Milyen szakmai problémákat vet fel a megyei múzeumi szervezetek megszüntetése, az intézmények tulajdonosváltása?

A hazai múzeumi hálózat napjainkban történelme legnagyobb átalakulásának kellős közepén áll. Az elmúlt hónapokban a hatvanas években létrehozott, azóta gyakorlatilag változatlan formában fennálló, és a legtöbb szakember szerint jól működő megyei múzeumi rendszer előbb fenntartót váltott – az egyes kiállítóhelyek a megyéktől a kormányhivatalokhoz tartozó Megyei Intézményfenntartó Központokhoz kerültek –, majd egy áprilisi kormányhatározat nyomán meg is szűnt: a városok, falvak múzeumainak, emlékházainak működtetését ezután az adott település önkormányzatának kellene átvenniük. Ezt azonban a határozat nem teszi kötelezővé a számukra, és mivel pénzük sem biztos, hogy lenne rá, egyes számítások szerint akár kétszáz kiállítási intézmény is megszűnhet. A helyzetet nehezíti, hogy a megyei múzeumi szervezetek finanszírozása is folyamatosan csökken. Csak néhány példa: a Hajdú-Bihar megyei múzeumok tavaly 711 millió forint működési költséget kaptak, idén ez az összeg 293 millióra csökkent; amíg fejlesztésre tavaly 37 milliót költhettek, ebben az évben nulla, azaz nulla forintot. A Pest megyei múzeumi szervezet – a legnagyobb az országban – a tavalyi 1,15 milliárd forintja helyett idén mindössze 624 millióból gazdálkodhat; fejlesztésre itt sem fordíthatnak egy forintot sem. Somogy megyében az előző évi 314 millió forintról 230 millióra csökken az idei támogatás, Baranyában – a már tavaly is csak szűkösen elég – 196 millióról 45 millióra. A MúzeumCafé szerkesztősége ebben a helyzetben arra kért fel több megyei múzeumigazgatót, hogy fejtse ki a véleményét minderről. Többen közülük egyáltalán nem vállalták a válaszadást, ugyanakkor egy városi múzeumigazgatónak a Műhely rovatunk számára érkezett írása jól rímel a témára; az ő helyzetértékelését közvetlenül a Disputa után olvashatják.

Bene János, a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Múzeumok Igazgatóságának vezetője

Sok-sok egyeztetésen elmondtuk már, hogy a megyei múzeumi szervezetek csak egyben, egységes rendszerben képesek hatékonyan és gazdaságosan működni. Minden olyan ötlet, amelyik ezt az egységes működést megbontja, lehet, hogy napi gazdasági és politikai szinten jó, hosszú távon azonban bizonyosan nem működik: múzeumok bezárásához, kollégák elbocsátásához vezet, nem beszélve arról a hatalmas morális kárról, amelyet egy-egy vidéki intézmény megszűnése jelenthet, hiszen napjainkra már csak a vidéki múzeumok maradtak a magyar kultúra végvárai. A múzeumok nemcsak arról szólnak, hogy „régi kastélyokban a havi tucatnyi látogató előtt és után haladva gyújtogatják és oltogatják a villanyt nyugdíjas teremőrök” (idézet Balogh Zoltán Emmi-miniszter interjújából; fidesz.hu). A múzeumok ennél sokkal több funkciót látnak el törvény adta kötelességükből és önként vállalt feladataikból adódóan. A vidéki kultúra helyszínei, jó hírű tudományos konferenciák rendezői, az egyre visszább szoruló értelmiségi lét kovászai. Nyilvánvaló, hogy hatékonyabb működésükhöz szükséges a helyi erőforrások többlete, a vendéglátás, a turizmus is, de ez nem helyettesítheti azt az alapfelállást, hogy miért vannak a múzeumok, mi a törvény által előírt kötelességük.

