A megújulás és a 25 perc problémája Pécsen

Értékmentés, egy skanzen alapítása vagy erőszakos beavatkozás egy város életébe – nagyjából így csoportosíthatók a pécsi Zsolnay Negyed létrehozását fogadó, illetve azt kommentáló vélemények. Az intézmény kommunikációja egyértelmű sikersztoriként értékeli a többlépcsős megnyitás óta eltelt éveket-hónapokat, míg más szempontok szerint az egyes egységek működése és a teljes intézmény megítélése is vethet fel kétségeket. Abban viszont egyetértés látszik, hogy a csaknem húszezer négyzetméteres területet, rajta értékes műemlék épületekkel és egy valaha volt kapacitásának tíz százalékán működő gyárral, meg kellett menteni a teljes pusztulástól. Egy másik megközelítéssel: az EKF2010 program örököseként lényegében a Janus Pannonius Múzeum részlegeit kivéve csaknem minden pécsi kulturális intézmény bekerült a Zsolnay Negyedre épülő Zsolnay Örökségkezelő Nonprofit Kft. felügyelete alá, így bár a pécsiek továbbra is belvárosról (a történelmi terek: a Széchenyi tér, a Király utca, a Dóm tér, a Káptalan utca) és külvárosról (a Zsolnay Negyed) beszélnek, a kívülállók, látogatók, turisták lassan az egész várost Zsolnaynak tekinthetik. Végül is ha ez a hívószó működik, és így több külföldit lehet a városba csábítani, akkor nem volt rossz ötlet a kommunikációt erre a márkanévre építeni. Az máris sokat sejtet, hogy jelenleg négy állandó Zsolnay-kiállítás látható a baranyai megyeszékhelyen, némelyik markáns, önálló arculattal ugyan, de nem kevés átfedéssel. Kérdés, hogy mikor sikerül teljesen áthidalni a sokat emlegetett „25 perces” problémát.

„Micsoda stílus, micsoda stílus, no, de azért szép!” – fogalmazott Steindl Imre 1886-ban, amikor a felső udvar lépcsőjéről meglátta a gyár, a műhelyek és a lakóházak toldozott-foldozott kavalkádját, a Zsolnay Negyed akkori állapotát. „A gyár úgy nőtt, mint egy állandóan változó élő test, éppoly zegzugos volt, mint a mi különös lakásunk, ahol helyenként felső világítást kellett alkalmazni, mert nem maradt szabad hely ablakoknak. Az épület persze igen sajátságosan nézett ki” – írja Zsolnay Teréz visszaemlékezéseiben a maga őszinte, szeretetteljes és persze elfogult módján. Szerencsések vagyunk, mert Zsolnay Vilmos lánya, Imre és Júlia testvére naplójának segítségével gyakorlatilag szögről szögre végigkövethetjük a kicsi bányaterületre felhúzott apró üzem fejlődését, valamint a hozzá csatolt családi ház(ak) és kert(ek) épülését, telepítését, vagyis a mai Zsolnay Vilmos utca és Felsővámház utca (ezt így hívták akkor is) közötti teljesen lakatlan terület birtokbavételét. A Zsolnayak által kezelt negyed kezdeti állapotát a 19. század közepétől eredeztethetjük, a gyár és a kapcsolódó ingatlanok építése, bővítése szűk egy évszázadig tartott, aztán némi szinten tartás és pusztulás után jött az Európa kulturális fővárosa-nyertes pályázat Pécs számára, így elkezdődhetett a terület rehabilitációja. A mai látvány éppúgy eklektikus, mint amilyennek Steindl látta csaknem másfél évszázada, azzal a különbséggel, hogy a mostani állapot nem szervesen alakult ki, hanem egységben gondolkodva, ahol a régi megmentése és az új funkcióknak való megfelelés egyetlen nagyszabású 21. század eleji tervben bontakozott ki. A negyed épületeit 2010-től a közelmúltig folyamatosan vehették birtokba a beköltöző intézmények és a látogatók, illetve a diákok, és a terület mára az ország egyik legnagyobb és talán legaktívabb kulturális centrumává lépett elő. Kérdés, hogy a város eltökéltsége és az erőteljes kommunikáció mennyire lesz képes ezt az állapotot fenntartani úgy, hogy léteznek más, hasonló erejű eltökéltségre és kommunikációra váró helyi intézmények, és azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy egy város lakosságát nem lehet marketing szempontok alapján életmódváltásra kényszeríteni.

