Küzdelem a szétmálló múlt ellen
A papír történelmi emlék, de csak ha jó kezekben van
MúzeumCafé 11.
Mindenesetre az jó, hogy kiváló restaurátorok jól felszerelt műhelyekben dolgoznak. Kár, hogy a jobban felszerelt, nagy műhelyek elsorvasztásának vagyunk a tanúi. Messzire visz, sokoldalú ennek a miértje, de láthatók a következményei is. Nekem meggyőződésem – ezzel persze nem vagyok egyedül –, hogy a restaurátorműhelyek nem sokba kerülnek, hanem a látogatóktól, a turistáktól, vagy a kereskedelemben beszedhető sok pénzt termelnek. Ha működhetnek.
Ez egyszer valóban így történt. Belépek reggel a restaurátorműhelybe, a hatalmas ablakokon beárad a Nap édes verőfénye, és a fehér falakon szépséges reflexfények ülnek… Kibújok a kabátomból, felveszem a fehér köpenyem, bekapcsolom a Bartókot. És árad, édes istenem, hát persze, Händel, a Vízizene…
Milyen szép és nyugalmas lenne, ha így maradhatna! Persze erről szó sincs. Legelőbb a függönyöket húzom be: a Nap fényét jobb kirekeszteni a helyiségből. A fény – leginkább az ultraibolya tartománya – csúnyán el tud bánni színes anyagokkal, festékekkel, tintákkal, papírokkal, vagy éppen lakkokkal. Mindannyian láttunk fakult plakátot az utcákon. Mindannyian láttunk „öregedésében” megbarnult, törékennyé vált lapokból álló könyvet. A restaurátor láthat a keretéből kibontott, jó minőségű rongypapírra nyomott metszetet is, amely mögött a silány, lignin-tartalmú, gyantaenyvezésű hátlap a nyomat negatív képét mutatja. Ez lényegében hosszú expozíciós idővel készült fény-kép: ahol a metszet fehér papírja a fényt átereszti, a gyenge minőségű papírban a lignin és az enyvező anyag, de idővel a cellulóz is bomlásnak indul, eközben egyrészt sárga-barna színes anyagok keletkeznek, másrészt szerves és szervetlen savak szabadulnak fel. Ahol a metszet fekete felületei a fényt nem engedik át, a hátlap papírja nem indul bomlásnak, nem színeződik el. Így alakul ki a hátlapon a metszet negatív képe. A képződött savak azonban felgyorsítják az újabb savas bomlást, és az érintkező anyagokba is átszívódva okozzák a metszet jó minőségű papírjának a lebomlását is. A savasodott papír tovább romlását a papír-restaurátor megfelelő konzerválási eljárások alkalmazásával meg tudja állítani, vagy legalábbis le tudja lassítani, de a lebomlott anyagokat újraépíteni már nem tudja. Tehát jobb az erős, magas UV-tartalmú fényt kizárni, vagy legalább fóliával megszűrni az olyan helyiségben – vagy vitrinben –, ahol becses tárgyainkat tartjuk. Emellett fontos arra is ügyelni, hogy az óvott tárggyal ne érintkezzen gyenge minőségű, savasodó papír. Milyen gyakori, hogy a féltett papírokat savasodó mappában, olcsó csomagolópapír-tékákban tárolják! Pedig ezek a portól ugyan megvédenek, de a savasságukkal sokkal nagyobb kárt okozhatnak. A képkeretezők paszpartu- és hátlap-kartonjai is leggyakrabban szép, de nem megfelelő anyagból készülnek.
Az, hogy egy papírrestaurátor műhely hogyan néz ki, mekkora, és miként van felszerelve, sok mindentől függ. Természetesen a belakható tértől, a beépítésére, fenntartására fordítható pénz nagyságától, és attól is, hogy hányan fognak benne dolgozni. Erősen függ attól, hogy mekkora lesz a műhely várható „forgalma”. Egy csendes kis műhelyben, ahol „az embert hagyják dolgozni”, talán kevésbé kell a munkafázisokat, a berendezések, munkaeszközök helyét megtervezni, hiszen lesz idő elő- és visszarakodni, ha szükséges, kerülgetni. A nagyobb értékű, egyedi bánásmódot, kezelést kívánó tárgyak műhelye lehet ilyen.