Példaként el lehet mondani, hogy a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Múzeumok Igazgatóságának mind a mai napig egyetlen fillér adóssága sincs, és még egyetlen kollégánktól sem kellett megválnunk. A megyei múzeumigazgatóság kilenc tagintézménye a napokban adott be hét TIOP-, illetve TÁMOP-pályázatot, miközben már benn van két HURO-pályázatunk is. Ezeknek az összértéke megközelíti az 500 millió forintot. A kilenc intézmény pályázatainak teljes elszámolása a megyei múzeum (közös) gazdasági hivatalában történik, a pályázatban részt vevő kollégák (mivel a létszám ehhez külön-külön kevés lenne) munkaideje is ezek szerint oszlik meg az egyes múzeumok között. Azt gondolom, nem kell elmondani azt senkinek, mekkora kár lesz itt, ha a törvény életbelépése után minden múzeum a székhely önkormányzatához kerül át! A pályázatok, ha nem visszük őket végig, ha nem tudunk elszámolni velük, vagy éppen nem lesz a végrehajtásukhoz kellő számú-képzettségű szakember, egyenként is mind-mind óriási veszteséget jelentenek majd, nemcsak a múzeumok, de az egész ország, az egyetemes magyar kultúra számára. Ki garantálja a pályázat által előírt ötéves fenntartást, vagy egy uniós vizsgálat vagy éppen egy per után ki fizeti vissza az elköltött pénzeket? Ki garantálja a múzeumokban őrzött kulturális örökség megfelelő gondozását, legyen az akár digitalizálás, akár – nem egy esetben külföldi! – kiállítás. A múzeumok átadásának tervezetét semmilyen előzetes állapotfelmérés, hatásvizsgálat nem előzte meg!

Csak egy példa Szabolcs-Szatmár-Bereg megyéből: 2010-ben HURO-pályázat eredményeként Szabolcs községben hatvanmillió forintos beruházás történt (három enteriőr komplett kialakítása bútorokkal, ezüstneművel, festményekkel). Mivel azt úgy nem hagyhattuk, és a megyei múzeum költségvetése is elbírta, ott a mai napig 24 órás őrszolgálat van, mert egy hatszáz lelkes kis faluban, ahol mindenki munkanélküli, nagy a kísértés. Mi a jövő? A polgármesteri hivatal, ha átveszi is az intézményt, őriztetni legfeljebb közmunkásokkal tudja majd. Ez az egyik gond! A másik: az ott kiállított tárgyak teljes egészében a nyíregyházi Jósa András Múzeum tulajdonában vannak. Ha veszélyben látjuk őket, be kell hoznunk a központi múzeumba, de mert a kiállítás uniós pénzből készült, 2015-ig kötelezően fenn kell tartani! (Csak zárójelben jegyezzük meg, hogy ahol sikerült a fejlesztésre valós pénzügyi alapot teremteni – és megint csak Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében maradunk –, a látogatói létszám a korábbiakhoz képest jelentősen megnőtt.) Továbbmenve: Tiszabercel – Bessenyei György, a magyar felvilágosodás elindítója szülőháza; Tiszacsécse – Móricz Zsigmond szülőháza: mindkettőben a Jósa András Múzeum anyaga van, és mindkét falu olyan szegény, hogy a segélyeket sem tudja fizetni. Hogyan tarthatjuk majd fenn ezeket a magyar kultúra szerves részét alkotó emlékeket? Vagy hagyjuk őket elpusztulni?

Tehát csak azt látjuk – és erről sok táblázatot elküldtünk már –, és bárhol (az Emmiben, a KIM-ben, a MIK-nél vagy éppen itthon) számolunk, hogy csakis az egységes hálózat a gazdaságos, a hatékony és költségtakarékos. Arról pedig még vitát nyitni sem érdemes, hogy a megyei múzeumokban lévő könyvtárak, restaurátorműhelyek, fotolaborok, gépkocsik mennyi támogatást jelentenek a megyében lévő intézményeknek, és mi történne, ha ezek a tulajdonosváltás után esetleg már csak bérmunkában dolgoznának a megélhetéssel küszködő önkormányzatoknak.

