„A látogatókkal szemben készséges barátságot tanusítsanak”
MúzeumCafé 25.
A Nemzeti Múzeum történetében – és egyben a magyar múzeumtörténetben – az 1811-es esztendő különösen fontos: ebben az évben született meg az intézmény első szervezeti szabályzata és vezették be első hivatalos nyitvatartási rendjét.
A nagyközönség előtt elsőként a Nemzeti Múzeum későbbi osztályai közül a Széchényi Országos Könyvtár nyílt meg 1803. augusztus 20-án. A gyűjtemény mindennap délelőtt és délután három-három óra időtartamban várta látogatóit. A Széchényi Ferenc által a nemzetnek adományozott könyvtár a pesti pálos kolostor, a későbbi központi (papnevelő) szeminárium nagy könyvtártermében kapott helyet, ami egyben olvasóteremként is működött. 1804-ben már rendszeressé vált a könyvtárhasználat, az olvasók nagy részét a hivatalnok értelmiség alkotta. Emellett az elsősorban telenként Pesten tartózkodó főnemesek, a városi literátor értelmiségiek és az egyetemisták látogatták a könyvtárat. Ezek kutatóforgalmát azonban messze meghaladta az egyedüli és csoportos látogatók, a laikus érdeklődők forgalma, akiknek kalauzolása a háromfős könyvtári személyzet idejének jelentős részét lekötötte.
1807-ben el kellett hagyni az egykori pálos kolostort, de a gyűjteményeket nem vitték messzire, csak a néhány méterre lévő, a pálos (később egyetemi) templommal szomszédos egyetemi épület első emeletére. Azt, hogy a könyvtárat ebben az évben is sokan látogatták, már az ekkor nyitott vendégkönyvek bizonyítják. 1809-ben végre sikerült terjeszkednie is az egyre szerteágazóbb anyagot őrző intézménynek. József nádor 1809. januári döntése nyomán ugyanis a természettári gyűjtemény a második, a régiségtár a harmadik emeleten kaphatott helyet. A könyvtár maradt továbbra is az első emeleten, akárcsak az éremgyűjtemény. Az említett döntés jelzi, hogy a korábban tulajdonképpen csak egy osztályból, illetve egy tárból álló múzeumban már elindult a tárasodás, az új tárak kifejlődésének folyamata. A könyvtár után az éremgyűjtemény vált a kutatók és a nagyközönség számára megtekinthetővé, miután 1810. június 10-én József nádor és testvére, Rainer főherceg jelenlétében ünnepélyesen megnyitották. Ezután az ásványgyűjtemény rendezése következett ugyanezen év nyarán és őszén. A Tehel Lajos óbudai városi orvos által tudományos rendszerben felállított gyűjteményt először október 22-én József nádor és öccse, Antal főherceg, a Német Lovagrend nagymestere látogatta meg.
A gyűjtemények gazdagsága azonban nemcsak a fejedelmi személyek, a kutatók vagy a laikus látogatók érdeklődését keltette föl, hanem a tolvajokét is. 1811 első napjaiban az éremgyűjteményt próbálták meg kirabolni, az éber múzeumi szolgáknak köszönhetően eredménytelenül. Az eset után a múzeum katonai őrizetet kapott.
Nemsokára azonban a Nemzeti Múzeumot sokkal nagyobb kár érte. Az 1811. március 15-én életbe lépett devalvációs rendelet következtében elvesztette a múzeum a közadakozásból, vármegyei és egyéb megajánlásokból származó majd 480 ezer forintot kitevő alaptőkéjének négyötödét, így nem épülhetett fel a tervbe vett önálló múzeumpalota, pedig az intézmény Grassalkovich Antal 1808. évi adományának köszönhetően ekkor már rendelkezett egy építési telekkel. Pénz hiányában is kellett azonban valamit kezdeni a gyűjtemények elhelyezésével, hiszen szörnyű állapotok uralkodtak a múzeumnak helyet adó épületben. Erről 1810 végén az intézmény élén álló Miller Jakab Ferdinánd így írt az alapítónak, Széchényi Ferencnek: „Már az összes folyosókat lefoglaltam. A termek, szobák tömve vannak mindenféle tárgyakkal, amelyek oly súllyal nehezednek a falakra, hogy előbb vagy utóbb össze kell roskadniok. Erősebb szélben az egész épület inog, ropog. A falak mindenfelé meg vannak repedezve. Mindig attól félek, hogy egyszer majd az én csontjaimat is az omladékok alól fogják előkeresni.” A helyzet orvoslására Miller ideiglenes megoldást javasolt, amelyet az országgyűlés előtt terjesztett fel az intézmény sorsát ugyancsak a szívén viselő József nádornak: eszerint a múzeum gyűjteményeit helyezzék el a pesti szerviták kolostorában, amelyet alig laknak, és amely minden szempontból alkalmasnak tűnik az anyag befogadására. Az elképzelésből végül semmi sem lett, talán azért, mert a kolostorépületet a Pesti Szépítő Bizottmány (városrendezési céllal) ekkor már bontásra ítélte.
