MESTEREK, MŰVEK, GYŰJTŐK
Németh István: El Grecóról és más mesterekről Stíluskritika – ikonográfia – műgyűjtéstörténet. Válogatott tanulmányok Károli Gáspár Református Egyetem–L’Harmattan Kiadó, Budapest 2020
MúzeumCafé 84.
Németh István múzeumi művészettörténészként és egyetemi oktatóként egyaránt folyamatosan jelentette meg kutatásainak eredményeit, és ezekből, a kötet bevezetésében a „többségükben korábban már különböző hazai és külföldi publikációkban megjelent”-ként jellemzett írásokból kap az olvasó a könyvben válogatást. A tanulmányok jól tükrözik szerzőjük érdeklődését, amit már a kötet alcíme is jelez: a művészettörténet három olyan területe, amely egyenként, önmagában is felkeltheti nemcsak a szakmabeli, de a laikus olvasó érdeklődését is. Ezt az egyes témák még inkább alátámasztják – olyan művészek alkotásairól olvashatunk, akik az általános érdeklődés előterében vannak.
¶ El Greco személye és festményei mindenképpen ilyenek, de különleges szerepet tölt be a magyar kultúrtörténetben gyűjtőjük, Nemes Marcell is. A 20. század eleji magyarországi „Greco-láz” az ő gyűjteménye Greco-képeinek köszönhető, 1912-ben már tíz El Greco-mű volt a Nemes-kollekcióban, amelynek összetétele folyamatosan változott az ismétlődő eladások és vásárlások eredményeképpen. A gyűjtő személye legalább annyira méltó az érdeklődésre, mint gyűjteménye, több tanulmány is foglalkozik vele, a müncheni kastélyt, párizsi házat, velencei palazzót birtokló gyűjtő-mecénás alakjával, tevékenységével.
¶ El Greco Bűnbánó Magdolna című képének adományozástörténete során új szempontokat tárgyal a szerző. Petrovics Elek, a Szépművészeti Múzeum igazgatója és Nemes Marcell levelezése révén tárulnak fel az indokok és okok, és bontakozik ki az a szinte diplomáciainak mondható tevékenység, amelyet a „szerényen háttérbe húzódó múzeumigazgató” végzett a festménynek a gyűjteménybe kerülése céljából.
Mányoki Ádám (1673–1757): II. Rákóczi Ferenc portréja, 1711 Szépművészeti Múzeum – MNG
¶ Mányoki Ádám II. Rákóczi Ferenc portréjának megszerzése a szász királyi család Drezda melletti palotájának gyűjteményéből szintén Nemes Marcellnak köszönhető. A nemzeti ereklyeként kezelt portré 1925-ben került Magyarországra (a „visszakerült” kifejezés nem is igazán alkalmazható a képpel kapcsolatban, hiszen Mányoki Gdanskban festette meg, és a fejedelem nem sokkal később ajándékozta a szász uralkodónak), Nemes Marcell az államnak ajándékozta, így jutott a Szépművészeti Múzeum gyűjteményébe. Klebelsberg Kuno
a nemzetgyűlés előtt köszönte meg az adományt, s a kultuszminiszter, illetve
a gyűjtő jelentős anyagi támogatása révén kezdődhetett meg az addig ismeretlen
Mányoki-életmű monografikus feldolgozása. A portré ugyanakkor – „sztárrá” válva – erőteljesen háttérbe szorította a Rákóczi-ikonográfia változatos múzeumi anyagát (például az Ernst Lajos gyűjteményéből származó ifjúkori képmásokat, a Történelmi Képcsarnok első kiállításán már szereplő úgynevezett podolini portrét, amelyet báró Révay József ajándékozott a Nemzeti Múzeumnak 1880-ban és Mányoki másik, korábbi Rákóczi-arcképét).