Az átadás után a megyékben lévő múzeumokból – kivéve a megyei múzeumot, vagyis a megyeszékhely múzeumát – mindenütt hiányozni fog egy sor státus: restaurátor, kiállításrendező, gazdasági ügyintéző, fotós. Az eddig egységes rendszerben általuk végzett megyei szintű munkát ezután a központi múzeum dolgozói a vidéki önkormányzatoknak átadott, általuk átvett múzeumoknak vajon bérmunkában fogják elvégezni? És az esetleg így elvégzett munkát az önkormányzatok vajon miből fizetik majd ki? A törvénytervezetben benne van ugyan a régészeti munkák megyei szintű elvégzésének kötelezettsége, de ezt vajon hogyan egyeztetjük majd a megyeszékhely polgármesteri hivatalával? És mi lesz akkor, ha egy-egy vidéki település polgármestere mégiscsak átveszi a múzeumot, de a központi költségvetésből az erre a célra megkapott összeget esetleg másra használja, a múzeumi dolgozókat pedig elengedi, és egy-egy közmunkással nyittatja ki az épületet, a kiállításokat? Hol lesz így meg az intézményekben a működtetéshez szükséges szakmai jelenlét, hogyan lesznek így a tárlataik a mostanában olyan sokat emlegetett élethosszig tartó tanulás színterei, jól működő, kvalifikált szakemberekkel ellátott múzeumok? Lesz-e garancia minderre? Mert ezt egyelőre nem látjuk!

A múzeumi egységes hálózat ilyen mértékű szétbontása csak azt eredményezi, hogy a múzeumi munka lelassul, bezárkózik, értékvesztő lesz, és pontosan az ellenkezője történik majd annak, mint amit a törvény alkotói el szeretnének érni. Summa summarum: józan gondolkodással és előretekintéssel csak a megyei múzeumi hálózat megtartását látjuk kiútnak a minisztérium közgyűjteményi főosztálya, esetleg a Magyar Nemzeti Múzeum felügyelete alatt, természetesen a helyi igények maximális szem előtt tartásával, megyei irányítás mellett.

Lakner Lajos, a Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Igazgatóságának vezetője

A kérdésre, hogy milyen gyakorlati következményei lehetnek a megyei múzeumi hálózat átszervezésének, nem igazán tudok válaszolni. Nem ismert ugyanis, hogyan is zajlik majd le az átadás-átvétel, milyen lehetőségei lesznek a települési önkormányzatoknak a feladat ellátásához. Ahogyan azt sem tudjuk, milyen szándékaik vannak a települések vezetőinek. Hallomások és feltételezések alapján elemezni és értékelni a helyzetet komolytalanságnak tűnne.

Ugyanakkor tisztában kell lennünk, hogy a mostani helyzet nem teljesen váratlanul állt elő! A megyei múzeumi szervezetek az 1960-as években jöttek létre, és az 1990-es évek elejéig lényegében magukba foglalták a megyékben található valamennyi muzeális intézményt. Az önkormányzatiság erősödésével, a helyi identitástudat szerepének egyre fontosabbá válásával viszont egyre gyarapodott az olyan közgyűjtemények és kiállítóhelyek száma, amelyeket a települési önkormányzatok alapítottak. A megyei hálózatba tartozó muzeális intézmények azonban továbbra is nagyobb biztonságban voltak, hiszen működtetésükre állami normatívát lehetett igénybe venni, még ha ennek kiszámítási és elosztási módja vitatható volt is.

