Madagaszkár és szavanna: rács helyett kifutó

Gyűjt, kutat, oktat-nevel, bemutat, szórakoztat, mégsem múzeum – mi az? A múzeum és az állatkert összehasonlítása első pillantásra kézenfekvőnek tűnik, az állatkertek azonban sem jogi, sem gyakorlati oldalról nem kezelhetők közgyűjteményként. Míg a múzeumoknak arra kell felkészülniük, hogy a gyűjteményükbe került tárgyakat megőrizzék az örökkévalóság számára, addig az élőlényeket gyűjtő állatkertek nem szállhatnak szembe az elmúlás törvényszerűségeivel. Gyűjteményük „darabjai” mozognak, viselkednek, táplálkoznak, emésztenek, megbetegszenek, elpusztulnak, sőt időnként az emberi szándéktól függetlenül is szaporodnak, azaz folyamatosan változnak. Ugyanakkor az állatkert a múzeumhoz hasonlóan nemcsak bemutatott gyűjteményéről, állatokról és növényekről beszél, hanem az intézményt fenntartó társadalomról, a társadalomnak a természethez való viszonyáról is.

A veszprémi állatkertben kisgidák és nyuszik várják a látogatókat, indiai kisoroszlánok születtek a budapestiben, borneói orángután a nyíregyháziban, bengáli tigris a győriben, három Bennett-kenguru a veszprémi zooban, ahová egzotikus állatok is érkeztek – a felsorolás nem önkényes, hanem az MTI márciusi, állatkertekkel kapcsolatos híreinek címére utal, amelyeket mindössze két fejlesztéssel kapcsolatos anyag egészít ki. Vajon odafigyelünk-e arra, hogy ezek a hírek többet jelentenek a szaporulatnál és annál a nem elhanyagolható ténynél, hogy az újszülött kis szőrpamacsok még a legnehezebb pillanatokban is felmelegítik a szívünket? Tisztában vagyunk-e azzal, hogy az utóbbi években a hazai kulturális intézmények közül az állatkertek azok, amelyek folyamatosan fejlődnek, és képesek akár rentábilisan is működni? Nemcsak azért, mert a hazai állatállomány szépen szaporodik, azaz a „cukiságmutató” hol az egyik, hol a másik állatkertben leng ki, hanem mert az egészséges állatkölykök vagy a különleges állatfajok érkezése mögött komoly, átgondolt szakmai munka áll. A hazai állatkertek – pontosabban egy részük – egyre több nemzetközi projekthez kapcsolódnak, természetvédelmi programokban vesznek részt, javulnak az állatok elhelyezésének és bemutatásának körülményei, a gondozók felkészültsége, az állat-egészségügyi háttér és a látogató is mind több információs lehetőség, zoopedagógiai program közül választhat. Mindez azért is fontos, mert a rendszerváltáskor a hazai állatkertészet nagyon mélyről indult, a vadállatok döntően szűk, betonalapú ketrecekben tengették életüket, gondozóik jó néhány helyen különösebb szakértelem nélkül foglalkoztak velük. Pedig a hazai állatkertek a hosszú ideig egyedüliként létező Fővárosi Állat- és Növénykerten kívül „későn jövők” voltak, többségük a Kádár-rendszer idején épült. Bár a világ nyugati felén ekkor már a társadalom felszólalt az állatok embertelen tartása ellen, és meglátta a zooparkok jelentőségét a környezeti nevelésben, Magyarország miért is adott volna több szabadságot vadjainak, mint állampolgárainak?

Az ember az idők kezdete óta szívesen hívja segítségül az állatokat, hogy saját magáról, a világhoz való viszonyáról beszéljen. A barlangrajzok bölényei, a mesék állatfigurái ennek a gondolkodásnak a metaforái. Ez a vágy keveredik a természet megismerésének, uralmának kívánságával és azzal az elemi örömmel, amit az állatok szemlélése jelent. Valószínűleg mindez egyszerre adta az ötletet, hogy az élővilág bámulatra méltó példányait ketrecekbe zárják. Kr. e. 1800 körül Thotmesz fáraó már saját állat- és növénykerttel dicsekedhetett, Kínában pedig Kr. e. 1150-ben Wu-Wang császár négyszáz hektáron működtette „bölcsességkertjét”. Ez utóbbi olyan tudományos eredménnyel járt, ami később nagy hasznot hozott: itt figyelték meg a selyemgubó fonalas szerkezetét. Ugyancsak jelentős tudományos eredménye lett Nagy Sándor alexandriai állatkertjének, amelynek élén Arisztotelész elkészíthette zoológiai enciklopédiáját. A Római Birodalom idején aztán megváltozott az egzotikus vadállatok gyűjtésének a célja: azért fogták be őket, hogy a gladiátorküzdelmek során valakinek a halálát okozzák, vagy az ő véres agóniájuk váljon látványossággá. A helyzet a középkorban némileg változott Európában, de a különleges vadak birtoklása, ajándékozása és az állatviadalok rendezése továbbra is az uralkodói, főúri reprezentáció egyik eszköze volt, az átlagember maximum vándormutatványosoknak köszönhetően vagy néhány vásárban csodálkozhatott rá az állatvilág sokszínűségére. Ez akkor sem változott, amikor a reneszánsz kortól, majd különösen a nagy földrajzi felfedezések nyomán a királyi és főúri udvartartások kedvelt elemévé vált az egzotikus állatfajok gyűjteménye. A vadak a diplomáciai kapcsolatokban is szerepet játszottak: nagy presztízzsel bíró ajándéknak számítottak. [1] Az uralkodók saját magukhoz, birodalmuk erejéhez mérték az állat értékét, és így igyekeztek minél nemesebb és nagyobb vadakat birtokolni. A természet leghatalmasabb, legerősebb, legszínesebb, legszebb, legveszélyesebb teremtményei nemcsak az európai menazsériákban, állatgyűjteményekben szemléltették a hatalom erejét, hanem például az azték uralkodók vagy – Marco Polo leírása szerint – Kubiláj kán pekingi udvarában is. [2]

