MIGRÁCIÓ ÉS MŰVÉSZI IDENTITÁS

A művészettörténet-írás időről időre vizsgálja a művészeti
migrációt, vándorlást, akár tervezett, akár külső tényezők által kikényszerített helyváltoztatásról van szó, mivel ezáltal jobban megérthetők a kölcsönhatások. Mások voltak a külső tényezők például a középkorban, a kora újkorban vagy éppen a 19–20. század történelmi kataklizmái közepette. A migráció hatása nemcsak az egyes életműveken követhető nyomon,
de konkrét alkotások is tanúskodhatnak róla.

Canzi Ágost Elek (1808–1866): Női portré, 1845

¶ Ha csak az utolsó két évszázad művészvándorlásait tekintjük, a romantika korának szinte kötelező utazásai egyfajta nemzetek felettiség lehetőségét jelentették a művészek számára. A Grand Touron belül az európai kultúra születési helyeinek meglátogatása szinte elengedhetetlenül fontos volt, s szerepet kapott a művészkolóniák, csoportosulások létrejöttében, akár egy-egy kiemelkedő jelentőségű megbízás következtében, amelynek kapcsán a különféle helyekről érkező alkotók együtt dolgozhattak.

¶ Jól példázza mindezt Alconiere Tivadar (Hermann Kohn, 1797–1865) élettörténete. Gazdag nagymartoni családból származott, de örökségét gyorsan eltékozolta, ezt követően próbált festészetből megélni. Tanulmányait a bécsi akadémián folytatta 1816 és 1820 között, a nazarénusok csoportjának festőivel is itt ismerkedett meg. Hatásukra katolizált, bár zsidóságát soha nem tagadta meg. Az 1830-as években Rómában a nazarénusokkal együtt teljesített különféle megrendeléseket, ugyanakkor 1840-ben nem mulasztotta el, hogy az újonnan létrejött Pesti Műegylet első kiállításán bemutatkozzon. Itália területét ekkor csak rövidebb időszakokra hagyta el, hiszen szépen haladt előre pályáján, egy ideig II. Lajos pármai herceg udvari portréfestőjeként. A honi elismerés sem maradt el, Kazinczy Ferenc, miután meglátogatta műtermében, megjegyezte: „Bár nevezetesb embereink általa festetnék magokat.”¹ Alconiere életműve még feldolgozásra vár, nagyon sok műve lappang, vagy csak nem tudjuk, hol vannak ezek, ami részben vándorlásainak „köszönhető”. A Magyar Nemzeti Galériában őrzött legismertebb festményének ábrázoltjaként különféle nevek merültek fel: a sziklákon ágaskodó, fekete paripán ülő alakot egykor Széchenyi Istvánnak tartották, és a környezet – a folyó tajtékos hullámaival, a távolban feltűnő gőzhajóval – ezt sejtethetné, ugyanakkor az ábrázolt arcvonásai kétségtelenül eltérnek Széchenyiétől.² Többször azonosították Károlyi László portréjaként, ez azonban az életrajzi adatok és a meglévő képmások alapján kizárható.³ Van viszont egy Károlyi gróf, akivel ténylegesen azonosítható Alconiere lovas képének főszereplője, és ez Károlyi György (1802–1877), Széchenyi István jó barátja, utazásainak társa, a Magyar Tudományos Akadémia egyik alapítója, a 19. századi magyar közélet és politika egyik legjelentősebb alakja. Számos portré készült róla, ezek is alátámasztják
az attribúciót.⁴

