„A külföldi régiségkereskedők kifosztották Erdélyt és Moldvát”
Pozsony Ferenc az erdélyi néprajzkutatásról
MúzeumCafé 47.
A negyedszázada létező Kriza János Néprajzi Társaság egyik alapító tagjaként elégtétellel nyugtázhatja, hogy a kolozsvári egyetemen néprajzkutatók új nemzedékeit nevelhette ki. Több generációt oktatott, több mint negyven éve kutat és ír – élete főműve azonban a szülő- falujában, Zabolán létrehozott székely tájház és csángó néprajzi múzeum. Az erdélyi magyar néprajztudomány hallatán a laikus ember számára is Pozsony Ferenc neve és munkássága ugrik be először, aki a hetvenes években a saját bőrén tapasztalta az akkori rendszer embertelenségét: tanulás helyett kénytelen volt munkaszolgálatos katonaként dolgozni, szülőföldjétől távol eső román vidékeken. Ám talpraesett székelyként a rosszból is ki tudta hozni később a hasznosat, mivel már akkortól Románia etnikumainak szokásait kezdte tanulmányozni. Manapság azt vallja, hogy a néprajzkutatók nem zárkózhatnak el a modernizációtól, sem pedig a modern élet kihívásaitól. Ugyanakkor sajnálja, hogy a rendszerváltás után nagyon sok erdélyi tárgyi emlék Nyugatra vándorolt.
– A háromszéki Zabolán született; a gazdálkodó családot mi indította arra, hogy értelmiségi pályára küldje? Azt sejtem, hogy a hatvanas években a kollektivizálás már annyira megváltoztatta a székelyföldi gazdákat, hogy inkább tanulni küldték gyerekeiket, semmint azt a sorsot szánták volna nekik, hogy a központosított mezőgazdaságban dolgozzanak. Hogyan kezdett vonzódni a népi kultúra iránt, mi indította erre a pályára?
Őseim évszázadokon át elsősorban földműveléssel, állattenyésztéssel és erdőkiéléssel foglalkoztak. Én középgazda családba születtem 1955-ben. A legtöbb háromszéki székely családban az volt a szokás, hogy minden nemzedékből egy-egy gyermeket továbbtaníttattak. Például édesanyám ágán egyik ősöm, Kovács József a könyvtáralapító Teleki Sámuelt kísérte el nyugati peregrinációjára, majd később jelentős szerepet játszott a marosvásárhelyi Téka gyarapításában, valamint a nagyenyedi református kollégium vezetésében is. Az 1962-es erőszakos kollektivizálással a gazdák lába alól kihúzták a földet, és ebben az új helyzetben már jóval több gyermeket biztattak továbbtanulásra, illetve tudatosan értelmiségi pályára irányítottak. A falusi életet és közösségi kultúrát szinte észrevétlenül tanultam meg, mivel szüleim fokozatosan beleneveltek a mezőgazdasági munkába. 1968 után ideológiai lazítás következett Háromszéken is, ahol új honismereti múzeumok, emlékházak, folyóiratok alakultak, s az események forgatagában Bukarestben megalakított Kriterion Könyvkiadó kiváló néprajzi, művelődéstörténeti kiadványokat jelentetett meg. Középiskolai tanulmányaim alatt Kovásznán kiváló tanáraim, Gazda József, Gazdáné Olosz Ella, Fábián Ernő „nem középiskolás fokon” oktattak, különösen Gazdáné Olosz Ella európai rangú, nagyvilágot megjárt képzőművész határozta meg néprajzi, szakmai érdeklődésemet: ő adta kezembe a magyar néprajztudomány klasszikus műveit.
– Munkaszázadban szolgálatot teljesítő katona volt a hetvenes évek közepén, miközben már a középiskolában arra készült, hogy néprajzot tanulna, mégpedig Budapesten. Nem lehettek kellemesek azok az évek…
Közvetlenül az érettségi után elvittek sorkatonának, az akkori szokásoknak megfelelően erdélyiként egy havasalföldi kisvárosba. Rövid kiképzés után megismerkedhettem Olténiával, Bărăgannal, a Duna szigeteivel, Dobrudzsával, ahol sajátos nyelvjárású, kultúrájú, felekezetű kiskatonákkal voltam együtt. Akkor fedeztem fel, hogyan élnek a bánsági szerbek és svábok, az erdélyi szászok, a dobrudzsai mohamedán tatárok és törökök, a moldvai csángók. Vagy azt, hogy milyen étkezési szokásaik vannak a moldvai románoknak, milyen sajátos mentalitás jellemzi az olténiai embereket. Miközben testben, lélekben, akaratban megerősödtem, voltaképp élő „terepmunkát” végeztem.