¶ Nemes Marcell németalföldi képgyűjteménye kapcsán kaphatunk kiváló összefoglalást gyűjtői tevékenységéről: „…éppen azért csodálták és ünnepelték egyes kortársai, mivel az impresszionizmus barátját, egyfajta új típusú gyűjtő megtestesítőjét látták benne, akit nem muzeológiai szempontok vezérelnek, hanem csak saját megérzéseire hallgat, s aki úgy válogatta össze régi és modern képanyagát, hogy annak minden darabjából – legyen az Tintoretto, Greco, Goya vagy Cézanne műve – ugyanaz a frissesség, eredetiség, illetve újító szándék
sugárzik.”
Colijn de Coter (1440–45 körül–1522–32 körül): Bánkódó Szent János evangélista, 1500 körül Szépművészeti Múzeum – MNG
¶ Nemes Marcell holland és flamand anyagának jelentőségét a szerző (Mravik Lászlót követve) az Esterházy-gyűjteményéhez hasonlítja. Sajnos ennek a műtárgyegyüttesnek a legnagyobb része külföldi közgyűjteményekbe került, s ami még a tulajdonában maradt, azt halála után árverésen adták el.
¶ Nemes Marcell már 1927-ben tárgyalt amerikai múzeumokkal gyűjteménye eladásáról, de ezek az egyezkedések eredménytelenek maradtak. A következő évben Amszterdamban bocsátotta árverésre gyűjteménye egy jelentős részét. 1930. október 28-án bekövetkezett váratlan halálát követően Klebelsberg Kuno a nemzet halottjának nyilvánította, végrendeletét azonban csak ezután ismertették. Amikor kiderült, hogy olyan hatalmas adósságot hagyott hátra, amely akár a teljes vagyon értékét is felülmúlhatja, s amelynek kifizetését a gyűjtemény elárverezése tehette lehetővé, szertefoszlottak a remények, hogy a Szépművészeti Múzeum megkaphatja-e a rá hagyományozott műtárgyakat. Az igazgató, Petrovics Elek szakértőként maga is részt vett a hagyatéki ügyek intézésében. A hagyatéki árverés bevételei jóval alulmaradtak a remélteken. A Szépművészeti Múzeum végül öt képet kaphatott meg költségtérítés címén, Szinyei, Munkácsy, Rippl-Rónai és Dósa Géza festményeit.
¶ A szerző fő kutatási területét jelző tematikus írások között találhatunk olyat, amely a problémafelvetés révén ad irányt a további kutatásoknak, de olyat is, amely a holland életképek egy sajátos csoportjával, a zenélő társaságok ábrázolásaival foglalkozik. A szorosabban vett szakmai témák a kötet első harmadát követő írásokban jelentkeznek, még kiállításkritikákat is találhatunk közöttük. A tanulmányok tárgya a legkevésbé sem szokványos, jó példa erre az Ez nevetséges – A képi és nyelvi humor megnyilvánulási formái Adriaen Pietersz van de Venne grisaille-képein című írás. (A Pietersz név után következetesen előforduló pontra nem leltem magyarázatot, az angol nyelvű szakirodalomban nem találtam nyomát, igaz, legtöbbször ezt a szót kihagyják a nevéből.)
¶ Van de Venne a következő dolgozatnak is szereplője, amelynek témája is sajátos,
a majommotívum szerepét és jelentését tárgyalja benne a szerző. Ennek kapcsán kell megemlítenünk, jóllehet ez minden tanulmányra általánosan jellemző, a szerző sajátos humorát, a jól megválasztott idézeteket, a pontos és élvezetes stílust, amely szórakoztató olvasmánnyá teszi az egyes írásokat, jól példázva, hogy tudomány és ismeretterjesztés olyannyira megfér egymás mellett, hogy nem is kellene vagy lenne szabad külön emlegetni őket.
¶ A Szépművészeti Múzeum, a szerző egykori munkahelye, gyűjteményei révén szinte minden tanulmányban megjelenik, így van ez az intézmény Rembrandt-anyagának attribúciója kapcsán is, és itt nyilvánul meg legerőteljesebben a szerző humora és iróniája. A Szépművészeti Múzeum mára egyetlen hitelesnek elfogadott Rembrandt-festménye szerzőségének elvitatása bőven ad erre lehetőséget, egyúttal a művészettörténet egyik legfontosabb feladatának problémáira rávilágítva, egy Liebermannak tulajdonított, remek idézettel zárva a tanulmányt.