Théodore Géricault (1791–1824): Gyaur, 1822–23

¶ A kép egyedülálló a 19. század első felének magyarországi festészetében, a romantika művészetének európai példái közül Théodore Géricault (1791–1824) 1812-ben készült Lovas testőrtisztje a leghíresebb, legkiválóbb hasonló témájú kép. A J. Paul Getty Museum gyűjteményében őrzött Gyaur című akvarellje hasonló táji elemek közé helyezi lovasát, akinek a beállítása szintén rokon Alconiere portréjáéval.⁵ Alconiere két képpel mutatkozott be a Pesti Műegylet első kiállításán 1840-ben.⁶ Az „olaj festvények” listájában az első teremben kiállítva, 9–10. szám alatt szerepelt Alconiere két műve, Napóleon lóháton és egy ló képe (utóbbi feltehetőleg az előbbihez készült tanulmányként). Bár a képeket nem ismerjük – lappanganak, vagy elpusztultak –, nem véletlen, hogy a magyarországi művészeti élet e korszakalkotó módon fontos bemutatóján Alconiere lovas képpel szerepelt, méghozzá olyannal, amelynek mintája Jacques-Louis David hasonló témájú ikonikus sorozata lehetett. A Napóleon átkel az Alpokon című képe 1801 és 1806 között öt változatban készült el. Az elsőt, egy évvel az esemény után, a spanyol uralkodó, IV. Károly rendelte meg a művésztől. Az ágaskodó lovon, az Alpok sziklái között lobogó köpenyben vágtató Napóleonhoz hasonló Alconiere Károlyi-lovasképének alakja, viselete, környezete. Nem tudjuk, vajon ez a kép mikor született – 1831,1835 és 1837 is feltűnik mint a keletkezési ideje –, feltételezhetően a műegyleti kiállításon bemutatott festmény későbbi, ha nem is sokkal, mindenesetre nyilvánvalóan éveken át foglalkoztatta a festőt a téma.

¶ Alconiere magánélete nem volt problémamentes: „…éveken át szeretett egy magyar hölgyet, akit gyakran festett… de kezét nem nyerte el, végül mást vett el, de neje megőrült és ő emiatt
buskomorságba esett, züllésnek indult…”⁷ Hogy ez a „züllés” konkrétan mit jelentett, arról a Neueste Nachrichten 1863. október 10-i száma adott leírást: Alconiere bankjegyeket hamisított, s ezért börtönbe került. Azt már a festő jegyezte meg egy levelében, hogy arról nem tudósított a lap, hogy 21 nap után szabadon engedték, ártatlansága bebizonyosodván.⁸

Théodore Gériacult (1791–1824): Lovas testőr, 1812

¶ Alconiere egész élete vándorlás volt, Itália után a Habsburg Birodalom területén, hol Magyarországon, hol Bécsben, ahol a korszak legjobb festői, Josef Danhauser (1805–1845) és az őt lefestő Friedrich von Amerling (1803–1887) barátságát és társaságát élvezte.⁹ A két világháború közötti időszakban a kismartoni Wolf Múzeumban kis képe volt kiállítva az ottani lakóházáról, a Múlt és Jövő Sauer Miksáné arcképét közölte 1939-ben. Azt is tudjuk, szintén Csatkai írásából, hogy szokatlan témájú és megoldású, a manierizmus Arcimboldo-képeit idéző kőrajzok készítéséből tartotta el magát felesége halálát követően. Utolsó éveiről a Mayr Mihály nagymartoni festőbarátjának írott leveléből nyerhetünk képet, amit ma a Soproni Múzeum őriz, portréjával együtt.¹⁰ Mayr, ahogy Csatkai megfogalmazta, az utolsó jelentős kismartoni biedermeier festő volt, díszletfestő a bécsi külvárosi színházaknál, a bécsi művésztársaság prominens tagja, az 1820-as évektől Kismarton és környéke megörökítője. 1847-ben, idősebb korában
itt telepedett le, és 23 évig, haláláig itt élt, jómódban, házában fogadva festők sokaságát. Alconiere még Bécsből ismerte, 1862-ben betegen, rongyokban, szegényen állított be Mayrhoz. Befogadták, hálából Alconiere megfestette Mayrt és családját és más kismartoniakat is. Végül vitába keveredtek, Alconiere visszament Bécsbe (ekkor történt a bankjegyhamisítási botrány a börtönnel). 1864 októberében küldte a már említett levelet Mayrnek, hogy szeretne ismét Kismartonba menni. 1865-ből származik Mayr naplóbejegyzése Alconiere haláláról egy bécsi szegénykórházban. Nem sokkal később, 1870 októberében Mayr is meghalt, levelezése Csatkai Endre birtokába került.

Jacques-Louis David (1748–1825): Napóleon átkel az Alpokon, 1801

¶ Az Alconiere-életmű felkutatása, azonosítása pontosabb képet adhatna a reformkori magyar festők életéről, Bécs mint művészeti központ szerepéről, egy művészről, aki „sehol sem találja a helyét, mindenhová idegenként érkezik, s mindenhonnan idegenként távozik”.¹¹

A forradalmak, háborúk, faji, vagy vallási alapú üldöztetések,
a nagy járványok, a gazdasági válságok, a mecénások kénye-kedve mind a művészeti életet befolyásoló tényezők voltak. Ily módon a művészeti hatások, mozgalmak, áramlatok ilyen, a művészi kreativitást időlegesen, bizonytalan és kiszámíthatatlan módon befolyásoló események nem szándékos eredményei is lehetnek. Ugyanakkor egy-egy művész elkerülése a gyökereit jelentő környezetből nem ritkán volt igen produktív a további karrierje vonatkozásában.

