A KORONAVÍRUS TERJEDÉSE A MÚZEUMI GYŰJTEMÉNYEKBEN

Nem túlzás azt állítani, hogy a muzeológia történetére a koronavírus épp olyan radikális hatással volt, mint a globalizált világ bármely szeletére. Ahogy közel hasonlóan reagáltak a kormányok, az egészségügy, a fogyasztói kultúra a pandémiára, a múzeumok a különböző online programok mellett szinte minden országban hirdettek olyan gyors reagálású gyűjtőkampányt, amely a pandémia mindennapi életre gyakorolt hatását dokumentálja. Így talán elsőként jött létre olyan globálisan is értelmezhető, online elérhető és később akár összekapcsolható gyűjtemény, amelyet a világ különböző pontjain, különböző háttérrel, küldetéssel rendelkező mú­zeumok ugyanarra a jelenségre reflektálva hoztak létre.

A Móra Ferenc Múzeum gyűjtése

¶ A múzeumok online tereiben a bővülő tartalmakra egyre érzékenyebb közönséget is aktivitásra ösztönözték ezek a felhívások. A magyar internetes felhasználóknak a múzeumi tartalmakkal kapcsolatos tapasztalatát kutató kérdőívünk¹ 1001 válaszadója közül 13,2 százalék reagált a hazai múzeumok gyűjtőkampányaira:
a kérdésre válaszoló 957 fő közül 127-en osztottak meg járvánnyal kapcsolatos képet, szöveget a múzeumok internetes oldalain, és küldtek be digitális vagy
fizikai anyagot. A válaszadók pozitívan reagáltak a Magyar Nemzeti, a Szépművészeti, a Néprajzi, a Szabadtéri Néprajzi, a Kiscelli, a Göcseji, Semmelweis Orvostörténeti, a Magyar Zsidó Múzeum felhívásaira, de kapott anyagot (bármi legyen is az) a Kanizsai Dorottya, a Balatoni, a jászberényi Hamza, a Ferenczy, a Petőfi Irodalmi, az Aquincumi, az Iparművészeti, a Damjanich János, a Semsey Andor,
a Türr István, a Wosinsky Mór, a Finta, a Janus Panno­nius Múzeum mellett a Kallós Zoltán Gyűjtemény, a kiskőrösi Petőfi Szülőház és Emlékmúzeum, a Magyar Nyelv Múzeuma, a kállósemjéni Kállay-kúria és a Magyar Nemzeti Galéria. Volt, aki külföldi intézmények felkéréseire is reagált, így egy válaszadó a Getty Múzeumot és egy a Parco Archeologico di Ostiát is beírta válaszként. Ez az arány, sokféleség, valamint földrajzi kiterjedtség a korábbi évek tapasztalatai alapján még 2020 elején is elképzelhetetlen lett volna,² éppúgy, mint a fővárosi és vidéki projekteket egyaránt övező, a média minden szegmenséből érkező médiafigyelem.

¶ A Covid–19-világjárvány idején ráadásul olyan intézmények, intézménytípusok is éltek ösztönösen vagy tudatosan a gyors reagálású gyűjtés módszereivel, amelyek korábbi tevékenységétől mindez távol állt, nem merült fel eddig, ezáltal
új szempontokkal, kritikai észrevételekkel gazdagodott ez a fajta gyakorlat.

A Szabadtéri Néprajzi Múzeum virtuális kiállítást készített a Mutasd a maszkod! kampányra beküldött képekből

¶ A 2020-as év tapasztalatait egybevetve a Covid–19-világjárványhoz kapcsolódó gyűjtőkampányok kurátorainak a következő kérdésekre kellett a projekt tervezésekor és megvalósításakor választ adniuk:

– Közösségi kampányt indítanak, aminek elsődleges célja a kommunikáció
és a látogatók online elkötelezettségének megőrzése a kényszerű bezárás során, vagy dokumentálni kívánják a járvány társadalomra gyakorolt hatását? Alkalmas-e ez a fajta módszer kutatásra?

– Hogyan fogalmazzák meg a gyűjtéssel kapcsolatos felhívásokat úgy, hogy az
illeszkedjen az intézmény stratégiájába, és olyan tárgyak és történetek érkezzenek, amelyek beilleszthetők legyenek a meglévő gyűjteményi struktúrába.

– Az online térben megvalósítandó kampány túl tud-e lépni a kurátori, intézményi kapcsolati hálón, tükrözni fogja-e a kulturális diverzitást vagy azt a sokféleséget, ahogy a társadalom különböző rétegei reagáltak a járvány hatásaira.

A Szabadtéri Néprajzi Múzeum Mutasd a maszkod! kampánya során a múzeum gyűjteményébe érkezett maszkok Fotó: Deim Péter

– A kurátorok hogyan tudnak szembenézni, megküzdeni a tárgyakhoz kapcsolódó traumákkal, saját esetleges járvánnyal kapcsolatos fájdalmaikkal. Miként segít ebben nekik az intézmény?

– Hogyan képesek a közgyűjtemények a digitálisan beérkező tárgylenyomatok nyilvántartására és megőrzésre? Van-e konszenzus arról, hogy ezek az anyagok egyáltalán bekerüljenek-e a gyűjteménybe, engedi-e a jogszabályi környezet, hogy egy intézménynek virtuális gyűjteménye legyen.

– Hogyan különböztetik meg a digitalizált gyűjteményi tárgyakat és az eleve digitálisan beérkező tárgylenyomatokat?

– Mikor és milyen módon lehet a digitális ígéreteket fizikai tárgyakra váltani?

– Ha fizikai tárgyak érkeznek, miként fertőtlenítik őket?

– Mit kezdenek az alapvetően véletlenszerűen bekerülő anyagokkal? Hogyan szelektálnak? Ki szelektáljon: a jelen vagy a jövő muzeológusa?

A Szabadtéri Néprajzi Múzeum Mutasd a maszkod! kampánya során a múzeum gyűjteményébe érkezett maszkok Fotó: Deim Péter

– Milyen módon tartják a kapcsolatot az adományozókkal, hogyan jeleznek vissza, hogyan és mikor mutatják meg az összegyűlt anyagot? A részvételen és az együttműködésen alapuló projektek egyik fontos eleme a személyesség, a személyes találkozás, a párbeszéd. A virtuális kapcsolatok esetében hogyan tudják mindezt ellensúlyozni?

– Hogyan valósul meg a tudáskörforgás? Miként és hogyan mutatják meg a gyűjtőkampány eredményeit a közösségeiknek?

– Az esetleges virtuális vagy offline kiállításokban hogyan kapcsolják össze a digitális és analóg tárgyakat?

– A beérkező tárgyak, a hozzájuk kapcsolódó történetek gyakran személyes, intim információkat hordoznak. Hogyan oldják meg, hogy az elbeszélők, adományozók személyiségi jogai ne sérüljenek és minél több anyag nyilvánosságra ke­rüljön.

