Milyen kritériumok alapján kellene meghatározni a múzeumok, kiállítóhelyek, gyűjtemények normatív támogatását?

Halász János, az EMMI kultúráért felelős államtitkára

Ahhoz, hogy ez a kérdés most megfogalmazódjon, meg kellett történnie annak a rendszerváltozásnak, amely a közgyűjtemények világát átformálta, és reményeink szerint tartósan új pályára állította. 2012-ben megtörtént az 1997. évi CXL törvény módosítása, amely újrafogalmazta a múzeumok feladatait. A megváltozott feladatrendszer új fenntartói szerkezetet igényelt: egy a korábbinál rugalmasabb, a helyi értékeket határozottabban érvényesíteni képes fenntartói szerkezet jött létre. Ebben a rendszerben kiemelt szerepe van a településeknek, amelyek a megyei múzeumi rendszer felbomlásával – 1963 óta először – a gyűjtemények fenntartóivá váltak. Az átalakulás azonban csak a finanszírozási rendszer kidolgozásával válhatott teljessé.

A 2013. évi költségvetési törvény különített el első ízben működési célú, normatív jellegű forrást az önkormányzatok által fenntartott muzeális intézmények számára. A korábbi években önálló múzeumi normatíva nem létezett; az önkormányzatokat lakosságszám alapján összevont közgyűjteményi normatíva, majd általános, számos feladatra kiterjedő normatíva illette meg, amely magába foglalta az önkormányzatok üzemeltetési, igazgatási, sport- és kulturális feladatait egyaránt. Minden önkormányzat maga dönthette el, hogy a számára kiutalt támogatásból mennyit fordít kultúrára, azon belül a múzeumokra. Mivel a korábbi önkormányzati törvény a múzeumok által ellátott feladatokat nem sorolta a kötelező feladatok közé, a múzeumok finanszírozása rendkívül esetleges volt.

Természetesen tisztában kell lennünk azzal, hogy a múzeumok nem építhetnek kizárólagosan az állami támogatásra. Az állami finanszírozás megalapozását elsődlegesen az állami tulajdonú műkincsvagyon őrzése és hozzáférhetővé tétele alapozza meg. Ezért a 2013. évi költségvetés előkészítése során a kulturális ágazat – a nehéz gazdasági helyzet ellenére – elérte, hogy a megyei hatókörű városi múzeumok számára 2,4 milliárd forintot, míg a többi önkormányzati fenntartású muzeális intézmény számára 1,045 milliárd forintot különítsenek el a költségvetésben. Ez tette lehetővé, hogy a megyei múzeumi rendszer lebontása során folytatott tárgyalásokon a tárca a lehető legnagyobb nyitottságot tapasztalta: az önkormányzatok megértették, hogy bár igen nagy feladatot jelent majd számukra a múzeum fenntartása, számíthatnak az állam támogatására.

Ez utóbbi támogatási összeg felhasználását, az egyes önkormányzatokra eső támogatási összeg nagyságát NGM-BM-EMMI közös miniszteri rendelet tartalmazza. Ennek alapján a 2013. január 1-jén önkormányzati fenntartásba került egykori megyei múzeumi tagintézmények számára 910 millió forint áll rendelkezésre, ennek önkormányzatokra bontott összegét a rendelet melléklete határozza meg. Ez a támogatás – normatívaként – külön igénylés nélkül megilleti az adott önkormányzatokat. Esetükben – tekintettel arra, hogy a műtárgyállomány meghatározó része (a 2012. december 31-ig beleltározott gyűjteményi anyag) állami tulajdonban marad – kézenfekvő, hogy részben ennek nagyságára épül a finanszírozás. A másik elem az elmúlt négy év átlagos látogatószáma. Ez a két szakmai mutató egészülhet ki a helyi adottságokra reflektáló támogatási résszel.