¶ Jó példa erre Alconiere egyetlen tanítványa, a bajai születésű Beck Vilmos (1822–1862) pályájának története. Ő és író testvére, Károly bajai zsidó családban születtek. Pestre költöztek, és úgy tűnt, Vilmos az apai üzletet veszi át, ehhez Bibanco Gyula Emánuel 1830-ban alapított kereskedelmi iskolájában képezte magát. Miután hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a kereskedelem helyett a festészet érdekli, apja 1837-ben Bécsbe küldte, ahol az akadémián folytatta tanulmányait, itteni tartózkodása idején volt egy ideig Alconiere a mestere Franz Eybl (1806–1880) mellett. Ő is küldött képeket a Pesti Műegylet kiállításaira, 1842-ben, 1844-ben és 1846-ban. Pestre visszatérve egy német nyelvű, illusztrált élclapot adott ki Zeitgeist címmel, jól megérezve a műfaj iránti egyre növekvő igényt. Az illusztrá­ciókat maga készítette, ez volt az első ilyen kiadvány a Habsburg Birodalomban. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején Engländer Zsigmonddal közösen adták ki a Charivari című illusztrált élclapot, amelynek politikai karikatúrái miatt 1848 végén két hónap börtönbüntetésre ítélték. Engländer külföldre menekült, Beck pedig, miután 1849-ben szabadult, visszatért Pestre. Folytatta a lapkiadói tevékenységét, részben a Der Eulenspiegelnél, részben Laczikonyha címmel saját folyóiratot alapítva. Illusztrációinál a Willi Beck szignót használta. Festett, rajzolt, illusztrált, novellákat írt, közben versenyt futott egyre jobban elhatalmasodó betegségével. Önarcképe a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményében található.¹² A márványtalapzatra támaszkodó kezén finom bőrkesztyűt visel, a másikat zsebében tartja, prémgalléros nyitott kabátja alatt öltöny látható, nyakában selyemsál. A könnyed póz, a polgári viselet különbözik a korszak hazai portréin megjelenő viselettől és beállítástól, e különbségnek okai Beck életének eseményeiben, családi hátterében kereshetők, a vállalkozó-művész korai példája tevékenysége, amely itthon még hosszú ideig nem vált általánossá.

Vizekelety Béla (1825–1864)–Canzi Ágost (1808–1866): V. László eskütétele, 1861

¶ A részben a megélhetés vagy jobb életkörülmények vágya, részben a lehetőségek hiánya (például legközelebb Bécsben volt művészeti akadémia) miatti (el)vándorlás újragondolásra készteti a szakembereket a művészeti „iskolák” vonatkozásában. Egy-egy jelentősebb műhely, az alkotói központok nagymértékben függtek az efféle vándorlásoktól, amelyek nem a művészek választásai voltak, sokkal inkább kényszerűségből történtek.

¶ Az eddigi példák magyarországi születésű művészekről szóltak, akiknek életében, pályáján az innen való elvándorlás hozott jelentős változásokat. Megtörtént azonban ez fordítva is.

¶ Canzi Ágost (1808–1866) a Bécs melletti Badenben született, az 1761-ben alapított stuttgarti Staatliche Akademie der Bildenden Künstében végezte tanulmányait (1829-től, vagyis Canzi tanulmányai idején Königliche Kunstschule volt a neve). 1833-tól 1840-ig Párizsban élt, ahol a korszak egyik legjelentősebb festőjének, Jean-Auguste-Dominique Ingres-nek volt 1834-től a tanítványa. 1840-ben visszatért Bécsbe, de két év múltán, 1846-ban Pestre költözött, és élete végéig itt élt. Már Párizsba érkezése évében sikerült műveit a Salonban bemutatnia, és amint Bécsbe visszatért, azonnal küldött képeket a Műegylet kiállításaira. Nagyon sok akvarell és festmény maradt fenn tőle, de – különösen pályája elején – foglalkozott híres elődök, illetve kortársak másolásával is, ennek köszönhetett néhány uralkodói megrendelést. Mint többen a korszakban, ő is mesterévé vált a viszonylag új műfajnak, a kőnyomtatásnak, és élete utolsó éveiben Heller Józseffel társulva fényképészeti műtermet nyitott a Kristóf tér 4. szám alatt, a pesti belvárosban, gazdag és értékes fotográfiai anyagot hagyva maga után.