Farkas Ágnes és László fényképe és szövege a Néprajzi Múzeum #karanténrágyak kampányán a megváltozott napi rutinról mesél

¶ A 2021 januárjában megvalósult kutatás során azokat a hazai múzeumokat kerestük meg, amelyek a Covid–19-világjárványhoz kapcsolódó gyűjtőkampányt hirdettek. A ZOOM rendszerén keresztül készített interjúk célja az volt, hogy az előbbiekben megfogalmazott kérdésekre adott válaszokat a magyar gyakorlat perspektívájából összegezzük. A tapasztalatokat a Szabadtéri Néprajzi Múzeum részéről Sári Zsolt főigazgató-helyettes, projektkurátor, a Néprajzi Múzeumból Bakos Áron, Foster Hannah Daisy, Hajdu Ágnes Mária, Szelják György muzeológusok, a BTM-Kiscelli Múzeumból Perényi Roland főosztályvezető, a Móra Ferenc Múzeumból Hegedűs Anita sajtóreferens, a Soproni Múzeumból Tóth Imre múzeumigazgató, a Semmelweis Orvostörténeti Múzeumból Renner Zsuzsanna múzeumigazgató, Gréczi Emőke sajtó és közönségkapcsolati munkatárs, Nagy Anita, Scheffer Krisztina, Horányi Ildikó, Szabó Katalin, Vámos Gabriella mu­zeológusok osztották meg a YouToube-on is elérhető interjúk során. Kérdé­seinkre írásban reagált a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeumból Uhl Gabriella kiállítási osztályvezető, a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltárból Toronyi Zsuzsanna igazgató, a zalaegerszegi Göcseji Múzeumból Szényi Krisztina kommunikációs munkatárs.

A Budapest-Belvárosi Nagyboldogasszony Főplébánia-templom karanténtárgya a Néprajzi Múzeum gyűjtőkampányában az online közvetített egyházi liturgiákat dokumentálja

Egy tárgy, több értelmezés: Mutasd a maszkod! a Skanzenben

¶ A Szabadtéri Néprajzi Múzeum Mutasd a maszkod! felhívása alig három héttel a karantén elrendelése után, 2020. április 8-án jelent meg a Skanzen weboldalán.³ A felhívás egyetlen tárgy, a szájmaszk és a hozzá kapcsolódó történetek gyűjtését tűzte ki célul, a következő kérdéseket kiemelve: Kik és hol varrnak maszkot? Saját maguknak, a családtagoknak, a szélesebb közösség tagjainak készítik? Milyen maszkok készülnek? Milyen anyagot használnak? Mi a maszk története? A múzeum munkatársai az egyetlen emblematikus tárgy mentén kibomló történeteket és fotókat a maszk@skanzen.hu e-mail címre várják a kampány meghirdetése óta folyamatosan, és egy külön weboldalon publikálják a feldolgozás ütemében.⁴ A múzeum elsődleges célja az volt, hogy dokumentálja azt az eddig soha nem tapasztalt helyzetet, életmódváltozást, amelyet a vírus okozta veszélyhelyzet, bezárások, előírások teremtettek, valamint aktív kapcsolatot tartson fel látogatóival. Mivel a múzeum munkatársai a nemzetközi példákat vizsgálva biztosak voltak abban, hogy több intézmény is gyűjteni fog, törekedtek arra, hogy jól definiált irányba vigyék el a kampányt, illetve határozottan elkülönítsék a közösségi akciót azoktól a kurátori gyűjtésektől és kutatásoktól, amelyek széles körben értelmezik a világjárvány okozta változásokat a mindennapi életben.
Az intézmény kurátorai ugyanis a meglévő stratégiának megfelelően tudatosan és módszeresen gyűjtik a koronavírus okozta életmódváltozás tárgyi lenyomatait, a kézfertőtlenítős flakonoktól a karantént elrendelő táblákig, a hazaérkezés után a reptéren kitöltött adatlapig minden olyan tárgyat, amelyek a mindennapok változásához kötődnek. Ettől eltérő módon, a korábbi közösségi vagy krízishelyzetre reagáló gyűjtőkampányok⁵ tapasztalatának birtokában zajlik a Mutasd a maszkod! kampány, amely a világjárvány szimbolikus védekezési eszközének készítésére és használatára fókuszál. A Skanzen olyan történeteket és tárgyakat, fotókat vár és kap még 2021-ben is, amelyek a maszkot mint tárgyat választhatóan értelmezik alkotásként vagy funkcionális eszközként, s amely mentén megjelenik a közösségi szolidaritás, az egészségvédelem, az önkifejezés vagy a humor. A Szabadtéri Néprajzi Múzeum kampánya úgynevezett társadalmi tárgyként⁶ interpretálja a maszkot, amely képes különböző csoportok és személyek közös fókuszpontjaként működni. A Skanzen nemcsak egy fontos tárgyat választott ki, amiről mindenkinek lehet mondandója, és amely mentén lehetőség nyílik ötvözni a muzeológiai folyamatokat, a részvételiséget az együttműködést, egy krízishelyzet dokumentálását és az intézményi kommunikációt, hanem olyan szimbólumot, amely társadalmilag hálózatba illeszkedő tapasztalatok motorjává válhat olyan tartalmakat közvetítve, melyek a közbeszédet szervezik⁷ az intézmény online (és remélhetőleg később offline) tereiben.

¶ Bár a múzeumnak az első világháborús és az Észak-magyarországi falu tájegység kapcsán volt már olyan akciója, amely digitális képek, szövegek gyűjtésével foglalkozott, alapvetően ez az első olyan közösségi kampányuk, amely kifejezetten az online térben digitális anyagok gyűjtését tűzte ki célul. A felhívásban elektronikus anyagot kértek, de nem zárták ki a fizikai tárgyakat sem. 2020 végéig nagyjából kétszáz történet érkezett képekkel, amelyek negyede került fel az év végéig a múzeum honlapján megtalálható virtuális kiállítás⁸ felületére, és amiket a Skanzen a közösségi média felületein (Facebook, Instagram) is folyamatosan megosztott, valamint újabb párbeszédeket generálva folyamatosan közvetítette ezeket az anyagokat a média felé. Az elektronikus küldeményekkel párhuzamosan fizikai tárgyak is érkeztek a múzeumba, különösen egy-egy jelentősebb médiaszereplés után. 2020-ban hozzávetőleg hetven tárgyat küldtek be a felhívásra, és sokan jelezték, hogy a járvány után offline is a múzeumnak adják a maszkjukat.