A támogatási rendszer kidolgozásakor úgy ítéltük meg, hogy a minisztérium nem zárhatja ki azokat az önkormányzatokat sem, amelyek évek óta tartanak fenn múzeumokat. Így a megyei múzeumi szervezeten kívüli önkormányzati fenntartású múzeumok számára további 135,3 millió forint áll rendelkezésre. A korábbi évek mechanikus, lakosságszám alapú támogatási modellje helyett esetükben is olyan szakmai mutatókat kerestünk, amelyek objektíven mérik a teljesítményt. Így esett a választás a látogatószámra, illetve a leltározott gyűjtemény nagyságára. Lehet azon gondolkozni, hogy ez a két szempont megfelelő-e, de azt senki nem kérdőjelezheti meg, hogy a látogatószám és a gyűjtemény jelenti egy-egy múzeum társadalmi hasznosulását. A múzeumok közfeladatokat látnak el, és az állam ezzel a közfeladat-ellátással arányosan biztosít támogatást a feladatokhoz.

Ebben az évben elosztottuk a rendelkezésre álló többletforrásokat, a múzeumok teljes finanszírozása így nagyobb mértékű az állam részéről, mint korábban volt. Kialakítottunk egy olyan finanszírozási rendszert, amelyet érdemes áttekinteni és finomhangolásokkal módosítani. Ezt minden évben meg kell tennünk, az ezzel kapcsolatos előkészítő munkákhoz hozzákezdünk. Cél, hogy a jövő évi költségvetéshez kapcsolódóan a forrásokat illetően olyan szabályozás jöjjön létre, hogy az a legigazságosabb legyen a múzeumi szereplők számára. Amikor például figyelembe vesszük az előző évek látogatói adatait, tudnunk kell, hogy vannak felújítás alatt álló múzeumok, amelyek, ha emiatt zárva voltak, más, nekik hátrányos adatokkal rendelkeznek. Figyelni kell arra is, hogy a múzeumok leltározási gyakorlata múzeumonként eltérően alakult. Van olyan intézmény, ahol kis túlzással egy lepkegyűjtemény minden darabját külön leltári számmal veszik nyilvántartásba, és van olyan példa is, ahol egy ötezres lepkegyűjtemény egyetlen leltári számmal rendelkezik. Mi pedig a forrást úgy osztjuk el, hogy figyelünk arra, hogy melyik múzeum mekkora állománnyal bír. Ebben is érdemes folyamatos szakmai áttekintést végezni. Ahogy eddig, úgy továbbra is a legjobb szándék és a szakmával való együttműködés vezérel bennünket.

Bízunk abban, hogy a költségvetési forrás tartós biztosításával a következő években is támogatást tudunk nyújtani az önkormányzati múzeumok működéséhez. A szempontokat természetesen nem kívánjuk mereven kezelni, ezért a 2014. év vonatkozásában a szakmai visszajelzések alapján nyitottak vagyunk új szempontok beemelésére is. Szeretnénk elkerülni, hogy a minőségi elemek háttérbe szoruljanak, ugyanakkor arra is figyelnünk kell, hogy a jelenlegi rendszer a bárki számára hozzáférhető OSAP statisztika számaira épül; amennyiben további kritériumokat határozunk meg az elosztás arányainak megváltoztatásához, ezek mérhetőségét is minden kétséget kizáróan kell biztosítanunk.

Végül azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a szóban forgó állami támogatás működési célokra fordítható, az egyéb, szakmai feladatok támogatásához további pályázati források állnak rendelkezésre. Az a feladatunk, hogy ebben a több lábon álló finanszírozási struktúrában serkentsük a fenntartói támogatás nagyságrendjét is, ezért a jövőben olyan érdekeltségnövelő pályázaton is gondolkodunk, amely kellően motiválná a településeket.

Kálnoki-Gyöngyössy Márton régész, a Ferenczy Múzeum igazgatója, a Magyar Vidéki Múzeumok Szövetségének elnöke

Manapság közhelyszerűen egy-egy múzeum szakmai munkáját, annak társadalmi hasznosulását azon szokás lemérni, hogy évről évre mennyi látogatót fogad. Nem vitatva a látogatószám jelentőségét, mégis szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy többféle mércét érdemes alkalmaznunk a teljesítmény megítélésekor.

