Milyen tárgyakra kellene költeni az MNB Értéktár Programja részére vásárlásra tervezett harmincmilliárd forintot?

Gerhardt Ferenc, a Magyar Nemzeti Bank alelnöke, az Értéktár Program Tanácsadó Testületének vezetője

A Magyar Nemzeti Bank tevékenységében a kultúra támogatása és a hazai műkincsállomány megőrzése, illetve gyarapítása hosszabb múltra tekint vissza. A bank gazdag műgyűjteménye hasonló törekvések nyomán jöhetett létre, és ez a hagyomány érvényesült tíz évvel ezelőtt is, amikor a Járai Zsigmond vezette jegybank megvásárolta az állam számára Gerlóczy Gedeon örököseitől Csontváry Kosztka Tivadar Magányos cédrus című alkotását. Ezt követően átmenetileg háttérbe szorult az MNB műpártoló tevékenysége, ami a jegybank jelenlegi vezetése alatt megújult formában ismét előtérbe került. 2013 óta a jegybank művészetek iránti nyitottságát több momentum is jelzi; például a bank egyik tárgyalótermét, amelyet a festőművész alkotásai díszítenek, Korniss Dezsőről nevezték el.

A Magyar Nemzeti Bank középtávú társadalmi felelősségvállalási stratégiájának részeként indította el Értéktár Program elnevezésű kezdeményezését, amelynek célja az elmúlt történelmi periódusokban különböző okok miatt külföldi tulajdonba került legfontosabb magyar vonatkozású műkincsek minél nagyobb hányadban történő visszavásárlása, illetve a hazai hagyatéki értékek itthon tartása. Az Értéktár Program egyik fontos eleme az MNB társadalmi felelősségvállalási stratégiájának, amelynek középpontjában egyes össztársadalmi célok megvalósítását elősegítő, a társadalom érdekeire épített támogatások nyújtása áll. Az Értéktár Program hozzájárulhat a társadalmi kohézió erősítéséhez, valamint a kultúra és az ehhez kapcsolódó ismeretek terjesztéséhez is.

A műkincsvásárlás gyakorlata nem egyedülálló a jegybankok körében; számos ország központi bankja rendelkezik saját műtárgygyűjteménnyel. Emellett a kereskedelmi bankok esetében is számos példa mutatja, hogy a pénzügyi intézmények szívesen választják a kultúra támogatásának ezt a formáját, ami egyben a hosszú távú, értékálló befektetések szimbólumának is tekinthető.

Az Értéktár Program alkalmas arra, hogy a Magyar Nemzeti Bank kulturális értékekkel gazdagítsa az országot, kézzelfogható gyarapodást hozzon Magyarország számára. A program megvalósítására a jegybank a 2018 év végéig tartó időszakra harmincmilliárd forintos keretösszeget rendelt. Ezzel a jelentős összeggel kibővülhet a hazai műkincsek értékmegőrzésére fordítható finanszírozási háttér, miközben az MNB a programjában vállalt legfőbb célt is végrehajtja: a hazai kulturális értékek megőrzését és gyarapítását.

A jegybank a program koordinálására, a visszavásárolandó műkincsek szakmailag megalapozott kiválasztására, valamint a visszavásárlás koordinálására neves hazai, a művészettörténet és a műkereskedelem kimagasló és elismert szakembereiből, valamint az MNB egyik alelnökéből álló Tanácsadó Testületet hozott létre. A testület működése szavatolja az átláthatóságot, a program kitűzött céljainak biztonságos elérését és a szakmaiság minden körülmények közötti biztosítását.

A műkincsek vásárlásának folyamata során a szakmai ajánlások alapján, illetve az állampolgárok javaslatait figyelembe véve a jegybank erre hivatott szervezeti egységei az érdeklődési körbe kerülő tárgyakról először a Tanácsadó Testület állásfoglalását kérik ki. Ha a testület úgy ítéli meg, hogy az adott tárggyal érdemes érdemben foglalkozni, akkor megkezdődik a szakértői munka, azaz a tárgy eredetiségének, állapotának felmérése, jelentőségének értékelése, valamint az értékbecslés. A szakértői hátteret elsősorban a testület tagjai által képviselt három nagy közgyűjtemény – a Szépművészeti Múzeum, a Magyar Nemzeti Múzeum és az Országos Széchényi Könyvtár – szakapparátusa biztosítja, de a tárgy jellegétől függően sor kerülhet például az Iparművészeti Múzeum munkatársainak felkérésére is. Az értékbecslésbe szükség esetén akár a nagy nemzetközi aukciósházak szakembereit is be lehet vonni. Abban az esetben, ha a testület, illetve a felkért szakértők mindent megfelelőnek találnak, akkor a vételi javaslat az MNB Igazgatósága elé kerül döntéshozatalra. Az egész folyamatot a testület eljárási rendje határozza meg, az így meghozott határozattól a későbbiekben eltérni nem lehet.

A műkincsek kiválasztása során elsődleges szempont, hogy a Magyar Nemzeti Bank kizárólag vitathatatlan színvonalú, jogilag rendezett sorsú műalkotásokkal kíván foglalkozni, a teljes átláthatóságra törekedve. Az MNB fontosnak tartja azt is, hogy a műtárgyak tulajdonosaitól lehetőség szerint közvetlen tárgyalások útján vásárolja meg a kiválasztott műkincseket.

Az MNB nem zárkózik el semmilyen értékes, történelmileg jelentős tárgy visszavásárlásától. A testület összetétele is azt hivatott biztosítani, hogy a művészet és a kultúrtörténet alkotásai és tárgyi emlékei egyaránt a lehető legmagasabb színvonalú elbírálás alá essenek.