Védekezés a járvány ellen. A Móra Ferenc Múzeum gyűjtése

Szubjektív #karanténtárgyak a Néprajzi Múzeumban

¶ Míg a Szabadtéri Néprajzi Múzeum online közösségi gyűjtőkampánya arra irányult, hogy egyetlen tárgy mentén hosszabb időn keresztül dokumentálja
a pandémia hatását, addig a költözés miatt több éve zárva tartó Néprajzi Mú­zeum egészen más jellegű kampányt indított. A #karanténtárgyak gyűjtőkampányukban úgy kívánták dokumentálni a koronavírus miatt megváltozott hétköznapokat a tárgyi világon keresztül, hogy szándékosan nem határozták meg, milyen tárgyakat várnak az önkéntes résztvevőktől. A múzeum szubjektivitásra biztatta az együttműködő partnereit: elkötelezte magát ebben a részvételi projektben a személyes beszédmód, a szubjektív szerkesztés-, látás- és gondolkodásmód megjelenítése mellett,⁹ azaz egy téma felvetésén és az infrastrukturális háttér megteremtésén kívül teljes egészében a közönségére bízta, miként asszociál a karanténtárgy kifejezésre, hogyan jeleníti meg a kiválasztott tárgy mentén megfogalmazott gondolatait, érzéseit. Így a projektért felelős muzeológusteam a felhívásban tágra nyitotta a lehetőségeket; karanténtárgy lehetett bármi, ami otthon tart, ami korlátoz, ami szabaddá tesz, ami hiányzik, ami védelmez, ami veszélyt jelent, ami kifejezi a karanténnal kapcsolatos érzéseket, gondolatokat, ami nem egészen tárgy, a karantén miatt mégis valaki életének részesévé vált, ha valaki úgy gondolta, bekerülhet a gyűjteménybe. A kurátorok azt kérték, ha valaki megtalálta saját karanténtárgyát, fényképezze le, mesélje el a saját maga által választott eszközzel és formában a hozzá kapcsolódó történetet, majd küldje el egy ebből a célból létrehozott e-mail címre. Ezzel párhuzamosan a Néprajzi Múzeum csapata egy gyorsan gyarapodó Facebook-csoportot is létrehozott (2021. január 24-én 670 tag), ahol népszerűsítette a kampányt, és ahol megosztották a beérkezett tárgyakat és történeteket, folyamatosan motiválva
a csoport tagjait új tárgyak és történetek beküldésére, és jelezve a kampány határidejének végét. Azaz a közösségi média számukra nem a gyűjtés, hanem beérkezett tárgyak megosztásának, a párbeszédnek a tere volt, ahol mindig rövid felvezető, értelmező szöveg kíséretében töltötték fel az új karanténtárgyakat,
és számítottak a csoporttagok aktivitására.

A Móra Ferenc Múzeum gyűjtése

¶ A gyors reagálású online gyűjtőkampány nem volt előzmény nélküli a mú­zeum számára. Az évek óta zárva tartó intézményben már korábban meg kellett fogalmazniuk, miként lehet egy költöző múzeum nyilvános, miként maradhat benne a köztudatban, milyen módon jelezheti, hogy kutat és van véleménye
a világ dolgairól. Másrészről, ahogy az előzőekben jeleztük, az intézmény több mint egy évtizede foglalkozik jelenkutatással, részvételi projektekkel, hirdetett már tematikus, illetve gyors reagálású gyűjtőkampányt az online¹⁰ és az offline térben egyaránt, van gyakorlata a digitálisan beérkező anyagok archiválásában.

¶ A mostani kampányban, mivel a járvány miatt több okból sem tudtak fizikai tárgyakat gyűjteni, egy digitális archívum létrehozására törekedtek. A #karanténtárgy hashtaggel fizikailag különböző helyen lévő tárgyakat kapcsoltak össze
a közösségi médiában.

¶ A Néprajzi Múzeum stábja egyetlen szempontból volt szigorú: pontosan meghatározta a kampány végét, csak a 2020. május 24-ig beküldött tárgyak kerülhettek be a digitális gyűjteménybe. A rendelkezésre álló időszakban kicsit több mint kétszáz, meglehetősen különböző megközelítésű karanténtárgy érkezett. A szubjektív reflexiókat váró kampányból így a beküldött tárgyfotók és történetek révén az is kirajzolódott, miként változott meg az emberek élete, és az is, hogy mit gondolnak a Néprajzi Múzeumról, valamint gyűjteményeinek jellegéről. A beküldők többsége nem érzett késztetést arra, hogy fenséges, exkluzív tárggyal gyarapítsa a múzeum gyűjteményét, és csak kisebb arányban kívánták alkotásaikat egy múzeumi gyűjteményben elhelyezve pozicionálni magukat, inkább bepillantást engedtek abba, miként változott meg például a kertészkedéshez, a főzéshez vagy a sportoláshoz való viszonyuk a karantén időszakában. A projekt kurátorai csak egyvalamibe nem tudták bevonni a résztvevőket: arra a felkérésre, hogy kategorizálják a felhívásban megadott szempontok szerint
a karanténtárgyakat, a többség nem reagált. Azaz csak részben tudott megvalósulni a közös munkán, a tudásmegosztáson, a tudáscserén, az eltérő tudások egymás mellé helyezésén alapuló élő archívum fogalmához kapcsolódó akció, a résztvevők nehézkesnek találták a kategóriákat, sokszor úgy érezték, a történetük több, és esetleg egyikbe sem illik.¹¹

¶ Ami viszont más eredményt hozott: annak ellenére is, hogy a múzeum ebben
a projektben kifejezetten digitális anyagok gyűjtése mellett kötelezte el magát, a kampánynak köszönhetően a látóterükbe került néhány olyan tárgy, amelyről úgy gondolták, érdemes a múzeum gyűjteményében elhelyezni fizikai valójában is, hiszen más szempontból – tárgyéletrajz, gyűjteményi előzmény, készülő kiállításban való felhasználhatóság – is fontos számukra. Ebben az esetben azonban már kibővült a kutatás, a tárgyak adományozóival interjú készült, hogy szélesebb kontextusba ágyazva foglalják el helyüket az új szerzemények a gyűjteményi struktúrában.