Az elmúlt harminc-negyven évben a megyei múzeumi szervezethez tartozó intézmények városuk kulturális életének meghatározóivá váltak. A hajdú-bihari szervezethez tartozó múzeumok és kiállítóhelyek kiállításai, rendezvényei és múzeumpedagógiai programjai nélkül a kilencvenes évek után egyik települési önkormányzat sem tudta volna maradéktalanul ellátni közművelődési feladatait, megerősíteni vagy legalább fenntartani a helyi identitást, ami pedig mindig is a települések kulturális stratégiájának fő pillére volt. Mindennek következtében előállt az a helyzet, hogy a megyei hálózat intézményeinek helyet adó városokban részben megyei forrásból történt meg a helyi kulturális szolgáltatások biztosítása és a közösségi hovatartozás megerősítését szolgáló programok megvalósítása. Hajdú-Bihar megyében az a szerencsés helyzet állt elő, hogy a települések polgármesterei magukénak érezték, és éppen ezért a lehetőségeikhez képest támogatták az ott működő intézményeket. (A Jantyik Zsolt által kidolgozott közművelődési koncepció, amely a helyi közösségek aktivitására épül, csak később vált a stratégiaalkotás alapjává.) Ugyanakkor hosszú ideig fel sem merült bennük, hogy egyszer majd tényleges fenntartóként is színre kell lépniük; 2008-ig biztosan nem.

2008 elején azonban a költségvetési koncepció tárgyalásakor már látható volt, hogy a megyei önkormányzat a csökkenő állami támogatás miatt egyre kevésbé tudja garantálni a színvonalas – sőt egyáltalán a – működtetéshez szükséges anyagi és a személyi feltételeket. Ekkor szembesültem azzal, hogy lényegében a megyeszékhelyen található központi, az igazgatóság szerepét is ellátó intézmény tartja fent az egész megyei hálózatot. És nem azért, mert tagintézményeinkben nem folyt volna megfelelő minőségű muzeológiai-közművelődési munka, hanem egyszerűen azért, mert mások voltak a bevételi lehetőségeik, és nem náluk jelentkeztek a régészeti munkák bevételéből a működésre fordítható összegek sem. Továbbá általában nagyságrendileg kevesebb turista fordult meg ezeken a településeken, mint Debrecenben. Látva, hogy ezeknek a tagintézményeinknek a bevételi lehetőségei nem nagyon bővíthetők, kidolgoztam egy fenntartási modellt. Lényege az a belátás volt, hogy múzeumaink működőképességének megőrzéséhez elengedhetetlen, hogy a települési önkormányzatok részt vállaljanak a településükön található intézmények fenntartásában. A költségeket két részre bontottuk. Az egyik tétel a múzeumi intézménynek helyet adó épület fenntartási és biztonsági költsége (rezsi, takarítás, őrzés) volt, a másik a szakmai feladatellátásra fordított összeg (szakalkalmazottak bére, a múzeumi alapfeladatok biztosítása, pályázatok). A települések vezetői így biztosak lehettek benne, hogy a költségmegosztás révén továbbra is magas színvonalú, a helyi érdekeket és kulturális teret maximálisan figyelembe vevő szolgáltatásokat és fejlesztéseket valósítunk meg.

A megyei önkormányzatnál természetesen örömmel fogadták a javaslatot, míg ugyanez a települések vezetői számára kezdetben meglepő volt. Végül azonban mind a két fél elfogadta ezt a megoldást, így ugyanis elkerülhető volt intézményeink működésének korlátozása vagy akár (mint azt néhány megyei példa mutatja) a bezárásuk, egyoldalúan a települési önkormányzatokra erőltetésük. A közös politikai cél elfogadása, tudniillik hogy ne zárjunk be kulturális intézményeket, lehetővé tette az együttműködést, a közös fenntartást.

Abban bízom, hogy ez az elmúlt években követett fenntartási modell kellő alap lesz ahhoz, hogy az előttünk álló változások közepette is fennmaradjanak intézményeink.

Kálnoki-Gyöngyössy Márton a Pest Megyei Múzeumok Igazgatóságának vezetője, a Megyei Múzeumok Szövetségének elnöke

Április folyamán több kormánydöntés is napvilágot látott a megyei önkormányzatoktól megörökölt közgyűjteményi rendszerrel kapcsolatban. Az, hogy az egyes közgyűjteményi típusok esetében eltérő megoldásokban gondolkodnak a döntéshozók, arra utal, hogy teljes a bizonytalanság ezen intézmények feladatait, szerepét és jövőjét illetően.