A mai állatkertek első előfutára is elsősorban reprezentációs szándékkal épült. Mária Terézia és férje, Lotharingiai Ferenc 1752-ben alapította a modern intézménytípus előfutárának tekintett, most is sikeresen működő schönbrunni állatkertet. Ezt követően Európa uralkodói és városai között egyfajta állatkert-alapítási láz ütötte fel a fejét: 1774-ben a madridi, 1793-ban a párizsi, 1828-ban a londoni, majd a következő esztendőkben a bristoli, a dublini, a manchesteri, hamarosan pedig az antwerpeni és az amszterdami állatkert nyitotta meg a kapuit. Köztük egyre több a nyilvános, a városi polgárság szórakoztatására létrehozott intézmény, de van már közöttük kifejezetten olyan gyűjtemény is, amely tudományos célból épült. Már a párizsi Jardin de Plantes is szem előtt tartotta a tudományos szempontokat, de a londoni parkot kifejezetten ezzel a céllal hozták létre, nevében is jelezve a különbséget: nem „Tiergartent” alakítottak ki, azaz nem kizárólag az állatok körbekerítésére és mutogatására törekedtek, hanem a „zoological” kifejezést vették alapul. Jól tükrözi az alapítók szándékát, hogy a kezdetektől fogva rendszertani koncepcióra felfűzött élő gyűjteményt az első két évtizedben csak a Zoological Society tagjai és vendégei látogathatták. [3]

Az állatkert-alapítási kedv aztán a 19. század második felében sem maradt abba, ebben a hullámban 1866-ban, harmincadikként jött létre a pesti park. Ahogy a Budapesti Állat- és Növénykert főigazgatója, Persányi Miklós megállapítja, az állatkertek száma folyamatosan nő. 1800-ban két állatkert volt a világon, ahová a polgárság bemehetett, 1850-ben már húsz, 1900-ra körülbelül száz, 1990-re ötezer, és ma már tízezerrel számolhatunk. Ez szerinte az urbanizációval, a természet visszaszorulásával van összefüggésben, és éppúgy exponenciálisan növekvő tendencia, mint az emberiség és ezen belül a városlakók létszáma, a fajok pusztulása, az energiafogyasztás vagy az üvegházhatású gázok terjedése. „Sőt a látogatókra is igaz, ma a hétmilliárd ember tíz százaléka évente megfordul állatkertben. Ez alól Magyarország sem kivétel. 1958-ig hazánkban egy darab állatkert volt, amikor is Debrecenben megnyílt egy második. 1990-re volt tíz, most pedig ha a hatósági engedélyeket nézzük, azt saccolom, harminc is van. [4] 2050-re lesz vagy ötven” – fogalmaz Persányi Miklós.

Az elmúlt évszázadokban nemcsak az állatkertek látogatóik száma emelkedett, hanem az az elvárás is, hogy a rabságban tartott vadállatok szükségleteiknek megfelelő környezetben élhessenek. A 20. századig, sőt sok helyen még ma is, az állatkertek úgynevezett menazséria típusú élő múzeumok voltak, ahol az állatok mozgó kiállítási tárgyként szerepeltek. A gyűjtés legfontosabb szempontjai az egzotikum és a kuriózum voltak, ebből kifolyólag az állatfajok egy bélyeggyűjtemény darabjaihoz voltak leginkább hasonlíthatók. Szűkös kifutókat építettek, az állatok elhelyezése során nem vették figyelembe az egyes fajok viselkedését, pár nélkül, magányosan tartották őket. És bizony az esztétikum sem volt szempont, helyette az ismeretlen erőtől való félelem uralkodott – ami a sűrű rácsozatban manifesztálódott. Ahogy a múzeumi narratíva a műtárgyakat a lepkegyűjteményekhez hasonlított vitrinrendszerekből akarja kiszabadítani, az állatkertészetben is éppen olyan megszokott a ketrec és a múzeumi vitrin párhuzamba állítása. Ennél azonban jóval elterjedtebb a börtönhasonlat. Tagadhatatlan tény, hogy az állatkerti állatok fogságban vannak, azonban ennek a fogságnak a minősége még egy állatkerten belül is nagyon különböző lehet. Míg az állatkertben tartott vad hosszú időn keresztül az ember természet fölött aratott győzelmének a szimbóluma volt, addig a zoo idővel a tudomány bázisává, a városi ember természet utáni vágyódásának színhelyévé vált, ma pedig a természetvédelemmel kapcsolódik össze. Újabban az állatkert egyfajta jóvátételi helyszín: az ember által okozott károk helyreállításáért is dolgozik. A korábbi szórakoztató, reprezentációs, tudományos, oktató funkciókat a természetvédelem, a nemzetközi fajmegőrző programok egészítik ki.

Bizonyára nem véletlen, hogy a Life magazinban 1968 decemberében jelent meg Desmond Morris A puszta ketrec szégyene című cikke, abban az időszakban, amikor a fiatalok világszerte harcot indítottak a nagy kötöttségekkel járó társadalmi normák ellen, és egy igazságosabb világ megteremtését tűzték ki célul. A szerző felrótta a szűk helyeket, hogy a különböző igényű állatok ketreceit egyformára tervezik, mert akkor alacsonyabbak az építési költségek, hogy a látogatók kényes orra kedvéért eltüntetik azokat a természetes szagokat, amelyek elengedhetetlen információt tartalmaznak egy-egy állatfaj számára, és persze azt is, hogy az állatok élőhelyén alig találni természetes anyagokat.

