Közös úton két királyi székhely: Buda-Pest-Óbuda és Krakkó
Az ezüstkakas aranyforintja
MúzeumCafé 53.
Mik lehetnek két királyi székváros történetében a közös pontok? Miben hasonlít és miben különbözik egymástól a középkori Krakkó és Buda-Pest? Milyen tényezők együttese szükséges ahhoz, hogy egy város központi szerepet kapjon egy-egy ország életében? Hogyan lehet röviden, de érthetően elmesélni két város hatszáz éves történelmét egy kiállításon belül? Hogyan lehet két ország muzeológus szakembereinek más-más egyetemen tanult háttértudását és gondolkodásmódját úgy összehangolni, hogy egyikőjük se erőszakolja rá a másikra a saját történelemszemléletét? Hogyan lehet mindezt
a nagyközönség számára is fogyasztható módon tálalni?
Ezernyi kérdés vetődött fel az elmúlt három évben a Budapesti Történeti Múzeum és a Muzeum Historyczne Miasta Krakowa közös várostörténeti kiállítása előkészítésének folyamán. A kérdéseket végül a megvalósult kiállítás önmaga igyekszik megválaszolni, mivel a kurátorok a rendezés közben szembesültek azzal, hogy – ugyanúgy, mint a bemutatandó városok élete – folyamatos alakuláshoz kellett alkalmazkodniuk. Az építészeti és látványtervet gyakran kellett módosítani a fel-felbukkanó műtárgykölcsönzési problémák miatt, amik a tárlat nemzetközi jellegéből adódtak. A kiállítás vezérfonala is többször változott. Mi legyen a kohéziós erő: a középkori legendák vagy a narrációs filmek, az idővonal, az uralkodódinasztiák, esetleg a szaktémák felvonultatása? A felvetődő ötleteket sikerült úgy beépíteni mind a koncepcióba, mind a belsőépítészeti tervekbe, hogy egy egészségesen színes összhatás alakult ki.
A kiállítás végül a Közös úton főcímet kapta, amely a városok történelmének párhuzamosságát és időnként összekapcsolódását szimbolikus képpel igyekszik bemutatni: két út, amely olykor összeér, máskor kissé eltávolodik egymástól. A közösen megélt történelmi eseményeket, királyi dinasztikus kapcsolatokat és egyházi-kulturális intézményeket „szigetek” formájában jelenítettük meg a középső térben, míg a két szélső oldalon a Buda-Pest-Óbuda, valamit Krakkó története fut. Az alcímben (Budapest és Krakkó a középkorban) olvasható és a látogatók által is kifogásolt Budapest szó megjelenése érdemel némi magyarázatot. Óbuda, Pest és Buda: mindegyik városnak fontos szerepe volt az évszázadok során. Bár Buda lett végül a királyi székhely, de ha nincsenek korábbi előzményei – mint a kedvelt révátkelőhely és már a tatárjárás előtt is privilégiumokkal rendelkező Pest, valamint a római castrum falai közé a 10. században betelepedő népességből kialakult (Ó)Buda/Etzelburg révén, ahol királyi kúria és társaskáptalan is létesült a korai időkben – Buda városa „sem jött volna létre”. Mindhárom középkori városnak fontos szerepe volt tehát az ismertetett időszakban, részben ezért volt szükség egy olyan névformára, amely – némi tudománytalanságot is bevállalva – de megjeleníti őket. A másik indok ennél is keményebb dió: a kiállítás jövőre Krakkóban is bemutatkozik, így szintén szükségessé vált a város mai nevének használata, hiszen nem várhatjuk el leendő lengyel látogatóinktól, hogy behatóbban ismerjék a magyar főváros elnevezéseinek bonyodalmas középkori történetét.
A középkori várostörténet műfajának egyetemi oktatása és múzeumi gyakorlatának művelése egy érdekes eltérésre vetített fényt. A lengyel kollégák korszakonként, de mindig a maga teljességében tekintik át városuk történelmét, míg a magyarok inkább a tematizálás felé hajlanak. A két gondolkodásmód ötvözésére volt szükség, hogy minél zökkenőmentesebben lehessen megvalósítani közös munkánkat. Az egyre differenciáltabb képet mutató kiállításváz lassan letisztult, és el lehetett kezdeni a műtárgyak kiválogatását. Mindkét múzeum munkatársai elsősorban saját intézményük gyűjteményeiből szemezgettek. A Krakkói Várostörténeti Múzeum ezért főként történeti tárgyakra, a Budapesti Történeti Múzeum pedig régészeti tárgyakra alapozta a törzsanyagot. Ezt egészítették ki krakkói részről a főtér (Rynek) ásatásán előkerült leletanyagokkal és egyházi gyűjteményektől kapott liturgikus tárgyakkal, budapesti részről pedig a Magyar Nemzeti Múzeum, az Iparművészeti Múzeum és az Országos Széchényi Könyvtár, valamint más intézmények történeti táraiban fennmaradt műkincsekkel. Érdekes volt megtapasztalni, hogy bár külön-külön válogattuk a műtárgyakat, mégis sok helyen megfigyelhető, hogy szinte ugyanolyan tárgy került a budai és a krakkói oldal vitrinjeibe, mintegy megerősítve a kiállítás főcímét. Emellett viszont észrevehető volt némi versengés is, hiszen az ékszerek, a díszfegyverek és a 16. századi portréfestmények tekintetében igyekeztünk túllicitálni egymást. A két néplélekből fakadó kétféle dallamot kellett harmóniává komponálni: a kissé lassú, álmodozó, bizakodó lengyel szellemiséget a gyors ütemű, cifrázó, szinte türelmetlen magyar mentalitással. A rendezés folyamata közben érdekes volt megfigyelni, hogy mennyire különbözően állunk hozzá egy-egy probléma megoldásához.
