Milyen elvek alapján és milyen arányban kell/kellene részt vállalniuk a múzeumoknak a működési költségeik fedezéséből ahhoz, hogy elláthassák feladataikat?
MúzeumCafé 12.
Limbacher Gábor a Veszprém Megyei Múzeumok Igazgatóságának július 1-jén kinevezett igazgatója
Jó és időszerű téma. Úgy gondolom, hogy a közszféra többi intézménytípusára is ugyanúgy illik, mint a múzeumi területre. Sőt, talán még jobban. A múzeumokban ugyanis – eltérően más közintézményektől – a feladatok egyre csak nőnek, és ez így természetes. Sőt, ez a kívánatos, ellentétben más területtel, ahol az volna jó, ha minél kevesebb munkaigény lenne – például beteg az egészségügyben. A kulturális örökség múzeumi gyűjteményei folyamatosan gyarapodnak. Részint, mert a múlt megismerésének tárgyi, képi és hangzó anyagban megtestesülő forrásai sok esetben leginkább köz-, illetve közérdekű gyűjteményi elhelyezésre, megőrzésre, állagvédelemre, tudományos feldolgozásra, bemutatásra és közhasználatra hivatottak. A gyarapodás és megőrzés során a konzerválási, nyilvántartási feladatok, revíziós igények is egyre csak nőnek. Másrészt azért is fontos a gyűjteménygyarapítás, hogy a széles értelemben vett jelen, mint a jövőbeni múlt, ne jelentsen majd hiátust, vagy elégtelen muzeális forrásanyagot. A recens anyag kutatásának a jelenben később pótolhatatlan lehetőségei vannak, begyűjtése ma sokkal gazdaságosabb, mint esetleg majd az idő multával ritkasággá váló javakként.
Külön összetevő a technikai fejlődéssel való lépéstartás, mind a feldolgozásban, mind az állagvédelemben, mind a bemutatásban, a múzeumi anyag társadalmasításában. Nem csak arról van szó, hogy kiállításainkban multimédiás alkalmazásokat és más technikai újításokat honosítsunk meg. A helyi közösségek, a társadalom, a nemzet műveltségi állapotának, vitalitásának növeléséért újabb és újabb módszerek, formák és alkalmazások szükségesek, hogy a múzeumi javak és tudás valóban betölthesse köz-nemesítő hivatását. Tehát azt mondhatjuk, hogy a múzeumi tevékenység funkcionális jellemzője a folyamatosan bővülő és mind összetettebbé váló feladatellátás a köz szolgálatában. E szolgálat egyik célja az identitástudat fejlesztése, erősítése, a történetivé váló közösségi minták felmutatásával, mához szóló jelentőségével. Fogódzókat nyújtani nemzetünk újraemelkedéséhez. Az ilyen múzeumi működés fontos lépéseket jelent az egész-ségesedés útján. Ilyen értelemben végső soron hozzájárul nemzetünk egyensúlyi viszonyainak kialakításához, az egészségügyi bajok orvoslásához, és mások mellett a – sajnálatosan egyre fogyó – diákság műveltségi szintjének emeléséhez.
Tehát a két legmeghatározóbb elvnek a funkcionalitást és a feladatok, illetve a munkaigény alakulását vélem. A múzeum funkcionális jelentőségét a kulturális és társadalmi élet egészén belül, valamint az ellátandó munka minőségét és mennyiségét. A múzeumi funkció, mint szolgáltatás, a tudományos kutatás, a közművelődés, a turizmus és a közoktatás, a múzeumpedagógia területén egyaránt arra hivatott, hogy a polgárok gyökerekkel bírjanak, a társadalmi-kulturális múltra, az elődök javaira, tapasztalataira és értékeire építve élhessenek és alkothassanak családi, települési, felekezeti, etnikai, nemzeti, emberi közösséget. Itt hivatásról, normáról, nem feltétlenül a jelenlegi gyakorlatról beszélek. De a múzeumi tevékenység nemcsak szolgáltatás, hanem belső forrásfeltáró, megőrző, feldolgozó munka is. Komplex terület, a külvilág, de még a fenntartó által is általában kevéssé átlátott valóság.