Az 1968-as kiáltvány sokak szemét nyitotta fel a problémára, pedig állításai már nem voltak újak: a gyakorlatban jóval korábban születtek sikeres megoldások orvoslásukra. Az egyik meghatározó példa a Hamburg-Stellingeni Állatkert, amelynek alapítója, Carl Hagenbeck korábbi állat-idomítói tapasztalatait hívta segítségül. Ő volt az, aki jutalomfalatokkal és nem bántalmazással vette rá az állatokat a munkára, és aki tudatosan megfigyelte ugrásaik hosszát és magasságát, viselkedésüket. Az 1907-ben megnyitott állatkertből száműzte a ketreceket, a vadak tágas kifutóit árkok választották el a bámészkodóktól. Megpróbálták utánozni az állatok természetes élethelyét, ahol a vadak végre nem egyedül, hanem természetes szokásaiktól függően csoportokban vagy párban élhettek. Hamburgban magasodott először mesterséges szikla, amely megoldás aztán világszerte követőkre talált, a többi között a Budapesti Állat- és Növénykert emblematikus építményei tervezésekor, az 1907 és 1912 között zajló újjáépítés során. (Az új elvek csak részben voltak irányadók, az állatok jelentős része hagyományos ketrecben kapott helyet.)

A tiltakozásoknak és a kutatásoknak köszönhetően, valamint a természetes élőhelyek egyre erőteljesebb visszaszorulása miatt a 20. század végére az állat- és környezetvédő szemlélet hatására a jóléti társadalmakban elkezdték felszámolni a menazséria rendszerű állatkerteket, és a hangsúlyt egyre inkább a minőségi bemutatásra helyezték. „Egy állatkert nem szólhat arról, miként tudja az ember igába hajtani a természetet. Volt ilyen üzenet, törekvés az ipari forradalomtól a sztálinizmus bukásáig – fogalmaz Persányi Miklós. – Ma már vannak nemzetközileg elfogadott normák, elvárások, hogyan kellene élniük az állatoknak a rabságban. Nem beszélhetünk természetről, természetvédelemről kis ketrecekbe zsúfolt állatokkal. Ha arra szeretnénk felhívni a figyelmet, hogy óvnunk kell az élővilágot, a bemutatásnak is erről kell szólnia.”

Ennek megfelelően az állatkertek világszerte növelik a kifutókat, lemondanak a méretes, nagy mozgásigényű állatfajok bemutatásáról. Például a Londoni Állatkertben sem elefánttal, sem orrszarvúval nem találkozhatunk, annál több rovarral, hüllővel, kisméretű állatfajjal.

A korábban megszokott, rendszertanra épülő elhelyezésen, tehát hogy egymás mellett voltak a nagymacskák, a patások, a hüllők, inkább az egyes földrajzi egységek, éghajlati övek élővilágát igyekeznek egységében bemutatni. Erre a hazai állatkertek is törekednek, különösen Nyíregyháza és Szeged tágas parkjaiban láthatunk erre szép példákat.

Az új szemlélet terjedésében olyan nemzetközi szakmai szervezetek is segítenek, mint az 1935 óta csaknem folyamatosan működő Állatkertek és Akváriumok Világszövetsége (WAZA – World Association of Zoos and Aquariums) [5], amely a kontinensek állatkertjeit fogja össze. A szervezet célja, hogy a világ állatkertjeiben, szafariparkjaiban, vadaskertjeiben, állatparkjaiban, akváriumaiban és más hasonló intézményeiben előmozdítsa az élő-világ sokféleségének megőrzése, a természeti erőforrások fenntartható használata érdekében folyó munkát, egyszersmind elősegítse az állati jóllét legmagasabb szintű megvalósulását. A WAZA időről időre stratégiát dolgoz ki – legutóbb 2005-ben –, amelyben összegzi, mit kell tenniük az állatkerteknek, ha aktív szerepet szeretnének játszani a természetmegőrzésben, és el szeretnék nyerni a nyilvánosság támogatását. A holisztikus elképzelésbe az önreflexió is beletartozik, azaz értelmezniük kell azokat a bírálatokat, amelyek az állatkert intézményét érik. Az új állatkertmodell lényege, hogy az intézménytípus minden eszközével a biodiverzitást, a természet védelmét szolgálja.

Világszerte egyre több állatkert vesz részt fajmegmentési és tenyésztési programokban. A magyar állatkertekben az European Endangered Species Program (EEP) és az European Studbook (ESB) nevével találkozhatunk. Az első, az Európai Veszélyeztetett Fajok Programja 1985-ben indult, hogy koordinálja az eltűnőben lévő állatok állatkerti tartását és tenyésztését, a másik rendszernek, az 1923-ban indult Európai Törzskönyvnek köszönhetjük például, hogy az európai bölények megmenekültek a teljes kipusztulástól. Az ESB elsődleges feladata azonban, hogy nyilvántartásba vegye az állatkerti egyedeket, és az állomány genetikai és létszámbeli változását nyomon kövesse. Az itt tárolt információk segítik az állatkertek szaporító munkáját, illetve az egyedek cseréjét. A 41 ország 345 tagintézményét tömörítő Európai Állatkertek és Akváriumok Szövetsége (EAZA) két programjának az egyik legnagyobb eredménye, hogy ma már nincs szükség arra, hogy a természetből fogjanak be állatokat csak azért, hogy a beltenyészetet csökkentsék.

