Mérlegen a hazai grafikai biennálék

A képzőművészeti biennálék jelensége a múlt századfordulón terjedt el egész Európában, olyan időszakban, amikor a hagyományos akadémikus intézményrendszert új, demokratikus struktúrák váltották fel. A gazdasági konjunktúra idején csúcsra járatott világkiállításokhoz hasonlóan a biennále is a teljesség igényével fellépő seregszemle, eredeti formájában szalon jellegű áttekintés, amelynek legfőbb (és egyetlen) vállalása: rendszeres időközönként helyzetképet nyújtani egy régió vagy műfaj aktuális művészeti állapotáról. Amint ez már 1895-ben Velencében is így volt, egy biennále alapítását rendszerint a régió kulturális-gazdasági fellendítésének szándéka indokolja, így szerencsés esetben maga a kiállítás idővel már csak apropója a rendezvény köré épülő gazdasági-turisztikai intézményrendszer működtetésének. Míg a nagy múltú, nemzetközi seregszemlék némelyike mára amolyan „művészeti világbajnokságként” vonzza a látogatók tömegeit, a hazai biennálék jó ideje élet-halál harcot vívnak: turisztikai vonzerejük nincs, látogatottságuk csekély, fenntartásuk mindinkább nyűg a támogatóknak. A financiális háttér gyengülésével párhuzamosan szakmai megítélésük is ambivalens: a sok száz mű között bolyongó kritikusokon rendre úrrá lesz a kétely, firtatva az efféle felvonulások értelmét, korszerűségét, hivatását. Míg a külföldi kortárs biennálék legtöbbje örömünnep, nagyszabású kulturális felvonulás, a hazai seregszemlék némelyike annyi figyelmet sem kap, mint egy kolbászfesztivál. Különösképpen igaz ez a nagy múltú és számos alakban létező hazai grafikai biennálékra.

A grafika kortárs művészeti státusa kellőképpen ambivalens ahhoz, hogy önálló figyelmet követeljen. A reneszánsz „disegno” elmélete tiszteletet parancsoló, ám ez a klasszikus patina inkább elszigeteli, mint összeköti a grafikát a kortárs művészet ágbogaival. A különállás szabadságából adódóan bizonyos korszakokban kiváltságos volt, ám ez idővel el is szigetelte. Méltó művészettörténeti tárgyalása elmaradt, múzeumi gyűjtése esetleges, nyilvánosságának terei korlátozottak, ami törvényszerűen megnehezítette az útját a műértő, gyűjtő közönséghez. Ezt a légüres teret hivatottak oxigéndús levegővel megtölteni a grafikai biennálék. Alkalmanként bizonyítani a kortárs közegben a grafika létjogosultságát és vitalitását. Az elmúlt ötven év biennálehistóriája csak részben művészettörténeti ügy, talaja az a sűrű szociokulturális közeg, amelynek erőterét kultúrpolitikai reprezentáció és művészeti érdekkörök küzdelme alakítja. Ebből a fénytörésből a távol maradók, kizsűrizettek névsora éppen olyan beszédes, mint a zsűri összetétele vagy a megnyitó személye. Látva az évtizedek alatt felhalmozódott művek és írások roppant halmait, a történész egyetlen dolgot nem tehet: nem térhet ki a tárgyszerű dokumentálás és értelmezés feladata elől.