Személyes élménnyel kell kezdenem. 2011 végén, a megyei múzeumi szervezetek államosításakor nagyon sok adatszolgáltatást kellett teljesítenünk annak érdekében, hogy az új fenntartók felkészülhessenek feladatuk ellátására. Így volt olyan adatkérés is, ami az „ellátottak” számára vonatkozott. Ez az egyébként szociális és egészségügyi intézmények szempontjából releváns adat arra ösztönzött, hogy újra végiggondoljam, szolgáltató intézményként milyen ellátásokat biztosítunk. Elegendő-e a látogatószámból kiindulnunk, vagy érdemes inkább azt elemezni, hogy hányféle látogató keresi fel múzeumainkat? Vajon összemérhető-e a Barcsay Múzeumot felkereső, az egyik legnagyobb 20. századi festő alkotásait értő látogató mondjuk a Kovács Margit Múzeum jóval populárisabb világa iránt vonzódó látogatóval? A Barcsay éves ötezer látogatója ebben az értelemben „csak” ötezer lesz a Kovács Margit évi ötvenezer látogatójához képest. Ha mindezt merkantilista módon szemléljük, akkor könnyen arra a végkövetkeztetésre juthatnánk, hogy zárjuk be a Barcsayt, mert üzemeltetése költséges, nem hatékony; a jóval populárisabb Kovács Margit üzemeltetése viszont kifizetődő. Ha viszont arra gondolunk, hogy a Barcsay Múzeum egyfajta szentély, emlékhely, ahol mindazok, akik ismerik, a Művészeti Anatómia alkotója előtt is tiszteleghetnek, máris más dimenzióba kerül a látogatószám kérdése. Ez a látogatói kör azonban – bármennyire is nemzetközi merítésű – létszámát tekintve soha nem fogja elérni a sztárkiállítások potenciális látogatói bázisát. Eljutottunk tehát oda: bizonyos esetekben a múzeumoknak rétegigényeket is ki kell szolgálniuk, akkor is, ha ez költséges vállalkozás. Az már a mi sajátos szentendrei helyzetünk, hogy a Barcsay mellett további emlékmúzeumok gondozásáért is felelősek vagyunk, amelyek szintén ilyen rétegigényeket elégítenek ki: Anna Margit, Ámos Imre, Czóbel Béla, Kmetty János és Vajda Lajos nélkül nincs 20. századi magyar festészet, miközben múzeumaikat évente „csak” néhány ezer látogató keresi fel. Így aztán érthető, hogy a MűvészetMalom tavaly háromnegyed év alatt elért csaknem húszezer látogatóját valóságos sikerként éltük meg!

Egy múzeum igazi értékét tehát számomra elsősorban gyűjteményeinek minősége és mennyisége adja. Tegyük hozzá: az érték mindig szorosan összefügg a potenciális látogatói bázis értékrendjével, véleményformáló erejével. Ebből a szempontból egy kisebb, ám harsányabb látogatói kör érdekérvényesítő ereje nagyobb lehet. A különböző kollekciók összehasonlítása nehézkes, sokszor szinte lehetetlen, hiszen az engem izgalomba hozó régészeti gyűjtemény már csak darabszámát tekintve sem lehet azonos műfaj, mint egy szépművészeti anyag. Ugyanakkor az egy régészeti tárgyra eső anyagi ráfordítás nagyságrendekkel kisebb, mint az mondjuk egy festményre kimutatható költség. Éppen ezért nehéz igazán igazságos múzeumfinanszírozási és értékelési rendszert kialakítani. Talán a leginkább elfogadható megközelítés két fő mutatóból indulhat ki: a gyűjtemény nagyságából és a látogatószámból. További járulékos mutatók lehetnek a kiállítások, kiadványok, egyéb rendezvények száma, a nem országos hatókörű múzeumok esetében a gyűjtőterület nagysága, valamint a székhely település lakosságszáma. Célszerű azt is figyelembe venni, hogy egy múzeum hány és milyen állapotú épületben működik.

Nincsenek tehát könnyű helyzetben a döntéshozók. Feladatuk egy komplex múzeum-finanszírozási rendszer kialakítása, amely mindezeket a szempontokat integrálni tudja, ugyanakkor figyelemmel van a nemzeti kulturális örökség fontos elemeinek megőrzésére, gondozására, bemutatására. Ez a nehezebb, bonyolultabb megoldás. Az egyszerű viszont az, ha az egyébként ígéretes kezdeti lépések ellenére továbbra is mereven ragaszkodunk a látogatószámhoz mint abszolút érvényű mutatóhoz.