Úgy gondolom, hogy autentikus és felelősségteljes önkormányzati és ország-vezetés számára világos, hogy modern korunkban nélkülözhetetlen a múzeumi javak hasznosítása, a társadalom szövetébe integrálása. Hétköznapi értelmezésben azonban a múzeumi működést aligha szokás létfontosságú, vagy alapintézménynek tekinteni, mint az oktatást, vagy az egészségügyet. De éppen ezért lehet indokolt a fokozott mértékű fenntartói finanszírozás, mert a közfelfogás szerinti alapintézmények költségtérítéses gyakorlata sokkal inkább reális alternatíva, mint a kulturális intézmények esetében. A múzeumi összköltség finanszírozásában azonban nem lehet mechanikusan megállapítani a bevételi önrész – fenntartói finanszírozás célszerű arányát és nagyságrendjét. Azoknál a múzeumoknál, amelyek turisztikai övezetekben találhatóak, jogos elvárás, hogy szakmai-kulturális-szellemi szolgáltatásaikkal a lehető legaktívabban vegyenek részt a turizmus piacán, sőt komplex turisztikai projektek résztvevőiként tudjanak megjelenni, a kereslet-kínálatnak megfelelő bevétellel. Nagy költségigényű attrakciókat viszont nem érdemes elzárt térségben létrehozni. Olyan körzetben és időszakban, ahol-amikor intenzív szakhatósági, régészeti feladatellátás szükséges a múzeum részéről, a fenntartói részarány a költségvetésben nyilván lecsökkenhet. Viszont létfontosságú a múzeumi terület számára, hogy a konjunkturális tevékenységen túli alap-feladatellátás költségvetési ellátottsága stabil legyen.
Összességében folyamatosan érdemi és szakmai/bevételi eredmény-, illetve fontosság-demonstráló kapcsolatra van szüksége a múzeumnak a fenntartója irányában, hogy a helyileg és időszakosan optimális önerő – fenntartói erő arány kialakulhasson a múzeumi költségvetésben.
… oktatási és kulturális minisztérium
A MúzeumCafé az elmúlt két évben több alkalommal is megkereste az Oktatási és Kulturális Minisztérium illetékeseit, hogy vegyenek részt a múzeumi élet fontos kérdéseinek disputájában. A szaktárca azonban mindeddig egyszer sem volt képes arra, hogy érdemi választ adjon bármilyen kérdésünkre. Az alábbi üres hely most is a rendelkezésükre állt volna, hogy kifejthessék álláspontjukat az őket is érintő kérdésben, de ezzel megkeresésünk ellenére ezúttal sem éltek. Szerkesztőségünk a jövőben is megadja a lehetőséget az OKM bármely munkatársának, hogy megszólaljon egy-egy vitában. Reméljük, előbb vagy utóbb a szaktárca is érdemesnek látja majd részt venni a fontos szakmai kérdések közös átgondolásában.
- Csorba Csilla művészettörténész, Petőfi Irodalmi Múzeum, főigazgató
A múzeumokban őrzött műtárgy-együttes az ország közkincse, ezért annak épségének és értékének megőrzését az államnak, mint tulajdonosnak, szavatolnia kell. Természetesen ennek a feladatnak az ellátását az állam átadja az adott intézmény vezetőinek, munkatársainak, de nem lehet mentes azoktól a költségektől, amelyek ennek a kiemelten fontos feladatnak a hátterét biztosítják. Az épület üzemeltetését, őrzését, a raktárak korszerű állapotának fenntartását, működtetését például egyértelműen állami feladatnak látom. Az intézmény finanszírozása különböző mértékű lehet az alapfeladatok sokfélesége szerint.
A gyűjteményezés esetében természetes, hogy a fenntartó nem tud minden vásárlást támogatni, nyilván bevonandó a magán-szponzoráció, mint lehetőség, ebbe a folyamatba. Ugyanakkor, úgy vélem, vannak olyan műtárgyak, amelyek megszerzése és ezáltal az országban tartása igen fontos feladat. Ezeknek a műtárgyaknak az esetleges kivitele esetén a „kincstári” vagyon csökkenne, tehát állami feladat, hogy ezek a hazai közkincset gyarapítsák. Célszerű lenne erre a célra a sokat emlegetett központi alap kialakítása. A gyűjtemények bemutatása bizonyos szintig megint csak állami feladat. Az állandó kiállítások létrehozására, működtetésére gondolok. Az időszaki tárlatok megvalósítása inkább vállalható programfinanszírozásból.
