A marosvásárhelyi Vártemplom és a vár kutatása és felújítása
MúzeumCafé 44.
A marosvásárhelyi vár és Vártemplom néven ismert műemlékegyüttes Erdély egyik legjelentősebb magyar vonatkozású kulturális öröksége. A falakkal körbevett négyhektáros terület Erdély legkisebb területű királyi városának számított.
A vár legkorábbi magja a református templom, amely 1556-ig ferences kolostorként működött. A ferencesek az 1300-as évek elején telepedtek meg Marosvásárhelyen, és a 14. században először feltehetőleg egy királyi vagy nemesi udvarházat használtak kolostorként. Ezeket a fából készült épületeket a 14. század végén bontották el, párhuzamosan új kolostoruk építésével.
A második jelentős építési fázis a 14. század végére, a 15. század elejére tehető. Ekkor épült a ma is álló, 55 méter hosszú kolostortemplom, a sekrestye, a kápolna, és az 1420-as évek végéig elkészült a kolostor északi szárnya is a refektóriummal és a kerengővel. A templom nyugati és déli kapubélletei a 14 század közepére jellemző archaikus jegyeket őriznek. Egy 1400-ban kiadott oklevél arról tudósít, hogy a Szűz Máriának felszentelt templom szentélyénél befejeződtek a munkálatok, és a templom továbbépítésének anyagi támogatása érdekében a pápa Gyümölcs-oltó Boldogasszony napjára búcsúengedélyt bocsátott ki a kolostor részére. A Zsigmond-korban épült kolostorépület Székelyföld legjelentősebb késő gótikus épületegyüttese. Visszafogottságával, szerény díszítésével jól illeszkedik az európai koldulórendi építészet egyszerűséget hirdető koncepciójához, de kiemelkedő tömbszerű megjelenésével meghatározta és részben ma is meghatározza a város arculatát. A harmadik építési korszak Hunyadi János kormányzóságának idejére datálható. A marosvásárhelyi kolostort 1444-ig a konventuális ferencesek használták, ezt követően a rendházat átadták a hitújításban fontos szerepet játszó obszerváns ferenceseknek. Ebben az időben épült a kolostor 55 méter magas tornya, és feltehetőleg ekkor készül el a szentély egyszerű kváderimitációs belső kifestése. A negyedik jelentős építési szakasz a Mátyás-kor kései korszakához, az 1480-as évekhez köthető. Ekkor Báthory István erdélyi vajda kezdeményezésére több erdélyi várost, helységet erődítenek meg, többek közt a székelyudvarhelyi domonkos és a marosvásárhelyi ferences kolostort. 1487-ben említik először a kolostort körülvevő vár árkát (Wararokya), egy telekhatárolás alkalmával. A középkori erődítményből a kolostor délkeleti részére épített Lakatosok bástyája maradt fenn, illetve romosan a déli fal.
1525-ben huszonnégy barát él a rendházban, ez alapján ez a harmadik legnagyobb ferences közösség Erdélyben. A reformáció után az egykori kolostor keleti szárnyában kapott helyet az 1557-ben országgyűlési rendeletre alapított iskola, a református kollégium őse, a Schola Particula. A kolostor épületeinek eltűnésében szerepet játszott a város 1601–1602-es ostroma is, amikor szinte valamennyi ház megrongálódott, a lakók elbujdostak, a templomok leégtek.
A kolostor területén zajló régészeti munkák számos leletet és épületrészt tártak fel. A kutatás szempontjából előnyös volt, hogy a vár területét az 1730-as évektől kezdődően a katonaság vette birtokba és használta az 1990-es évek végéig. Ennek következtében az egykori város területe nem épült be a 19. századi ipari forradalom idején, és a katonai használat megóvta a szocializmus korának illetéktelen beavatkozásaitól is.