A várostörténet nagyon komplex műfaj, hiszen a település topográfiai jellemzőit, egyházi és világi intézményeit, lakóinak hétköznapi életét, urainak reprezentatív tárgyait, szóbeli hagyományokat (legendákat) és kéziratban-nyomtatásban fennmaradt helyi történeteket kell egyidejűleg vizsgálni az idő rétegein keresztül. Az összehasonlító várostörténet pedig az urbanisztika egészen fiatal tudományága, amelynek művelésébe mintegy „véletlenül belecsúsztunk”. Bár ez egyáltalán nem volt a tudatos tudományos koncepció része, de a végeredmény tekintetében örömteli fordulat még a kurátor számára is, hogy érdemben hozzá tud tenni egy kicsit a kutatások előre lendítésével. Mindkét város története a 9–10. században kezdődik, és kisebb vagy nagyobb eltéréssel, de ugyanazok a folyamatok játszódtak le bennük, illetve körülöttük az országos politikai folyamatokba kapcsolódás idején. A letelepedés, a kereszténység felvétele, a külső támadások, a városalapítás, a szomszéd államok dinasztikus házasságai közben összefonódó sorsok, az egyház egyetemessége miatt szinte sematikusan egyforma plébániai és szerzetesi hálózat, a városi céhek és a kereskedelem hasonlóságai jó adottságok az összehasonlításhoz. A két közép-európai város sorsa akaratlanul is összefonódott, és számtalan látható és láthatatlan szállal kötődik egymáshoz.
A kiállított magyar műtárgyak tekintetében igyekeztünk olyan darabokat kiválasztani, amelyeket vagy nagyon ritkán, vagy talán még sohasem látott a közönség. Régészeti tárgyak esetében viszonylag könnyű helyzetünk volt, hiszen az elmúlt két évtized ásatásai bőven nyújtottak nekünk választékot az új és szép leletekből. Néhány példát sorolnék: ezüstpénzekkel teli persely, itáliai majolikakorsó, boroszlói posztóplombák, aranyforintok. A magyar gyűjteményekből kölcsönzött műtárgyaknál elsősorban a budai származást (itt készítették, hordták, vesztették el, használták), másodsorban a tárgy művészeti-történeti fontosságát tartottuk szem előtt. A nagyszámú kódex és nyomtatvány, a Jagelló Ulászlóról és II. Lajosról készült portrék, Izabella királyné kristály étkészlete, Zsigmond Ágost díszpáncélja és II. Ulászló király díszkardja valódi műkincsek formájában gazdagítja a tárlatot. Emellett szerényen húzódnak meg a Piliscsabai Madonna és a Budai Köpenyes Madonna fából faragott oltárszobrai, amelyek még szakmai berkekben sem voltak eddig igazán ismertek. A Krakkóból hozott műtárgyak Budapesten mindenképpen újdonságnak számítanak, de egy lengyel ember szívét is megdobogtatják, ha „hazait” lát. A városi tanács fennmaradt tárgyai (eskükereszt, hóhérpallos, pecsétgyűrű), a városi fegyvertár megdöbbentően óriási eredeti fegyverei és a 16–17. században még működő céhek jelvényei-jelképei (céhláda, billikom, aranyóra és a kiállítás jelképévé vált ezüstkakas) mind jelentősen gazdagítják a tartalmat. Nagyon örülünk, hogy a krakkói múzeum által kölcsönzött tárgyak (ereklyetartók, áldozókelyhek, Hunyadi Mátyás király budai udvarában használt csillagászati eszközök, Báthory István krakkói egész alakos portréja és a Jagelló családról készült, ifj. Lucas Cranach által festett portréminiatúra-gyűjtemény is bekerült a kiállítandó darabok közé.