A fajmegőrzés azonban csak az érem egyik oldala, a WAZA stratégiája arra is felhívja a figyelmet, hogy az állatkertek hihetetlenül sok látogatót ejtenek rabul – gondoljunk csak a „cukiságfaktorra” –, akiknek szemléletét, viselkedését és aktív részvételét pozitívan befolyásolhatják. Ahogy a szöveg kiemeli, az állatkertek és akváriumok nemcsak hogy rendelkeznek azzal a képességgel, hogy az integrált természetvédelem modelljeivé váljanak, de muszáj is azzá válniuk. Meg kell változniuk, hogy hasznosak, kezdeményezők és az ügyek végigvitelében radikális szemléletűek legyenek. [6]

A magyarországi állatkertek többsége – a cikkben a Magyar Állatkertek Szövetsége (MÁSZ) tizenegy tagjáról [7] beszélünk, mivel az ő működésükről vannak hiteles adataink – ezen a rögös, kihívásokkal teli úton jár, annak ellenére, hogy a hazai állatkertészet kifejezetten hátrányos helyzetből indult a rendszerváltás után. 1999-ben, amikor az Európai Unió megfogalmazta a vadon élő állatok állatkerti tartásáról szóló irányelveit, a magyar állatkertészet alapvető gondokkal küzdött. A rossz gazdasági környezet, az intézmények állapota, a fejlesztési források hiánya, a fenntartó önkormányzatok elszegényedése, a bezárás fenyegető réme miatt állatkertjeinknek még lehetőségük sem volt, hogy ihletet merítsenek a világ gazdagabb részén tapasztalható innovációkból. A hazai állatkertek társadalmi megítélése éppen olyan rossz volt, mint amilyenek a kilátásaik.

Változásra 2001 után nyílt lehetőség, akkor született meg az uniós jogharmonizáció keretében a hazai állatkertek működését szabályozó rendelet (3/2001. II. 23.) az állatkert és az állatotthon létesítésének, működésének és fenntartásának részletes szabályairól. A négy minisztérium által jegyzett rendelet az egyik legátfogóbb jogszabály volt az Európai Unióban. A rendelet részletes minimumfeltételeket szabott fajok, állatcsoportok szerinti lebontásban, és az állatkertek működtetésével, az engedélyek beszerzésével és az ott dolgozók végzettségének előírásaival is foglalkozott. Meghatározták az állatkertek felügyeletének hatósági felelősségi rendszerét is. A szabályozást azonban számos szakmai hiba miatt a MÁSZ kezdeményezésére 2003-ban módosítani kellett. Ebben az évben nemcsak a jogi háttér finomodott, hanem az önkormányzati és a kultusztárcák költségvetési forrásaiból 2006-ig csaknem egymilliárd forintnyi támogatás nyílt meg az intézmények korszerűsítésére. [8] Ezután szűntek meg az elfogadhatatlan létesítmények, majd egy csapásra javult az állatkertek társadalmi megítélése, nőtt a látogatószám. A szövetség állatkertjeit 2010-ben 2 489 390 fő látogatta, és a válság ellenére a következő évben öt százalékkal még növelni is tudták a látogatószámot. Sajnos 2012-ben ez a növekedés megállt, sőt a látogatószám kicsit vissza is esett. Annak ellenére, hogy az állatkertek évek óta nem számíthatnak állami támogatásra, Magyarország legtöbb látogatót vonzó belépőjegyes turisztikai és kulturális attrakcióinak tizenkettes toplistáján 2011-ben hat állatkert is szerepelt.

Az innováció a legtöbb intézményben folyamatosan zajlik, hiszen az elmúlt években több uniós pályázaton indultak sikeresen az intézmények. A teljesség igénye nélkül néhány példa: a Nyíregyházi Állatparkban 2010-ig 1,6 milliárd forintból készült el a nemzetközi építészeti díjat kapott Zöld Piramis, az Ócenárium, az Esőerdőház és Tarzan ösvénye. Ahhoz, hogy az ország keleti csücskében található – működési támogatás nélküli – intézmény néhány év alatt az ország második leglátogatottabb, egyben nyereséges állatkertjévé tudott válni, az említett innováció mellett az olyan beruházások is kellettek, mint az állatkerti szálloda vagy a Zoo-suli oktatóközpont. Várhatóan 2014-től az Andok élővilága is nagyobb teret kap, ritka állatfajokkal, függőhidakkal, kalandparkkal, illetve megépülhet a Viktória-ház is kolibrierdővel és páncélos hüllőkkel. A Szegedi Vadasparkban 2000 óta évről évre találkozhatunk újdonságokkal, köztük a természetvédelmi mentőközponttal, vagy például a Madagaszkár-házzal, amely az animációs film által keltett

hullámokat használta fel, hogy az élővilágról beszéljen. 2011-ben adták át a vadaspark addigi történetének legnagyobb szabású fejlesztését: 125 millió forintos önkormányzati és uniós támogatásból hatalmas zsiráfkifutó és szavannaház épülhetett. A fejlesztések 2013-ban is folytatódnak. Már láthatjuk a borjúfókák medencéjét, nemsokára egy komplex kiállítás ismerteti a tengerek élővilágát és környezetvédelmi problémáit, majd az új Etióp-bemutatóban ritka fajokat helyeznek el. Ugyancsak idén tavasszal – saját forrásból – másfél hektárra bővült a veszprémi Kittenberger Kálmán Növény- és Vadaspark Afrika-kifutója, ahol nagyszabású infrastrukturális fejlesztések kezdődtek meg 150 millió forintból. Mindez kiegészíti a 2009-es A mi Állatkertünk: közös értékünk, közös élményünk – tematikus turisztikai fejlesztések Veszprémben című pályázat eredményeit, amelynek során a Vadaspark több mint 420 millió forint értékű fejlesztéssel intett búcsút a korábbi lesújtó állapotoknak. Jászberényben csaknem harmincmillió forintból oktatóbázist hoztak létre, amely segíti a jászsági közoktatási intézmények környezeti nevelését, valamint oktató-nevelő központként szolgál a térség természet- és környezetvédelmi szervezetei és az ország további, zoopedagógiával foglalkozó állatkertjei számára. Egy nyertes uniós pályázatnak köszönhetően Pécs 1,1 milliárd forintos támogatást költhet el az állatkertre és az élményparkra, ami azért is nagyon fontos, mert a zoo korábbi formájában 2015 után nem működhetne tovább.