A kolostor kialakulásának körülményeire világított rá a 14. század eleji faépületek feltárása. Egy körülbelül száz négyzetméter kiterjedésű lakóépületben (L3) és egy csaknem nyolcvan négyzetméteres raktárépületben (L1) kezdte el működését a 14. század elején az egykori ferences kolostor. Az L1 raktárépület valamikor az 1340-es években pusztulhatott el tűzvészben a betöltésben talált Károly Róbert-dénár alapján. A földbe mélyített raktárépület tartószerkezetének elszenesedett cserefából készült maradványai alapján 1307 utánra datálták a dendrokronológusok az épület építési idejét. A leégett raktárépületben nagy mennyiségű elszenesedett búzamag került elő, Anjou-kori finomkerámia, Erdélyben viszonylag ritkának számító fehér kerámia és a 14. században a Magyar Királyság területén eddig egyedi leletnek számító bronz stilus. Az L3 kódjelű lakóépület körülbelül ötven méterre keletre található az L1-től, és annál valamivel nagyobb méretű volt. Szerkezetileg sokkal jelentősebb épület, mint az L1: pincével rendelkezett, alapozása kőből készült, a felépítmény gerendaszerkezet lehetett. A pince hosszanti – észak–déli – irányában több ötven centiméter átmérőjű faoszlop lenyomatát azonosítottuk, ami emeletes szerkezetre utal. A téglalap alakú épület az Anjou-kor jelentősebb udvarházaival mutat közeli rokonságot; elképzelhető, hogy a ferencesek egy királyi vagy vajdai alárendeltségű udvarház átvétele után kezdték el itt a tevékenységüket. A 15. század elején a részben jelenleg is álló kolostorépületek kiépülése után került sor az egykori udvarház elbontására, és egy fél évszázadon át szemétgödörnek használták az egykori pincét. Jelentős leletanyag került elő a feltárások folyamán, textildarabok, gazdag és változatos kerámiaanyag, Zsigmond-kori kályhák, jelentős mennyiségű állatcsont és az egyik legjelentősebb leletként a győri ferences rendházfőnök 14. század végére datálható pecsétnyomója.
A Zsigmond-korban épült kolostorépületek jelentős része a városfalak 17. századi építésekor pusztult el. Az ásatások felszínre hozták az egykori északi és keleti szárny maradványait. Feltártuk az ebédlő, a kerengő, a kis- és a nagypince, illetve az egykori padlófűtés maradványait. 2014-ben sikerült először hozzáférni ahhoz a területhez, amelyen a kolostor egykori nyugati szárnya állt. Előkerültek a nyugati kerengőfal alapjai, illetve az egykori konyha épülete.
A feltárt kolostorépületek közül az egykori nagy- és kispince, illetve a köztük levő padlófűtés maradványai a legszemléletesebbek. A nagypincében azonosítottuk a két lejáratot a hozzájuk tartozó kőlépcsőkkel. Az északi, külső pincelejárat 1,4 méter, míg a déli pincelejárat egy méter széles volt, utóbbi a kolostor belsejét kötötte össze a pincével. A pince alapterülete 12,5 × 7,4 méter, mennyezetét két pillér tartotta. A déli pincelejárat mellett volt kialakítva az 5 × 6 méter alapterületű padlófűtés, amely a kolostor északkeleti szárnyát fűtötte (a többi helyiségben kályhákkal biztosították a meleget). Mindössze néhány jelentős kolostort ismerünk, ahol padlófűtés-berendezést tártak fel: a margitszigeti domonkos kolostorban, illetve a besztercei domonkos kolostorban, de több padlófűtéselem került elő az alvinci domonkos és a bizerei (Szépfalu, Arad mellett) bencés kolostorból is. Az egykori kápolna mellett azonosított kispince a boltvállakig fennmaradt, alapterülete 4 × 1,6 méter. A helyreállítás során újjáépült a kispince boltozata, részlegesen a hippokausztum és a nagypince. A kolostor belsejéből a késő gótikus reneszánsz kályhák a legjelentősebb régészeti leletek.
A kolostor késő középkori jelentőségét és fejlődését jól tükrözi egy 2011-ben előkerült, 15. század végére datálható, kőalapokra épített, alápincézett épület (L4), amely a kolostortól északnyugatra helyezkedett el, alapterülete 4 × 5,4 méter, majd a 16. század második felében kibővítették, kialakítván egy 4 × 15 méter alapterületű épületet. A feltárások rávilágítottak arra, hogy az épületben egy a kolostorhoz tartozó műhely működhetett. A 16. századi bővítmény feltárásánál a pinceszinten előkerült egy bronzolvasztó kemence alsó fele. A bronzolvasztó kemence azonosítása magyarázatot adott a feltárások folyamán előkerült jelentős mennyiségű bronzleletre és bronzsalakra. Sikerült tehát azonosítani egy a kolostorhoz kötődő bronzolvasztó és -feldolgozó műhelyt, amely jelenleg egyedinek számít a Magyar Királyság területén. Az írott forrásokból kiderül, hogy több jelentős késő középkori koldulórendi kolostorban működhettek műhelyek, Marosvásárhelyen sikerült azonban először egy műhelyépületet azonosítani. A műhely egyrészt a kolostor könyvkötő műhelyét szolgálta ki, másrészt a gyorsan fejlődő mezőváros és a vásárok (három országos vásár) igényeit elégítette ki. A rontott bronztermékek alapján elsősorban ruházati kellékeket, hétköznapi használati tárgyakat és a könyvkötéshez szükséges kellékeket gyártottak itt. A bronz és ötvözeteinek feldolgozása a késő középkor legfejlettebb és legnagyobb technológiai tudást igénylő iparágaihoz tartozik. A műhely megléte rávilágít a ferences rend nemcsak szellemi, vallási, hanem gazdasági jelentőségére is, és jól szemlélteti a késő középkori társadalomba való beágyazottságukat. A bronzműves műhely a reformáció után is folytatta tevékenységét a 17. század végéig, tehát az egykori ferences jelenlét hozzájárult a város gazdasági fejlődéséhez is.