¶ Ha változatos életművének egy-egy konkrét alkotását vizsgáljuk, azonnal nyilvánvalóvá válik, hol, milyen hatásokra,
milyen trendekhez kapcsolódóan jöttek azok létre. A Doro­theum aukciósház kínálatában megjelent női képmás datálása 1835, tehát párizsi tartózkodásának elején készült.¹³
Az ismeretlen nő öltözéke hajviselete a párizsi divatot tükrözi, a részletező, pontos festésmód, a különféle anyagok bravúros technikájú ábrázolása ottani mestere, Ingres hatását érzékelteti. Párizsban leginkább női portrékat festett, de itteni működésének legfontosabb eredménye egy kétszeresen is uralkodói megbízásra született képegyüttes szintén uralkodói megbízásra elkészített másolatainak megfestése.

¶ Louis Léopold Robert (1794–1835) svájci festő tizenhat évesen hagyta ott szülőföldjét, hogy Párizsban egy művészeti versenyen részt vehessen, és karnyújtásnyi közelségre a nagydíj elérésétől kizárták mint idegent, mivel származási helyét, Neu­châtelt Poroszországhoz csatolták 1815-ben. Ennek ellenére Párizsban maradt, és Jacques-Louis David (1748–1825) műhelyében dolgozott. Közben sikerült anyagi támogatást szereznie egy római úthoz, ahol népi életképeket kezdett festeni. Ennek kapcsán született meg négy nagy kép elkészítésének ötlete, amelyek a négy évszakhoz kapcsolódóan négy itáliai népcsoport viseletét, szokásait mutatják be. A Tavaszt a nápolyiak egyik jellegzetes szokásával jelenítette meg, a Madonna dell’Arco ünnepének megfestésével. A képet 1827-ben állította ki a Salonban, és X. Károly francia király azonnal megvásárolta. A Nyár allegóriájaként megfestett Római aratók a Pontini mocsarak vidékén című képe viszont Lajos Fülöp tulajdona lett. A harmadik kép a firenzei szüretelőket jelenítette volna meg (Ősz), de a festő egy viharos szerelmi ügye miatt végül nem fejezte be, a negyedik, az Adriai halászok (Tél) elkészült ugyan, de csalódást jelentett az első két kép nagy sikere után, Robert pedig a személyes kudarcok hatására öngyilkosságot követett el. A két első kép hatalmas sikere és uralkodói tulajdonba kerülése késztette Albert szász-coburg-gothai herceget, Viktória angol királynő férjét arra, hogy 1840-ben másolatokat rendeljen meg róluk Canzitól, és ezeket ma is a Royal Collectionben őrzik, jelenleg a Buckingham Palotában kiállítva mint August Alexius Canzi műveit. Canzi abszolút alkalmas volt a nála alig két évtizeddel idősebb festőtársa műveinek másolására – a környezet, amely mindkettőjük művészetét formálta, a mesterek, akik stílusukat kialakították nagymértékben hasonlók voltak.¹⁴

Canzi Ágost (1808–1866): Kislány babával, 1850

¶ Albert herceg egy újabb másolatot is megrendelt Canzitól, ennek pontos idejét, valamint a kép keletkezésének évét nem ismerjük. A Royal Collection nyilvántartása tág teret enged a datálásnak, 1846 és 1860 közé helyezve azt. Ez a mellkép valójában nem a hagyományos értelemben vett másolat, Franz Xaver Winterhalter (1805–1873), a Habsburgok kedvenc portréfestője több képmást is készített I. Lipót belga uralkodóról, de ezek egész alakos képek. A legkorábbiak a harmincas évek végén születtek, 1839-ből származik egy szintén mellkép formátumú festmény, amely talán a leginkább hasonló Canzi képéhez, ezen azonban nem visel egyenruhát. Canzi „másolata” nagy valószínűséggel a párizsi időszak legvégén vagy a bécsi legelején készülhetett. A portré személyes okokból is nagyon fontos volt az angol királyi család számára: Lipót mint szász-coburg-gothai herceg Viktória királynő nagybátyja volt, végigharcolta a napóleoni háborúkat, majd megnősült – Sarolta Auguszta walesi hercegnőt vette feleségül. Az angol trónt felesége örökölte volna, ha nem hal bele első gyermekük születésébe. Lipót 1831 júliusában lett a belgák királya, közvetlenül a függetlenségük kivívása után. Unokahúgával, Viktória királynővel mindvégig szoros és jó kapcsolatban volt, számtalanszor látta el tanácsokkal. Ily módon érthető, hogy Albert herceg fontosnak tartotta, hogy a királyi gyűjteményben legyen róla portré, amit végül szintén August Alexius Canzi festett meg.¹⁵