Zsolnay Miklós 1851-ben vásárolta meg a Pécs keleti végén, a Felsővámház utca mentén fekvő 551 négyszögölnyi telket, a rajta álló apró házzal, téglavetővel és agyagbányával, majd megszerezte a várostól a szomszédos 1600 négyszögöles telket is a hozzá tartozó agyagbányával együtt. A vásárlás okát az adta, hogy fia, Ignác kitanulta a fazekasmesterséget, ám a kissé élhetetlen és mindenben sikertelen fiú ezt a vállalkozást sem tudta működtetni. Apja még 1852-ben beadta gyáralapítási kérelmét, a gyárat végül 1865-től a városban vegyeskereskedést működtető Miklós másik fia, a maga kedvére festegető Vilmos vitte tovább, egy darabig párhuzamosan a pécsi üzlettel. A telken a megvásárlás idején mindössze a korábbi műhely után maradt kemencék romja, a városból kihordott szemét, pár sornyi szőlő, néhány gyümölcsfa és egy kis ház állt. A család nekiállt utakat építeni, megtisztítani és belakni az 1870-es években vásárlással tovább bővített területet. Műhelyek, kemencék épültek, a családi ház bővült, de kisebb házakat is felhúztak a műhely munkásai számára, a gazdag gyümölcsös és virágoskertek között pedig kocsiút húzódott.

A gyár folyamatos bővítését Vilmos kísérletező kedve kényszerítette ki, a gyárban dolgozók száma, ahogy a családtagoké és a személyzeté is, egyre bővült. Nézzünk egy pillanatképet 1872-ből, ekkor így festett a „Zsolnay Negyed” Teréznek az 1920-es években készült visszaemlékezéseiben: „(…) állt a kis gépház a hozzáépített malommal. A mai tanonciskola épületében az emeleten Kahlenberg formaöntő lakott a családjával, a földszinten Schöff-mann a fiával. A felső utca mentén állt a cementégető kemence, a kapu mellett a raktár. A lakóház mostani ebédlője és a két kis szoba az üzemvezető lakása volt, a nagy szobát a terasszal, a fürdőszoba helyén álló konyhával mi használtuk. A ház földszintjét a gyár foglalta el. A mai könyvelőhelyiségben dolgoztak a formaöntők, a főnöki iroda helyén a festők, itt volt a két mufola is. Folyt a munka az új korongosműhelyben, régi helyén állt a mázoló- és a terrakottaműhely, még használták Ignácz bácsi fekvő kemencéjét, de működött az új körkemence is. 1892 végén a munkáslétszám harminc-harmincöt főre emelkedett.” Nemcsak gyár, hanem igazi kulturális negyed is volt ez, még ha családi is: a három gyermek (Imre, Teréz és Júlia) nevelését különböző nyelveken beszélő nevelők és magántanítók végezték, de jártak itt zenetanárok is, és bár a terület akkor még kijjebb volt a városból, a család mégis rendszeresen vendégül látta a környék fiatalságát, tánciskolát és műkedvelő színtársulatot alapítottak.

Vilmos végleg a gyárba költözött, hiszen addig a városi üzlet vezetése miatt ingázott a két ingatlan között, és Imre is befejezte grazi tanulmányait, a lakóingatlant is bővíteni kellett. Elkezdődött az újabb generációváltás: Imre intézte a külföldi kereskedőkkel való kapcsolatot, Júlia és Teréz pedig díszedényeket, mintákat és formákat tervezett. A lakóházak és az üzemi épületek mellett a kert szépítésére is jutott energia, a kertészt (Kött) egyenesen Németországból hozatta a családfő, háza akkor azon a terecskén állt, ahol később a különös minarettel ellátott jégverem épült. (A körbecsempézett minaret ma is a Negyed egyik látványossága.) „A dimbes-dombos területen fekvő együttes, a pompeji vörösre festett lakóház a gyárépületekkel és a szép kerttel igen barátságos képet nyújtott, olyan volt, mint egy angol könyvből kivágott illusztráció.” 1880-ban a városi házakat és az üzletet eladták, hogy a gyár körüli területet fejlesszék tovább. Felhúzták Júlia családi házát, ami a mai irodalomban (és a mai Negyedben) a Sikorski-ház nevet viseli, hiszen Júlia itt alapított családot az építész-tervező Sikorski Tádéval. (Ebben az épületben látható ma a Gyugyi-gyűjtemény állandó kiállítása.)

