek legelején rettentő bizalmatlan légkör vette körül az intézményt, többen is úgy vélték, a könyvtár korábbi társadalmi érdeklődése mintegy előkészítője volt ennek a szerepvállalásnak. A helyzetnek a Budapest Gyűjtemény paradox módon mégis a nyertese lett, hiszen a könyvtár a politikailag veszélytelen várostörténet előtérbe helyezésével akart magának új arculatot teremteni. Sikerrel is járt, mert amikor az 1931-ben a mai helyére, a Wenckheim-palotába költözött a könyvtár, a legreprezentatívabb helyiséget kapta meg a Budapest Gyűjtemény, amely állandó kiállítási térrel is rendelkezett. Nagyon sok pénzt költöttek arra, hogy külföldi árveréseken megvásárolják azokat a kiadványokat, melyek akár említés szinten is beszélnek Budáról és Pestről, könyveket adtak ki, jeles tudósokat alkalmaztak.

Mennyiben változik meg ez a háború után?

¶ Az ötvenes években egy ideig úgy gondolták, hogy ez egy tömegektől elzárkózó, arisztokratikus, ezért szükségtelen gyűjtemény. Szerencsére nem sikerült megszüntetni, de kivontak harmincezer könyvet: jó részüket az ügyes könyvtárosok átmentették a törzsállományba. Az ötvenes évek közepén – nem függetlenül az általános politikai fordulattól – aztán kiküldtek egy bizottságot, amely teljesen váratlanul megállapította: ez egy fontos gyűjteményt, nem felszámolni, hanem fejleszteni kell. Értékes kordokumentum ebből az időből a könyvtár összevont évkönyve, amelynek az elején még boldogan újságolták, hogy önállóságától megfosztják és részben selejtezik a Budapest Gyűjteményt, a végén pedig azt írják, hogy újra felállították azt. A hatvanas években ismét virágkorát élte a Budapest Gyűjtemény a honismereti mozgalom révén, amelyre az egyébként gyanús hazafiasság egyfajta megszelídített formájaként tekintettek, és a Hazafias Népfront is támogatta. Közelgett Budapest születésének századik évfordulója, amit igyekeztek tudományosan megalapozni, a gyűjteményben készült el a mutatókötettel együtt hétrészes Budapest-bibliográfia. Ez a nagy vállalkozás összefüggött a főváros tudományos műhelyeiben készülő Budapest-történeti monográfiával, amely – az utolsó kötettől eltekintve – ma is kiváló szakirodalomnak tekinthető. További gigantikus bibliográfiák jöttek létre ezután is nálunk, feltártuk még az újságokban, folyóiratokban megjelent fényképeket is. Tucatnyi munkatárs dolgozott ezeken és a tonnaszámra termelődő cédulákon. Ez a tevékenység a kilencvenes évek elejére kimerült, a hagyományos feldolgozási és kiadási keretek között gyakorlatilag követhetetlenné vált a megnövekedett mennyiségű publikáció.

Ekkor lép be ön a képbe. Milyen feladatok várták a kilencvenes évek elején?

¶ Az információrobbanással együtt jött az informatikai robbanás. Elkezdtük a katalógusok, bibliográfiák digitalizálását. Volt egy rövid idő az internet megjelenésekor, amikor még nem látszott világosan, milyen széles körben lesz elérhető az új technológia, és a könyvtárak úgy gondolták, rajtuk keresztül fogják elérni az információkat a használók. Ez a „különleges tudakozói” státus végül zsákutcának bizonyult. Viszont megindult a könyvek digitalizációja, ami ma is az egyik legfontosabb feladatunk, ugyanis a nemzeti könyvkincs digitalizálása az Országos Széchényi Könyvtár feladata, a közkönyvtárakra a helytörténeti anyag feldolgozásra vár.

Hol tartanak most?