A már említett jogszabály azt is tisztázza, hogy az állatkert működése nem korlátozódik az állatok tartására, szaporítására és bemutatására, és nem sorolja be ezeket az intézményeket a közgyűjtemények közé. A megfogalmazás szerint az állatkert a természet- és állatvédelmet szolgáló állandó létesítmény, ahol az állatokat évente folyamatosan hét napnál hosszabb időn keresztül a nagyközönség részére való bemutatás céljából tartják, és amely az ismeretterjesztést, oktatást és nevelést az ott élő állatok folyamatos és szakszerű bemutatásával, valamint tájékoztatással biztosítja. A szabályozás tovább bővíti az állatkert funkcióit: az állatkert részt vesz a tudományos kutatásban, a fajok megőrzésében, továbbá a természetvédelmi oltalom vagy nemzetközi természetvédelmi egyezmény hatálya alá tartozó fajok egyedeinek megóvásában, valamint természetvédelmi mentőközpont feladatokat is elláthat. Az adatok szerint az intézmények éltek a lehetőséggel: 2010-ben 322 344 fő vett részt az állatkertek oktatási programjaiban. De ehhez a közérdekű tevékenységhez az állatkertek ugyanúgy nem kapnak állami támogatást, mint természetvédő vagy vadmentő munkájukhoz sem. 2000-től 2010-ig összesen mintegy 25 ezer vadon született megsérült vagy elárvult állat, elsősorban vadmadár vagy csempészett hüllő került a regionális mentőközpontokként működő állatkertekbe, ahol azok jelentős részét sikerült a biztos pusztulástól megmenteni, majd a természetbe visszaengedni.

A néhány magánállatkert mellett a többségében önkormányzati fenntartású intézményeknek olyan programokat kell kidolgozniuk, amelyekkel nemcsak nyereségessé teszik működésüket, hanem finanszírozzák egyéb tevékenységeiket, fel tudják mutatni az önrészt az uniós pályázatok sikeres lehívására. Stratégiai kérdés tehát, hogy évente hányan váltanak belépőjegyet egy-egy állatkertbe. A folyamatos marketingtevékenység – amelynek egyik legvonzóbb eleme az újszülött állatkölykök vagy különleges fajok érkezése – mellett az állatkerteknek folyamatosan mérlegelniük kell, hogy meddig mehetnek el abban a játszmában, amelynek célja a látogatószám növelése.

Az ország első állatkertje, a Fővárosi Állat- és Növénykert látogatószáma az elmúlt években egymillió körül mozgott, 2011-ben is átlépte ezt a számot. Bár az ország többi önkormányzati vagy magántulajdonban lévő állatkertje csak sóvárogva gondol a magát műemlék állatkertként definiáló budapesti anyagi lehetőségeire, a más, hasonló szerepet betöltő kulturális intézményekhez képest meglepően alacsony az intézmény támogatottsága. „Egy állatkert az adottságaitól függően lehet rentábilis, egy műemlék állatkert viszont nem – fogalmaz az állatkert vezetője, Persányi Miklós. – Ez olyan, mintha azt mondanánk, az Opera közönsége fizesse ki az épület rekonstrukciójának költségeit is. Azon felül, hogy minden egyes operajegyhez a magyar állam az adófizetők pénzéből hozzátesz huszonötezer forintot, ha a közönségnek ki kellene fizetni a ház rendbetételének a költségeit is, akkor legalább ötvenezer forinttal kerülne többe a jegy. Egyébként egy átlagos színházban öt-tízezer forint között mozog jegyenként az állami támogatás nagysága, egy átlagos magyar múzeum pedig három-nyolcezer forintos támogatásra számíthat látogatóként. A mi állatkertünk látogatónként négyszáz forintos támogatást kap. Ez nincs jól, és nem azért, mert a múzeum kap túl sokat, hanem a mi látogatóink kapnak túl keveset.”

Persányi arra is felhívja a figyelmet, hogy az 1866-ban létrehozott állatkerthez hasonlóan régi, polgári alapítású intézmény nagyon kevés működik az országban. A pesti Füvészkert, a Miskolci Színház, a Nemzeti Múzeum kivételével minden más intézmény fiatalabb. Ennek ellenére az állatkertnek egészen a legutóbbi időkig folyamatosan csökkent a területe. Utoljára 1992-ben csonkították meg a parkot, akkorra az eredeti 16 hektárból már alig 11 maradt. Idén azonban megfordult a tendencia, az Állatkert visszakapta a Vidámpark számára 1950-ben lecsatolt területét, amelyet a költözésre ítélt mutatványoscég jelenleg már tőle bérel.

A pesti állatkert a londonihoz és a schönbrunnihoz hasonlóan az állatok jólléte mellett kiemelten fontosnak tartja, hogy megőrizze, rekonstruálja az 1907 és 1912 között Lendl Adolf szakmai koncepciója és a többségében Kós Károly és Zrumeczky Dezső tervei alapján mai pénzből 20-21 milliárd forintért épült állatkertet. [9] A felújítás sikeres, az állatkert kapott már ezért Europa Nostra Díjat, Magyar Örökség címet és ICOMOS díjat is.

Az állatkert rekonstrukciója persze nemcsak műemlékvédelmi szempontból fontos. A második világháború pusztításai, a hatvanas–nyolcvanas években elavult szemlélettel készült épületei visszafejlődést jelentettek az állatkert történetében. „Az eredeti terveken mindennek funkciója volt, az arányokat tudatosan szerkesztették. A később időszak beruházásai miatt ezek az arányok sérültek, művészi színvonaluk meg sem közelítette a korábbi épületekét – fogalmaz Persányi Miklós. – Húsz éve jöttem a kertbe, akkor kezdődött a rekonstrukció.