Minél nagyobb mennyiségű tárgy előkészítését, kezelését kell rendszerint egy időben elvégezni, annál szükségesebb a szóba jöhető elvégzendő munkafázisok folyamatait végiggondolva, tudatosan megtervezni a munkaasztalok, elszívók, mosótálcák, préselő- és szárító-berendezések, anyagvizsgálati lehetőségek, anyag- és vegyszertárolók helyét. A tervezés célja az, hogy a tárgyak minél kevesebb mozgatásával (minél kevesebb munkakilométert megtéve) lehessen a kezeléseket elvégezni. Példaként vegyünk egy műhelyt, amely zömében kisgrafikák, metszetek, térképek, könyvek kezelését végzi. Az első hely az átvett tárgyak tárolóhelye: jó, ha ez nem a műhely légterében van, de ez nem követelmény. (Gondolni kell a gomba-, vagy rovarfertőzött anyagok elkülönítve tárolásának lehetőségére is.) A második helyen történhet a munkába vett tárgyak fotózása, és talán egyidejűleg a tárgyak kezelési lapjának kiállítása, a fotózott tárgy szükséges kezelési sorának, a szükséges elvégzendő vizsgálatoknak a becslése. Innen a tárgyak más-más kezelési úton mozognak tovább. Ebben a műhelyben a központi helyet az egylapos tárgyak (metszetek, térképek) kezelése foglalja el, mert ez az a terület, ahol a leggyorsabb a tárgyak mozgása. Így a harmadik hely lehet a mosó- és közömbösítő-tálak (a „vizesblokk”) közelében elhelyezett munkaasztalokon a mechanikus tisztítás, levédés, egyéb helyi kezelések elvégzésének helye. A negyedik hely a nedves kezeléseké (mosótálcák). Az egylapos tárgyakat és a könyveket kezelő dolgozók közösen használják. Többféle követelménye van: a munkaasztalokhoz közel legyen, legyen mellette elég hely a mozgásra, legyen megfelelő víznyomás elégséges mennyiségű desztillált-, vagy ioncserélt víz előállítására, álljon rendelkezésre megfelelő darabszámú és méretű mosótálca, a tálcák vizes oldatai közömbösítő tartályba folyjanak le, legyen elvezető csatorna. Az ötödik hely a tárgyak simítva szárításának helye lehet, szárítóállványokkal és megfelelő présekkel. Ez a hely jó, ha az áztatótálcáktól nincs túl messze. Az egylapos tárgyakat és a könyveket kezelő dolgozók közösen használják. Száradás után a ragasztások, kiegészítések, utómunkák elvégzésére az egylapos tárgyak visszakerülnek a munkaasztalokra. Innen a metszetek útja a préshelyre, majd a végső tárgyfotózásra vezet; a vásznazást kívánó térképeké előbb a kasírozó táblára. Ez, ha külön helyen van, lehet a munkaasztaloktól távolabb is, hiszen viszonylag ritkábban van rá szükség.
A könyveket kezelő technológiai sor bonyolultabb, de rendszerint nagyobb tárgymozgás nélkül, „helyben” történik. A legnagyobb helyet igénylő fázisa a szétszedett könyv lapjainak mosása, majd állványon, terítve szárítása, végül a lapok összehordása. Emellett jelentős (lehet) a könyvek újraépítéséhez szükséges szerszámok és eszközök, anyagok tárolóhely-igénye, amely a munkaasztaloktól távol is kialakítható. Hogy mindezekhez hol és mekkora helyekre, munkafelületekre, áztatótálcákra és présekre van szükség, annak minimumát a leggyakrabban kezelendő tárgyak mérete határozza meg. Ha egy ilyen, a tárgyak (dolgozók) szükséges mozgását felmérő rajz megszületett, már csak az építészeti környezetet (víz, csatorna, ablakok, ajtók) és az érvényes szabályozókat (tűz- és balesetvédelmi, vegyszertárolási stb.) előírásokat kell figyelembe venni. Mindez azért úgy adódik a valóságban, hogy tökéletes műhelyt – nem erre a célra épített épületben – aligha lehet építeni.
A műhelyek felszerelését tehát legelső sorban a műhely feladatköre kell meghatározza. Magyarán az, hogy a „megrendelői háttér”, gyűjtemény, vagy éppen a szabadpiac jellemzően milyen tárgytípus kezelésével bízza meg a műhelyt. Egészen más eszközökre, berendezésekre van szüksége annak a műhelynek, amelyik elsősorban könyvek restaurálásával foglalkozik, tehát fel kell szerelni a könyv készítésére alkalmas eszközökkel, anyagokkal, szárítóállványokkal is; másra egy grafikai restaurátorműhelynek, megint másra egy műszaki rajzokkal, pausz- és fotómásolatokkal foglalkozó műhelynek, ahol gyakran fordulnak elő nagyméretű, egy lapból álló tárgyak. Ezek nedves kezelése, kiegészítése, préselése másfajta műszaki lehetőségeket követel. Megint más egy olyan műhely felszerelése, amelyik döntő mennyiségben savasodott sajtóanyag restaurálásával foglalkozik, ahol szükséges például laminátor-gép működtetése. Megint másfajta, sokféleképpen üzemeltethető, mobil műhelyberendezést kíván az a papír-restaurátorműhely, amelynek fő profilja háromdimenziós papírtárgyak, makettek, modellek, kellékek, néprajzi tárgyak restaurálása. Ha a működési feltételek jellemzőit, a kezelendő tárgytípusok jellemző és sajátos anyagainak sokaságát végiggondolom, a papírrestaurálás további szakosodásának szükségessége kell eszembe jusson.