Gyűjteményhez rendelt módszer: a szegedi Móra Ferenc Múzeum

¶ A szegedi Móra Ferenc Múzeum az első igazi karanténos hullám alatt, 2020. április közepén hirdette meg A koronavírus személyes történetei gyűjtőkampányát Szolnoki Zoltán történész-muzeológus vezetésével, hogy az intézmény oral history gyűjteményében archiválják azokat a hanganyagokat, amelyek a világjárvány és a hozzá kapcsolódó karantén személyes történeteit őrzik. Igaz,
a gyűjtemény elsősorban élettörténeteket, életutakat tartalmaz, a múzeum kommunikációs és történész munkatársai azonban fontosnak tartották, hogy a szegedi és a Csongrád megyei tapasztalatokat rögzítsék ezeken a felületen. A múzeum különböző hírcsatornáin, a helyi és az országos médiában meghirdetett kampányra egy speciális e-mail címen jelezhették az érdeklődők, amennyiben a koronavírus kapcsán szerettek volna mindennapjaikról mesélni. Mivel a karanténhelyzet miatt a történész-muzeológus nem találkozhatott a jelentkezőkkel, Skype-on keresztül készültek el az interjúk. A projekt még 2021-ben is tart, de 2020 végéig már ötven-hatvan között volt azoknak a száma, akik érdeklődtek, és közülük az év végig csaknem harmincan adtak interjút. Mivel a Móra Ferenc Múzeum meglévő kutatói és gyűjteményezési praxisába építi be a tematikus gyűjtőkampányt, a rövidebb interjúhossz ellenére ragaszkodnak az ilyenkor megszokott adatok felvételéhez, így pontos információik vannak adatközlőikről. Legtöbben – nők és férfiak kiegyensúlyozott arányban – a negyvenes, ötvenes korosztályból jelentkeztek, a legfiatalabb adatközlő 25, a legidősebb
65 év körüli volt, meglepő módon nemcsak Szegedről és környékéről, hanem Kecskemétről, sőt Aradról is adtak interjút, ez utóbbi egyébként Norvégiában élő személy volt. A beszélgetések során elmondták, hogy az első karantén sokkhatásként érte őket, az első két hét volt a legnehezebb, amikor át kellett rendezniük az életüket, meg kellett oldaniuk az idős rokonok ellátását, a gyerekek felvigyázását, tanárként bele kellett tanulniuk az online oktatásba, napirendet kellett kialakítaniuk, újra kellett tervezniük a családi ünnepeket. Volt, aki arról mesélt, hogy csak az utolsó pillanatban tudott sort keríteni az esküvőjére, más csak képen láthatta az újszülött unokáját, a következő a Szegeden is tapasztalható újfajta önkénteshullámról, a maszkvarrásról számolt be. A történetek elbeszélői, a kampány iránt érdeklődők nemcsak az oral history gyűjteményt gazdagították, hanem verseket, memoárokat, naplókat is adományoztak a múzeumnak. Az így beérkezett 24 dolog mellett más olyan tárgyak is bekerültek
a gyűjteménybe, amelyek Szeged történetének koronavírussal fémjelzett időszakát reprezentálják, legyen szó Corona-sörösüvegről, negatív tesztről, piros karantén matricáról.

Járványlenyomatok a városi térben: Kiscelli Múzeum

¶ A lokális tapasztalat, a járvány egy adott területen élők életére gyakorolt hatásának dokumentálása számos városi múzeumban elkezdődött, nem sokkal a járvány első hullámának kirobbanása után. A Budapesti Történeti Múzeum részeként működő Kiscelli Múzeum a Wien Museum gyűjtőprojektjét¹² tekintette mintának, amikor Karantén 2020 – Felhívás! címen feltették a kérdést: „Milyen tudás marad meg a jövő generációi számára arról, hogy mit jelentett Budapest lakói számára a koronavírus okozta válság?” A múzeum arra kérte közönségét, hogy küldjenek fényképet – lehetőleg a hozzá tartozó leírással, történettel együtt – azokról a dolgokról, amelyek a vírus miatt megváltozott hétköznapjai­kat, munkájukat vagy privát életüket jellemzik, hogy hitelesen dokumentálhassák ezt a történelmi pillanatot, különleges helyzetet. A kampányhoz ők is saját e-mail címet rendeltek, ahol első körben digitális anyagot gyűjtöttek be, lehetőleg a hozzájuk kapcsolódó történettel, az archiváláshoz szükséges adatokkal. Emellett a különböző gyűjtemények gazdái nyitott szemmel jártak a városban, és igyekeztek fizikai tárgyakat begyűjteni, feljegyezni azokat a használatban lévő dolgokat, amelyeket később szívesen látnának a gyűjteményükben. Ez nem új gyakorlat a múzeumban, hiszen évek óta figyelik a fővárosban zajló épületbontásokat, beruházásokat, hogy a pillanatok alatt eltűnő értékeket megmentsék a múzeum gyűjteményei számára. Így viszonyultak a koronavírus dokumentálásához is: a gyorsan változó jelen törékeny lenyomatait archiválták. Praxisukban az interneten, illetve a kommunikációs csatornáikon népszerűsített közösségi kampány és a gyűjteményvezető muzeológusok által vezetett gyűjtőmunka kiegészítette egymást. A véletlenszerűen bejövő digitális anyagok, fizikaitárgy-ígéretek mellett a muzeológusok a gyűjteményeik ismeretében kutattak fel tárgyakat. Az összetett akciónak köszönhetően a közönség részéről hozzávetőleg száz digitális fotó és körülbelül száz fizikai tárgy került be a gyűjteménybe: elsősorban maszkok, szóróanyagok, felhívások, dokumentumok. Célzott gyűjtés eredménye volt, amikor Szatmári Judit divattörténész, a még fennálló Ragyogj! Divat és csillogás című kiállítás kurátora megkereste a kiállított öltözékek tervezőit, hogy készítsenek hozzájuk illő maszkokat, a kollekció újabb darabjaként. Ezek a tárgyak az első hullám után, a nyári időszakban újra megnyitott kiállításba ki is kerültek. A munka nem zárult le, a múzeum úgy gondolja, hogy a gyors reagálású gyűjtés ideje akkor jön el, ha véget ér a járvány, és a fölöslegessé vált tárgyakat, molinókat nyugodt szívvel behozhatják a múzeumba.

Minden lehet történelem? Soproni Múzeum, Göcseji Múzeum

¶ A Kiscelli és a Móra Ferenc Múzeumhoz hasonlóan a helyi lakosságot szólította meg a zalaegerszegi Göcseji Múzeum és a Soproni Múzeum is felhívásával. A helyi médián és a saját csatornáikon keresztül meghirdetett gyűjtések a megszokott kérésekkel fordultak közösségeikhez. Zalaegerszegen arra kérték
a résztvevőket, hogy fotózzák le és küldjék be egy megadott e-mail címre néhány adattal azokat a jelenségeket, amelyek az eddigiekhez képest szokatlanok, valamint vigyék be a járványhoz kapcsolódó tárgyaikat a múzeum portájára,¹³ miközben a múzeum dolgozói is igyekeztek dokumentálni a járvány hatását, többek között internetes mémek gyűjtésével. A Soproni Múzeum mindemellett arra is felhasználta a kampányt, hogy ráébressze az embereket: mindennek van történeti értéke, mindennek van dokumentatív ereje, később a legbanálisabb tárgy is forrássá válhat. A gyűjtőkampány remek apropó volt, hogy a múzeum igazgatója a médiában többször is beszélhessen egy városi múzeum gyűjteményének összetettségéről, a muzeológusok gyűjtőmunkájáról. Továbbá azt is elmondhatta, hogy a koronavírus mellett az intézmény számára minden érdekes lehet, ami egy korszakra, témára jellemző, és ebből miként választja ki egy szakember a megőrzésre ítélt különleges darabokat.¹⁴ A kampány az edukációs célok mellett abban is szerepet játszott, hogy a város közösségeinek kapcsolata erősödjön a múzeummal.