Berényi Marianna újságíró, a Magyar Múzeumok.hu főszerkesztője

A Magyar Közlöny 2013. évi 23. számában jelent meg az emberi erőforrások minisztere 13/2013. (II. 14.) EMMI-rendelete a települési önkormányzatok könyvtári, közművelődési és múzeumi feladataihoz nyújtott támogatások részletes szabályairól. A támogatásból 67,65 millió forintot a 2011. évi statisztikai adatszolgáltatás szerinti látogatószám, 67,65 millió forintot pedig a 2011. évi statisztikai adatszolgáltatás szerint leltározott gyűjtemény nagysága alapján, arányosítva osztanak szét. Azaz a támogatások egy jelentős részét az alapján ítélik meg, hogy 2011-ben egy múzeumnak hány darab leltározott tárgya volt, illetve hányan látogatták abban az évben. A rendelet több olyan kérdést is magában hordoz, amelyeket muszáj feltennünk magunknak. Mennyire bízhatunk az adatok hitelességében? Legalább szúrópróbaszerűen ellenőrizték-e, hogy a bevallott adatok valósak-e? Ha egy intézmény kicsit szépített az eredményein, akkor most akár jutalomban is részesül? De a némi rosszindulattal megfogalmazott kérdések után más, a különböző múzeumok eltérő összetételű műtárgyállományából és helyzetéből fakadó probléma is felmerül. Egy kalap alá vehető-e egy olyan múzeum, amelyben főleg képzőművészeti anyagot őriznek és egy olyan intézmény, ahol a műtárgyállomány jelentős része régészeti feltárásokból származik? A hazai több mint 52 milliós műtárgyállomány 30 milliós (http://ommik.hu/) egyedi leltározott tárgyanyaga alkalmas-e arra, hogy a normatív támogatás mércéje legyen? Elmondhatjuk-e, hogy a különböző gyűjtemények szakanyagai olyan arányosan oszlanak el az országban, hogy egy igazságos támogatási rendszer alapjává váljanak?

Tavaly Sz. Fejes Ildikó az akkor még a Megyei Múzeumok Igazgatóságainak Szövetsége által szervezett konferencián mutatta be azt a prezentációt, amely remekül ábrázolta, hogy a hazai műtárgyállomány kiugróan magas szeletét a régészeti anyag alkotja. Messze mögötte elmaradva a második a természettudományi, majd a néprajzi anyag. A grafikon oszlopai között a képzőművészeti és a történeti anyag aránya szinte alig volt érzékelhető. Ezzel semmi gond nem lenne, ha a különböző vidéki múzeumok raktáraiban közel hasonló arányban sorakoznának a régészeti emlékek. De ez nem így van. Míg Fejér megye régészeti műtárgyállománya csaknem ötmilliós darabszámú, addig a következő, Somogy megyei állomány a kétmilliót sem éri el, Heves megyében pedig alig találunk ilyen jellegű anyagot, holott nekik sem kell szégyenkezniük. És ekkor még nem beszéltünk arról, hogy a megyei múzeumi szervezet nyomán létrejövő önkormányzati múzeumok gyűjteményeiben még nagyobb az egyenetlenség! Természettudományi műtárgyállományával Csongrád megye tűnik ki, de nem olyan kiugróan, mint az előbb Fejér megye. Jász-Nagykun-Szolnok megye múzeumainak korábbi csaknem egymilliós néprajzi anyaga sem hasonlítható össze a következő, 60 179-es darabszámot magáénak mondható Szabolcs-Szatmár-Bereg megyével.

Arról nem is beszélve, hogy a statisztikai adatok önmagukban nem hordozzák, valójában milyen értékről van szó! A magyar vagy netán az európai kultúrtörténet meghatározó reliktumáról? A műkincspiacról is irigységgel számon tartott műalkotásokról? A lokális identitás szempontjából meghatározó tárgyegyüttesről? Vagy egy véletlenül megörökölt hagyatékról – sok apró, de a tudomány pillanatnyi állása szerint nem fontos tárgyakkal? A nagyberuházásokat megelőző ásatások során előkerült régészeti leletegyüttesről? Milyenek a néprajzi gyűjtemények? Tudományos koncepció alapján folytatott szisztematikus gyűjtés eredményeként létrejött kollekciók, vagy véletlenszerűen behozott tárgyak halmazai? Egyáltalán számszerűsíthető, sőt pénzben kifejezhető-e egy múzeumi gyűjtemény értéke? Milyen értékek szerint lehet beárazni a múzeumi tárgyakat? A műkereskedelem, a kereslet-kínálat törvényei, változásai szerint? Kinek mi a becses?