¶ Bármennyire sikeres volt is Párizsban és Bécsben Canzi, legtöbb műve életének Pesten töltött két évtizedében született. A bécsi évekből származik a Magyar Nemzeti Galéria két festménye, az 1844-es Arab leány és az 1845-ös Női portré. Mindkettő a korszak orientális divatjának eredménye, az Arab leány sivatagi sátra előtt fehér lepelbe burkolózott fiatal nő, előtte két kutya, kaktuszok és pálmafák veszik körül, a háttérben egy tó látható. A sziklán ülő, meztelen felsőtestű fiatal nőalakot körülvevő táj elemei hasonlók. Az orientalizmus témaválasztásához illő kompozíciók, a Canzi francia mesterére emlékeztető részletező festésmód, a zománcosan ragyogó színek jellemezte képek ekkor, a negyvenes évek közepén akár Párizsban is készülhettek volna. Lenhossék György és felesége képmásai 1846-ból már az időszak hazai portréi közé simulnak, és ez az itthoni művészeti közeghez való idomulás jellemzi innentől kezdve a műveit. Olyannyira, hogy a témák is ily módon alakulnak, vagyis minden olyan műfajban alkot, amely itthon 1846 és 1866 között népszerű volt. Ilyenek például a színpadi jelenet- és szerepképek, a történelmi jelenetek, az életképek.

¶ A Jókai Mór Dalma című drámájához készült litográfia a Délibáb nevű színházi folyóirat mellékleteként készült 1853-ban. Jókai első sikeres drámájának, a fiúként nevelt avar királyleány, Dalma történetének egyik jelenetét ábrázolja. Az előadás színészei a korszak legkiválóbbjai voltak – Udvarhelyi Miklós a táltos, idősebb Lendvay Márton Elemér, Szentpétery Zsigmond Oldamur avar király és a szerző felesége, Laborfalvi Róza Dalma szerepében látható a kőrajzon. Vizkelety Béla (1825–1864) 1861-es, V. László esküjét ábrázoló történelmi képéről Canzi készített litográfiát. Bár a kép a történelmi festészet nagy korszakának csupán középszerű terméke,
a sokszorosítás elkészülte népszerűségének bizonyítéka volt, elsősorban a témaválasztásnak köszönhetően.

¶ Canzi Ágost 1859-ben festett Szüret Vác vidékén (Szüret Tahiban)
című műve¹⁶ az egyik legkorábbi népi életképként óriási sikert aratott, a Pesti Műegylet még ugyanebben az évben
litografált reprodukciót készíttetett a festményről Párizsban Henri-Désiré Charpentier (1806–1882) műhelyében, amelyet műlapként adott közre.¹⁷ Ezzel lényegében megteremtette a műfaj mintául szolgáló képét, amely ezt követően évtizedekig megőrizte a szerepét. Az ötvenes években sorra születtek művei, amelyek egyre inkább a bécsi, mint a párizsi ízlést közvetítették. Tökéletes példája ennek az 1856-os Nő papagájjal, amely még a két ízlésvilág lehető legszerencsésebb ötvözete, a korszak egyik legkiválóbb műve, az arckép és életkép határán.¹⁸ A Semmelweis házaspár akvarellportréi egy évvel később készültek, jellemábrázolásuk minősége emeli ki őket a többi mű közül. Ugyanez teszi különlegessé Canzi fényképportréit is, jó példa erre Egressy Gábor színész vagy Liszt Ferenc fényképe. Az 1862-ben Heller Józseffel alapított fényképészeti műterem élete utolsó éveinek más fajta sikereit hozta, más területen. A Hölgyfutár XV. évfolyamának második félévi számában megtalálhatjuk Canzi és Heller hirdetését „Fényképészeti értesítés” címmel. A szöveg áraik csökkentéséről szól: 12 látogatójegy 6 forint, a nagy fényképek darabja 5-től 15 forintig, „másolatok igen jutányos áron számíttatnak”.