A számok magukért beszélnek: a hatvanas évekbe nyúló kezdetektől napjainkig hosszabb-rövidebb ideig tizenkét grafikai biennále működött Magyarországon. Mindez kétségtelen jele a grafikai műfajok művészeti életünkben betöltött jelentőségének, a grafikusművészek sikeres önszervező erejének. Történetük hullámzását a mindenkori művészetpolitikai helyzet szabályozza, a lelkes támogatástól az érdektelen közönyig. A hatvanas években Miskolc egyeduralkodó szerepét egyedül az 1968-ban indult Egri Országos Akvarell Biennále törte meg. Pályája igazi sikertörténetnek tekinthető, hiszen hosszú fennállása idején sikerült az akvarell konzervatív technikáját bevezetnie a kortárs művészet eszköztárába, miközben a Dobó István Vármúzeum országosan egyedülálló reprezentatív akvarellgyűjteményt hozott létre. [1] A hetvenes években (továbbra is a decentralizálás jegyében) 1971-től a Balatoni Kisgrafikai Biennále, majd 1978-tól a Békéscsabai Tervezőgrafikai Biennále indult el. A következő évtizedben, 1982-ben megnyitotta kapuit a Salgótarjáni Országos Rajzbiennále, 1987-ben pedig Székesfehérvár is megrendezte az első Nemzetközi Művészkönyv kiállítását. A rendszerváltás valódi „biennáleboomot” eredményezett, a kilencvenes években szinte évente indultak újabb és újabb grafikai seregszemlék. 1990-ben Budapesten az Országos Szobrászrajz Biennále, 1991-től Győrben a Nemzetközi Grafikai Biennále, 1993-tól Esztergomban az Országos Pasztell Biennále, 1994-től Szekszárdon az Országos Színesnyomat Kiállítás, 1995-től Kecskeméten a Kortárs Grafika – Kortárs Költészet Biennále indult útjára, végül 1996-ban (egyetlen alkalommal) Szombathelyen rendezték meg az Elektrografikai Biennálét. Ebben az időszakban, a kétezres évek elejéig olykor egy tucat országos grafikai tárlat működött párhuzamosan. Lendületük egyértelműen a gazdasági válság begyűrűzésével tört meg: 2002 és 2009 között megszűntek az esztergomi, a szekszárdi és a budapesti szobrászrajz és (időközben ide telepített) kisgrafikai tárlatok, 2008-tól pedig a gazdaságosság és ésszerűség jegyében triennále formára váltott Miskolc és Salgótarján. Napjainkra az utóbbi kettő mellett csak az új program jegyében működő győri és a minden válságot túlélő békéscsabai tárlatok maradtak életképesek. Tisztult a kép tehát, ideje a számvetésnek. Az alábbi három kiragadott példa erre tett kísérlet.

Miskolc – „A magyar grafika Mekkája”

A fenti titulus pátosza jogos: a Miskolci Grafikai Biennále a legrégebbi, a klasszikus, a legnagyobb. 1961-es indulásakor szerencsés módon esett egybe a vidéki központokba helyezett országos biennálékat szorgalmazó központi kultúrpolitikai akarat és a helyi kezdeményező- és befogadókészség. [2] A rendszeres időközönként megrendezett seregszemlében a hatalom az „alkotóerőtől duzzadó szocialista kultúra” bizonyságát látta, miközben az másfelől rendszeres nyilvános és reprezentatív bemutatkozási lehetőséget biztosított a hazai grafikusművészek számára. Amint az az első kiállítások kommentárjaiból is kiderül, a sokszorosított grafikának az akkori hatalom dokumentatív és agitatív erőt tulajdonított, így kiemelt szerepet szánt neki a szocialista népnevelés területén. [3] Az iparosításnak köszönhetően Miskolc az ország második legnagyobb városává nőtt, így a biennáléra egyebek mellett az a feladat is várt, hogy egy nehézipari régió kulturális arculatának meghatározója legyen. A Miskolci Művésztelep, az Alkotóház majd az abból kinövő Grafikai Műhely révén a város elegendő kulturális tőkével rendelkezett egy országos képzőművészeti esemény hosszú távú működtetéséhez. [4]

Az első évtized a szuverenitás bizonyításáról szólt. Miközben a képgrafika a hazai könyvművészet felvirágoztatásán munkálkodott, a Miskolci Biennálék éppen a művészi sokszorosított grafika autonómiáját hangsúlyozták. „A miskolci kiállítás bebizonyította, hogy lehetséges sokszorosító eljárással teljes értékű, megalkuvás nélküli művészi alkotást nyújtani, túl a könyvillusztráción” – összegezte a tárlatok eredményeit (és egyben célkitűzéseit) Kocogh Ákos 1963-ban. [5] A grafika mint műfaj autonómiájának záloga a magas fokú mesterségbeli megmunkáltság volt, nyilván ez is magyarázza, hogy az első évtized díjazottjai között csak rézkarcolókat találunk: Hincz Gyula, Kondor Béla, Feledy Gyula, Csohány Kálmán és Pásztor Gábor ezt a technikát fölényes rajzi tudással, a klasszikus formai tradíciót kortársi érzékenységgel ötvözték. Az ezt követő évtized kérdése éppen az volt, hogy ez a gyorsan akademizálódó képi hagyomány képes-e a kortárs tendenciák befogadására. „Alakulásakor az első biennálék programja a sokszorosított grafika létezésének bizonyítása volt. E célját elérte. Ma a művészeti ág létét senki sem vitatja. Beérni ennek demonstrálásával már felesleges, monoton. A cél inkább az értékfeltárás, az orientálás lehetne” – összegezte az új helyzetet Lóska Lajos 1981-ben. [6]

