Mecénások felülnézetben
MúzeumCafé 3.
Hogyan alakul hazánkban a kulturális mecenatúra? Van-e esély arra, hogy a magántőke a kultúra támogatása felé forduljon? Erről kérdeztük Török Andrást, a Summa Artium Kht. igazgatóját.
– Mennyire találja érettnek a magyar társadalmat, az újdonsült magántőkét arra, hogy kellőképpen támogassa a kultúrát, a művészeteket?
A „kellőképpen” relatív fogalom: úgy találom, hogy egyre inkább támogatja. De le kell szögezni: a magántámogatás – kivéve Amerikát – sehol sem az állam helyett történik. Angliában a magánszféra hihetetlen mértékben vállal mecenatúrát, de az sem mérhető az állami és önkormányzati támogatáshoz. A mecénások nem tudnának, nem is akarnak az állam helyébe lépni; kis szegmenseket élénkítenek, különleges dolgokat szemelnek ki, támogatásukkal egy-egy dolog versenyképesebb lesz. Az állam dolga az, hogy felépítsen és fenntartson hatalmas intézményeket, a magántámogatás pedig, képletesen szólva, egy-egy szoba fenntartását, berendezését vállalja magára. Aki azt gondolja, hogy a magánszféra az állam helyébe lép majd, legyen művész, elemző, vagy politikai tanácsadó, az végzetesen téved. Bizonyos programokon, egyes művészeken segíthet, de nem az egész rendszeren, nem ez a dolga.
– Hogyan fest Magyarországon a szponzoráció és a mecenatúra közti különbség?
Míg a szponzoráció egy adok-kapok szerződésen alapuló üzleti tranzakció, a mecenatúra érdekmentes támogatás. 2007-ben találkoztunk két olyan nagy magántámogatóval – és ez fordulat –, akik befektetést keresnek a kultúrában. Nem profitot remélnek ettől, hanem társadalmi haladást, új művek létrejöttét, személyüket sem tolják előtérbe. 2007-től olyan kis- és középvállalkozók is felbukkantak, akik szerelemből jelentős összegeket szánnak a kultúrára. A mi kis cégünknek nagyon sok munkája lesz a következő években, hogy a céges tanácsadás mellett a magánembereknek való tanácsadás igényeinek is eleget tegyen.
– Nem gondolja, hogy ahhoz, hogy a cégek minél inkább a kulturális beruházások felé forduljanak, egyfajta iskolázottság, műveltségi színvonal is szükséges?
Ezzel nemigen van baj; a nagyvállalati vezetők többnyire külföldön is szolgáltak, tanultak, széles az érdeklődési körük. Mondok egy példát. Amikor a Magyar Aszfaltot megvette a Strabag, és a Magyar Aszfalt nevű festészeti díjat átnevezték Strabag-díjra, úgy gondoltuk, a díjat előbb-utóbb megszüntetik. Ellenkezője történt: a Strabag alapító igazgatója jelentős kortárs műgyűjtő, arra utasította a magyar céget, hogy még jobban figyeljen oda a díjra. Így ma, immár 12 éve, az egyik legsikeresebb művészeti díj a Strabag. A külföldi tulajdonos beléptével néha éppen hogy erősödik a kulturális elkötelezettség. Úgy képzelem, amikor az első hazai generáció visszavonul, és átadja a stafétabotot a gyerekeinek, akkor, apáik emlékére, vélhetőleg nagy alapítványok, egész hálózatok jönnek majd létre. Sok országban történt így.
– Van-e arra példa Magyarországon – amilyeneket külföldi útjaim során tapasztaltam –, hogy nagy bankok földszinti előcsarnokában hatalmas vásznakat, installációkat helyeztek el kortárs alkotóktól?
Itt is akadnak bankok, vállalkozások, amelyeknél kortárs művek díszítik az előcsarnokot, a tárgyalókat. A Raiffeisen Bank, a Deloitte, a CIB Bank, vagy az AEGON ilyen cégek.
– Van-e arra példa, hogy bizonyos művészeket kiemelten támogatnak, fölismerve, hogy ez jó befektetés?
Ilyen is van. Mi azt tanácsoljuk az ügyfeleinknek, hogy ne menjenek közvetlenül a művészekhez, mert a magyar képzőművészet középtávú fellendülése a galériákon múlik. Ezek ugyanis sok pénzt fektetnek abba, hogy kiválasszák és felfuttassák azokat a művészeket, akikkel hosszú távon lehet és érdemes dolgozni.
– Milyen szándékkal indították négy éve cégüket, a Summa Artiumot, és hogyan alakult a tevékenységük?