Canzi Ágost (1808–1866): I. Lipót belga király

¶ Canzi Ágost személyében a magyar művészettörténetben, a 19. századi művészeti életben a szokásostól eltérő alkotói életutat ismerhetünk meg. Ausztriában született, és tehetsége révén gond nélkül eredményes, sikeres lehetett volna hazájában. Ő azonban a párizsi megmérettetést vállalta, mint akkor nagyon kevesen Kelet-Közép-Európában. És bár a kar­rierje jól indult ott, maradhatott is volna, Bécsbe visszatérése más irány volt, majd a két utolsó évtized magyarországi teljesítménye révén életműve a hazai művészettörténet fontos része lett. A változások tükröződtek, kifejeződtek műveiben is. Nem anyagi kényszer vagy történelmi események késztették a vándorlásra, hanem a művészi fejlődés vágya.

¶ A képzőművészeket az emigráció még a későbbiekben is alig sújtotta, lévén kifejezési eszközük univerzális. Ha valamilyen okból, például politikai üldöztetés miatt el kellett hagyniuk hazájukat, egy másik országban akár hősökként is tekinthettek rájuk. A francia–porosz háború és a kommün 1870–71-ben Madarász Viktort hazakényszerítette Párizsból, Claude Monet (1840–1926) viszont Londonba menekült a családjával.

¶ Sajátos volt egy kivételes tehetségű 20. századi magyar művész sorsa. Perlrott Csaba Vilmos (1880–1955) 1905-ben ösztöndíjasként Párizsba utazott, ebben Ferenczy Károly segítette. 1906-ban ismerkedett meg Leo Stein műgyűjtőnél a kor legnevesebb művészeivel. Találkozása Henri Matisse-szal (1869–1954), a festő hatása sokáig meghatározó maradt.
Erről így írt: „Matisse volt az, aki döntő hatással lett jövő fejlődésemre. 1906 őszén otthagytam a Julian Akadémiát, és hatodmagammal megnyitottuk az első Matisse-iskolát a Rue de Sévres-ben, egy volt kolostor földszintjén.”

¶ Önéletírásából kiderül, hogy Matisse műtermében dolgozhatott, és a festővel baráti viszonyba került. A Matisse-iskolában vált szokásává a régi mesterek műveinek úgynevezett „interpretált” másolása. 1907-ben a Salon d’Automne-ban velük, a Fauve-okkal állíthatta ki hét művét. Erre az időre tehető vonzódása Paul Gauguin, de elsősorban Paul Cezanne festészetéhez.

Canzi Ágost (1808–1866): Semmelweis Ignác és felesége portréi, 1857

¶ 1911-ben – ismét Ferenczy Károly támogatásával – spanyolországi ösztöndíjat nyert el. Ezúttal El Greco alkotásait megismerve azok hatása elegyedett Cezanne-néval. Az 1910-es évekbeli utazások különféle helyszínekhez kötődnek: Párizs, Madrid, Toledo, nyarankénti látogatások Nagybányán, külföldi kiállítások, miközben mestere, Iványi Grünwald Béla mellett a kecskeméti művésztelep alapító tagjainak sorában is ott találjuk.

¶ 1919 karácsonyán házasságot kötött festőtársával, Gráber Margittal, akivel aztán évekig önkéntes emigránsként utazgattak Európában. Az első állomás a tervezett Bécs helyett a Tátra lett, ahová a festő tüdőbetegsége miatt mentek. Sokat dolgoztak, közös kiállításokon szerepeltek Kassán és más felvidéki, szepességi városokban. Útjuk következő állomása Drezda volt, majd Berlin következett. 1923-as hazatérésükkor Budapesten, a Belvedere Galériában mutatták be kinti műveiket,
a kritika lelkes dicsérete mellett.