A diadalmas korai időszakot követően a miskolci biennále folyamatosan lépéskényszerbe került, kezdeti trendteremtő szerepéből kiesve egyre inkább az új irányok követésével küszködött. A hetvenes évektől az új techikák – xerox, szita, ofszet, fotó – előretörése jelezte a lépésváltás kényszerét. Ezek megjelenése a legkevésbé sem pusztán technikai kérdés volt, annál jóval szélesebb értelemben a grafika fogalmának, művészi pozíciójának újragondolását sürgette. Pataki Gábor 1989-ben kiváló érzékkel rajzolta meg a belső ellentmondások fő töréspont-jait, az egyik oldalon a kiváltságot és a menedéket jelentő képalkotói műgonddal, a másikon pedig a festészet területéről érkező „kontárok” gyakran konceptuális munkáival. [7]

Az a klasszikus hagyomány, amelyet Hincz Gyula és Kondor Béla neve fémjelzett, a hetvenes évek második felében adta át a helyét a Somogyi Győző, Banga Ferenc, Szemethy Imre nevéhez köthető groteszk, szürreális látásmódnak. A díjazottak névsora mindenkor a grafika aktuális helyzetjelentéseként is olvasható, a nagydíjas művészete egyúttal igazodási pontként is szolgált. Az elemzők és kritikusok hada rendre felvetette a kérdést, hogy a miskolci seregszemle, azon belül pedig a díjak trendkövető vagy trendteremtő erővel bírnak-e? Ahogy egyikük megfogalmazta: seregszemle vagy hiteles helyzetjelentés? [8]

A legkülönfélébb törekvések, stílusok átfogó bemutatásának a kényszere növelte ugyan a tárlat presztízsét, de a reprezentáció „uszálya” törvényszerűen akadályozta annak mozgékony reagálását a friss jelenségekre. A megújulás első, bizonytalan lépését 1971-től a külföldi kiállítók bevonása jelezte. Ám mindez jó ideig továbbra sem segített azon, hogy a hazai neoavantgárd művészet derékhada tisztes távolból figyelte a biennále felőlük nézve kissé avítt bankettjét. Ezt a törést hidalta át először 1981-ben, majd 1983-ban a Pécsi Műhely és a Szentendrei Grafikai Stúdió önálló bemutatkozásának lehetősége. Swierkiewicz Róbert ofszetnyomatokra kapott nagydíja pedig félreérthetetlenül jelezte az ilyen irányú igazodás szándékát. Ámde mire ez bekövetkezett, a grafika végképp elvesztette korábbi vezető szerepét. „A politika után már a társadalom sem figyel oda a grafikára, így hát a grafika most önmagára figyel” – írta kissé rezignáltan Pataki Gábor 1989-ben. [9]

A miskolci biennále szerepzavarát csak fokozta a rendszerváltás után bekövetkező „biennálebumm”, hiszen ebben az évtizedben csak a grafika köréből mintegy tucatnyi hasonló seregszemlével kellett megküzdenie. Helyzetét csak nehezítette a fergeteges gyorsasággal elterjedő új sokszorosító képalkotási technikák térnyerése: a „kézműves grafika” pozícióját az ofszet és fotó után immár az elektrografika és c-printek is gyengíteni látszottak. Ezekre a sorozatos válságjelenségekre csak a kétezres években születtek kielégítő válaszok. A grafikai biennálék egymásra torlódását a három észak-magyarországi rendezvény, a Salgótarjáni Rajzbiennále, az Egri Akvarellbiennále és a Miskolci Országos Grafikai Biennále összehangolása oldotta meg: így a miskolci rendezvény 2008-tól triennále formában működik tovább. A különféle technikai kísérletek „esélyegyenlőségét” 2002-ben három különböző zsűri (klasszikus, elektrografikai, experimentális) munkája garantálta. A legfrissebb kortárs kísérletek térnyerését a Magyar Képzőművészeti Egyetem hallgatóinak tudatos bevonása biztosította, de a nyitást külföldi művészek bemutatása is támogatta. A megújulás következő pillérét a kurátori kiállítások bevezetése alkotta: az elsőket a XX., jubileumi tárlaton 2000-ben Petrányi Zsolt és a grafikai installációkat bemutató Jerger Krisztina neve fémjelezte, legutóbb, 2011-ben pedig Bódi Kinga rendezett Mimetikus szerkezetek címen kurátori kiállítást. Ez a legutóbbi tárlat már egyértelmű kísérlet volt a korábbi, centralizált és eklektikus seregszemle „több szólamú” újrahangolására, így a már évtizedes hagyományokra visszatekintő, legutóbbi nagydíjas egyéni tárlata, valamint a történeti visszatekintés mellett kurátori kiállítás is helyet kapott.