A Kiscelli Múzeum Ragyogj! Divat és csillogás című kiállítását a járvány első hullámát követő újranyitáskor divattervezők maszkjaival egészítették ki Fotó: Fáryné Szalatnyay Judit

Közösségi lenyomat: Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár

¶ Egészen másként merült fel a múzeum és a hozzá szervesen kapcsolódó közösség kapcsolata a Zsidó Múzeumban. Az intézmény alapítása (1909) óta gyűjti a zsidó élet tárgyi emlékeit és dokumentumait, így az is fontos volt munkatársai számára, hogy a mostani járvány közösségeikre gyakorolt hatásainak emlékeit is megőrizze. 2020-ban olyan karanténtárgyakat, online szédereket, közös imádkozások rögzített és megőrzött felvételeit, naplókat és más tárgyakat vártak felhívásukban, amik a jövő generációk számára hitelesen felidézhetővé teszik ezt a korszakot. A szakemberek mindemellett úgy látták, hogy a járvány első hulláma egy globális, nagy társadalmi szolidaritást kiváltó esemény volt, amely kapcsán a múzeum gyűjteményi profiljába értelemszerűen a zsidó élettapasztalattal, rituálékkal, oktatással stb. kapcsolatos részletek tartoznak, azaz nem minden. A múzeum igazgatója, Toronyi Zsuzsanna számára az is kérdés volt, hogy egyáltalán a hétköznapi tárgyakat a gyűjtőkörükbe utalja-e használójának etnikai-felekezeti hovatartozása, ezért például a karantén-hétköznapok tárgyainak gyűjtését nem tartották feladatuknak. Hasonlóan dilemmát jelentett, hogy mit érdemes archiválniuk a közösségi médiában és az online térben zajló események közül, a közösségi imádkozások, tanítások, tanulások esetén mi lehet érdekes a jövő számára. Más szempontok érvényesültek az intézmény levéltárában, ahol elvileg őrizniük kell a közösség vezetőségének a járványhelyzettel kapcsolatos hivatalos dokumentumait is a levéltári megőrzés gyakorlata szerint, de ez nem igényelt külön kampányt. A felhívásukban, mivel az első hullám alatt elvileg minden az online térben zajlott, a többi múzeumhoz hasonlóan „digital born” elemekre számítottak. Végül egyetlen tárgycsoport érkezett (nem a felhívásra, hanem célzott muzeológusi felkérésre): egy elhalasztott és a nyári enyhítés idején megtartott bar micvóhoz készített hagyományosnak mondható alkalmi kipa és alkalmi maszk, amely már be is került a vallási öltözékek gyűjteményébe és a múzeum digitális adatbázisába, méghozzá olyan leltári számon, amely a járványra utal: 2020.19.

Virtuális közösségépítés: Magyar Nemzeti Múzeum

¶ Ahogy már több intézmény esetében felmerült, a gyors reagálású gyűjtőkampányok egyik legfontosabb eleme a közösségépítés, a közösségi összetartozás erősítése. A világjárvány következtében kialakult karanténhelyzetben, amikor
a társadalmi kapcsolatok jelentős része az online térben zajlott, rendkívüli jelentőségre tehetett szert ez a cél. Ezt történt a Magyar Nemzeti Múzeum Muti az otthoni munkahelyed! My Home Office Challenge! Facebook-csoportjában¹⁵ is, amelyhez elindítását követően több ezren kapcsolódtak, hogy a tagok a 2020. április 21-én startolt és június 15-én lezárt kampány után is aktívan kommunikáljanak egymással. Azaz miután a kampány időszakában a 2833 tag 1880 képet töltött fel, 1209 bejegyzést, 3523 hozzászólást tett, és 66155 reakciót váltott ki,¹⁶ a későbbiekben – például a karácsonyi készülődéshez kapcsolódóan – is töltekeztek
az online együtt töltött karanténidők élményeiből. A Simonovics Ildikó kurátor kezdeményezésére indított csoport célja ugyanakkor az volt, hogy széles körben dokumentálja az otthoni munkavégzés körülményeit, azzal a nem titkolt elképzeléssel, hogy a járvány végén kiállítást rendezzen az összegyűlt fényképanyagból és a hozzá kapcsolódó leírásokból. Bár egy ilyen online közösségi gyűjtőkampány nem adhat reprezentatív képet a home office-ba szorult magyar lakosság életkörülményeiről, meglehetősen színes képet nyújt, főleg a budapesti,
városi értelmiség (elsősorban a korábban is otthon dolgozó művészek) lakáskultúrájáról, az otthonról oktatásról, az otthontanulásról és általában az otthonról online végezhető munkatípusokról. A leírások, a beszélgetések pedig megőriztek valamit a koronavírus első hullámának hangulatából. Annak ellenére, hogy a kurátor valamennyi anyagot archiválta,¹⁷ a kampány alatt összegyűlt képek nem kerültek be a Nemzeti Múzeum adatbázisába, hanem speciális virtuális gyűjteményként, sőt akár rendhagyó kiállításként áll nyitva a csoport tagjai számára egyfajta aktív – múzeumon kívüli – archívumként.

A Kiscelli Múzeum Ragyogj! Divat és csillogás című kiállítását a járvány első hullámát követő újranyitáskor divattervezők maszkjaival egészítették ki
Fotó: Fáryné Szalatnyay Judit

Közös közlekedési élmény, vállalati kapcsolatok

– Közlekedési Múzeum

¶ A koronavírus nem csupán az otthonunkkal, a munkahelyünkkel, a közössé­geinkkel való viszonyunkat változtatta meg, hanem erőteljes hatással volt a közlekedési szokásainkra is. A Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum, hogy mindezt dokumentálhassa, felhívást tett közzé, amelyben egy megadott e-mail
címre várta azokat a fotókat, amelyeken a beküldők rögzítik, milyen új szabályok, félelmek, szokások szabályozták a közösségi és az egyéni közlekedést, valamint megkeresték a közlekedés különböző ágazatait reprezentáló cégeket, hogy osszák meg a közgyűjteménnyel ennek a különös időszaknak az emlékeit.
A kampány kurátorai közlekedési eszközök, pályaudvarok és megállók tájékoztató tábláira, a forgalmi változásokat megörökítő fotókra, a koronavírus veszélyeire felhívó plakátokra és szórólapokra, falfirkákra, megváltozott menetrendekre az egyéni közlekedési formákat népszerűsítő plakátokra számítottak. Végül a kezdeményezésre 285 darab digitális fotó érkezett be 23 beküldőtől, akik között profi fotósok és hétköznapi emberek egyaránt szerepelnek. Az arányok változatosak, volt, aki egy-két fotót töltött fel, volt, aki tucatnál is többet, leginkább a social mediára jellemző fotójegyzeteléssel ellátva a képeket. A múzeum vállalatokkal való együttműködése ugyancsak számos lehetőséggel kecsegtet, hiszen a pandémia krízishelyzetet teremtett a közlekedéshez kapcsolódó cégeknél is. Különösen a Budapest Airporttal aktív az intézmény együttműködése, amelynek köszönhetően a jövőben több száz olyan fotó kerülhet be a gyűjteménybe, amely a válsághelyzetre adott válaszaikat, új gyakorlataikat doku-
mentálja.