– Budapestre végül nem jutott el egyetemre, de a kolozsvári tanulmányai alatt olyan mesterei voltak, mint például Kallós Zoltán vagy Binder Pál; előbbitől a csángók, utóbbitól a szászok kultúrájának szeretetét tanulta meg. A nyolcvanas években milyen volt ezekkel a témákkal foglalkozni, amikor a csángók létét letagadta az akkori kommunista hatalom, a szászokat pedig „fejpénzért” eladta?
A leszerelés után bő egy éven át szüleim háztáji gazdaságában dolgoztam, miközben a magyar nyelv és irodalom szakra készültem. Közeli rokonom, Fejér Miklós, Kolozsvárt élő nyugdíjazott magyar szakos tanár készített fel a felvételire. Megjegyzem, ő korábban Márton Áron és Venczel József közelebbi értelmiségi-egyházi köréhez tartozott, 1956 után börtönre ítélték, szabadulása után csak alkalmi munkákból tarthatta fenn a családját. A kolozsvári bölcsészkaron szakmai felkészülésemet olyan tanárok határozták meg, mint Antal Árpád, Péntek János, Szabó T. Attila és Cs. Gyímesi Éva. A kincses városban akkor alakult a táncház, előbb a Monostori úton, majd a Vasas klubban, ott ismerkedtem meg Kallós Zoltánnal; ő támogatta későbbi moldvai terepkutatásaimat és tárgyi gyűjtéseimet.
– Középiskolai tanárként milyen szakmai kapcsolatai tudtak kialakulni abban a fojtogató légkörben, amikor mind a tudomány, mind pedig a kultúra csak arra lehetett hivatott, hogy legitimizálja a fennálló rendszert.
Az egyetemi tanulmányaim befejezése után Kézdivásárhelyre helyeztek, ahol igazi barátokra, tapasztalt pedagógusokra találtam. Ott alapítottam családot 1982-ben, ott születtek a lányaim is. Feleségem ágán német rokonsággal és kapcsolatokkal gyarapodtam, azok sorában Binder Pál brassói történész látott el hasznos szakmai útravalóval. Kézdivásárhelyi éveim alatt voltaképpen minden magyarországi szakkönyvhöz „csendben” hozzájutottam. Nagy szakmai örömöt, elégtételt és újabb kapcsolatokat jelentett, amikor 1984-ben a bukaresti Kriterionnál megjelent az Álomvíz martján című háromszéki balladagyűjteményem.
– A rendszerváltás nagy változásokat hozott az ön életében is, hiszen megalakult a Kriza János Néprajzi Társaság, majd 1990 őszétől elindult a néprajz egyetemi oktatása is Kolozsváron. Mindkét eseménynél főszerep hárult önre.
1990 februárjában Kézdivásárhelyen Zakariás Erzsébettel, Gazda Klárával és Könczei Csillával határoztuk el, hogy néprajzi egyesületet és intézetet fogunk alapítani. Kezdeményezésünk végül is 1990. március 18-án valósult meg, amikor Kolozsvárt megalakítottuk a Kriza János Néprajzi Társaságot. Akkor hívott vissza az egyetemre Péntek János professzor, aki nemcsak kezdeményezte, hanem rendre meg is valósította, kiteljesítette a néprajz egyetemi oktatását a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen. A rendszerváltozás utáni évtized voltaképpen folyamatos, megfeszített tanulással, oktatással és csángóföldi kutatással járt. A társaság székházában fokozatosan gazdag szakkönyvtárat, adattárat, kiállítótermet rendeztünk be, évente szerveztünk két-három tematikus konferenciát, látványos kiállításokat rendeztünk, immár több mint száz kiadvánnyal büszkélkedő könyvkiadót alapítottunk. Ez az intézmény vált csakhamar az egyetemen folyó néprajzi oktatás szakmai háttérintézményévé is. Most éppen huszonöt éves. Vezetését 2012-ben átadtam kiválóan képzett, közösségi és hivatástudattal rendelkező fiatal kollégáimnak, barátaimnak.
– Milyen ma a múzeumi jelenléte a néprajznak, az erdélyi magyar – vagy részben magyar – múzeumok mennyire tartják fontosnak, hogy megőrizzék az ezen a területen létrejött népi kultúra tárgyi emlékeit a múzeumok falain belül?
A néprajzi tanszék keretében előbb Gazda Klára, majd Tötszegi Tekla, Szabó Árpád Töhötöm és Furu Árpád vállalt meghatározó szerepet a tárgyi kultúra oktatásában. Legkiválóbb fiataljaink nemcsak erdélyi – gondolok itt a marosvásárhelyi, székelyudvarhelyi, csíkszeredai, gyergyószentmiklósi, kézdivásárhelyi, csernátoni, sepsiszentgyörgyi múzeumokra –, hanem magyarországi közgyűjteményekben és intézetekben is dolgoznak. Természetesen ők teljesen más, új, szakszerű és rendszeres szakmai képzésben vettek részt, így az utóbbi években kiváló interaktív kiállításokat rendeztek intézményeikben.