A funkcionalitás mellett idővel egyre nagyobb hangsúlyt fektettek az épületek díszítésére is; ebben bizonyára szerepet játszott, hogy a gyár folyamatosan gyártott épületkerámiát fővárosi reprezentatív épületek számára, az egyik legfőbb megrendelő, a családdal szoros baráti kapcsolatba kerülő Lechner Ödön rendszeresen vendégeskedett Zsolnayéknál. Elkészült a negyed talán legszebb részlete, a „tornyos épület”, amelynek homlokzatát színes, díszes csempékkel burkolták. A gyár fénykorának tekinthető „eozin” vagy „szecessziós” időszak újabb alapvető változásokat hozott, a ma látható épületek nagy részét csak ekkor, illetve ezután kivitelezték. Elkészült a jégverem fölé helyezett minaret és a Mátyás-templom tetejének díszítését imitáló tetővel ellátott fedett terasz, az egykori teniszpálya „lelátója”. A századforduló körül, illetve azt követően felhúzták a Sikorski-házra az egyre inkább festészettel foglalkozó Júlia műtermét, a Felsővámház utca menti kertben pedig 1912-ben elkezdődött a tetőcserepeiről elnevezett „zöld ház” építése, amelynek díszítésében már egy újabb generáció, a képzőművész Mattyasovszky-Zsolnay László is részt vett. Bár neki készült, állítólag ő sosem lakott itt, csak később a „DOZSO” néven emlegetett kultúrház, ma pedig a Bóbita Bábszínház.

A Negyedhez tartozó, de földrajzilag távolabb eső Mauzóleumot tizenkét éven át építették, a századforduló évében elhunyt Vilmost 1913-ban helyezték el ebben a neoromán stílusú, kívül pirogránittal, belül mázas csempéből kirakott, angyalokkal díszített, Sikorski által tervezett kriptában, a külső, belső és feljárati díszítés Apáti Abt Sándor (a szecessziós Zsolnayk egyik tervezője) műve. A Mauzóleum, amely számos szabadkőműves utalást rejt (nem beszélve Vilmos temetési szertartásáról), később is a családtagok temetkezési helyéül szolgált. A fejlesztések lassan leálltak, az új generációból többen is a cég kötelékébe léptek, ám egyikük sem rendelkezett olyan tehetséggel, lehetőséggel, elszántsággal, mint az elődök. Összesen öt nemzedék dolgozott itt, a 20. század tízes éveitől meglehetősen hullámzó sikerrel. A gyárat 1948-ban államosították. A ma már festői látványt nyújtó szintkülönbségek nagy nehézséget jelentettek az egyes részlegek közötti anyagmozgatásban, az épülettoldalékok pedig felaprózták a termelési folyamatokat; ami korszerű volt 1890-ben, az elavult 1960-ban. A Káptalan utcai Zsolnay Múzeum (a család saját gyűjteményéből) 1955-ben nyílt meg. A gyárat 1991-ben privatizálták (a Magyar Fejlesztési Bank lett a fő tulajdonos), 1999-től pedig önálló cég (az anyacégből kiválva), a városi tulajdonú Zsolnay Örökség Kht. kezdett el foglalkozni a műemlék jellegű épületek hasznosításával. (A gyár ma a svájci–magyar üzletember, Bachnar Najari tulajdonában van.)