Marad viszont a kérdés, hogy ez a fél évszázadot felölelő impozáns seregszemle, amelyen az eltelt évtizedekben több mint ezernégyszáz művész állított ki, mennyire hagyott maradandó nyomot a múzeumi gyűjteményekben? A miskolci múzeum munkatársai, Madarász Györgyi és Hajdú Ildikó elmondása szerint a nagydíjasok munkái mellett számos további grafika került a Miskolci Galéria – illetve mára az azt immár több mint egy éve magába foglaló Herman Ottó Múzeum – gyűjteményébe. Ezek a részint városi, részint megyei vásárlások, valamint a Grafikai Műhelyben dolgozók felajánlásaiként bekerülő művek is gazdagon reprezentálják a magyar sokszorosított grafika elmúlt fél évszázadát. Ez a kollekció az elmúlt években szerencsére több külföldi és hazai vándorkiállításon is látható volt, Kolozsvártól Budapestig dokumentálva és méltatva a magyar sokszorosított grafikát.

A biennáléknak azonban kimutatható egy szélesebb körű hatása is: a város kulturális „imázsában” ugyanis immár meghatározó a magyar grafika ápolása, kutatása és bemutatása. Az alkotóház mellett a Miskolci Galéria filiáléjaként működő Kondor Béla-, Szalay Lajos- és Feledy Gyula-emlékkiállítások éppúgy ezt a profilt erősítik, mint A magyar sokszorosított grafika száz éve 1997-ben indult kiállítássorozata. Miskolcot tehát nemcsak az alkalmankénti seregszemle, hanem az annak holdudvarában létrejött alkotói és kutatói műhelyek, valamint tárlatok együttesen tehetnék a „magyar grafika Mekkájává” – ha az ebben rejlő lehetőségeket a város vezetősége is felismerné, és valóban kulturális arculatának fő profiljaként mutatná fel a grafikát.

Salgótarján – Csak a rajz!

A Salgótarjáni Országos Rajzbiennále annak a kultúrpolitikai koncepciónak a jegyében indult, hogy Észak-Magyarország legyen a magyar grafika fellegvára. Így csatlakozott 1982-ben Miskolc és az 1968 óta működő Egri Akvarell Biennále mellé harmadikként a nógrádi város. Az eredeti koncepció szerint a Magyar Nemzeti Galéria háromévenként összefoglaló tárlaton mutatta volna be itt a vidéki grafikai tárlatok legjobb műveit. [10] 1980-ban a Nemzeti Galéria valóban helyet is adott egy történeti visszatekintéssel gazdagított kortársrajz-kiállításnak. [11]

Salgótarján – Miskolchoz hasonlóan – rendelkezett művésztelepi múlttal. A hetvenes évek elején induló Nemzetközi Művésztelep az évtized végére már csak grafikával foglalkozott. [12] Az ekkor már nagy múltú miskolci rendezvénytől azzal különböztette meg magát a salgótarjáni, hogy kizárólag egyedi rajzokat kívánt bemutatni, azon belül is olyan műveket, amelyek „valamilyen nyomhagyó eszközzel készültek, és uralkodó elemük a vonal”. Az évtizedek óta változatlan kiírást kezdettől fogva sokan bírálták, mondván: túl általános, kevéssé inspiratív.