Persze mindez nem így van. Azért nem, mert minden műhely azért más papíranyagok kezelésére is alkalmas. Sőt, egyfajta alapállás az „általános célú” papírműhely. Erről nem igen érdemes szót ejteni, megvan ennek a rendszernek a maga baja (mindent, de alig valamit igazán), de ma ez az, ami eltartható. És sajnos még ez sem általános: egész megyék közgyűjteményi anyagai vannak papírrestaurátor-műhely nélkül. A pályázati rendszer lehet jó ott, ahol a tárgyi anyag nagy része jó állapotú. Nálunk ez általában nem így van. Évekig lehet nem nyerni a kiírt pályázatokon. Máshol évekig tartó, lassú munkafolyamat-sor tud leállni a pályázatokat eldöntő „magasabb érdekek” miatt felében-harmadában. Eközben elesik a gyűjtemény attól, hogy saját restaurátora (műtárgyvédelmi szakembere) a jó gazda szemével folyamatosan megfigyelje a gyűjtemények állapotát és tegye a dolgát. Úgy tűnik „olcsóbb” évenként egy-egy tárgy, tárgy-együttes megpályáztatása. Persze az esetleges „nyerés” esetén a pályázaton megnyert vállalási összeg fele közteher formájában visszakerül az államhoz, így a vállalkozó csakis a saját érdekeit szem előtt tartva veri fel az árait, miközben a munkáját szakmai szempontból általában senki sem ellenőrzi. A gyűjtemény meg jó esetben gazdagabb lesz – akár egyetlen tárggyal… Jó lenne majd egy gazdaságilag jobb világban ezt a szintet átlépni.
A papírrestaurátor-műhelyeket nem lehet minden eljárásnak megfelelően, ideálisan felszerelni. De az is igaz, hogy az, aki az egyik munkájában dombornyomású, aranyozott, kézzel kifestett legyezőt, a másikban pauszpapírra készített, nagyméretű műszaki rajzot, azután 19. század végi kéziratot, majd 20. század elejei missalét kell restauráljon azonos technikai feltételek között, az lépten-nyomon kénytelen kompromisszumokat kötni a technikai lehetőségek elégtelensége miatt. Ez persze kreativitást feltételez, talán még mélyebb anyagismeretet is – ami derék dolog, ha van.
Sokan vannak, akik úgy gondolják, hogy „kicsit restaurálni” nem lehet. Én értem, hogyan gondolják, de nem így látom. Egyrészt van egy jó csomó olyan területe akár a papírrestaurálásnak is, ami rendszeres rutinmunka, nagy szükség van rá, de, hogy úgy mondjam, nem kell közben feltalálni semmit. Másrészt az életben vannak szituációk, amikor – minek tagadni – nincs annyi idő, amennyi kellene. De eredménynek lennie kell. Tehát azt a feladatrészt kell „megoldani”, ami szemmel látható. Aki azt állítja, hogy minden kezelés mindig, minden szempontot figyelembe vesz, az hamis képet fest. Harmadrészt – óh, ez igen ritka – előfordul, hogy van idő is, de nincs elég tudás, vagy nincs kellő gyakorlat az adott probléma megoldásához. Ha bármivel, ami jön, foglalkoznom kell, ez bizony előfordul. Baj, hogy így van? Bizony, nagyon nagy baj. Merthogy már régen nem csak az a cél, hogy a tárgyat „valahogy” ki lehessen állítani a vitrinben. A restaurátor elsődleges feladata a kezelt tárgy minél tovább tartó megőrizhetőségének biztosítása, vagyis a tárgyat alkotó anyag-együttes konzerválása. (Ma már a preventív konzerválásban való aktív részvétel is.) Ez pedig kiterjedt anyagismereti, technika-történeti tudást követel, másrészt rendszeresen végzett anyagvizsgálatokat. Hogy közismert példával éljünk, restaurátor legyen a talpán, aki puszta rátekintéssel meg tudja állapítani, hogy egy papírlap mázanyaga krétát, vagy súlypátot tartalmaz-e? Csakhogy a savas kezelést az egyik állja, a másik meg heves pezsgés közepette „elpusztul”. Tehát anyagvizsgálatokra szükség van. Vannak olyan – jellemzően bizonyos időszakban használt – színes anyagok, amelyek a papír konzerválására használt lúgos kezelésektől színüket vesztik. Így hát nem csak a kezelésbe vett tárgy vizsgálata szükséges a munka elvégzéséhez, de szükséges (lenne) az azonos célú – pozitív és negatív – vizsgálati eredmények adatainak összevetése is. Mert ebből ismerhető meg, hogy adott földrajzi területen mikortól meddig alkalmazták azt az anyagot, azt a technikát. Az ilyen, elméleti tudásunk pedig megkönnyíti a további munkát – vagy éppen további kérdéseket vet fel. Szabad azt hinni, hogy a restaurátor mindent tud, de ez sajnos nem így van. Az igazi restaurátor egyre többet akar tudni, hát tanul. Mindenhonnan.