Számtalan olyan kérdés – és a sort folytathatnánk –, amely a muzeológiát nemcsak Magyarországon, hanem a világon mindenütt foglalkoztatja. Antropológusok, szociológusok, filozófusok, kultúrakutatók vizsgálják, hogyan lehet egy múzeumi tárgy értékét meghatározni. Ahogy John Carman egyik tanulmányában felveti, alapvető kérdés, miként lesz a poros, ósdi holmiból csodálatra méltó múzeumi tárgy? Michael Thompson szemételmélete szintén ezt a varázslatos átalakulást vizsgálja. A mulandó dolgok, avagy a szemét értéke életpályájuk egy adott pontján nullára csökken. Pedig szerinte a szemét érdekes anyag, mivel általában olyan tárgyakat rejt, amelyeket a kulturális hagyomány láthatatlanságra ítél. A szemét ráadásul kétszeresen érdekességgé válhat, mert előfordulhat, hogy újra kiemelkedik a láthatatlanságból, mi több, felkelti egy muzeológus figyelmét. Ugyanezt láthatjuk a múzeumi tárgyak esetében is. A gyűjtemény egyes tárgyai kulturális jelentésüknél, értéküknél, koruknál, fogva kiemelt, exkluzív, megbecsült darabokká válnak, míg egy részük eltűnik a raktárakban. Várják, hogy egy kutató, egy kutatási téma, egy kiállítás, egy tanulmány vagy egy paradigmaváltás újra helyzetbe hozza őket, reprezentációra alkalmasnak lássák őket, azaz értéket tulajdonítsanak nekik.

Ritkán történik meg, hogy egy gyűjtemény valamennyi tárgya egyszerre nyerjen értéket. Most Magyarországon ez történt: mivel a normatív támogatás egyik alapja a gyűjteménynagyság, minden egyes beleltározott tárgy újfajta értéket nyer az intézmény finanszírozása szempontjából. Bizton állíthatom, sehol a világon nincs olyan demokratikus elképzelés, mint ami a hazai döntéshozók által kibocsátott rendelet mögött sejlik. Minden tárgy, amely leltári számot kapott, egyenlő. Származástól, állapottól, kortól, státustól, jelentéstől és használhatóságtól függetlenül. Nem számít, milyen erős az intézményfenntartó gazdasági helyzete, milyen állapotban van a tárgyat körülölelő épület, intézmény, milyen minőségű tudományos munka folyik a tárgy körül. Nem kell azon gondolkodni, hogy mennyit hoz a múzeumi konyhára tízezer, soha be nem mutatott régészeti töredék és öt olyan festmény, amely esztétikai kvalitásánál, történeti dokumentumértékénél fogva folyamatosan kölcsönadva szerepel nagy külföldi kiállításokon. A múzeumok érdekelté válnak abban, hogy hosszú távon a gyűjteményüket kvantitatív módon gyarapítsák, még akkor is, ha ez a kvalitás, a koncepciózus gyűjteménygyarapítás rovására válik.

Hasonló kérdések vetődnek fel, ha a látogatószámra építjük a normatív támogatásokat. Első pillanatra ez jó ötletnek tűnik. Hiszen a látogató dönt, melyik intézményt látogatja meg. Látogatásával jutalmazza az érdekes programot, kiállítást hirdető intézményeket. De mi a helyzet, ha a potenciális látogató nincs abban a helyzetben, hogy így dönthessen? Nem engedheti meg magának a múzeumlátogatást? A hátrányos helyzetű térségekben található múzeumokat, rosszabb anyagi helyzetben lévő fenntartóval összehasonlíthatjuk-e olyan intézményekkel, amelyek mögött erős, fizetőképes közönség áll? Tartható-e minden esetben, hogy azt támogassuk jobban, akinek amúgy is van esélye a bevételek, a civil támogatás megszerzésére? Vagy megkérdezhetjük, valóban az adott múzeumban folyó munka eredménye-e a magas látogatószám? Esetleg a múzeumnak otthont adó műemlék épület egy turisztikailag frekventált helyszínen üresen is ugyanennyi látogatót vonzana? A látogatószámot vizsgálhatjuk-e egy közösség teljesítőképességének, netalán az adott múzeum stratégiai célkitűzéseinek függvényében?