Még mindig közszájon forog az az állítás, hogy a megyei önkormányzatok rossz gazdái voltak intézményeiknek, túlköltekezésükkel súlyos adósságcsapdába kergették őket. Azon túl, hogy ez korántsem olyan egyértelmű (legyen elegendő arra utalnom, hogy a megyei önkormányzatok költségvetése 2006 előtt még sufficites volt, a hiány csak a Gyurcsány-kormány politikai bosszúállása keretében megváltoztatott finanszírozási rend következtében alakult ki), sokan úgy gondolják, hogy mindez igaz a megyei közgyűjteményekre is. A valóság azonban az, hogy a megyék hiánya nem a kulturális költekezésből, még csak nem is az iskolafenntartásból, hanem az egészségügyi és a szociális intézmények (ez utóbbi kör tette ki a megyei intézményi „portfólió” költségvetési szempontból legsúlyosabb részét) állami alulfinanszírozottságából eredeztethető: ezeknek az intézményeknek az életben tartása és az ellátottakról való gondoskodás kényszerű, de ugyanakkor felelőtlen hitelfelvételekhez, kötvénykibocsátásokhoz vezetett.

A kormány az adósságcsapda rendezésére egy konszolidációs folyamat keretében az intézmények és a megyei önkormányzati vagyon államosítását választotta: a jogok és kötelezettségek átszálltak az államra – s velük egy nyomasztó finanszírozási terhet jelentő intézményrendszer is. Ennek a tehernek a valós nagysága azonban csak most kezd világossá válni az intézményfenntartó szerepre létrehozott megyei intézményfenntartó központok (MIK) számára: a legtöbb helyen már negyedévkor jelentős forráshiány mutatkozott. Ellentétben az egykor jelentős vagyonnal és nagyobb költségvetési mozgástérrel rendelkező megyei önkormányzatokkal, a MIK nagyon merev keretek között működő költségvetési szerv, belső erőforrásai nincsenek, költségvetési átcsoportosítási lehetőségei csekélyek, újabb forrást csak a fenntartó Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériumtól igényelhet.

Azt is tudni kell, hogy a teljes „tortának” – vagyis a konszolidált intézményi portfóliónak – csak csekély szeletét jelentik a megyei közgyűjtemények. Ugyanakkor bár ezek az intézmények nem „ellátottakban” gondolkodnak, látogatóik, olvasóik, kutatóik széles – nyugodtan mondhatjuk: több milliós – köre olyan kritikus tömeg, amelynek véleménye nem hagyható figyelmen kívül. Talán ez indokolta azt, hogy a közgyűjtemények ügyét a Nemzeti Erőforrás Minisztérium már tavasszal napirendre vetette, csakhogy ennek – szoros összefüggésben a Nefmi érdekérvényesítő képességével – eredményessége legalábbis vitatható.

A megyei levéltárak sorsa megpecsételődni látszik: az újonnan létrejövő Magyar Nemzeti Levéltár szervezeti egységeivé válnak, és ezáltal elveszítünk egy olyan, több száz éves megyei intézménytípust, amely az elmúlt fél évezredben a magyar nemzeti identitás egyik fő hordozója volt. Az állam ebben a rendszerben arra kényszerül, hogy a teljes magyar levéltári anyag gondozásáról, finanszírozásáról gondoskodjon, de le kell mondania a helyi közösség eddig kimutathatóan fontos érdeklődéséről és támogatásáról.