¶ A Budapest Gyűjtemény anyagából 2600 könyv már elérhető digitálisan, mintegy 400 ezer oldal terjedelemben. Fotók, plakátok, kisnyomtatványok közül további 33500 dokumentum. Az internetes oldalmegtekintések száma a milliót közelíti évente. A teljes gyűjteményhez képest ez persze nem tűnik soknak, hiszen ott 125 ezer könyv, köztük 58 ősnyomtatvány, csaknem ezer 16. századi úgynevezett antikva könyv és több mint kétezer egyéb muzeális korú kötet szerepel. Két ember a 200 ezres fotótárat, egy a plakátok, kisnyomtatványok kezelését végzi, utóbbiakból csaknem 450 ezer van.

Mennyire tudunk a digitalizált dokumentumokhoz akár az otthoni számítógépünk mellől hozzáférni?

¶ Be kell látni, a könyvtárak falai mára átszakadtak, szerintem nem azon kell dolgoznunk, hogy minél többen jöjjenek be, hanem azon, hogy – szerte a világban – minél többen jussanak hozzá az általunk őrzött dokumentumokhoz. De ennek vannak jogi akadályai is. Olyan könyveket tudunk mindenki számára hozzáférhetővé tenni, amelyeknek a szerzői jogai már lejártak. A fotók esetében sokkal bonyolultabb a jogi helyzet: itt jóval nehezebb megállapítani a szerzőséget, így számos ismeretlen, többnyire amatőr fotós által készült kép esetében igen körülményes meghatározni a betartandó védelmi időt. Minden évben áttekintjük a gyűjteményt, és bővítjük az adatbázist az időközben publikálhatóvá vált felvételekkel. A fotók esetében a leírás, a meghatározás nagyon bonyolult és hosszadalmas könyvtárosi munkát vesz igénybe, így – ellentétben a könyvekkel – nem tudjuk tömegesen feltenni őket. Először is a saját honlapunkra és adatbázisainkra kerültek ki az anyagok, de rájöttünk, nem igazán hatékony ez a módszer, ezért igyekszünk minél több közös, integrált adatbázis felületre is feltenni, a legtöbben a Hungaricana oldalán keresik őket.

Mennyire tudják bevonni a civileket a munkába?

¶ A saját rendszerünkben és a Hungaricanán van olyan lehetőség, hogy pontosításokat tehetnek a használók, ezeket figyeljük, ellenőrizzük, és kijavítjuk a hibát, ha kell. Odáig még nem merészkedünk, hogy kidobjuk a „placcra” a képeket, és felkérjük a közönséget, segítsenek megfejteni azokat. De nem lehetetlen, hogy ide is eljutunk.

Mi a következő lépés?

¶ Az, hogy a különböző helyekről származó digitalizált anyagok és adatok összekapcsolódjanak, és szemléletes, szórakoztató formában tegyük azokat közzé. Ilyen a Budapest Főváros Levéltára által kezdeményezett Budapest Időgép. Itt az utca-,
ház- és a helyrajzi számok alapján vagy csak a térképet böngészve rá lehet keresni az egyes házakra, és ott azután együtt jelennek meg a gyűjteményeinkben őrzött levéltári iratok, építési tervek és fényképek, a névjegyzékekből az egykor lakók, tulajdonosok nevei, az ott működő cégek, üzletek, éttermek. Később akár több múzeum adatbázisa is összeköthető lesz így.

Hasonló volna, mint a szintén önök által felkarolt Topotéka?

¶ A Topotéka a civil Fortepan és a közgyűjtemény típusú digitális gyűjtemények között áll. Nem lehet szabadon feltölteni rá az adatokat, mindenhol van egy helyi önkéntes adminisztrátor, aki megkeresi a lakosokat, hogy tegyék digitálisan közkinccsé saját emlékeiket, és ő elvégzi a rendszerezést. A Topo­téka egy osztrák kezdeményezés, amelyet elsősorban falvak számára találtak ki, de nálunk inkább városok vannak a programban, például Székesfehérvár, Budapesten pedig néhány kerület, mi működtetjük a Józsefvárosi és a Budafoki Topotékát. Először a saját dokumentumainkat töltöttük fel, de ez csak a beindításhoz kellett, hiszen azok máshol már megtalálhatók. A jozsefvaros.topoteka.hu oldalon működő platformokat mára átvették a civilek. Mi adjuk a szakmai hátteret, az osztrák partner a felületet, a civilek a tartalmat. Annyiban eltér a hagyományos közgyűjteményi metódustól, hogy nem tartjuk meg a dokumentumokat, csak a digitális verziókat használjuk, amelyek térképre téve kereshetők. Így került fel most egy józsefvárosi rendőrkapitánynak az ostromról írt naplója, amely napi szinten rögzítette, mi történt annak a háznak a környékén, ahol lakott. De van olyan fotógyűjtemény is itt, amely a lebontott józsefvárosi házakat dokumentálja. Az önkéntesek elképesztően lelkesek, munkabírásuk óriási, ami becsatornázva a közgyűjteményi struktúrába csodákra képes.