Immár három évtized elmúltával visszatekintve úgy tűnik, hogy a salgótarjáni tárlatok időszakonként arra ösztönözték a művészettörténészeket és a műkritikusokat, hogy újradefiniálják a rajz fogalmát és hivatását. Éppen ezért az egyedi rajz kortárs hivatásáról folyó diskurzus legfőbb apropója és terepe mindmáig Salgótarján: az első kiállítások kapcsán a katalógusok bevezetőiben Keserü Katalin és Beke László gondolta újra az egyedi rajz aktuális alakzatait. Egy évtizeddel később, 1998-ban Wehner Tibor nemcsak a klasszikus rajz terminológiáját vélte idejétmúltnak, hanem a műfaji biennálék létjogosultságát is kétségbe vonta. Válaszként 2002-ben egy alkotóművész, Szurcsik József költői hevületű írásában védte meg a folyvást elsiratott kézrajzot. Az időről időre megjelenő szkeptikus hangok erősödésével egyenes arányban csökkent a támogató szervek lendülete. 2000-ben a tárlat finanszírozásának nagy részét már nem az önkormányzat, hanem a Magyar Grafikusművészek Szövetsége vállalta magára. A két évvel későbbi tárlat megnyitóján Dobrik István javasolta a három észak-magyarországi város „vetésforgóban” működő triennále rendszerét. Miután a 2008-as, XIV. biennálét már nem rendezték meg, 2010-től Salgótarján is áttért a triennále rendszerre.

Az Országos Rajzbiennále – időről időre változó megítélése és financiális gondjai ellenére is – az eltelt évtizedek alatt jelentős egyedi rajzkollekcióval gazdagította a város múzeumát. A seregszemlét évek óta szervező Kelemenné Peák Ildikó elmondása szerint az eddigi tizennégy biennáléról mintegy kétszáz mű került be a múzeum gyűjteményébe. A vásárlások rendszerességét a rendszerváltás előtt a biennále nagydíjának alapítója, a Nógrád Megyei Tanács (majd Önkormányzat) biztosította. Ez a hagyomány 2013-ban akkor szakadt meg, amikor a múzeum – a megyei múzeumi rendszer országos átszervezése nyomán – Salgótarján Megyei Jogú Város fenntartásába került. A legutóbbi, II. Országos Rajztriennále anyagából két művet tudott megvásárolni a múzeum: egyet az NKA jóvoltából, egyet a múzeumi díjból, egy harmadik mű pedig a művész adományaként került a gyűjteménybe. Az elmúlt években arra is történtek próbálkozások, hogy a reprezentatív rajzgyűjtemény a tágabb nyilvánosság számára is ismert legyen. 1990-ben Szlovákiában volt látható egy válogatás, 2001-ben a húszéves biennálejubileum adott alkalmat a visszatekintésre.

Az impozáns művészeti gyűjtemény és a történeti érték önmagában azonban kevés az érdeklődés fenntartásához. Kérdéses, hogy elkötelezett gyűjtői, támogató mecénási körök híján hosszú távon életképes-e a salgótarjáni seregszemle. Növelné életerejét, ha a város nem nyűgnek, hanem kulturális arculata meghatározó elemének, presztízsnövelő beruházásnak tekintené támogatását. Ahogy az is kétségtelen, hogy a kortárs művészet aktuális kérdésfelvetéseinek adaptálása vérfrissítést jelentene, és érvényes választ adna a kortárs szakmai kritikusi kételyekre. Annál is inkább időszerű lenne ez a válasz, mert a rajz régi-új médiumának helyzetét, a kortárs művészetet is újragondolja. [13]