A megyei könyvtárak esetében logikusnak tűnik az a megoldás, hogy az intézményfenntartás feladatkörét vegye át a megyeszékhely, hiszen a könyvtár jellemzően városi intézmény. Ugyanakkor kevés szó esik arról, hogy a megyei könyvtárak a saját településük mellett egyáltalán nem lebecsülendő szolgáltatásokat (például mozgókönyvtári ellátást) nyújtanak a kistelepüléseknek, illetve bizonyos esetekben jelentős térségi koordinációt is ellátnak (a hálózati rendszer működtetésével). Az olvasói kör nagy létszáma következtében ugyanakkor a megyeszékhely város arra „kényszerül”, hogy jó gazdája legyen könyvtárának.

Leginkább a megyei múzeumi szervezetek esetében kétséges a jövő. A rendszer kialakulásában fontos szerepet játszó „vármegyei” vagy „városi” múzeum anyagát természetes módon a közigazgatási egység (vármegye) egészéről gyűjtötte, kulturális szerepköre is ezen a területen érvényesült. A székhelymúzeumok gyűjteménye az 1960-as években létrehozott megyei szervezetek központi egységévé vált, ahol az elmúlt fél évszázad során hatalmas történeti és művészeti érték (műkincsállomány) halmozódott fel. A megyei múzeumi rendszer felépítése a különböző elgondolások és a helyi nagyságrendi különbségek ellenére is egy irányba alakult, a megyei múzeumi szervezet egy összefüggő közigazgatási egység (megye) tudományos, örökségvédelmi, kultúrpolitikai és turisztikai tengelyévé vált. A rendszerváltozás után jelentős szerkezeti változások kezdődtek a megyei szervezetekben. Először a restaurálás, majd a régészeti munka, aztán a kiállításrendezés; a legnagyobb technikai bázist, így a legnagyobb ráfordítást igénylő tevékenység koncentrálódott, és ezzel kialakult a feladatok elválása, illetve a szolgáltató, segítő megyei múzeum modellje. A szervezet legfőbb előnye az, hogy a szétaprózott muzeális intézményekkel szemben az egyes feladatokat komplex módon, költséghatékonyan, térségi koordináció keretében tudja ellátni. Az elmúlt évek tapasztalatai alapján kimondhatjuk, hogy a városi múzeumok a városi fenntartásban semmivel sem jutottak jobb helyzetbe, sőt ugyanazokkal a problémákkal kellett szembesülniük. Szakmai tevékenységük pedig ugyanúgy alakult, mint eddig – csak több nehézséggel sújtva –, mivel nagyon sokszor kell igénybe venniük más múzeumok szolgáltatásait, segítségét (természetesen immár anyagi ellenszolgáltatásért).

Az áprilisi kormánydöntések a szervezet szétaprózódásához, egyes muzeális intézmények megszűnéséhez, összességében egy jóval költségesebb és kevésbé hatékony múzeumi rendszer kialakulásához vezethetnek. Kérdés, hogy a fenntartásra „elsődlegesen” kijelölt települések tudnak-e, akarnak-e múzeumot fenntartani. Az önkormányzati vezetők eddig tett nyilatkozatai teljes bizonytalanságot vetítenek elénk. Ebben a helyzetben nem szabad cinikusan szemlélni a folyamatokat („majd eldől, melyik közösségek képesek múzeumfenntartásra, hol van erre valós igény”), mert a megyei múzeumi rendszer által őrzött műtárgymennyiség nemcsak az adott közösségé, hanem a teljes nemzeté. A szakma felelőssége nagy: a kérdés napirenden tartásán túl olyan – reális – javaslatokat kell megfogalmaznunk, amelyek a szaktárca új vezetésével folytatott párbeszéd során a fenti célok megvalósítását és a teljes múzeumi rendszer megújítását szolgálják.

