Megérinteni a megérinthetetlent
Berta Zsolt, a Szépművészeti Múzeum műtárgymozgató csoportjának vezetője
MúzeumCafé 10.
Vannak kivételes helyzetben lévő emberek, akiknek megadatik, hogy nemcsak csodálhatják, de a kezükben is tarthatják Van Gogh festményeit, a Mediciek, vagy Luxemburgi Zsigmond korából származó szobrokat, kelyheket, sőt egyiptomi kincseket is. Mindezekre persze nagyon vigyázniuk kell, de ez nem okoz nekik gondot, hiszen ez a szakmájuk. A Szépművészeti Múzeumban, ahogyan a legtöbb más múzeumban is, a műtárgyak mozgatását külön csoport végzi. Itt Berta Zsolt vezetésével.
„A mi munkánk nem csak a műtárgyak mozgatásáról szól” – szögezi le a Szépművészeti Múzeum műtárgymozgató csoportjának vezetője, amikor arról faggatom, hogy a „műtárgyak mozgatása” kifejezés lefedi-e az általuk végzett munkát. Az eredetileg lakatosnak tanult, majd tárgyrestaurátorként végzett Berta Zsolt 1993 óta dolgozik a Szépművészetiben, kezdetben kiállítás-rendezőként, 1998-tól csoportvezetőként. Jelenleg hét ember tartozik az irányítása alá, ők azok, akik a felbecsülhetetlen értékű, nemegyszer csillagászati összegekért biztosított festményeket, szobrokat megfoghatják és a kijelölt helyükre tehetik.
A főnök szerint a munkájuk során az a legfontosabb, hogy előre lehessen tervezni, így alapvető követelmény, hogy időben tudjanak a várható tárlatokról. Persze az időszaki kiállítások mellett a múzeum állandó anyaga is mozog: a kölcsönadott festményeket, szobrokat pótolni kell, de különben sem árt a termek falait időnként frissíteni – és az egyes rendezvények miatt is gyakran kell megmozdítani a tárgyakat. Bár az időszaki tárlatokra érkező festményekről, szobrokról minden esetben pontos listát és leírást kap Berta Zsolt, ennek ellenére, mint mondja „egy tárgy csak akkor mutatkozik meg teljes valójában, amikor kicsomagoljuk”. Az utóbbi időben azonban volt rá példa, hogy egy-egy kiállítást megelőzően Berta külföldre utazhatott, hogy még Budapestre érkezésük előtt szemrevételezze a kincseket: az egyiptomi tárlat előtt Ljubljanában, januárban pedig Jeruzsálemben tájékozódott. „A tárgyak adottságain, méretein kívül azt is jó tudni, milyen anyagból készülnek a kiállítás falai és a posztamensek, hogy ezek elbírják-e a képeket, szobrokat.”
Amikor idejött, a múzeum kényelmes munkahely volt – most pörgős. „Én ilyennek szeretem – mondja. – Korábban minimális szerszámkészletünk volt, most komoly, bővülő eszközpark áll a rendelkezésünkre. Tavaly például a Hodler-kiállítás előtt világossá vált, hogy szükségünk lesz egy emelőasztalra, és mivel ez nem olcsó mulatság, olyat szerettem volna, ami később is használható. Elmondtam az igényeimet és az ötleteimet, ezek alapján terveztek valamit, aztán megint beszélgettünk, végül megszületett az a monstrum, amit azóta is használunk, és nagyon megkönnyíti a munkánkat.”