Terep: az online tér – Semmelweis Orvostörténeti Múzeum

¶ Az MNM Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár helyzete nem összehasonlítható a többi múzeuméval. Míg a többi intézmény számára választható kutatási és gyűjtési terület a pandémia, addig az orvostörténeti múzeumnak feladata, hogy dokumentálja a járványhelyzet időszakát. A múzeum munkatársai ugyanakkor felmérték, hogy az orvostörténet szempontjából releváns eszközök, tárgyak a járvány idején nem elérhetők számukra: használják őket az egészségügyben, fertőzők lehetnek, és a szakemberek túlterheltsége miatt nem számíthatnak a krízishelyzet ideje alatt az együttműködésükre. Így négy szálon indították el a munkát. Gréczi Emőke, a múzeum sajtófőnöke a látogatói és a partnerközösségek számára felhívást tett közzé, amelyben de­finiálta az intézmény közgyűjteményi feladatát, felsorolta, milyen típusú tárgyakat, dokumentumokat várnak egyelőre virtuálisan a gyűjteménybe: orvosi eszközök, professzionális és házilag készített eszközök, amelyek a védekezést és a gyógyítást szolgálják, a járványhelyzet miatt megváltozott életmódhoz kapcsolódó tárgyak, dokumentumok, emlékek, hivatalos vagy civil kiadású nyomtatványok, szóróanyagok, a koronavírussal kapcsolatba került betegek és hozzátartozóik naplói, visszaemlékezései (írásban, fotóval vagy videóval), orvosok, ápolók tárgyi emlékei és emlékezései a járványhelyzet idejére, gyógyszerészeti eszközök, csomagolóanyagok, nyomtatványok.¹⁸ Azt is kérték, hogy adatközlőik ezeket az eszközöket őrizzék meg számukra a járványt követő időszakban. Ezzel párhuzamosan a múzeum dolgozói elkezdték gyűjteni, hogy ők maguk, magánemberként, milyen tárgyakkal találkoznak a járvány kapcsán (maszkok, fertőtlenítők, gyógyszeres dobozok, dokumentumok, tesztek stb.) A gyűjtő-
és kutatómunka harmadik területe volt a leendő Covid-gyűjtemény megalapozása. Renner Zsuzsanna, az intézmény vezetője 27 hivatalos levelet küldött
a karantén elrendelése után szinte azonnal önkormányzatokhoz, klinikákhoz, laboratóriumokhoz, templomokhoz, plébániákhoz és egyéb helyre, ezekben segítségüket kérte abban, hogy a múzeum eleget tehessen gyűjtési feladatainak. Ahogyan a fentebb felsoroltak miatt várható volt, még kevés pozitív választ kaptak, és csupán plakátokkal, szóróanyagokkal gazdagodott egyelőre a gyűjtemény, ugyanakkor elkezdődhetett a későbbi együttműködések kialakítása.
Így az otthoni munkavégzésre kényszerülő muzeológusok az interneten végeztek kutatásokat: folyamatosan gyűjtötték és archiválták a járvánnyal kapcsolatban megjelenő online anyagokat. Az online teret kutatási terepként értelmezték, vizsgálták és dokumentálták, ahogy a magánemberekben, a közéletben
és a tudományos világban lecsapódik a pandémia hatása, kutatták, milyen tárgyakat kell majd később a gyűjtemény számára megszerezniük.

¶ A 2020-as évben 498 új tétel szerepel a gyarapodási naplóban, közöttük csak ötven fizikai tárgy található, a többi internetes gyűjtést, cikket tartalmaz. A beérkezett tárgyak között megtalálható a Fischer Iván (Budapesti Fesztiválzenekar) által fejlesztett akusztikajavító maszk, a dokumentumok között egy amerikai állampolgár magyarországi karanténos tortúrájának anyaga, magánszemélyek védekezéssel és gyógyulással kapcsolatos emlékei. A muzeológusok közül Vámos Gabriella a lakossági gyűjtésre fókuszált, Horányi Ildikó művészettörténészként az interneten a járvány képi megjelenési formáit, az új szimbólumokat, a mémek vizuális elemeit vizsgálta, hogy ezáltal is dokumentálja
a pandémia mentális és szellemtörténeti olvasatát. Scheffer Krisztina lakó­helye háziorvosaival vette fel a kapcsolatot, ami egyelőre eredménytelennek bizonyult, szemben a különböző összeesküvés-elméletek híveinek internetes fórumain folytatott kutatásával. Nagy Anita olyan cikkeket keresett, amikben személyes történetek rajzolódtak ki, és feljegyezte, a későbbiekben milyen tárgyak gyűjtésére kell fókuszálniuk, Szabó Katalin a kórházak, egyetemek, víruskutatók reakcióit, nyilatkozatait követte, valamint önkéntesként személyes tapasztalatokra tett szert. Azaz a Semmelweis Múzeum nem csupán a tematikus gyűjtőkampányához és közösségi gyűjtésre használta az internetet, hanem kutatói szemmel vizsgálta az interneten megjelenő tartalmakat, azok viszonyát, megalapozta későbbi célzott gyűjtőmunkáját. Számukra a gyors reagálású on­line gyűjtőkampány inkább a bezárásra kényszerült múzeum kommunikációját,
a közönségével és partnereivel való kapcsolattartást, valamint egy későbbi,
átfogó kutatás megalapozását szolgálta.

Mennyire reprezentatív?

¶ Mint a legtöbb gyors reagálású gyűjtőkampánynak, közösségi projektnek, szinte valamennyi hasonló akciónak az egyik legnagyobb kérdése: az összegyűjtött tárgyak, képek, videók és a hozzájuk kapcsolódó információk mennyire tükrözik az adott problémát és mennyire a társadalom egészét? Reprezentálják-e, milyen hatással volt a világjárvány egy-egy település, régió, ország lakóinak életére, mindennapjaira, vagy csak egy szűk társadalmi réteg tapasztalatainak lenyomatairól van szó? A Magyar Nemzeti Múzeum Muti az otthoni munkahelyed! My Home Office Challenge! Facebook-csoportjában többször is felmerült az online közösség aktív tagjai között, hogyan lehet kiszélesíteni azok körét, akik megörökítik az otthoni munkavégzés körülményeit? Miként lehet bevonni azokat, akik nem ideális körülmények között, esztétikus környezetben várják a következő napot?

A Szabadtéri Néprajzi Múzeum Mutasd a maszkod! kampánya során a múzeum gyűjteményébe érkezett maszk
Fotó: Deim Péter

¶ A Néprajzi Múzeum sem tekinti reprezentatívnak a gyűjtést, a munkatársaival folytatott beszélgetésben Foster Hannah meg is állapította, teljes mértékben tisztában voltak azzal, hogy csak szűk társadalmi szegmenst érhetnek el a rendelkezésükre álló eszközökkel, nem tudnak eljutni azokhoz a társadalmi csoportokhoz, amelyek tagjai számára a vírus másfajta, kritikus élethelyzetet eredményezett: elveszítették a munkájukat, mélyszegénységben élnek, eleve kirekesztettek az internet, a számítástechnikai eszközök világából. A gyors reagálású gyűjtést a Néprajzi Múzeum ebben a formájában nem tekinti olyan megalapozott kutatásnak, amely a koronavírus miatt megváltozott hétköznapi kultúra hatásairól tudományos igényű összegzést adhatna.