¶ A Szépművészeti Múzeum 2014–2015-ös Rembrandt és a holland arany évszázad festészete című kiállítása kapcsán épp ennek az „arany évszázad”-nak és festőinek elképesztően gazdag korszakot képviselő, szintén elképesztően gazdag életművéről értekezik a szerző, és döbbent rá bennünket, milyen fontos, különleges, izgalmas és rendhagyó kiállítás volt ez, és nemcsak a címadó művész miatt. A szerző a tanulmány elején egy kortárs francia professzor megállapítását idézi arról, hogy „…egyetlen ország sincs a világon, ahol ilyen sok és ilyen kitűnő kép volna.” És ezek alkotóinak jelentős része Rembrandt leideni, majd amszterdami műhelyében dolgozott a tanítványaként rövidebb-hosszabb ideig. De azt is fontosnak tartotta megjegyezni, hogy a kiállításon bemutatott festmények közel egynegyede a Szépművészeti Múzeum saját gyűjteményéből származott. „Mondhatni az egész tárlat…ezek köré épült, azzal a céllal, hogy a nemzetközi összehasonlításban is igen jelentősnek számító budapesti kollekció fő darabjait
ezúttal tágabb kontextusba helyezve…mutathassák be a nagyközönségnek”
¶ Érdekes és elgondolkodtató az egy sajátos ábrázoláscsoportot elemző írás –
a kép és szöveg ellentmondását magyarázó értelmezés egy máig érvényes jelenségre hívja fel a figyelmet. Az érzéki vágyakat ábrázoló történetek képei és azok moralizáló feliratai a szerző megállapítása szerint nem tanító célzatúak:
„…a moralizáló feliratok, illetve kommentárok… nem annyira magukról a művekről, hanem sokkal inkább a korabeli közerkölcsről vagy pontosabban arról a közegről, illetve környezetről mondanak valamit, amelyben ezek az alkotások készültek…”
¶ A Bethesda-tavi csoda ábrázolásai évszázadokon keresztül jelen voltak mindenhol az európai képzőművészetben. A németalföldi példák sajátos értelmezése és megoldásai azonban különleges, a hagyományos ikonográfiától eltérő műveket eredményeztek, ezeket ismerhetjük meg a szerző tanulmánya révén. Ugyancsak ikonográfiai témát tárgyal a Krisztus mint kertész című írás, a sok évszázadon át nagyon kedvelt és gyakran ábrázolt „Noli me tangere” jelenet kapcsán (Krisztus feltámadása után találkozik Mária Magdolnával, aki meg akarja érinteni, és akkor hangzik el a téma nevét adó mondat – ne érints meg engem).
¶ Ismét nagyon érdekes és szokatlan a kötet válogatását záró tanulmány tárgya arról, hogyan inspirálhatták az egyes templomok kórusában található késő középkori és reneszánsz stallumok ülőkéinek profán, olykor kifejezetten groteszk, sőt vulgáris faragványai idősebb Pieter Bruegel Németalföldi közmondások című festményének létrejöttét.
¶ Az egyes írások főszereplő képei általában a dolgozatok végén, mintegy azok
zárómotívumaként jelennek meg egész oldalas illusztrációként.
¶ A kötet tanulmányainak válogatása, sorrendbe állításuk olyan együttest eredményez, amelynek egyes darabjai lépcsőfokonként illeszkednek egymáshoz, egy – bízvást állíthatjuk – egységes és kerek egésznek tekinthető szakmai életmű épületének elemeiként. Méltó ehhez a kötet minden részletre kiterjedő alapos adatolása: a jegyzetek, az, hogy pontos felsorolást kapunk a tanulmányok eredeti megjelenési helyeiről, amit követ az illusztrációk jegyzéke, névmutató és a kimerítő bibliográfia. A kötetet a sorozatban eddig megjelent művek impozáns jegyzéke zárja, amely megnyugtató példája és egyben bizonyítéka annak, hogy az egyetemek mint kutatóhelyek a tudományos élethez igen jelentős mértékben hozzájáruló intézmények (még mindig).