Győr – Radikális sokszínűség

Az 1991-ben induló Győri Nemzetközi Grafikai Biennále már a rendszerváltás „gyermeke” volt: nyitott, szabad és nemzetközi. Miskolc vagy Salgótarján példájával szemben itt nem valamiféle központi kultúrpolitikai akarat, hanem a város önkéntes vállalása hívta életre a rendezvényt. Míg társai a műfajok vagy a technikák megkötésével igyekeztek saját arculatukat megteremteni, a győri felvonulás kiírása sem műfaji, sem stiláris kötöttségeket nem tartalmazott, a szervezők egyedül a művek minőségét tartották irányadónak. Lépésük hatásos válasz volt a grafikai seregszemlék évek óta gyűrűző válságára, a belterjesség és konzervativizmus visszatérő vádjára. N. Mészáros Júliának, a biennále fő szervezőjének az első kiállításhoz írott bevezetője amolyan kortárs grafikai kiáltványként összegezte törekvéseiket: „a szabad grafika legkülönfélébb területeit láthatjuk együtt, előre elvárt tanulságok nélkül, a művekkel kapcsolatos különösebb tematikus, didaktikus, időbeli vagy méretbeli meghatározottság nélkül.” [14] Ennek a liberális szemléletnek köszönhetően Győrben kezdettől fogva helyet találtak a másutt idegenkedve kezelt elektrografikák, a lézernyomatok, a polaroid grafikák, a (video)installációk, az interdiszciplináris törekvések. Mindez tudatosan szemben állt a grafika tradicionálisan kézműves szemléletével, a manuális megmunkáltság helyett sokkal inkább a szellemi koncepciót helyezve előtérbe. A kísérleti művek parttalan áradásának a meghívásos rendszer volt hivatva gátat vetni, ahogy a grafika aktuális definícióját, technikai-műfaji kereteinek körvonalazását is a felkért kurátorokra bízták a szervezők. 1999-től a tárlat Masters of Graphic Arts néven, immár tíz kurátor (köztük mindössze egy hazai) önelvű válogatásaként jött létre. Grandiózus méreteit jelezte, hogy ez alkalommal már öt helyszínen ötvenöt országból kétszázhúsz művész munkája volt látható. A kiállításokhoz kapcsolódó katalógus pedig újszerű módon teret engedett a kurátori koncepciók szöveges kifejtésének, amelyek amellett, hogy részletesen bemutatták az egyes műcsoportokat, a kortárs grafika elméleti kérdéseit is érintették. A győri biennále rövid időn belül nemzetközi hírnévre tett szert, és joggal pályázott arra, hogy Krakkó, Lugano, Ljubljana és Plzeň mellett a régió progresszív grafikai törekvéseinek otthonává váljon.

Hogy mégsem vált azzá, az szomorú és jellegzetesen magyar történet: a korábban errefelé sohasem látott nemzetközi gárdát felvonultató tíz győri biennále messze nem kapta meg a megérdemelt szakmai figyelmet és támogatást. Az impozáns nemzetközi panoráma ellenére a tárlatot a város közönsége nem érezte sajátjának, ahogyan a grafikai szakma sem. A hazai kiállítók elenyésző száma éppúgy visszatetszést keltett, mint ahogyan a technikai sokszínűséget is jobbára értetlenség fogadta. Az eluralkodó közönyben a szakmai sajtónak is része volt, amely távolról sem foglalkozott az őket megillető mélységben a bemutatókkal. Mindemellett az elmúlt két évtized alatt a múzeumi gyűjteménybe bekerülő reprezentatív nemzetközi grafikai anyag mennyisége és összetétele sem világos.

„Ellenszélben és szélcsendben” hajózni sokáig nem lehet (és nem is nagyon érdemes) – vélte a biennále korábbi főszervezője, N. Mészáros Júlia. Így aztán 2011-ben teljesen új gárdával, új programmal és új címmel kezdte újra a működését a győri seregszemle. A Nemzetközi Rajz és Képgrafikai Biennále elődjénél sokkal visszafogottabbnak bizonyult: a külföldi kiállítók javarészt a szomszédos országokból érkeztek, a hazaiak között pedig nagy arányban szerepeltek a Magyar Képzőművészeti Egyetem képgrafika szakának hallgatói vagy frissen végzett művészei. A fiatalok határozott színre lépése persze a vérfrissítés egyik lehetséges és kellően hatékony módja, éppen ezért üdvözlendő, ám ugyanakkor azt aligha lehet nem észrevenni, hogy a győri biennálék merész kezdeményező ereje ezzel megtört, ahogyan karakteres program híján a helyük sem lett világos a többi (még működő) hazai grafikai biennále mellett.

Menekülési útvonalak: pozitív jövőkép

A különféle grafikai biennálék kapcsán legalább annyi méltatást mint gyászbeszédet olvashat az érdeklődő. A létjogosultságot, hivatást firtató folyamatos kétely nem haszontalan, mivel a kérdésfelvetések rendre az adott műfaji ág létkérdéseit érintik. Úgy tűnik, nálunk már az vált bevetté, hogy ezek a felvonulások nem a karneváli ünnep, hanem az önmarcangoló kétely alkalmai, lehetőségek a mérlegelésre, a honnan hová gyötrő kérdéseinek megválaszolására. Pedig a grafika „születésnapjai” ezek az alkalmak, önmagát ünneplő vendégsereggel, a visszatekintés melankóliájával, számvetéssel és bizakodással. Minden egyes biennále lehetőség arra, hogy újragondoljuk a rajz, a sokszorosított grafika, a színesnyomat vagy az akvarell helyét korunk művészetében. Ütköztessünk világnézetet, csiszoljunk terminológiát, tisztázzunk pozíciókat, tapintsunk ki trendeket, rajzoljunk generációs profilképeket. És minden egyes biennále alkalom egyúttal az elődök előtt való tiszteletadásra, a történeti visszatekintésre. Akárhogy is ítélik meg maguk a szereplők – töretlen lelkesedéssel, fásultan vagy fanyalogva – egyvalami bizonyos: a modern magyar grafika történetét nem lehet megírni a biennálék nélkül. Történeti értékük elvitathatatlan, az olykor vaskos katalógusok illusztrációi, a tárlatokhoz kapcsolódó szöveges kommentárokkal együtt kulcsfontosságú dokumentumai és forrásai a magyar grafika megírásra váró történetének. Történeti nézőpontból a megnyitó személye, beszéde, a katalógus előszava éppúgy értékes és beszédes kordokumentum mint a tárlat helyszíne vagy a díjazottak névsora.