Ez idő tájt ismételte meg Miller azt a már korábban (a szervezeti szabályzat tervezetében) is előterjesztett indítványát, amely a múzeum elnevezéséről szólt. Az intézmény nevében jelezni kívánta, hogy azt az országgyűlés hozta létre (az 1808. évi VIII. törvénycikkel) és azt is, hogy létrejöttében a legtöbbet József nádornak köszönheti. E szándék szülte tehát azt a dagályos elnevezést, amelyet a nádornak előterjesztett: „Museum Statuum et Ordinum Regni Josephinum Palatinale – Tettes Nemes Statusok és Rendek ’s Jozsef Nádor Ispányi Nemzeti Gyüjteményes Tár.” Ezt a javaslatot maga József nádor vetette el, aki úgy vélte, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum (Museum Na-tio-nale Hungaricum) elnevezés nem szorul semmiféle kiegészítésre és változtatásra.
Az 1811. évi országgyűlés végül is – „fontosabb országos dolgok által gátoltatván” – nem foglalkozott a múzeum ügyeivel, pedig Miller készített egy jelentést az intézmény állapotáról és javaslatokat, amelyekről az országgyűlésnek kellett volna döntenie. (A jelentést és a javaslatokat végül csak az 1812. január 8-i ülésen olvasták fel.)
Egyelőre tehát maradt a múzeum a mai Egyetem téren álló korábbi egyetemi épületben, és egyre gyarapodó gyűjteményei továbbra is itt várták a látogatókat. Számuk ekkor már olyannyira megnövekedett, hogy nyitvatartási rendet kellett készíteni. Eredetileg ezt Miller a Nemzeti Múzeum 1811. április 1-jén a nádorhoz benyújtott szervezeti szabályzatában rögzítette. A szabályzat hivatalos jóváhagyása azonban elmaradt, úgyhogy Miller egy nyitvatartási rendet – talán az időközben már a gyakorlatban használt időpontokkal – külön felterjesztett a nádori kancelláriához. Ezt, az első (ismert) hazai múzeumi nyitvatartási rendet József nádor 1811. június 30-án hagyta jóvá.
A három nyelven: magyarul, németül és latinul kinyomtatott és az intézmény bejáratánál kifüggesztett „Napirend”-ből az érdeklődők megtudhatták, hogy a könyvtárat hétfőn és csütörtökön, a „Pénzeket és Régiségeket” kedden és pénteken, a „Természeti Alkotmányok Kamaráját” pedig szerdán és szombaton tekinthetik meg délelőtt 9 és 12 óra, valamint délután 3 és 6 óra között. A napirend végén két további kitétel szerepelt: a gyűjtemények vasárnap és ünnepnapokon és a múzeumi helyiségek takarítása idején zárva tartanak, valamint hogy a könyvtár a kutatók számára a megadott órákban mindennap nyitva van. Ez utóbbi rendelkezés tehát már különbséget tett a könyvtár ritkaságaira kíváncsi vendégek és a kutató értelmiségiek között. Igaz, hogy ezt a különbségtételt csak a könyvtár esetében rögzítette, de elképzelhető, hogy ez a másik két tárban is így működött, azaz a tudós személyek (kutatási célzattal) a hét minden napján felkereshették ezeket.
A Nemzeti Múzeumot kétszáz éve megtekintő látogatók a 20–21. századi értelemben vett, kimondottan a nagyközönség számára létrehozott állandó kiállítást, amely szerves egészben mutatta volna be az egyes tárak anyagát, nem láthattak. A múzeum tárai a rendelkezésükre álló szobákban, termekben voltak megtekinthetők, mégpedig úgy, hogy tulajdonképpen a mai múzeumpalota felépüléséig (1846) a legtöbb esetben a munkaszobák is a „kiállítótér” részét képezték. A gyűjtemények feldolgozott anyagát üveges szekrényekben, fali tárlókban, illetve tárlókban őrizték. Mai értelemben vett látványtár, nyitott raktár volt tehát a kiállítás, de a bemutatott múzeumi tárgyakra nem a rendezettség, hanem inkább a túlzsúfoltság volt a jellemző. A kiállítás csak abban az esetben elégíthette ki az érdeklődők tudásszomját, ha a kalauzolást az igazgató vagy az adott tár vezetője, szakmai kezelője – korabeli megfogalmazás szerint: őre – tartotta, de erre a gyűjteménnyel kapcsolatos temérdek munka miatt ideje nem nagyon volt, úgyhogy a kiállítást a múzeum szolgái (famulusai) felügyelték, de ők szakmai felvilágosítással nem vagy csak alig tudtak szolgálni. Egyébként is a múzeum kisszámú személyzettel rendelkezett, 1811-ben mindössze hét kinevezett tisztviselővel, ami megnehezítette a látogatók minden esetben megfelelő vezetését. A szervezeti szabályzatban Miller Jakab Ferdinánd a következőképpen fogalmazta meg a látogatókhoz való hozzáállás alapkövetelményeit: „A látogatókkal szemben készséges barátságot tanusítsanak, és óvakodjanak a magas állású embereket meghunyászkodással, vagy erőltetett méltósággal, a többieket, főleg az idegeneket pedig lenézéssel fogadni, és kerüljék a felületességet épp úgy, mint a szőrszálhasogatást, ez által is megmutatván, hogy az őrizetükre bízott tárgyakat alaposan ismerik. Ajándékot kérni vagy elfogadni, mint a hogy ez az elég nem szép dolog külföldön divatban van, nemcsak nem fér össze a magyar jellemmel, hanem szigorúan tilos is.”
A kétszáz éve kiadott első ismert hazai múzeumi nyitvatartási rend a Nemzeti Múzeum ma is álló palotájának megépültéig, pontosabban 1848 januárjáig érvényben maradt.