Nagy Zoltán,  a Vas Megyei Múzeumok Igazgatóságának vezetője

Közeleg a végső küzdelem – de azt már nem mi vívhatjuk meg. A megyei múzeumi szervezet fogalma a történelem lomtárába került. Az átszervezést magasabb szempontok irányítják, a mottó, a „hatékony intézményfenntartás” még a fülünkbe cseng. Elméleti kérdéseinkre gyakorlati választ kapunk: költségvetésünk számadatait, múzeumi törvénybe és kormányrendeletbe merevített átszervezésünk irányelveit. Most már jól tudjuk: sokan vagyunk, kevesek örömére. A megyei múzeum struktúrája világos, biztonságos lenne, ha a leendő fenntartó tagintézményt, filiálét is hajlandó lenne fenntartani. A városok általában megkaphatják a tulajdon nélküli, kizárólagos fenntartói és munkáltatói jogot, minisztériumi kontroll alatt, amivel a kötelező és a fakultatív átvétel esetében minden bizonnyal élni is fognak. És ha nem? Már nem is az a kérdés, hogy milyen típusú közérdekű muzeális intézményt fognak majd fenntartani, hanem az, hogy milyen belső tartalommal vállalják azt. Vajon mi motiválhatja az átvétellel megkínált polgármesterek, kulturális, gazdasági bizottságok és az önkormányzati testületek végső döntését akkor, ha választaniuk kell a lehetőségként felkínált kisvárosi területi múzeum és a közérdekű muzeális kiállítóhely világosan szabályozott státusa között?

Vas megye szerencsétlenül járt, mert mindvégig töretlenül fenntartotta tizennégy telephelyes intézményrendszerét, amelyet 2009-ben egy megszorító intézkedéssel 25 státushely elvesztésére ítéltek. 2010-ben 38 millió forint fenntartói veszteség kigazdálkodásával, fogyatékkal élők jelentős számú alkalmazásával, szellemi tőkénk pályázatokon való sikeres kamatoztatásával hidaltuk át a vészterhes időket. Ma örülnénk, ha csak ennyit kellene megtennünk. Szombathelyen már így is sokan vagyunk. A Savaria Múzeum megyei gyűjtőkörű intézmény marad, fenntartása vélhetően a megyei jogú város kötelező feladata. A Smidt Múzeum − csaknem negyvenezer darabot számláló műtárgyállományának osztatlan fele városi tulajdon ma is − vajon hogyan lesz üzemeltethető az alacsonyabb rendű közérdekű muzeális gyűjtemény keretei között, ha az alapító okiratán kikötött Smidt Múzeum nevét nem viselheti tovább? Mi lesz a sorsa az etnozoológiai, etnobotanikai kínálattal bővített, tízholdnyi területen működő Vasi Múzeumfalunak (amelynek megnevezése mostantól Vasi Skanzen lesz), ha azt egy fokkal feljebb emelve közérdekű muzeális gyűjteményként ragasztjuk a Savaria Múzeumhoz, azt remélve, hogy így jobb pozíciót kiharcolva kínálhatjuk magunkat a megyei múzeum farvizén? Hogyan birkózunk meg azzal a ténnyel, hogy az 1941 óta működő (és igencsak elhanyagolt) Járdányi Paulovics István Romkert nem is az állam, hanem az egyház fundusán található, és a használatáról semmiféle papírunk nincs. Kellünk-e együtt mindannyian a megyei jogú városnak, ha az egykor országos szakgyűjtemény rangjára emelt Szombathelyi Képtár is fenntartót keres. Végezetül: hogy éli mindezt át a nagy keservesen kiküzdött közérdekű muzeális kiállítóhely engedéllyel rendelkező, mára már teljes jogúan városi fenntartásúvá vált Iseum Savariense Régészeti Műhely és Tárház, amelynek ez idáig még mindig nem született meg az állandó kiállítása, noha idestova már egy éve több mint nyolcszáz műtárgyat kölcsönöztünk a számára − azaz most már nekünk. Mi lesz a sorsa a megye által 2008-ban 220 millió forintért vásárolt − állami tulajdonná lett − tizenhatezer négyzetméter alapterületű, többszintes, a Vasi Látványtárat is magába foglaló bázisraktárunknak, amelynek teljes bepolcozására, a korszerű restaurátor-műhely kiépítésére még hiányzik úgy 70 millió forint. Legrosszabb esetben itt lesz majd tárolva az egymillió darabot számláló teljes megyei műtárgykollekció?