A magyar kultúra meglehetősen rossz pillanatában alapítottuk, amikor Soros György elhatározta, hogy befejezi a magyarországi kultúra támogatását. Az alapítványnak az volt az elképzelése, hogy létre kell hozni egy kicsiny szervezetet, amely megtalál majd öt, tíz, száz kicsi Soros Györgyöt a magyar kultúra támogatójaként. A kurátoroknak nem volt pontos elképzelésük, én viszont elmondtam, láttam egy ilyen szervezetet, amelynek neve Arts & Business. 2003 decemberében alakultunk, és máig három fővel dolgozunk. A Soros Alapítványtól kapott 150 ezer dollárból indultunk el, ma már egy új alapítványt is létrehoztunk, így függetlenek vagyunk. Bevételeinkből kell fenntartanunk magunkat, ami nem könnyű ezen a piacon. Semmilyen minisztériumi, állami, vagy önkormányzati támogatást nem kaptunk – már nem is vágyunk erre. Mi kreativitást árulunk az üzleti világnak – hogy sikeresebben érjék el céljaikat. Nehéz volt megértetni a kulturális szférával, hogy mi szponzoroknak szerzünk kulturális projekteket. Időnk növekvő hányadában magánembereket próbálunk rávenni arra, hogy kultúrával kapcsolatos célokra tegyenek adományokat. Szívós hálózatépítéssel igyekszünk célt érni, vidéken még nem sikerült szponzorációs klubokat létrehozni.
– Milyen módszereket, technikákat, pedagógiai taktikákat alkalmaznak céljaik elérésére, van-e stratégiájuk?
A módszereket részben Angliától lestük el, részben a magunk feje után megyünk, éves kiadványban írjuk le a folyamatokat. Eddig három Mecénás Napon osztottuk ki a Summa Artium Díjakat a legnagyvonalúbb, legrátermettebb szponzoroknak és mecénásoknak a Műcsarnokban rendezett nagyszabású eseményen. Ezen aukciót is szervezünk, ahol kortárs művészeti termékekre lehet licitálni. Az aukción nem tárgyakért, hanem a dicsőségért versenyeznek, hogy ki ad érte több pénzt. Az idein 18 millió 50 ezer forint gyűlt össze; jóval több, mint tavaly.
– Érezhető a szándék kiteljesedése, a cég fejlődése, magyarán: szaporodnak a mecénások?
Mindenképpen. Ha a Mecénás Napon ad valaki pénzt, azt száz százalékban odaadjuk a projektre. Működésünkhöz szükségünk van támogatásra, erre szolgál a pártoló tagságunk. Kiadunk egy ingyenes, havi Summa Artium-hírlevelet a szponzoráció tendenciáiról, és olyan projektekről, amelyek támogatót keresnek: ezt majdnem ezer cégnek küldjük el. És van egy heti, különleges kulturális csemegéket kínáló kiadványunk is a pártoló tagoknak. Eddig körülbelül hetven kis- és középvállalkozó szegődött közéjük. Olyasmit kínálunk, amit pénzért nem lehet megkapni. A kulturális projektek, amelyeket szponzorálásra ajánlunk, csakis elsőrangú minőségűek lehetnek.
– Hogyan válogatják ki őket?
Az irodánkba beözönlik a kínálat, s művészeti áganként vannak szakembereink, akiket róluk megkérdezhetünk. No meg magam is évtizedeket töltöttem a kultúra különböző területein. Rendezvényeket, konferenciák szervezünk, ápoljuk a külföldi kapcsolatokat, hiszen egy európai hálózathoz is tartozunk. Kisebbfajta új üzletágat hívott életre nálunk a társadalmi felelősségvállalás új divatja, fontosabbak lettek a dolgozói kulturális programok. A cégek egyre többet törődnek az alkalmazottaikkal, a hivatali környezettel, az egészségükkel, a megelőzéssel, a kultúrával: ilyen jellegű programok kidolgozását is kérték tőlünk. Ez egy felívelőben lévő piac. Mint mondtam, 2007-ben sikerült áttörést elérnünk, megjelent egy nagy magántámogató, aki arra kért, kutassuk fel a támogatásra legjobban „kiéhezett” kulturális szektort. A színházi innovációt, fiatalok színházi pályára kerülését javasoltam neki. El is kezdődött az együttműködés a Film- és Színházművészeti Egyetemmel, ami már erre a tanévre több tízmillió forintos támogatással jár.
– A romló gazdasági helyzet nem csökkenti a szponzorálási kedvet?
A szponzorálásra vállalkozó, nagy cégekét szemlátomást nem, azok szilárdan állnak a lábukon. Viszont ha javul a gazdasági helyzet, az alkalmasint emelni fogja mind a szponzoráció, mind a mecenatúra volumenét. S ez bizony ráférne a magyar kulturális életre.
Török András (54)
angol-történelem-újgörög szakon végez az ELTÉ-n. Volt színházi tipográfus, fordító, irodalomtörténeti munkák szerzője, lapszerkesztő (2000 című havilap). Dolgozott a kultusztárcánál (helyettes államtitkár, 1994–1995), a Nemzeti Kulutrális Alap elnöke (1996–1998), a Mai Manó Ház alapító igazgatója (1998–2003). Jelenleg a Summa Artium Kht. non-profit szervezet igazgatója.