A csak részleteiben használt, összességében igen lepusztult terület rendezésének ügyét az EKF-program keretében igyekeztek megoldani. Már az úgynevezett előpályázatban is szerepelt egy kortárs képzőművészeti kiállítóhely létesítése a Zsolnay-gyár területén, illetve annak a területnek a rehabilitációja és „ipari témaparkká” alakítása, ahol nem folyik gyártás. Az világos volt, hogy a Zsolnay Örökség Kht., még ha egyenként néha fel is tud újítani egy-egy homlokzatot, teljesen rehabilitálni, illetve hasznosítani nem lesz képes a Negyed épületeit és parkjait. A későbbi pályázatban a témapark helyett már Kulturális Negyed szerepelt, Zsolnay-kiállítással, pécsi kortárs kiállítóteremmel és az egyetem művészeti tanszékeinek beköltöztetésével. (A pályázatban messze ez a projekt szerepelt a legnagyobb költségigénnyel, 10,9 milliárd forinttal.) A tervek rugalmasan bántak az ingatlanok és az intézmények dolgával, lényegében lehetővé tették, hogy az önkormányzat később döntsön, melyik intézményeit helyezi át a Negyedbe, értékes belvárosi ingatlanokat szabadítva fel ezzel. Arra is lehetőség nyílt, hogy a Janus Pannonius Múzeum által igényelt, a múzeumok utcájába tervezett és később elvetett „Nagy Kiállítótér” mégis megvalósuljon itt valamilyen formában, hiszen hely van elég. Hamar kiderült, és ez ma is létező probléma, hogy más beköltöztetni intézményeket, és megint más belakni egy helyet. Jól jött, hogy Gyugyi László pittsburgh-i gyűjtő 2008-ban felajánlotta megvételre pazar Zsolnay-gyűjteményét, amelyet Matyi Dezső (a pécsi Alexandra könyvbirodalom tulajdonosa, maga is gyűjtő) visszalépése után a város meg is vásárolt, és helyét a Negyed egyik állandó kiállításán képzelte el. Továbbá már évekkel korábban felmerült a Bóbita Bábszínház és a Pécsi Galéria ideköltöztetése. A tervezést és kivitelezést végző MCXVI Építészműteremnek nem végleges, hanem folyamatosan alakuló igényekhez kellett igazítani a Negyed arculatát és építészeti megoldásait. Ahhoz képest, hogy Pécs 2010-ben viselte az Európa kulturális fővárosa címet, a Negyedben végzett munkálatokat csak 2009-ben kezdték el, a fölöslegesnek ítélt üzemcsarnokok bontásával. Ám hogy mégis történjen valami ünnepi ezen a területen, gyorsan rendbe hozták a Sikorski-házat, és kívül-belül alkalmassá tették a Gyugyi-féle anyag bemutatására. A város meg tudta tenni azt, amit egy magánvásárló nem tehetett volna: gyűjtést rendezett az egyedülálló, számos unikális példányt tartalmazó historikus, szecessziós és art deco Zsolnay-gyűjtemény megvételére. Kilencszáznál több civil és több cég járult hozzá, hogy végül 1,3 millió euróért, a becsült piaci ár feléért Pécs birtokába került a hatszáz kerámia, és 2010. szeptember 1-jén meg is nyílhatott a kiállítás.

Még jó darabig építési és felvonulási terület övezte a környezetét, a megnyitás után csak másfél hónappal került a helyére a 6-os út fölé tervezett gyaloghíd. A kiállítás a gyár leggazdagabb ötven évének (1870–1920) állít emléket, és kifejezetten a díszművekre, edényekre koncentrál. A rendezés fő elve az időrend, azon belül tematikus részleteket is láthatunk, tervezők (Klein Ármin, Zsolnay Teréz, Zsolnay Júlia, Sikorski Tádé, Apáti Abt Sándor), irányzatok (eklektika, japonizmus, geometrikus variációk), technikai kísérletek (porcelánfajansz, zsugormáz, méhsejtháló, eozin, grès), sorozatok („Wanda”, arab, panorámaképes vázák, tulipánvirág-sorozat) szerint. Nemcsak az ünnepi évben történő megnyitással segítette a várost és a Negyedet Gyugyi László gyűjteménye, de a mai napig ez a Zsolnai Negyed leglátogatottabb kiállítása, és ebben ma már erősen konkurál Pécs hagyományosan leglátogatottabb múzeumával, a Káptalan utcai Zsolnay Múzeummal. Az EKF utolsó hónapjában adták át azt a bizonyos Nagy Kiállítóteret, amely pontot tett a Pécsi Galéria évek óta tartó kálváriájára. 2010 decemberében mi mással is nyithatott volna az ezer négyzetméteres kiállítóterem (M21), mint Pinczehelyi Sándor életmű-kiállításával. Az 1977-ben megnyílt Pécsi Galéria 1979-től a Széchenyi téren, majd 1984-től – a Pécsi Kisgalériával kiegészülve – a Doktor Sándor Művelődési Házban, a nevezetes DOZSO-ban működött (a mozaikszó Doktor Sándor és a Zsolnay név összevonásából keletkezett), amelynek a Mattyasovszky-ház (más néven „Zöld Ház”, ma a Zsolnay Negyedbe költöztetett Bóbita Bábszínház otthona) adott helyet. A rendszerváltást követően – 1991-től a Grafikai Műhellyel együtt – többször változott a jogállása, legutóbb 2012-ben, amikor a ZSÖK-höz, a Zsolnay Örökségvédelmi Nkft.-hez csatolták, és jogutód nélkül megszűnt.