Az első tíz év feladata az volt, hogy kitaláljuk, hogyan szabadítsuk ki az állatkert hajdani szépségét, majd az állatkert és a terület lehetőségeihez igazítsuk a gyűjteményt. Ne az adottságainkat változtassuk meg, hanem ahhoz képest fogalmazzuk meg a szakmai aspirációkat, szem előtt tartva, hogy az állatok jólléte akár a fajszám, az egyedszám csökkentése árán is javuljon. Hiszen semmi sem olyan fontos, mint az állatok természetes igényei.”

Annak ellenére, hogy a főigazgató az állatkertben látható fajok számának csökkentésén gondolkozott, a húsz évvel ezelőtti négyszáz faj helyett jelenleg 1050-nel találkozhatunk a Városligetben. A növekedés azonban átgondolt gyűjteményfejlesztési politikát takar: az állatkert megszabadult a nagy mozgásigényű, nagyobb testű fajok egy részétől. Csak azokat tartották meg, amelyek természetvédelmi értéke, fajmegőrző szerepe, oktatási potenciálja jelentős. „A jelenlegi gyűjtemény sokkal inkább tükrözi a természet valós képét. Korábban a pesti állatkert legfőképpen nagy emlősöket, emblematikus fajokat tartott. A mai állományban viszont a legnagyobb a halak fajszáma, több, mint az olyan akváriumi bemutatásra specializálódott intézményben, mint a Budapesti Tropicárium vagy a poroszlói édesvízi akvárium – mondja Persányi, és kiemeli –, az állatkert nem kuriózumgyűjtemény, hanem gyűjteményfilozófiájával természetmegőrző, oktató üzenetet is megfogalmaz. 1912-ben Lendl Adolf nagyon korszerű módon a gyűjtemény bemutatásakor a 20. század elejének zoológiát meghatározó irányzatát, a rendszertant hívta segítségül. Ma viszont már ökoszisztémákban gondolkodunk, arra hívjuk fel a figyelmet, hogy a természetben egymással összefüggő rendszerek működnek. A szavanna nemcsak zebrából és zsiráfból áll, hanem például a gerincteleneknek és a hüllőknek is meg kell jelenniük.” Ennek köszönhető, hogy a budapesti állatkertben láthatjuk a világ egyik legkomolyabb gerinctelengyűjteményét.

A gyűjtemény változásával az állatkerti kiállítástechnika is átalakult. A ketrecek helyett természetes elemeket tartalmazó dioráma – ez lehet terrárium, akvárium is – a meghatározó bemutatási eszköz. Az 1980-as évektől viszont egyre nagyobb az immerziós terek aránya, amikor a közönség nemcsak szemlél, hanem be is lép, megosztja az állatokkal a tereiket, belemerül az ökoszisztéma utánzatába.

Ugyanakkor Persányi Miklós szerint az állatkerteknek azzal is számolniuk kell, hogy a városi ember számára a kifutókon bemutatott állatok nem a vadon veszélyes lényei, hanem a rajzfilmek, képeskönyvek kedves figurái. „Az állatkertektől is ezt kezdik várni. Holott az állat nem változik meg, ugyanúgy leharapja bárki kezét. Csak mi vagyunk mások – fogalmaz Persányi. – A közönség boldog, ha édes, pici mackókat láthat, de a kölykök csak ideig-óráig vonzók, pillanatok alatt megnőnek, és akkor óriási teherré válhat az elhelyezésük. Közben pedig az állatkert a közönségért van! – emeli ki az igazgató. – Az állatkertek a családok számára adnak új élményt, közösségi térként. Ameddig a gyerekek meg akarják ismerni a világot, az állatkertek páholyban ülnek. Nekünk pedig koherens meséket kell megfogalmaznunk a gyűjteményünk alapján. Ilyen a 2012 májusában átadott Varázshegy, ami valójában egy interaktív science múzeum” – mondja a főigazgató. A száz évvel ezelőtti Nagyszikla [10] gyomra jelenleg 3200 négyzetméteren mintegy százhúsz állatfajjal, preparátumokkal, különleges modellekkel, 3D-s mozival, szimulátorszafarival, mikroszkópokkal felszerelt sokfunkciós oktató-, kiállítási és rendezvényteret rejt. Az európai uniós forrásokra támaszkodó projekt meghaladta a nettó 1,3 milliárd forintot, amelyhez a Fővárosi Állat- és Növénykert több mint kétszázmillió forintos saját forrást, a Fővárosi Önkormányzat pedig kétszázötvenmillió forintos önerőt biztosított. A befektetés sikeres: tavaly csaknem félmillióan tekintették meg az ismeretterjesztő programokkal, tematikus oktatási kínálattal, saját weboldallal is büszkélkedő high-tech létesítményt.

A fővárosi állatkertnek nemcsak ez az egyetlen sikeres uniós pályázata, az előző ciklusban a Varázshegy mellett még egy turisztikai célú fejlesztésnek lehettünk tanúi, elkészült a főkapu és környezete felújítása. De nyertek pénzt az egyes gyűjteményi részek botanikai funkciójának gazdagítására és energetikai beruházásra is. A budapesti kert számára most sincs megállás, a Vidámpark Zrt.-től visszakapott területen a MúzeumLigethez illeszkedő fejlesztések várhatók. „A Vidámpark ez után a szezon után bezár, onnantól az állatkert elkezdi a területet használni. Az ide tervezett Pannon Parkban egyfelől a Kárpát-medencei állatokat, háziállatokat egy történetbe ágyazva mutatnánk be egy óriási meseparkban, másrészt az egykori miocénkori pannon ősvadon válna láthatóvá egy 30-40 méter belmagasságú futurisztikus biodómban. A beruházás idén kezdődik, pár tízmilliós lépéssel, ennek eredményeit hamarosan élvezhetik a látogatók. Az egész projekt tervezett költsége tizenötmilliárd forint körül mozog. Az előkészítésre kaptunk már százmillió forintot, de saját forrásból is tudunk fejleszteni” – fogalmaz Persányi Miklós, aki egy korábbi interjúban arról is beszélt, hogy a Vidámkert területén tervezett projektben az évszázados „Lizsét és Vurstlit” tekintik előképnek, ezt a nosztalgiát szeretnék feltámasztani.