¶ Az 1920-as évek derekától Perlrott nyáron Nagybányán, télen Párizsban dolgozott. A francia fővárosban a törzshelye az Hotel Notre Dame kis szobája volt, szemben a székesegyházzal. 1929-ben elvált Gráber Margittól, de még később is többször állítottak ki közösen. A harmincas évek változást hoztak – a változás Szentendréhez kötődött, amely életének és alkotói tevékenységének egyre fontosabb helyszínévé vált. 1949-ben felvették a Szentendrei Festők Társaságába. Életének utolsó két évtizede szorosan kötődik a városhoz. Az utolsó jelentős kiállítására is itt került sor 1952-ben.¹⁹

¶ Perlrott vándorlásokkal teli élete formálta életművét, ezt
ő maga is hangsúlyozta. Nem tartozott szorosan egyetlen helyszínhez, egyetlen művészcsoportosuláshoz sem, kivéve utolsó, rövid szentendrei periódusát.

¶ Az 1918 és ’39 közötti időszakban Párizsba menekülő kelet-közép-európai művészekből létrejövő laza csoport, az École de Paris, melyhez magyar művészek is tartoztak, heterogén társaságot jelentett, egyfajta nemzetek felettiséggel. Ez a csoport művészeinek stiláris sokszínűségében is megnyilvánult, nem volt kollektív válaszuk az emigráns létre. A veszteség, a hiány csak később jelent meg az egyes életművekben. Ez különösen érvényes volt a zsidó származású művészekre, akik a saját hazájukban is idegennek számítottak. (Talán ez indította Hermann Kohnt arra a reformkor hajnalán, hogy az olaszos hangzású Alconiere nevet használja.)

¶ A 19–20. századi Európa folyamatos művészi migráció helyszíne volt, de a más kontinensekről érkezett művészek is befogadásra találtak itt. A migráció lehetett egyfajta menekülés,
de a művészi identitás új lehetőségét is hozhatta.

[1] Gábor György: Kohn, a festő (Magyar rapszódia). 2000. 2005/12.

[2] Az azonosítás bizonytalansága lehet az oka annak, hogy a MNG műtárgyadatbázisa egyáltalán nem is közli az ábrázolt nevét, a kép címét. https://mng.hu/mutargyak/lovas-kepmas/.

[3] Károlyi László (1824–1852) Josef Kriehuber (1800–1876) által készített két litográfia képmása.

[4] Alconiere festményének arcvonásaihoz leginkább Johann Ender (1793–1854) 1820-as évek végén készült portréja hasonlít, a kép
az MTA Művészeti Gyűjteményében található.

[5] Théodore Géricault: A gyaur, 1822–23, J. Paul Getty Museum,
Los Angeles.

[6] A „betűrendi összjegyzet”-ben, ahol a művészek működési helyét tüntették fel, első helyen szerepel,
és a neve mellett Bécs lett feltüntetve. A Pesti Művészeti Egyesület által 1840-ben a’ városi tánczterem épületben kiállított művek lajstroma, Pest, 1840, 6.

[7] Az Ernst Múzeum kiállításai X. Magyar biedermeier-művészet. Rendezte Ernst Lajos és Lázár Béla, Budapest, 1913. 31.

[8] Csatkai Endre: Magyar festők művei a kismartoni művészettörténeti kiállításon. Művészet, 1927/5. 292–302.

[9] Friderich von Amerling portréja Alconieréről
a bécsi Belvedere-ben található, 1836-ban készült, leltári száma 1803.

[10] Soproni Múzeum, kézirattár, Alconiere, Theodor sk. tintával írt német nyelvű Mayr Mihályhoz (1796–1870) levele négy oldal, nagyon csúnya írás, Wien, 1864. X. 4. (K.76.1.190), Alconiere fényképe, év nélkül, Wien
(K. 76. 1. 191).

[11] Gábor György i. m.

[12] 1844–45 körül készülhetett,
ltsz: 7569.

[13] Női arckép, 1835.

[14] Olaj, vászon, 106,4×160,5 cm, ltsz: RCIN 406740 és olaj, vászon, 109,1×165,6 cm, ltsz: RCIN 406998. Szignált
és datált, 1841.

[15] A vászon vakrámára került részén látható Canzi szignója, ltsz: RCIN 404119.

[16] MNG ltsz: 2709.

[17] Divatcsarnok, 1860 – Szüreti ünnepély Vácz vidékén / A Pesti Műegyesület tagjainak 1859-ik évre.

[18] The Salgo Trust for Education.

[19] Szenvedély és ráció – Perlrott Csaba Vilmos 1880–1955. Kiállítási katalógus, Szentendre, 2015. Szerk.: Basics Beatrix–Dománszky Gabriella. Szerzők: Basics Beatrix, Boros Judit, Jurecskó László, Sümegi György.