Most vegyük sorra a vidék múzeumait és a benne küzdő végvári vitézeket! Kőszeg – egykori királyi város – most megújult főtérrel, újjávarázsolt várral fogadja nagy számú látogatóit; Alfa pályázaton nyert igen jelentős összegből közérdekű kiállítóhely lett új állandó kiállítással, profilja jól illeszkedik a benne működtetett közművelődési feladatokhoz. A Városi Múzeum − területi múzeum −, amelyet 1932-ben a kőszegi polgárok alapítottak, már kényesebb dolog. A Zwinger − közérdekű muzeális kiállítóhely − fenntartása is pénzbe kerül, noha belső terei kínálják magukat a rangos kiállítók rangos portékáinak. A két patikamúzeum – közérdekű muzeális gyűjtemény és kiállítóhely – fenntartását tekintve önmagában is fogas kérdést vet fel, mivel egyikben a remek 18. századi officina magyarországi ritkaság ugyan, de országos múzeum tulajdona. A másik − amelynek épülete városi tulajdon − pedig noha remek gyógyszerészet-történeti gyűjteményt és komoly szakkönyvtárt foglal magába, nélkülözi a valódi szakmuzeológusokat. Sárvár is vonzza a turistákat, főleg a nagy hírű, szép környezetben fekvő vár, amelyben jelenős gyűjteményeket őriz és mutat be a Nádasdy Ferenc (területi) Múzeum. Könyvtár, művelődési központ, múzeum régóta szerves egységet alkot itt, és ez így lesz a jövőben is. A város vezetése áldozni kíván a teljes körű fenntartásra is. Körmend a Batthyányak városa. Leromlott állagú, 18. századi kastélyegyüttesében a család kultuszát ápoló állandó kiállítás mellett jelentős kézműves-ipartörténeti és őrségi néprajzi gyűjteményt is magába foglaló területi múzeum működik, jelenleg egy doktorandusz történésszel az élén. A város kiáll a boldoggá avatott Batthyány kultuszáért, de kérdéses, két kutatói státust átvállal-e hosszú távon. Vasvár a domonkosok szépen felújított kolostorában alapítványi kezelésben domonkos rendtörténeti gyűjteményt mutat be, de emellett a város tulajdonában lévő anyagból egy helyi születésű szobrászművész tárlatával is büszkélkedhet, és ezen kívül helytörténeti gyűjteménye is van, a középkori Vas vármegye kutatásának központja, sajátos kiállítóhelye. Példamutatóan helyreállított épületben országos figyelmet érdemlően működtetett kutatóhely található itt. A kis lélekszámú város büszke az itt bemutatott gyűjteményeire. Két kutató státus birtokosa (volt), remélhetően közérdekű muzeális gyűjteményként helyi segítséggel tovább üzemelhet. Szentgotthárdon a kaszagyár tőszomszédságában, az úgynevezett Stájer házban az utóbbi idők egyik legnagyobb pályázati beruházásával korszerűsödött és bővült a Pável Ágostonról elnevezett szlovén nemzetiségi múzeum − közérdekű muzeális gyűjtemény −, amely a hazai szlovénok fontos intézménye lehet. Jelenleg még nincs közművelődési szakalkalmazottja, és a szlovén nyelvű szakmuzeológust is csak önkéntes feladatvállaló képviseli.

Ez a vasi múzeumi panoráma. Eddig is a kultúra keskeny ösvényeit jártuk, de most úgy érezzük, a kavics elfogy a talpunk alól. Ha rajtunk, kutatókon múlik, megkétszerezzük erőinket, ahogy eddig is tettük. Sorsunk azonban mások akaratán múlik. Csak remélhetjük, hogy az általunk elvetett mag nem fog érett kalászostól a földre hullani.