Mindemellett az sem kétséges, hogy a biennálék értelme fölötti kesergések részint jogosak. Korunk képáradatában egy kis grafikai hullámlökés meg se kottyan. A sokszínűség immár nem erény, inkább elbizonytalanító és fárasztó körülmény. A vizuális benyomásokkal bombázott néző hálás egy világos mondatért, amely eligazítja őt a parttalanul áradó képek dzsungelében. Efféle „képi állítások” megfogalmazására a kurátorok képesek. Ha tételük jól eltalált, akkor olyan újszerű perspektívából, olyan eddig nem látott metszetét tárhatják fel egy művészeti ágnak, amely új fénytörésbe helyezi az eddigieket. A bevett, demokratikus, szalon jellegű kiállítások mellett nagy szükség lenne jó kurátori kísérő tárlatokra. Jó kérdésfelvetéssel, problémaérzékeny megközelítéssel a biennálét ismét vonzóvá tehetnék a szándékosan távol maradó, invenciózus fiatalok, progresszív kortárs művészek számára. A jó kurátori tárlatok egyúttal arra is alkalmasak, hogy a jelenkor grafikáját bekössék a kortárs művészet aktuális diskurzusaiba. Hatásuk szélesebb körben talán azzal is járna, hogy a kortárs tárlatokon is tudatosabb és hangsúlyosabb módon szerepeltetnék a grafikát. Mindez a grafikát is saját pozíciójának újragondolására késztetné, hiszen aligha vitatható, hogy a kortárs művész nem technikában, hanem tárgyteremtésben gondolkodik. A kortársi beszédnek éppúgy részei lehetnek a klasszikus grafikai technikák mint a graffiti. A grafika nem veszít semmit, ha beengedi köreibe a plakát vagy a „street art” nyelvén megszólalókat. Ahogy hosszabb távon a könyvillusztráció fokozatos kiszorítása sem tett jót sem a biennálék kínálatának, sem a magyar könyvillusztrációnak.

A grafika kortárs vérkeringésbe való becsatlakozását nagyban nehezíti az a körülmény, hogy a műfaj a fővárosban nincs jelen. Egyetlen fővárosi kiállítóhely sem vállalja fel programszerűen a kortárs grafika bemutatását (ahogyan tette ezt egykor a szép emlékű Dürer Terem.) És tudjuk: ami nincs Budapesten – az nincs is. Ami egykor üdvös decentralizáció volt, az mára száműzetés lett, amit egykor vidéki vérfrissítésnek szántak, az mára a provincializmus bélyegét sütötte az efféle megmozdulásokra. Lehet bármilyen kvalitásos is a biennálék anyaga, ha kevesek belügye marad. A fővárosi gyűjtőket vidékre csalogatni nem lehetetlen ugyan, de ahhoz vagy turisztikai produkciókban gazdag marketing, vagy olyan markáns kiállítási program szükséges, mint Debrecen vagy Dunaújváros kínálata. Létkérdés lenne tehát a vidéki biennálék válogatott anyagának fővárosi bemutatása. A Békéscsabai Tervezőgrafikai Biennále már sikeres kísérletet tett erre. Sőt ennél eggyel tovább lépve: sokat lendítene a műfaj kortárs helyzetén, ha az irányadó nagy grafikai biennálék közül egynek a főváros adna helyet. Mindez önmagában lényegesen nagyobb látogatottságot, publicitást, szakmai, kritikusi és gyűjtői figyelmet biztosítana.