– Szülőfalujában, Zabolán még a hetvenes években elkezdte berendezni azt a 20. század elején épült házat, amelyből mára Erdély és a Székelyföld egyik leggazdagabban felszerelt, legismertebb tájháza lett. Jól gondolom, amikor azt jelentem ki, hogy ez tájház az ön szíve csücske, legkedvesebb és legjelentősebb munkája?
Igen, a zabolai székely tájházban és csángó néprajzi múzeumban gyermek- és fiatalkorom álmait valósítom meg rendre, szakmai támogatóim, fiatal kollégáim segítségével. Bemutatjuk ott az orbaiszéki magyar, román és cigány kultúrát, a barcasági szász örökséget, valamint kiemelten a Moldvában élő csángó magyarok tárgyi és szellemi kultúráját. Szakmai szempontból a nagy múltú Székely Nemzeti Múzeum külső egysége, programjaihoz, kiadványainak megjelentetéséhez, tárgyállományának gyarapításához már elsősorban magyarországi közalapítványok nyújtanak kiemelt támogatást.
– A kilencvenes években elkezdődött a Székelyföld, illetve Csángóföld „kirablása”: a rendszer- és az életmódváltással együtt a tárgyi emlékek, a régi mindennapi használati eszközök, ruhák, bútorok elkezdtek „kivándorolni” Magyarországra és Nyugat-Európába. Ráadásul nem is mindig a legtisztességesebb módon, általában ez úgy történik, hogy például egy festett bútort az értékének a töredékéért vesznek meg a „műkereskedők”. A külföldi régiségkereskedők 1989 után pár év alatt kifosztották Erdélyt és Moldvát. Napjainkban már a konyhabútorokat szállítják Nyugatra, ahol azokból különböző hangszereket, bútorokat állítanak elő. Ilyen körülmények között a zabolai intézmény legértékesebb tárgyi gyűjteményei szerencsés korban jöttek létre, s nemcsak vásárlás, hanem adományok útján is folyamatosan gyarapodtak.
– Sokat foglalkozott az erdélyi cigányság kutatásával; néprajzi, illetve kulturális szempontból a mai roma generációk milyen örökölt értéket, értékrendszert hordoznak?
Gyermekkoromtól gyűjtöttem háromszéki cigány közösségekben. Fokozatosan megismertem sajátos gondolkodásukat, idő- és térhasználatukat, szokásaikat, tisztasági rendjüket, hagyományos kultúrájukat, amely szintén aszimmetrikus jellegű: gazdag szellemi kultúrával és szerényebb tárgyi világgal rendelkeznek. A társadalmi, gazdasági, kulturális, oktatási modernizációjuk azonban legtöbbször etnikai asszimilációjukat is eredményezi.
– Miért van az, hogy Magyarországhoz hasonlóan Erdélyben is egyre kevesebb az autentikus cigányzenész?
A modern élet már nem igényli a hagyományos falusi cigányzenészek szolgáltatásait. Nemcsak a többségi magyarok vagy a románok, hanem a cigányok is fokozatosan eltávolodtak ettől a kultúrától. Sokszor egy laptop is helyettesíteni tudja egy muzsikusbanda produkcióját.
– Nemrég egy érdekes témát kutatott: a székelyföldi kürtőskalács eredetét. Habár bizonyítottan máshol is készítették, miért csak a székelyeknél maradt fenn a mai napig ez a jellegzetes sütemény? Ilyen kérdések is foglalkoztatják a mai néprajzosokat a kutatás és az értékmegőrzés mellett?
A sajátos természeti, társadalmi, gazdasági és rendi viszonyoknak köszönhetően a Székelyföldön egészen a közelmúltig régiesebb kulturális elemek maradtak fenn. Egyik ilyen a kürtőskalács, amely a 17. század végén érkezett német területek felől Erdélybe, a Székelyföldre, ahol előbb az elit rétegek konyháiban, majd a falusi székelység ünnepeiben is meghonosodott, miközben folyamatosan változott. A hazai turizmusban elsősorban 1968 után terjedt el, majd a rendszerváltozás után előbb Magyarországon, napjainkban pedig az egész nagyvilágban készítik élelmes vállalkozók. A néprajzkutatók napjainkban nem zárkózhatnak el sem a modernizációtól, sem a modern élet kihívásaitól. Bemutathatják, elemezhetik egy-egy hagyományos kulturális elem életútját, új közösségi és lokális funkcióit, alternatívákat mutathatnak fel oktatás-, kultúra-, turizmus-, vidékfejlesztők és szervezők számára.