Világszerte felteszik a kérdést, és nem csak a támogatások elosztása miatt: helyes-e, hogy a tömeges látogatottság elérése legyen a legfőbb motivációja a múzeumi munkának? Michael Fehr szerint a tömeges látogatottság sokkal inkább ürügy, ami a múzeumot, a felvilágosítás és önreflexió helyszínét, eredeti eszmeiségével és történelmi szerepével ellentétben csupán reprezentatív funkcióra korlátozza, és olyan helyszínként fogja fel, ahol az értékek kinyilvánítása és közvetítése a kötelező. Alapvetően a múzeumi emberek saját felelősségén múlik, hogy behódolnak-e a kulturális és tudatipar, valamint az új média kényszerének, hogy – úgymond – korszerűek legyenek.

Az eredmény egy olyan muzeális eseménykultúra, amely a biztos értékek repertoárját mindig újrarendezve mutatja be közönsége számára, ám elszalasztja a csatlakozást a tudás aktuális kommunikációs és közvetítő formáihoz. Innen nézve a múzeumok előtt kígyózó sorok nem feltétlenül a sikeres múzeumi munka bizonyítékai.

Inkább annak a jelei, hogy ezekben az épületekben nem értették meg, hogyan kell értelmesen bánni a látogatók idejével, és ezt a múzeumban eltöltött időt specifikus tartalmak átadására használni.

Szögezzük le: semmi baj sincs a magas látogatószámmal. Fehr sem azt állítja, hogy a sorban állással van baj, hanem inkább azzal, ami az intézményt körbeveszi: kívül és belül egyaránt. Vagy azzal, hogy a látogatószám csak bizonyos esetekben tükrözi a múzeumban folyó munka minőségét, és semmit sem árul el a mögöttes összefüggésekről. És már megint a mennyiség és a minőség arányánál tartunk. Ahol az ember csak mint adat, azaz látogatószámként jelenik meg, hasonlóan, mint a műtárgy, a műtárgyállomány. Egy folyamat két végpontja, mindenféle kontextus nélkül. Feledve a múzeumban folyó munkát, az ott őrzött tudást, az atmoszférát, amely a látogató számára valós értékké formálja a műtárgyállomány tárgyait. Amelynek során megérti, mi a különbség egy ósdi, múzeumba való darab és a csodálatra méltó, felbecsülhetetlen múzeumi tárgy között… Ehhez kell(ene) az értékelvű normatíva!

Grászli Bernadett művészettörténész, a győri Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum igazgatója

Az utóbbi évek múzeumi életében általánossá vált egy bűvös kifejezés, amelyet úgy hívnak: pályázat. Legyen szó európai uniós forrásból finanszírozott oktatási célú feladatok fejlesztéséről, állami támogatásban részesített kiállításokról vagy periodikáról, a közgyűjtemények napi rutinjává vált a pályázás. Ezért talán senki sem csodálkozott volna azon, ha a múzeumok állami támogatását is pályázathoz kötik, amelyben minden érintett a legjobb tudása szerint megmutathatta volna, hogy melyek azok a területek, amelyek fejlesztésével hatékonyabbá tehetné az adott intézmény működését. Egyértelművé vált volna, hogy mikor szeretne bérmegtakarítással élni, mikor bővítené új területekkel a múzeumban folyó tudományos és közművelődési feladatok ellátását. A pályázatok elbírálásakor „láthatóvá” válhattak volna a múzeumok gazdasági helyzetének azok a fontos szegmensei is, amelyek az intézménynek juttatott fenntartói és minden egyéb támogatás mértékét és a hasznosításukat is megmutatták volna. Ennek mérlegelése talán jobban elvezethetne a sok szempontból különböző intézmények számára egy kedvezőbb, minden esetben az adott múzeumra szabott állami támogatás odaítéléséhez.