Vajon meddig mehet el egy állatkert a szórakoztatásban, milyen természetű kompromisszumokat hozhat meg, hogy növelje a látogatószámot, úgy, hogy ne sérüljenek az alapelvek, és hiteles maradjon? Hol a határ a cirkusz és az állat számára terápiát is jelentő foglalkozások között? Alapvető kérdések ezek, amelyek minden állatkertet foglalkoztatnak. A téma azért is érdemel különös figyelmet, mert az intézmények a csökkenő fenntartói támogatás miatt arra kényszerülnek, hogy bevételeiket növeljék. Másrészt az állatkertek kezdetektől fogva nyitottak az attrakciók, a cirkuszhoz hasonló látványosságok bemutatására, ez is egyfajta hagyomány, amit érdemes újragondolni, újraértelmezni.

Ez a kérdés a Szegedi Vadaspark Modern Zoopedagógia címen rendezett konferenciáján is felvetődött az idén áprilisban. A hazai szakemberek többsége – úgy tűnik – azzal ért egyet, hogy az állatkerteknek inkább a látogatók nevelése, oktatása a feladatuk: aki egy állatkerti produkciót végignéz, ne csak az állatok mutatványaiban gyönyörködjön, hanem azt is érezze, az állatkert mit szeretne elérni! „Tisztáznunk kell, mi az, amit lehet, és mi az, amit nem! – fogalmaz Veprik Róbert, a Szegedi Vadaspark igazgatója. – Az ilyen programok során az állat lelke, életfunkciói nem sérülhetnek. Viszont az is egyértelmű, hogy egy állatkölyöknek az anyja mellett a helye, az állatkert nevelési funkciójával szembemegy, ha az állatsimogatók kedvéért például egy kicsi nagymacskát elvesznek a mamájától. Az állatsimogatókban pedig az állatok egészsége éppen olyan fontos, mint a látogatóké.” A Jászberényi Állat- és Növénykert vezetője, Fercsik Péter szerint a dolog lényege, hogy az állatok természetes viselkedését vegyük figyelembe, erre építsük a látványosságokat. Itt aknázták ki a „látványetetésekben” rejlő lehetőségeket, amelyek során a gondozók a látogatóval megosztják a bemutatott faj sajátosságai mellett az éppen látható egyed szokásait is. A Nyíregyházi Állatpark igazgatója, Gajdos László pedig a külön „arénában” rendszeresen megrendezett fókashow-k kapcsán hívta fel a figyelmet egy lényeges különbségre: a bemutatók a fókák természetes viselkedésére épülnek, és egyfajta terápiát is jelentenek a játékos kedvű állatoknak. Ezek a bemutatók azonban nem keverhetők össze a fajmegmentő, környezetvédelmi programokkal. „Az állatkertek önmagukban nem tudnak megmenteni egyetlen fajt sem a kipusztulástól! – fogalmazott beszélgetésünk során Veprik Róbert. – Viszont sokat tehetnek a genetikai sokféleség megőrzéséért, az állomány fenntartásáért, és ajánlhatnak állatot, ha visszaállítanak egy élőhelyet. De ez csak nemzetközi összefüggésben működhet. A leghasznosabbak azonban az állatkertek oktatási stratégiái.”

A környezeti nevelésben nagyon nagy szerepet játszik, milyen információs rendszer segíti a látogatót a tájékozódásban, de fontosak a családi napok, a táborok, a különböző jeles napok alkalmával szervezett programok, amelyek újra és újra az állatkertbe csalogatják a látogatót. A programok pedig nemcsak hasznosak, hanem látogatottak is. Ez nemcsak az állatkertekben látható különleges állatfajoknak köszönhető, hanem jól felépített zoopedagógiai tevékenységnek – foglalkozásoknak, nyári táboroknak, tanóráknak, szakköröknek, bemutatóknak – is. Bár a zoopedagógia fogalma nem túl régi, a hazai állatkertek történetében kezdetektől fogva felfedezhetjük a nevelési szándékot. A pesti állatkertben már a 19. században megfogalmazták, hogy aki városi polgárként ilyen helyen gyakran megfordul, előbb-utóbb természetbaráttá válik, sőt az állatkertek a látogatókat a természettudományok tanulmányozására sarkallhatják. [11] Ma már a világháló is része ennek az átfogó ismeretterjesztő munkának. Az állatkertek honlapja akár önmagában is élvezhető ismeretterjesztő felületként is felfogható. De fordítva is igaz: az informatika világa az állatkertben járva is segítségünkre lehet. Itt is stratégiai kérdés, hogy mennyi információ kerüljön a tájékoztató táblákra. Értsék kicsik és nagyok, ne ijedjenek meg azok, akik csak az alapinformációkra vágynak, de azok se távozzanak csalódottan, akik mélyebb ismeretekre szeretnének szert tenni. A probléma áthidalására remek lehetőséget kínálnak az okostelefon-alkalmazások. Az országban elsőként Szegeden tölthetjük le a ZooGuide-ot, amely részletes leírásokkal, szolgáltatásokkal egészíti ki az amúgy meglehetősen informatív hagyományos táblarendszert. Ötnyelvű audioguide, QR-kódok, eseménynaptár segíti azokat, akik ingyenesen letöltik a programot. A felhasználó ráadásul egyből az állatkert marketingtevékenységét is segítheti, hiszen az alkalmazással egy-egy információt azonnal megoszthat a közösségi oldalakon, elküldheti SMS-ben, e-mailen.

Arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy az állatkertek kutatóhelyként is működnek. Bár egyik hazai intézmény sem rendelkezik olyan eszközrendszerrel, amely lehetővé tenné, hogy saját kutatóprogramokat indítson, egyre több intézmény csatlakozik valamilyen hazai, nemzetközi vagy üzleti vállalkozás által finanszírozott kutatáshoz. Az állatkertek egy része kapcsolatban áll az önkormányzati múzeumokkal és a Természettudományi Múzeummal, amelyek örömmel veszik, ha a ritka állatfajok földi életük befejezése után az ő gyűjteményüket és kiállításaikat gazdagítják.

A MÁSZ állatkertjei közül hét tagja az EAZA-nak (a budapesti, a debreceni, a jászberényi, a nyíregyházi, a szegedi, a veszprémi és a győri), három pedig a WAZA-nak (Budapest, Nyíregyháza, Szeged), amely egyféle cégére is az intézményekben folyó hiteles, állatvédelmi munkának, de lehetőséget ad arra is, hogy tudományos keretek között vegyenek részt a fejmegőrző programokban, genetikai vizsgálatokban. Hazánk állatkertjei közül a hatalmas területtel, tágas kifutókkal rendelkező nyíregyháziban, a szegediben, a veszprémiben, illetve a nagy múltú budapestiben a legnagyobb azoknak a fajoknak a száma, amelyet a két nemzetközi program keretében tartanak.

A magyar állatkerteknek az elmúlt évtizedekben sikerült megtalálniuk azokat a funkciókat, amelyek létjogosultságukat, hasznosságukat igazolják: nemzetközi programokba kapcsolódtak, egyre nagyobb részt hasítanak ki a turisztikai kínálatból, a szórakoztatás mellett a lokális és a globális környezetvédelem bázisaivá válnak, miközben bevételeiket is növelni tudják. Amellett, hogy az ország különböző pontjain található állatkertek igyekeznek önálló arculatot kialakítani, kuriózumokat felmutatni, egymás munkáját is inspirálják. Bár a szigorúságáról híres Born Free állatvédő szervezet 2011-ben még talált kivetnivalót a hazai állatkertekben [12], az előzményeket ismerve nem kell aggódnunk. Igaz, az állatkertek között még mindig óriási különbség van, de mégis felfedezhető az a törekvés, hogy a „kifutón” ne rab vadakat, hanem olyan élőlényeket vonultassunk fel, amelyek jól érzik magukat. Ha elfogadjuk azt az állítást, miszerint egy állatkert a fenntartó társadalomról is beszél, akkor a Magyar Állatkertek Szövetségéhez tartozó intézményeket figyelve akár még optimisták is lehetünk!

[1] José Saramago Az elefánt vándorútja regényében (Európa Kiadó, 2010) érzékletesen szemlélteti, milyen sorsa volt az ajándékba adott állatoknak és gondozójuknak egyik, majd másik uralkodó szolgálatában. [2] Az állatkertek történetéről, működéséről: Kapocsy György: Az állatkertek világa (Minerva, 1984); Kovács Zsolt: Állatok és állatkertek (AQUA Kiadó, 1996); Orbán Zoltán: Közoktatást segítő intézmények a fenntarthatóság-pedagógiában – Elemzés a Nemzeti Környezeti Nevelési Stratégia alapján (Magyar Állatkertek Szövetsége, 2006). [3] http://zoorope.freewb.hu/feltolt/london-zoo-i.pdf. [4] A Vidékfejlesztési Minisztérium adatai szerint 21 engedélyezett állatkert működik hazánkban. Egységes nyilvántartás hiányában nem sikerült kiderítenünk, hány engedélyezett állatkert működik ma. [5] Eredeti neve 2000-ig IUDZG – International Union of Directors of Zoological Gardens volt. [6] Együtt a vadvilág jövőjéért. Az állatkertek és akváriumok természetmegőrzési világstratégiája. A Magyar Állatkertek Szövetsége, WAZA Iroda, Bern, Svájc, 2005, Magyar Állatkertek Szövetsége, MÁSZ, Budapest, 2009. [7] A MASZ tagjai, alapításuk dátumával és a 2011-es látogatószámmal: Budakeszi Vadaspark (1979 – 155 800), Fővárosi Állat- és Növénykert (1866 – 1 020 642), Nagyerdei Kultúrpark – Debrecen (1958 – 187 076), Xantus János Állatkert – Győr (1959, majd 1967-ben, miután az elsőt elmosta a Duna – 123 853), Jászberényi Állat- és Növénykert (1979 – 69 347), Kecskeméti Vadaskert (1971 – 52 450), Miskolci Állatkert és Kultúrpark (1983 – 78 352), Nyíregyházi Állatpark (1974 – 430 000), Pécsi Állatkert (1960 – 98 327), Szegedi Vadaspark (1989 – 185 208), Kittenberger Kálmán Növény- és Vadaspark – Veszprém (1958 – 252 484). [8] Tízéves a hazai állatkertek működését szabályozó rendelet. In: http://www.zoo.hu/, 2011. november 23. [9] A fővárosi állatkertről bővebben: Állatkerti műemlékek. Bp. 2012. [10] Az erdélyi Egyeskő mintájára épített Nagysziklával részletesen foglalkozott David Crowley és Kispál Szabolcs a zoo-topia kiadványban. Az állatkertek építészetét, az itt megvalósuló kulturális reprezentációt vizsgáló kötet a 2012-es Londoni Építészeti Fesztivál keretében, a Balassi Intézet megbízásából, a Royal College of Art és a Londoni Állatkert (ZSL London Zoo) együttműködésben valósult meg, szerkesztője Steierhoffer Eszter. [11] Pintér Tibor: A zoopedagógia hazai fejlődéstörténete. Elhangzott a Modern zoopedadagógia konferencián. Szeged. 2013. április 4–7. [12] http://www.bornfree.org.uk/zooreports/hungary/.