A 17. században az egykori kolostor védműveinek felhasználásával épültek ki a városfalak. 1604-ben a kolostor északnyugati sarkától 18 méterre nyugatra épült meg a Kisbástya, majd a Zwingerrel ellátott nyugati falon 1613-ban épül fel a kaputorony. A kaputoronytól északra azonosítottunk egy 17. századi téglaégető kemencét és négy falazott mészérlelő gödröt. A létesítmények a várfal építéséhez állították elő az építőanyagot. A kemence 7 × 5 méter alapterületű, három egymás mellett elhelyezkedő tűztérrel rendelkezett. Az írott források alapján a város két téglaégetőt (a forrásokban: „téglacsűr”) működtetett a 17. században. Létezett egy „Nagy” és egy „Kis téglacsűr”. Feltehetőleg a nagy téglacsűr részleteit tártuk fel a vár területén. A téglaégetők nemcsak a városfalakhoz készítettek nyersanyagot, hanem megrendelésre is dolgoztak. I Rákóczi György nyolcvanezer téglát rendelt Marosvásárhelytől a Radnóti kastély építéséhez, és valószínű, hogy a rendelések nagy része nem maradt fenn írott formában. A mennyiség jól szemlélteti a téglaégetők kapacitását, amelyek a városfalak építése mellett ellátták téglával a környék jelentősebb beruházásait is.
Marosvásárhely volt az egyetlen székely város, amely kivívta a királyi városi rangot, és amely képes volt önerőből városfalakat építeni egy olyan korszakban, amikor nem számíthatott királyi vagy fejedelmi segítségre. 1620-ban épült a város felőli szegletbástya, a Vargák bástyája, 1629-ben épült fel a déli oldalon a Szűcsök bástyája, 1633-ban építették fel a délkeleti Kádárok bástyáját, majd 1638-ban adták át az északnyugati sarokbástyát a Szabók céhének gondozásában. Az utolsó, északkeleti sarokbástyát a Mészárosok céhe építette, ezt 1656-ban adták át.
A fallal körülvett egykori városrészben számos ház állt és három fő utca volt. A 18. század harmincas éveitől a várat átvette az osztrák katonaság, akik fokozatosan elbontották az egykori lakóépületeket. A régi épületekből csak az egykori városháza maradt fenn egy barokk épület részeként. Az egykori házak közül többet sikerült azonosítani, közülük két épület volt jelentősebb. Ezek a templomtól keletre helyezkednek el, és méreteik, illetve a leletanyag alapján gazdag kereskedők vagy nemesek tulajdonában levő házak lehettek. Az úgynevezett Kornis-házat 2011-ben azonosítottuk az osztrák katonai istálló keleti bejáratának környékén. A ház alapterülete 12 × 5 méter, észak–dél irányítottságú. A középső részen azonosítottuk a kémény alapozását. A kétosztatú ház feltehetőleg rendelkezett egy felső szinttel is. A leletanyag számos kerámia-, illetve kályhatöredéket tartalmazott. A kályhacsempék egy része zöld, illetve sárga zománcdíszítéssel rendelkezett, és több koronázópárkány-töredéken sikerült a Kornis-címert azonosítani. Az úgynevezett „Kornis” háztól délre egy újabb jelentős, 17. századi házrészlet került elő. A kétosztatú ház kelet–nyugat irányú, méretei 5 × 12 méter. A háznak volt egy bejárata a nyugati oldalán, illetve volt egy a déli oldalon is. A nyugati bejárat mellett, az északnyugati sarokban előkerült egy masszív kályha- vagy kéményalapozás. A háznak két szintje lehetett, az alsó helyiségek félig földbe süllyesztett pinceként működtek. A felső szinten lehetett a konyha, illetve a lakószoba. Méretei és felszereltsége alapján a ház lakóinak vagyoni helyzete közel állhatott a „Kornis” ház lakóiéhoz. Itt is kiemelkedően sok zöld és sárga zománcú kályhacsempét azonosítottunk, leginkább terített mintás növényi ornamentikával díszítették őket. A kályhacsempék minősége alapján a lakók a felső társadalmi réteghez tartoztak, feltehetőleg gazdag kereskedő vagy nemesi tulajdonosa lehetett a háznak.