Azért az ön lelkesedése sem lebecsülendő. Hogyan került épp a Budapest Gyűjteménybe?

¶ Magyar–történelem szakon végeztem az ELTE-n, és bevallom, a nyomasztó légkörű nyolcvanas években fogalmam sem volt, mihez kezdjek. Az eszembe se jutott, hogy könyvtáros legyek, viszont imádtam csavarogni a városban, fényképezni, gyűjtöttem is a régi fotókat. Ez egybeesett azzal a rövid idővel, amikor a muzeológia elkezdett érdeklődni a fotográfiák iránt, részt vettem egy ilyen táborban, ahol megismertem Kincses Károlyt, és amikor a Szabó Ervin Könyvtár fotótárába hívtak, logikus volt, hogy elfogadjam a felkérést.

Hogyan lett a Budapest Gyűjtemény vezetője?

¶ Nagyon jól éreztem magam a fotótárban, de „rám parancsoltak” a kilencvenes évek elején, hogy legyek vezető, ekkor végeztem csak el a könyvtár szakot, ahol kiváló tanáraim voltak, például Ungváry Rudolf. Ekkor zajlott a könyvtár felújítása és bővítése, pezsgő időszak volt. Az osztályvezetői szinten érzem jól magam, itt még találkozik az ember olvasóval, könyvekkel, de a fejlesztésekre, döntésekre is rálátása van.

Ön is gyűjtő?

¶ Valaha én is gyűjtöttem fotókat, de az érzés, hogy a digitális térben minden elérhetővé vált, még ha ez csak egy illúzió is, leépíti a birtoklás szenvedélyét.

Nem sajnálja, hogy nem jutott ideje tudományos munkára?

¶ Számos bibliográfia, kiállítás, kötet összeállításában vettem részt szerkesztőként. Képszerkesztőként dolgoztam hosszasabban a Medvetánc, a Rubicon, most pedig a Budapest folyóiratnál, hébe-hóba publikálok cikkeket. Könyvtárosként mégis elsősorban a tudományos munka segítését és az érdeklődők kíváncsiságának kielégítését tartom a legfőbb feladatomnak.

 

 

     SÁNDOR TIBOR könyvtáros, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Budapest Gyűjteménye osztályvezetője. Diplomáit az ELTE BTK magyar nyelv és irodalom–történelem szakán, majd a debreceni KLTE TTK informatikus könyvtáros képzésén szerezte. 1986 óta a Budapest Gyűjtemény munkatársa, előbb fotótárosként, 1992 óta pedig annak vezetőjeként dolgozik. Irányításával vagy szerkesztésében bibliográfiai, ikonográfiai, forrás- és hasonmás kiadványok, valamint tanulmánykötetek jelentek meg ki. Jelenleg könyvek, plakátok és kisnyomtatványok digitalizálását és publikálását szervezi különféle magyar és nemzetközi platformokon (hungarican.hu, mandadb.hu, europeana.eu). Önkéntesek bevonásával városrész-történeti webarchívumot működtet (jozsefvaros.topoteka.hu). A Budapest című havilap egyik szerkesztője. Várostörténeti, fotótörténeti és könyvtárszakmai cikkeket publikált, könyvtári képzéseket tart. Elnökségi tagja a Magyar Könyvtárosok Egyesülete Helyismereti Szervezetének. Alapító tagja
a Magyar Fotótörténeti Társaságnak.