Bármely vizuális kifejezésmód számára létkérdés a láthatóság, a nyilvánosság által biztosított jelenlét. Vonatkozik ez a múzeumi raktárak tárlóin őrzött kortárs grafikákra is. Az évtizedek alatt felhalmozott gyűjteményi anyag nemcsak felelősség és munka, hanem esély is. Esély a jelenlétre, az önigazolásra, a meggyőzésre. A biennálék kapcsán összegyűlt munkák ma „okafogyottan” várnak felfedezőjükre. Nyilvános adatbázisok és katalógusok híján nem könnyű rájuk lelni. Pedig olyan reprezentatív műegyüttesek ezek, amelyek országos vándorkiállítások révén folyamatos (és nem túl jelentős anyagi ráfordítást igénylő) jelenlétet biztosíthatnának a magyar grafikának. Olyan kollekciók, amelyek történeti jelentőségüknél fogva reprezentálják az elmúlt ötven esztendő magyar művészetét.

Márpedig minden tárlat egy lépés afelé, hogy a mindenkori közönség számára világossá váljon: a grafika a magyar művészet egyik legszebb fejezete.

[1] H. Szilasi Ágota: Képpé formálódó poézis – és más egyebek. Az akvarellről az ezredvégen az egri Akvarell Biennálék tükrében. Agria, XXXV. Az Egri Dobó István Vármúzeum Évkönyve, Eger, 1996, 395–475.; szintén történeti összefoglalást ad a XVII. egri biennále katalógusa 2000-ben.

[2] A miskolci biennálék történetének bibliográfiái: Környei Lászlóné: Országos Grafikai Biennálé Miskolc, 1961–1989. Miskolc, 1989; Zahuczky László: A Miskolci Grafikai Biennálék a sajtó tükrében, 1961–2008. In: GrafiTri XXV. Miskolci Grafikai Triennálé 2011. Szerk.: Bán András. Miskolc, 2011, 81–91.; művészettörténeti összegzés: Hajdú Ildikó: A Miskolci Grafikai Biennálék fél évszázada, 1961–2011. Zempléni Múzsa, 2011/2, 48–56.; A címben szereplő hasonlat Gyarmati Bélától ered: Zahuczky i. m. 81.

[3] Ezt hangsúlyozta D. Fehér Zsuzsa az első, majd Aradi Nóra a III. Biennále bevezetőjében.

[4] 1955-től itt rendezték meg a Miskolci Országos Képzőművészeti kiállítást, az első országos vidéki tárlatot. Elindításában nagy szerepet vállaltak a helyi grafikusok: Feledy Gyula, Csabai Kálmán, Vati József és Seres János.

[5] „Különös ellentmondásként az önálló képgrafika nálunk az alkalmazott műfajból, a könyvillusztrációból sarjadt ki” – mutatott rá később Krunák Emese erre az összefüggésre. Krunák Emese: Egy műfaj önismerete. A XI. Magyar Országos Grafikai Biennáléról. Művészet, 1982/2, 38–41.

[6] Lóska Lajos: Egy jólfésült biennálé – A X. Országos Grafikai Biennáléról. Művészet, 1980/4, 10–13.

[7] Pataki Gábor: [Bevezető] In. XV. Országos Grafikai Biennálé. Miskolc, 1989, o. n.

[8] Krunák Emese: [Bevezető] In: XI. Országos Grafikai Biennálé. Miskolc, 1981, o. n.

[9] Pataki Gábor, i. m. o. n.

[10] Bán András: Az I. Salgótarjáni Országos Rajzbiennálé. Művészet, 1982/10., 61.

[11] Rajzkiállítás. Bev.: Supka Magdolna. Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 1980.

[12] K. Peák Ildikó: Az I. Országos Rajztriennálé elé. In: I. Országos Rajztriennálé. Nógrádi Történeti Múzeum, Salgótarján, 2010, 5–7.; Lásd még: Nagy T. Katalin: Új időszámítás kezdődik Salgótarjánban. Az I. Országos Rajztriennálé. Uo. 8–15.

[13] Rajz? Drawing? Bev.: Bódi Kinga. Budapest Galéria, 2010.; vagy legújabban: Szabadkéz. Rajz a modern magyar művészetben tegnap és ma. MODEM, Debrecen, 2014. 14. N. Mészáros Júlia: Előszó. In: I. Nemzetközi Grafikai Biennálé. Győr, 1991, o. n.