¶ Hasonló nehézséget jelent, főleg miután a kampányoknak a járvánnyal, a bezártsággal, a bizonytalansággal kapcsolatos félelmek oldása is célja volt, hogy a beérkező történetek nem tükrözik a krízishelyzet valódi hangulatát. Ritkán kerültek be a gyűjteményekben tragédiával kapcsolatos történetek, inkább az összefogás, a nehézségek legyőzése, a humor, a túlélés öröme lengi körül ezeket a sztorikat. Bakos Áron, a Néprajzi Múzeum munkatársa beszélgetésünkben külön kiemelte, ennek az is az oka, hogy a kampányok többsége a Facebookon zajlott, amelynek a felhasználói főleg a pozitív énképet kívánják megerősíteni.

Szerzőség és nyilvánosság

¶ A GDPR által szabályozott világunkban nem elhanyagolható kérdés, miként bánik a muzeológus a beküldött szövegekkel, főleg ha azokat egyből megjeleníti
egy online felületen. Közreadja, ahogyan beküldi az adományozó vagy pedig szerkeszti? A Szabadtéri Néprajzi Múzeum nem szerkesztette át a tartalmakat, minimális esetben javítanak. Csak akkor változtatnak, ha a beküldő elfogadja az adatkezelési tájékoztatót, engedélyezi a nyilvános publikációt, és ott szeretne változtatást. Egyébként a szövegtörzs változatlan, csak megjelenítik az egységesen kitöltendő információkat: ki, honnan küldte be. A Néprajzi Múzeum történetei közül sem mind kapott nyilvánosságot, mert több beküldő csak ahhoz járult hozzá, hogy a múzeum archiválja az anyagát. Így a muzeológusok egy háttérarchívumot hoztak létre, amelynek most zajlik a rögzítése a múzeumi adatbázisban: itt lehetőség lesz arra, hogy elkülönítsék a kétféle, nyilvános és csak a kutatók számára publikus anyagokat. A Móra Ferenc Múzeumban három kategória szerint csoportosítják az interjúkat: szabadon hozzáférhető, névvel vállalt, de csak a kutatók számára, valamint zárt, anonim anyag. Mindig az interjúalanyok döntenek arról, mennyire hozzáférhető a hanganyaguk. Speciális
a Magyar Nemzeti Múzeum helyzete, ahol egy nyilvános Facebook-csoport szabályai szerint kérték fel a tagokat, hogy rövid leírás kíséretében mutassák meg, hogyan dolgoznak otthonról. A résztvevők saját közösségi médiaprofiljuk biztonsági beállításai mellett vállalták a nyilvánosságot és az ezzel járó felelősséget.

Nyilvántartás, élő archívumok

¶ Hasonlóan lényeges és szimbolikus döntés, hogyan kerülnek be a beküldött anyagok a múzeum nyilvántartásába, gyűjteményébe, még akkor is, ha a muzeológusok többsége kételkedik abban, mennyire tekinthetők kutatásnak, tudományos szempontból megalapozottnak a gyors reagálású online gyűjtések. Az intézmények eddigi digitalizációs gyakorlata alapvetően egyirányú volt. A gyűjtemények fizikai tárgyait digitalizálták, majd azokat helyezték el online vagy virtuális környezetben. A járványokhoz kapcsolódóan ez a folyamat megfordult, digitális anyagok érkeztek a gyűjteményekbe, amik aztán – esetenként – fizikai mivoltukban is befutottak, vagy printelt állapotban is helyet kaptak. Megfelelő technikai és technológiai felszereltség birtokában a magyarországi múzeumok többségének a találékonyságán múlt, hogyan kezeli ezeket az adatbázisokat, digitális gyűjteményeket.

¶ A Szabadtéri Néprajzi Múzeumban a honlapon megjelenő virtuális kiállítás mellett a digitális fotó és a hozzá kapcsolódó történet integrálódik az adattár korábban kialakított rendszerébe, de ki is nyomtatják ezeket az anyagokat,
és hagyományosan is bekerülnek az adattárba. A fizikai tárgyakat ugyancsak a megszokott módon leltározzák. A Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum a digitális fotókat az adattárban helyezi el és leltározza, mint az intézmény által szervezett projekt dokumentumait. A fájlok arra a meghajtóra kerülnek fel, ahova a múzeum működésével, történetével kapcsolatos korábban beleltározott dokumentumokat, fotókat (digitális és digitális másolatokat) is feltöltik. A Móra Ferenc Múzeumban az oral history gyűjtemény digitális hanganyagai egyelőre csak a múzeumon belül, belső hálózaton érhetők el, viszont az audiofájlok biztonságáról, megőrzéséről saját szakember gondoskodik. Ez azonban a legtöbb múzeumról nem mondható el, a korlátozott technikai lehetőségek miatt házilagos módszerekkel (felhő, külső winchester) kezeli, tárolja a digitális adatokat többek között a Kiscelli Múzeum és a Magyar Nemzeti Múzeum. A Semmelweis Múzeum az interneten végzett kutatásainak eredményeit a múzeumi szerverre mentette, és jelentős részüket kinyomtatta vagy a jövőben ki fogja nyomtatni, de mindenképp problémát jelent számukra a videó és a képanyag mentése és biztonságos megőrzése. Beszélgetésünkkor a szakfelügyelőként is dolgozó soproni múzeumigazgató, Tóth Imre arra is felhívta a figyelmet, hogy országos probléma a digitális anyagok megőrzése, leltározása és tárolása, amelyről érdemes lenne vitát indítani, majd szabályozni.

¶ A Néprajzi Múzeumban jelenleg is szakmai diskurzus folyik arról, hogy a mostani fizikai tárgyakat tömörítő gyűjteményeik, valamint az ezek alapján létrejövő digitalizált adatokat tömörítő adatbázisok mellé, hogyan tudnak beépíteni olyan archívumot, amelynek a tárgyait sosem fogják birtokolni, csak azok digitális lenyomatait. A múzeumoknak hamarosan megoldást kell találniuk arra, hogyan tudják integrálni ezeket az archívumokat, hiszen a jövőben egyre több, csak
digitális anyagot tartalmazó gyűjteménnyel kell számolniuk.¹⁹

Szelekció: mit őrzünk meg?