Önállóságának elvesztése ma azzal jár, hogy a nagyobb kiállításainak helyet adó M21 Galéria fogadások, ünnepségek, partik otthona, ami nagyban befolyásolja kiállítási programjának tervezését. Konok Tamás és Hetey Katalin kiállításával búcsúztak az önállóságtól, jelenleg ZSÖK Képzőművészeti Divíziójaként szervezik a kiállításokat. Azóta látható volt többek között Konkoly Gyula és Valkó László életmű-kiállítása, egy csoportos tárlat a cirkusz tematikájában és egy válogatás Komoróczky Tamás újabb munkáiból.

Több évtizedes méltatlan pusztulást követő alapos feltárás és felújítás után 2011 júliusában nyílt meg a Zsolnay Mauzóleum, amely egyetlen épületben és a felvezető úton összegez mindent, amit a manufaktúra fénykora jelentett. Tizenkét évig tartó építésében és tervezésében gyakorlatilag minden leszármazott és a gyár legjelentősebb tervezői részt vettek, minden technikai bravúr megjelenik rajta, amely a gyár kísérletei során született, a szimbólumrendszer pedig sokak szerint a családfő és az igazgatói székben őt követő fia (Vilmos és Imre) szabadkőműves kötődéseire utal; talán nem véletlen, hogy a temetés is egy különleges, misztikus, teliholdnál végzett szertartással zajlott. Emellett létezik a beáramló fénynek olyan tükrözése és iránya (a téli napforduló idején), amely „feltárja az eozin titkát” – ez az alkímiavonal a történetben. (A temetkezési helyet később feltúrták, a csontokat szétdobálták, egy részét elhordták, a kriptában galambok laktak.) A mítosz ma annyira él, hogy nyugodtan nevezhetjük a Mauzóleumot Pécs Zsolnay-kódjának – ennél jobb marketingtéma nem létezik, és még ki sem használták eléggé.

A Mauzóleum rehabilitációjához, kitakarításához, felújításához többször hozzáláttak, ám csak az EKF-program adott lehetőséget a teljes rekonstrukcióra. Az épülethez vezető út pirogránit oroszlánjainak nagy részét újra kellett gyártani, de több kerámiadísz is az eredeti tökéletes másolata, ha az eredetit föllelni, sem megmenteni nem lehetett. Központi helyen található Zsolnay Vilmos eozinmázzal bevont szarkofágja. Ma már csak Vilmos, felesége és Imre fia földi maradványait őrzi a sírkamra. A látogató, miközben a temetkezési hely felkeresésével tisztelettel adózik a Zsolnayak előtt, ma elsősorban nem egy családi kriptát, hanem műtárgyak kápráztató együttesét láthatja a Mauzóleumban.

A következő kiállítótér, amelyet birtokba vehetett a közönség, a munkacímén az É19-es épületben létesített Rózsaszín kiállítás 2011 decemberében, amely szintén egyetlen magángyűjtemény darabjait teszi közszemlére. Csak itt szembesül a látogató először azzal, hogy ez az évek alatt kikísérletezett máz mennyire népszerű lehetett az 1880-as évektől, hiszen rangra, társadalmi pozícióra való tekintet nélkül vásárolták és használták az emberek, dísztárgyak, konyhai edények, higiéniai használati tárgyak, lámpatestek és cserépkályhák, bútordíszek készültek pink mázzal. Zsolnay Teréz is megemlékezik a tökéletes rózsaszín máz elérésére irányuló kísérletekről, illetve a Felsővámház mentén felhúzott raktárépületről, amelynek egyik emeletét teljes egészében a rózsaszín termékek foglalták el. A Kezdetben volt a rózsaszín… című kiállítás több száz példánya Winkler Barnabás építész négy évtizedes gyűjtésének eredménye, letétként látható a Zsolnay Negyed harmadik leglátogatottabb állandó kiállításán (a második a Mauzóleum).