A restaurátornak a konzerválás mellett, csak másodlagos feladata a tárgy esztétikai helyreállítása – bár a munka megrendelésében sokszor csakis ez a cél. Az már szakmai-etikai kérdés, hogy konkrét esetben milyen eljárások tartoznak a konzerválás és milyenek a restaurálás körébe.
Azt, hogy egy papírtárgy kezelésekor mit szabad a restaurátornak megtenni és mit nem, hogy a tárgy helyreállítása milyen mértékű lehet, azt az adott gyűjtemény és a tárgynak a gyűjteményben betöltött szerepe, funkciója dönti el. Könnyű belátni: a levéltári gyűjteményekben – ahol az egyes tárgyaknak jogi függései, következményei lehetnek – általában tilos a kockázatos fehérítő eljárások, vagy a színezett kiegészítések használata (stb.). A könyvtári restaurálásban – ott, ahol a könyvnek főként tartalmat hordozó, megtartó szerepe van – etikus eljárás, tehát szabad a könyv szerkezetének az eredetinél erősebbé alakítása, szükség szerint a kiegészítések színezése. A múzeumi gyűjteményekben a tárgyakat nem adják kézbe. A papírtárgyak (és más tárgyak) szerepe az olvasható információkon túl az is, hogy az adott korban alkalmazott technikáknak, anyagoknak vizsgálható tanúi legyenek. Így általánosságban nem megváltoztathatóak. Másrészt általános céljuk az adott tárgy bemutatása a nagyközönségnek. Pontosítsunk. Nem annak bemutatása, hogy mi maradt meg az adott tárgyból! Tehát a konzerváláson túl a kiegészítéseket úgy kell elkészíteni, hogy azok beilleszkedő retussal minél hűebben közvetítsék az eredeti állapotot, ugyanakkor a hozzáértő számára megkülönböztethetőek legyenek. Más múzeumi esetekben pont az ellenkezője a követelmény: Borcsi néni bibliáját nem szabad kiegészíteni, restaurálni, csak konzerválni akkor, ha az a biblia a tájházban, személyes használati holmijaként lesz kiállítva. Hiszen a tárgy célja a gyűjteményben nem annak a bibliakiadásnak a bemutatása, hanem a személyhez, életmódhoz köthető használat megmutatása. A gyűjteményi határok ismerete a gyűjtemények betöltendő célja miatt igen fontos. Hogy az etikai hozzáállás ne legyen ennyire egyszerű, rá kell világítani, hogy minden gyűjteménytípusban őriznek a másikhoz tartozó tárgyakat. Így például nem szabad nemesi armális címerképet retussal kiegészíteni akkor sem, ha az múzeumi gyűjteményben van, vagy könyvet átfűzéssel „forgathatóvá” tenni, ha múzeumi gyűjteményben van, és persze vice versa. De a dolog még ennyire sem egyszerű. Vannak (gyakori) speciális helyzetek, amelyekhez a restaurátornak alkalmazkodnia kell. Ilyen például a tárgyakat fokozottan igénybe vevő vándorkiállítás. Vagy az a szituáció, amikor az adott tárgy (például misekönyv) állandó kiállítási helye a skanzen nedves temploma oltárán ismerten nem megfelelő környezetet nyújt a tárgynak. Erre is kell tudni jó megoldást, hiszen a tárgynak ott funkciója van, másrészt hogy minél tovább megmaradjon, az nagyrészt a restaurátor dolga.
Mindenesetre az jó, hogy kiváló restaurátorok jól felszerelt műhelyekben dolgoznak. Kár, hogy a jobban felszerelt, nagy műhelyek elsorvasztásának vagyunk a tanúi. Messzire visz, sokoldalú ennek a miértje, de láthatók a következményei is. Nekem meggyőződésem – ezzel persze nem vagyok egyedül –, hogy a restaurátorműhelyek nem sokba kerülnek, hanem a látogatóktól, a turistáktól, vagy a kereskedelemben beszedhető sok pénzt termelnek. Ha működhetnek. Ha nem, úgy egyre igazabb lesz a közmondás: Nehéz ott nyers fánál finom kenyeret sütni, ahol liszt nincs.