Kérdés ugyanakkor, hogy a múzeumi programok, amelyek valójában „eladják”, reklámozzák azt az ismeretanyagot, amit a kiállításon keresztül nyújtunk a nagyközönségnek, mennyiben valósíthatók meg saját forrásból. A szabad bérgazdálkodás, a közalkalmazotti törvény megváltozása arra ösztönöz, hogy bizonyos projektekre külső munkatársakat alkalmazzunk. A muzeológusi munkát én igazi, szaktudáson alapuló munkának tartom, hosszabb időn át egymásra épülő, nagyobb felkészültséget igénylő feladatnak érzem, amely nem minden esetben lehet ad-hoc vállalkozás, amely külsősökre alapozható, kiszervezhető. Megbízható és kiszámítható bértömegre van szükség ahhoz, hogy megbízható munkatársakkal dolgozzunk. Például a belsős múzeumpedagógusok jobban, kiszámíthatóbban – sőt olcsóbban – tudják az intézmény közművelődési feladatait teljesíteni, mint a megbízott külsős résztvevők. Jó lenne, ha az éves amortizációt az állam ellentételezné, minimum az éves elszámolt összeg ötven százalékáig. És ha már számokról beszélünk, körülbelül 80-20 százalékos arányban tartom elképzelhetőnek az állami támogatás és a saját finanszírozás megoszlását úgy, hogy ebben a húsz százalékban a pályázati lehetőségek is benne foglaltattassana.
Kósa Lajos, Debrecen polgármestere
A kérdés meglehetősen „pongyola”. Legszívesebben visszakérdeznék: milyen feladatokra is gondol a kérdező? Mit is ért működési költségen? Ha az a kérdés, hogy képes-e önmagát finanszírozni egy múzeum, egy művészeti galéria (Debrecen városának nincs múzeuma: a MODEM modern művészeti galéria, a Déri Múzeum a megye kezelésében van), akkor azt kell mondanom, hogy nem – de ez igaz a kultúra szinte összes ágára. A múzeumok, galériák általában nem tudják eltartani magukat. Az utóbbi időben elterjedtek az úgynevezett „megatárlatok” – ilyen volt a nagysikerű, több mint 160 ezer embert vonzó Az igazi DaVinci című kiállítás a MODEM-ben –, amelyeket kulturális értékük mellett éppen azért találtak ki, hogy látványos formában járuljanak hozzá a kultúra, a kiállítóhelyek (múzeumok) népszerűsítéséhez. Anyagi értelemben azonban ezek az események is inkább csak áttételesen járulnak hozzá a költségekhez: sokkal inkább a turizmus élénkítésével és az ebből keletkező bevételekkel. Ezek azonban nem a múzeumok, hanem a szállodák, éttermek, tömegközlekedési vállalatok (stb.) kasszáiba folynak be – vagyis a kultúra képes pénzt „termelni”, de az nem feltétlenül a kulturális intézményeknél jelenik meg. Ugyanakkor nem kell feltalálni a spanyolviaszt: számtalan külföldi példával, modellel találkozunk. Debrecen olyan modellt választott, amely tudomásul veszi, hogy a kultúra közvetlenül nem termel bevételeket, ám áttételesen igen, illetve olyan hozzáadott értéket teremt, amely pénzben nem is igen kifejezhető. Debrecen költségvetési főösszegének (körülbelül 50 milliárd forint) több mint tíz százalékát fordítja a kultúra támogatására. Ez arányaiban országosan kiemelkedően magas – de például a MODEM esetében az elmúlt három év tapasztalata visszaigazolta ennek a politikának a helyességét. Sajnos arról még jó ideig nem lehet szó, hogy egy magyar múzeum ugyanannyi állami, vagy önkormányzati támogatást kapjon, mint például egy hasonló nagyságú svájci, vagy holland múzeum, de az arányok lehetnek hasonlóak. Az értékeket hordozó magaskultúrát a világon mindenhol közpénzből kell támogatni, s ez alól hazánk sem kivétel. Ahhoz, hogy egy múzeum számára értelmezhető mértékű saját bevételi kötelezettséget írjunk elő, olyan mértékű szubvenciót kellene biztosítani, ami alapot adhat a komolyabb bevételekhez. Szerencsés lenne, ha ez utóbbi minden esetben meghaladná a harminc százalékot, ám ehhez – hangsúlyozom – komolyabb állami támogatásra lenne szükség. Annál is inkább, mert a múzeumok, galériák fenntartása nem tartozik a „kötelező” önkormányzati feladatok közé. Anélkül nincs értelme az aratás nagyságáról beszélni, hogy ne gondoskodnánk a vetésről.