A múzeumi műtárgyak mozgatása, áthelyezése veszélyes művelet, munka- és tárgyvédelmi szempontból egyaránt. Míg azonban a legtöbb hírfogyasztó egy-egy újonnan nyílt tárlat kapcsán elsőként arról értesül, hogy mennyibe került a festmények kölcsönzése, utaztatása és biztosítása, addig a műtárgyak mozgatásával megbízott csoport tagjai nem foglalkoznak azzal, hogy mekkora értékekkel dolgoznak, mert számukra az a fontos, hogy mindig úgy hajtsák végre a feladatot, hogy semmit és senkit ne érjen kár, sérülés. „A festmények esetében általában 24 órára van szükség az akklimatizálódáshoz, ami azt jelenti, hogy egy teljes napig a ládákban maradnak, és csak ezután kezdjük kicsomagolni őket. A grafikáknál hosszabb ez az idő, esetenként akár negyvennyolc órát is előírnak a kölcsönadók – avat be a műhelytitkokba Berta Zsolt. – Mindezt figyelembe kell vennünk egy-egy tárlat építésénél, ami mindig hosszabb ideig tart, mint a bontás. De az is természetes, hogy minden festményt és grafikát úgy kell felfúrni és rögzíteni, hogy senki ne tudja azokat leemelni a falról. A Van Gogh-tárlat óta a legmodernebb akasztórendszereket használjuk, kérés nélkül is. Büszke vagyok rá, hogy eddig minden külföldi kiállító, akivel dolgoztunk, rendkívül elégedett volt a munkánkkal.”
Ez a nemzetközi szinten is elismert csapat a Szépművészeti labirintusnak is beillő alagsorában kapott helyet, egy nem túl nagy helyiségben, ami egyszerre iroda, műhely, de ha kell konyha és ebédlő is. Ide belépve nem kérdés, hogy ők nyolcan kisebb családot alkotnak: tudják, hogy egymásra vannak utalva, hogy szükségünk van egymás segítségére. „Ez a munka tele van kihívással, változatossággal, izgalommal, és mi ezért is szeretjük – magyarázza Berta Zsolt. – Ugyanakkor inkább a preventív restaurálás körébe sorolnám, hiszen egy rossz mozdulattól olyan károk keletkezhetnek, amelyek akár örökre megváltoztathatják egy tárgy történetét. Restaurátor vagyok, a többiek között van karosszérialakatos, műszerész és ötvös. Minél szélesebb a szakmai tudás, annál összetettebben tudunk megvizsgálni egy-egy helyzetet. A kellő felkészültség mellet pedig ugyanolyan fontos az »egy szívdobbanásra« történő gondolkodás, cselekvés és az összetartozás érzése.”
Bár kétségtelen, hogy ehhez a munkához nem árt a jó fizi-kum, a korhatárt firtató kérdésre nemleges a válasz. „Negyvenhárom éves leszek, és jól bírom. A technikai fejlesztéseknek köszönhetően pedig az utóbbi években kímélőbbé vált a munka” – mondja a csoportfőnök, aki később azt is elárulja, hogy őt is beválasztották abba a bizottsága, amelyet a Szépművészeti térszint alatti bővítése kapcsán hoztak létre a múzeumban. A bizottság tagjaként eljutott a Pradóba, ahol a spanyolok által végezett bővítés vizsgálata mellett azért arra is szakított időt, hogy megnézze: az ottani kollégák hogyan oldják meg a festmények felakasztását, a raktározást, milyen eszközökkel dolgoznak.
És hogy honnan ered a vonzalom, ami Berta Zsoltot a munkájához köti? A szálak egészen a kisgyerekkorig nyúlnak vissza, Dombóvárra, egy műbútorasztalos édesapáig, aki megtanította faragni a fiát. A fa megmunkálásának a szeretetét pedig van kinek továbbadnia: „Az egyik fiam most lesz tizenkettő, a másik hét éves múlt. Szeretnek bejárni »apa múzeumába«, pláne, ha azt látják, hogy itt lehet barkácsolni. Ők is fúrnak, faragnak, csavaroznak. A nagyobbik korábban említette, hogy szívesen lenne restaurátor, de most éppen repülőgép-tervezőnek készül. A kisebbik még nem nyilatkozott. Nem tudom, mi lesz belőlük, de az biztos, hogy nem erőltetem rájuk az akaratomat.”