A kiállításban nem „emeltünk ki” egyes műtárgyakat, hanem egyfajta egyenjogúság van a tárgyak között. Minden fontos és érdekes, egy krakkói vas-szög ugyanolyan hangsúlyt kap, mint II. Ulászló királynak a pápától kapott díszkardja. Igyekeztünk tiszteletben tartani a lengyel kollégák tárgyaikkal kapcsolatos érzelmeit, hiszen mi magunk is ezt várjuk el tőlük. Egyébként is igen nehéz tárgyakkal megjeleníteni egy-egy korszakot, ezért egy várostörténeti kiállításban a polgári életet idéző bőrcipő és kaptafa pontosan olyan lényeges, mint egy aranyozott ezüst, filigrándíszes templomi áldozókehely. A városi élet része volt mind a gazdag polgároknak, mind a napszámos munkából élő szőlőkapásoknak.
A kiállítást a korabeli viszonyokat felidéző épületmakettekkel, városrekonstrukciós filmekkel és térképekkel is felszereltük, hogy minél emberközelibbé váljon a még mindig „sötétnek” bélyegzett középkor. Megpróbáltuk élővé, szinte otthonossá tenni ezt a korszakot, ami egy kicsit sem hasonlított a mostanában népszerű videojátékok középkort imitáló harcias világához. A sokat kárhoztatott 19. századi historizmus kora volt talán az utolsó idő, amikor általános megbecsülés övezte az elmúlt idők szellemiségét és művészeti remekeit. Reméljük, sikerült kissé helyreállítani az előszeretettel használt „középkori állapotok” degradáló jelzőjének eredeti jelentését.
A tervezéskor bukkant fel a kérdés, hogy „mitől jó egy kiállítás?” Az egyik lehetséges válasz az, hogy látogatóbarát, de ezt nem csak a megszokott értelemben gondoltuk – mint például az interaktivitás tekintetében. A cél az volt, hogy a látogató valóban jól érezze magát a térben, ne veszítse el hamar az érdeklődését, végignézze a tárlatot, ne szaladjon ki a felénél. Ennek érdekében a látványtervezővel (Makk Attila) igyekeztünk kedvező körülményeket teremteni, így lett világos, napfényes, levegős, színes, tavaszi hangulatú a belsőépítészeti összkép. A négy nagyobb korszakot színekkel, a témákat színes-virágmintás molinókkal választottuk el egymástól. Mindezt visszafogott tónusban, hogy ne nyomja el a vitrinekben kiállított tárgyak látványát. A molinók mintái együtt haladnak az éppen megjelenített korszakkal román kori, kora gótikus, késő gótikus, reneszánsz és késő reneszánsz/török kori virágmotívumok formájában. A mintákat grafikus kolléganőnk eredeti kódexillusztrációk keretdíszeinek átrajzolásával készítette, ami egyben a középkori kézi munkák kifinomult világát is megidézi. A négy ablakot takaró függönyön látható ábrázolást a kiállításban is bemutatott kódexek illusztrációi közül választottuk ki. A témák „tárgyakra szabott” vitrinjei által kialakult építészeti zegzugosság izgalmas csavargást kínál a látogatóknak térben és időben. A kiállítást egy három nyelven is megjelenő katalógus kíséri. A magyar nyelvű kötet a megnyitó napján került ki a nyomdából, az angol nyelvű júniustól lesz olvasható, lengyelül pedig a krakkói kiállítás jövő évi megnyitó ünnepségére lesz várhatóan kinyomtatva. A katalógus a két múzeum munkatársai, valamint felkért külsős kollégák által írt hosszabb-rövidebb tanulmányokból áll, amelyet a kiállítás korban odaillő tárgyainak leírásai és fotói kísérnek. A bevezető tanulmányok Buda és Krakkó tágabb környezetben való elhelyezkedéséről és a két város közötti úthálózat bemutatásáról szólnak. Ezután a lengyel kollégák által adott fejezetcímek: Genezis, Vereség, Teremtés, Dicsőség, Fénykor, Hanyatlás alatt olvashatók a korszakokat és a speciális problémákat bemutató cikkek. A kötetet térképek, irodalomjegyzék és névmutató zárja. Az igényes kivitelű könyv reményeink szerint nemcsak a szűkebb szakma, hanem a szélesebb nagyközönség tetszését is elnyeri. A kiállítás (kurátorok: Benda Judit, Kiss Virág, Magyar Károly, Michal Szczerba, Łukasz Walas, Jacek Zinkiewicz) Budapest után 2017 májusától szeptemberéig Krakkóban a Muzeum Historyczne Miasta Krakowa kiállítóterében, a Celestat Palotában a krakkói lövészegylet egykori székházában tekinthető meg, a lengyelországi Magyar Kulturális Évad keretében kerül megrendezésre.