A Zsolnay Negyed életében mérföldkőnek számít 2012 tavasza: ekkor nyílt meg „teljesen” az intézmény (az igazgató január óta Márta István), és a világ minden részéről összesereglett Zsolnay leszármazottak jelenlétében megnyitotta kapuit a család- és gyártörténeti kiállítás, két emeleten, négyszáz négyzetméteren, háromszáz fotó, dokumentum és tárgy segítségével. Ez lett hát a város negyedik állandó Zsolnay-kiállítása. A „rózsaszín” kiállítás, a városi múzeum és a Gyugyi-gyűjtemény is markáns önálló arculattal rendelkezik, a legkésőbb nyílt tárlat pedig a többivel ellentétben elsősorban gazdaság-, ipar- és társadalomtörténeti megközelítéssel tekinti át a gyár másfél évszázadát. A tárgyak itt csak illusztrálnak, a lényeg a dokumentumokban rejlik. Igaz ugyanakkor, hogy főleg a tárgyakban több átfedést is találunk a kiállítások között. Egyedül a „rózsaszín” láttán érezheti azt az ember, hogy csak egy kis szeletet kapott az egészből, a többi a teljesség igényével készült – még ha Gyugyi László anyagából hiányzik is a ma napról napra kedveltebb utolsó „fénykor”, (hatvanas évek), amely nem volt gyűjteményének fókuszában..

Létezik egy ötödik állandó Zsolnay-kiállítás is: a szabadtéri a Negyed területén. A tervezők igyekeztek minél több épületkerámiát, szobrot elhelyezni, ezáltal egy kis barcelonai Güell park-hangulatot varázsoltak a helyszínre. Az átjárók, pihenők mázas csempeburkolatot kaptak, másutt a lépcsők alján griffek fogadják az arra járót, megint másutt Stróbl Alajos köztéri szobra, Alpár Ignác díszkútja bukkan fel, a zenei intézet oldalát Klein Ármin reliefjei díszítik.

A Zsolnay Negyed létrehozása szabad szemmel is látható eredményeket ért el a műemlék épületek rekonstrukciójával, a terek rendezésével, a művelődési és oktatási intézmények elhelyezésével. Ám számos problémát is hozott magával, amelynek elsődleges károsultja a belváros. Miközben a Zsolnay Negyed sem lett képes kielégítő módon magához vonzani például a vendéglátóhelyek üzemeltetőit és igénybe vevőit, a belváros elkezdett kiürülni; a kulturális intézmények és egyetemi fakultások kiköltöztetésével, a belvárosi kulturális intézményeknek a ZSÖK alá rendezésével, a magára hagyott és pusztulásnak indult megüresedett épületek ügyének elodázásával kulturális vákuum keletkezett, amit olykor erőszakosan igyekezett megoldani a ZSÖK vezetése (például a 2012-es POSZT programjainak a Negyedbe költöztetésével, amely a közönség bojkottját váltotta ki). A különböző fórumokon megszólaló pécsiek úgy érzik, hogy kicsi a város ennyi centrumhoz.

A ZSÖK-höz csatolt intézmények (Pécsi Galéria, Művészetek és Irodalom Háza, Kodály Központ, Cella Septichora) működését egy közös program határozza meg, az autonómia elvesztése a szakmai szuverenitás csorbításával jár. Tény, hogy a tavaszi Zsolnay-fesztiválok mellett egész évben programok tömkelegét kínálja a hely, a gasztronómiától a koncerteken át a gyerekprogramokig (Márta István lényegében a kapolcsi sokszínűséget az építészeti adottságokhoz és a hely szelleméhez igazította), ám messze nem megoldott a „25 perc” problémája: ennyi idő kell ugyanis gyalog eljutni a belvárosból a Zsolnay Negyedbe, ráadásul elég barátságtalan körülmények között.