Az új szervezeti formaként létrejött megyei hatókörű városi múzeumok – nevükhöz hűen – az adott megye területén lévő múzeumok és kiállítóhelyek kapcsán az állományvédelmi feladatok koordinálásán túl a többi között a szakmai továbbképzések szervezését és lebonyolítását is feladatul kapták. Az állami támogatás megfelelő arányát ezekre a célokra költhetik. Ez részben ismeretlen terület a régi-új intézmények számára. Természetesen vannak tapasztalataink szakmai napok, továbbképzések megvalósítása területén, de ebben az esetben nem csupán alkalmakról van szó, hanem több évre előre átgondolt feladatvállalásról, amelynek anyagi feltételei ráadásul évről évre változhatnak. Lehetnek tehát terveink, de az anyagi források módosulása felül is írhatja ezeket az elképzeléseket.

A látogatószám és a beleltározott múzeumi állomány mennyisége nem a legszerencsésebb fokmérő az állami támogatás elosztásakor, hiszen nem tükrözi az intézményben folyó szakmai munka minőségét, rideg statisztikai számokkal próbálja megoldani a múzeumok működtetéséhez lényegesen hozzájáruló támogatás sorsát. Ez az alaphelyzet, amely minden megyeszékhely múzeumánál jelentkezett, ám vannak olyan részletek is, amelyek egyéni utat mutatnak. Győr például speciális esetet képvisel az egykori megyei intézmények átvétele során. A helyi városi önkormányzat csaknem húsz éve működtet városi levéltárat, könyvtárat és múzeumot. Intézményei ez idő alatt szakmailag és felszereltségüket tekintve is folyamatosan fejlődtek, új épületekkel bővültek. A megyei könyvtár és a múzeum helyi érdekeltségeinek átvétele után ezek mindkét esetben a városi önkormányzat fenntartásában lévő intézményekbe olvadtak. Az állami támogatás megítélése a győri „múzeumfúzió” létrejötte előtt lezajlott. Az egykori megyei múzeum Győrben lévő intézményének adatait használták fel az állami támogatás meghatározása során. Később Győr város önkormányzata egyesítette saját városi múzeumával az egykori Xántusz János Múzeumot. Röviden: a győri múzeum „nagy” lett, viszont a „megörökölt statisztika” miatt az állami támogatás csekély, a második legkevesebb országos szinten. A tényeken változtatni nem lehet.

2013. február 2-től tizenegy kiállítóhelyen öt szakágat feldolgozó gyűjtőkörrel új történet kezdődött Győrben. A múzeum több mint százötven éves múltját felelevenítve felvette az alapító bencés pap-tanár nevét, és Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum elnevezéssel, megyei hatókörű városi múzeumként folytatja eddigi tevékenységét.

Szerintem nem vagyok egyedül azzal a gondolattal, hogy a jövőben nagyon örülnék, ha a pénzösszegek mértékének odaítélése előtt feltennék a kérdést: valójában mire is fordítanánk hasznosan a támogatást. A hasznos szó fontos. Ráadásul minden megyei hatókörű városi múzeum életében mást jelenthet: vannak az adott megyéhez, helyszínhez, gyűjteményekhez kötődő speciális helyzetek, amelyeket érdemes figyelembe venni. Mindenképpen szükséges ebben az ügyben is az intézmények képviselőinek szakmai diskurzusa. Érdekes tapasztalatokkal gazdagodunk a következő évben, amikor elkezdjük az új szabályozás értelmében ellátni a megyei hatókörű városi múzeum feladatait, és ezzel párhuzamosan megkezdődik az állami támogatás hasznosítása is. A tapasztalatokat érdemes volna összegyűjteni, és mind a minisztériumnak, mind a fenntartónak eljuttatni. Az ezt a területet is részletező beszámolók értékelése biztosan nagy segítséget nyújthat mindkét fél, a támogatást adó, illetve a támogatást kapó számára is. Addig is az új, egyesített intézmények gazdasági és személyi kérdésekben történő „összecsiszolódása” adja a legfőbb feladatokat. Mindez a probléma a megoldás területén „különösen intenzív készenlétet” jelent. Nincs felesleges idő, így nem is érdemes azon keseregni, hogy esetenként miért is lett csekély a támogatás. A negatívumokat felejtve Győrben egy célunk lehet: hogy kitartó munkával „nyitott, színes, eleven” múzeummal gazdagítsuk régiónk kulturális életét.