¶ Azok az intézmények, amelyek gyors reagálású gyűjtőkampányokat szerveznek, a projekt jelenkorkutatással és közösségépítéssel kapcsolatos előnyeinek bemutatása mellett ritkán beszélnek nyilvánosan arról, mi történik a beérkezett anyagokkal: valamennyit archiválják vagy csak néhányat, miként szelektálják őket? A beküldött digitális anyagok minősége milyen, alkalmas-e arra, hogy később nyomtatott anyagban, kiállításon szerepeljen? Mi van, ha nem lehet megfelelő felbontásban megszerezni egy képet? Ellenőrizhetők-e a tárgyakhoz rendelt történetek, információk? Függetlenül attól, hogy digitális adatállományról
vagy anyagszerű dolgokról esik szó, itt sem lehet válasz nélkül hagyni: mitől lesz az adott objektum múzeumi tárgy? Reprezentálnak-e ezek az anyagok saját magukon és a beküldőn túlmutató üzenetet? Ki dönt arról, hogy mit választ be a múzeum a gyűjteményébe?

¶ A Wien Museum 2020. március 25-én keltezett felhívására például június vé­géig kétezer-háromszáz olyan tárgy és hatezer olyan képjavaslat érkezett elektronikusan, amivel a bécsiek szerint dokumentálni lehet a járvány idején megváltozott munkavégzést és magánéletet. A projekt második szakaszában ebből
a halmazból válogatták ki a projekt kurátorai, hogy mely tárgyak kerüljenek be fizikai valójukban is a gyűjteménybe, feltéve a következő kérdéseket: Mennyire utal a tárgy Bécsre? Reprezentatív és társadalmilag releváns történetet mesél-e el a koronavírus-válságról? Tartósan megőrizhető-e?²⁰ Azaz ebben a kampányban a lakosság javaslatokat fogalmazhatott meg a múzeum számára, de
a tárgyak befogadásával kapcsolatos végső döntést az intézmény szakmai képviselője mondta ki.

A Fischer Iván által tervezett „akusztikus maszk” az MNM Semmelweis Orvostörténeti Múzeum gyűjteményében Blahák Eszter felvétele

¶ A szelekció kérdése a magyar múzeumok gyűjtőkampányait sem hagyta érintetlenül. A Zsidó Múzeum végiggondolta, milyen tárgyak, tárgycsoportok illeszthetők a gyűjteményébe, a Skanzen eleve egyféle tárgy gyűjtésére fókuszált,
a Néprajzi Múzeum csak azokat a digitális anyagokat váltotta analógra, amelyek a gyűjteményezési elképzeléseik szempontjából fontosak, a Magyar Nemzeti Múzeum Muti az otthoni munkahelyed! My Home Office Challenge projektjének képei be sem kerültek a múzeum gyűjteményeibe, csupán a tervezett kiállítás fotói találhatnak utat a gyűjteménybe. A Semmelweis Múzeum által összegyűjtött anyag is szelekcióra vár, a járvány lecsengése után fogják a szükséges szakmai diskurzust lefolytatni, majd eldönteni, milyen módon kezelik a különböző típusú anyagokat a jövőben.

Jegyzetek

[1] A Hogyan fedezte fel Ön a múzeumi világ online tartalmait a világjárvány idején? című
online kérdőíves kutatás 2021. január 7. és 24. között zajlott.

[2] Ezzel kapcsolatos tapasztalataim itt: Berényi Marianna: Közösségépítő múzeumok, múzeumi közösségek az online térben, MúzeumCafé 77. 2020. 3. sz. 87–104.

[3] https://skanzen.hu/hu/a-skanzen/projektek/mutasd-a-maszkod.

[4] https://hatartalan.skanzen.hu/#/virtualis-kiallitasok/mutasd-a-maszkod.

[5] A Skanzenben tudatosan 2006-ban indították el az első gyűjtőkampányt a MADOK program részeként megvalósított Meg is mosakodjál! Higiéniai a 20. századi falun című kiállítás, majd a Típusbútor kiállítás kapcsán. Mindkettő esetben a múzeum gyűjteményének kiegészítését célozták meg. A tematikus gyűjtőkampány új megközelíté-
se, a részvételiség magasabb szintje volt a Skanzen alapításának ötvenedik évfordulójára készült kiállításhoz (Hé’67! A világ, amelyben a Múzeum született) szervezett gyűjtés, amelyben 1967-hez kötődő történeteket, fotókat és tárgyakat vártak. In: Sári 2020.
Az SZNM krízishelyzetre reagált a 2000-es években a kolontári katasztrófa és a tiszai árvizek idején, amikor dokumentálta a tragédiát és az újjáépítést.

[6] Wilhelm Gábor: Társadalmi tárgy. In: Frazon Zsófia (szerk.): …NYITOTT MÚZEUM… Együttműködés, részvétel, társadalmi múzeum. Bp. 2018, 174–181.

[7] Nina Simon: The Participatory Museum. Santa Cruz, CA. http://www.participatorymuseum.org/read/.

[8] https://hatartalan.skanzen.hu/#/virtualis-kiallitasok/mutasd-a-maszkod.

[9] Vö. a szubjektív múzeum fogalmával. Frazon Zsófia: Szubjektív múzeum. In: Frazon Zsófia (szerk.): …NYITOTT MÚZEUM… Együttműködés, részvétel, társadalmi múzeum. Bp. 2018, 150–161.

[10] Berényi Marianna: Participáció: vízió vagy lehetőség? A Magyar Nemzeti Múzeum
és a részvételi gyakorlat. In: Szvitek Róbert József (szerk.): Folia Historica XXXIV.
A Magyar Nemzeti Múzeum történeti évkönyve. 113–125.

[11] Az élő archívumról: Gadó Flóra: Élő Archívum. In: Frazon Zsófia (szerk.): …NYITOTT MÚZEUM… Együttműködés, részvétel, társadalmi múzeum. Bp. 2018, 34–42.

[12] https://www.wienmuseum.at/de/corona-sammlungsprojekt.

[13] https://gocsejimuzeum.hu/hirek/felhivas-elet-zalaegerszegen-a-koronavirus-jarvany-idejen.

[14] https://www.sopronmedia.hu/cikkek/tortenelmet-csinalnak-a-koronavirusbol-sopronban.

[15] https://www.facebook.com/groups/532107060841246.

[16] Simonovics Ildikó kurátor projekt-összefoglalója: https://mnm.hu/hu/muzeum/hirek/magyar-nemzeti-muzeum-my-home-office-challenge-kozossegi-gyujtokampanya.

[17] Simonovics Ildikó a képeket a leírásokkal együtt lementette a Facebook-csoportból,
az eredeti nagy felbontású képek azonban humánerőforrás hiányában nem lettek
a posztolóktól bekérve.

[18] https://magyarmuzeumok.hu/cikk/felhivas-muzeumi-gyujtesre-semmelweis-orvostorteneti-muzeum.

[19] Forster Hannah a Néprajzi Múzeum munkatársaival készült interjúban egy másik dilemmára is felhívja a figyelmet: a múzeumoknak különbséget kell tenniük, amikor
a tárgyak digitális lenyomatát, dokumentációját birtokolják és a fizikait nem, illetve
ha egy olyan digitális fényképgyűjteményről beszélnek, amely bármilyen típusú
eseményt rögzít. Mi a különbség, mit jelent ez a gyűjteményezés szempontjából?

[20] https://www.wienmuseum.at/de/corona-sammlungsprojekt.