Az Értéktár Program nyitottságát jelzi, hogy a vásárolható műkincsek körébe nem csupán képzőművészeti alkotások kerülhetnek be, hanem régészeti leletek, régi korok írásos emlékei (például: oklevelek, adománylevelek, könyvek), nép- és iparművészeti gyűjtemények, hangszerek is. A műtárgyakra sem földrajzi – lehetnek egyaránt külföldön vagy belföldön fellelhető tárgyak –, sem stílusirányzatbeli vagy történelmi korszakhoz kötődő korlátozás nem kapcsolódik. A testület kiemelten fontos feladatának tartja a Kárpát-medence magyarok lakta területein feltárt értékek védelmét, amelyek eddig kívül estek a korábbi programok érdeklődési körén, ugyanakkor a magyar történelmi-kulturális örökség szerves és elidegeníthetetlen részét képezik.

A program keretében a Tanácsadó Testület felállításán kívül a Magyar Nemzeti Bank lehetőséget kíván nyújtani minden, a történelem és a kultúra iránt érdeklődő állampolgár számára, hogy javaslatot fogalmazzon meg a hazánk szempontjából fontos műkincsek vásárlására vonatkozóan. A lakosság bevonása kiemelten fontos, ezáltal ugyanis a program eredményei mindenki számára kézzelfogható módon járulhatnak hozzá az ország kulturális értelemben vett gazdagításához.

A transzparenciát és a minél szélesebb nyilvánosság bevonását biztosíthatja az is, hogy a Magyar Nemzeti Bank az aktuálisan megvásárolt műtárgyakról folyamatosan tájékoztatja a közvéleményt, valamint a gyűjtemény gyarapodásáról a későbbiekben időszakos összefoglaló kiadványok megjelentetését is tervezi.

Mravik László művészettörténész

Úgy vélem, a Magyar Nemzeti Bank említett programjára elkülönített pénz kevés ahhoz, hogy a problémák megoldódjanak, ahhoz viszont sok, hogy nagyon szigorúan átgondolt koncepció nélkül költsük el. Az kétségtelen, hogy a bajok nagyon nagyok, és bőven találhatnánk méltó helyet az összegnek. Ha átgondolom, hogy mikor volt utoljára olyan alkalom, amikor nagyobb összeget fordított az állam műtárgyvásárlásra, ez utoljára a 19. században fordult elő. Sokan az Esterházy-képtár megvásárlását is ilyen esetnek tekintik, holott az egy ravasz trükknek köszönhető, annak alapját ugyanis a Monarchián belüli pénzváltásból származó nyereség adta. Pulszky Ferenc jött rá, hogy azon az összegen, amely így önmagától keletkezik, megvásárolhatjuk az Esterházy-képtárat.

Az utolsó nagyobb, műtárgyvásárlásra elkülönített pénzmennyiség a millenniumi törvényekhez kapcsolódott, az ügyletek levezénylője pedig Pulszky Károly, az Országos Képtár akkori vezetője volt. A hozzáértése vitán felüli, ám sajnos nem volt igazán fegyelmezett ember. Végigszáguldott Európán, és mindenhol vásárolt az intuíciói alapján, anélkül hogy bárkinek beszámolt volna döntéseinek hátteréről. Akkoriban három Pulszky ült a parlamentben: Ágost, a jogtudós, Károly, és az apjuk, Ferenc, mindhárman a Szabadelvű Párt képviseletében. Ez a párt olyan mértékben sajátította ki a hatalmat, hogy az ellenzék szerepe a nullára degradálódott, így annak nem maradt más lehetősége, mint hogy személyes síkra terelje a politikai nézeteltéréseket, és egyenként „lemészárolja” a liberális képviselőket. Ennek esett áldozatul a Puszky család, és éppen Károly volt a leggyengébb pont. Az ellene indított per végére kiderült ugyan, hogy egy fillér sem hiányzik a kasszából, de sikerült őt az őrületbe kergetni, a vásárlási folyamat pedig úgy akadt el, hogy az összeg nagyobb része megmaradt. Ebből jött létre aztán a gipszgyűjtemény, holott eredeti csodákat lehetett volna megvásárolni a pénzből. Ám még így is hihetetlen gyarapodás következett be a Szépművészeti Múzeum állományában. Ezzel azonban le is zárult az igazán nagy műtárgyvásárlások sora, ezen felül csak egy nagyobb görög-római anyag, az Arndt-gyűjtemény került a múzeumba. A Monarchia végével gyakorlatilag véget ért az állami pénzekből történő jelentős műtárgygyarapodás.

Ezt követően Petrovics Elek és más múzeumok vezetői már csak néhány gazdag magyarra, mágnásra számíthattak. Jó példa erre Rákóczi László kincstárának árverése. A gyűjteményben méteres, a Rákócziak augsburgi udvari ötvösei által készített ezüsttárgyak maradtak fenn, ezt egyértelműen meg kellett volna vásárolni a Postatakarékpénztár által rendezett árverésen. Mivel nem volt rá sem a múzeumnak, sem a Gyűjteményegyetemnek kerete, ezért bankárok, gyárosok adták össze a pénzt, a hiányzó nyolc-kilencezer pengőt, a teljes vételár öt százalékát a miniszterelnökség utalta ki. De így is csak egy válogatást lehetett megmenteni, a többit kivitték az országból a külföldi gyűjtők. A Kohner-hagyaték aukcióján is magánemberek vásároltak, úgy, hogy haza sem vitték, azonnal a múzeumnak ajándékozták a műveket. Ilyen módon került közgyűjteménybe néhány komoly Mészöllyel együtt Munkácsytól a Köpülő asszony, amit Szurdai Weiss Adolf gyáros vett meg és adományozott a Szépművészeti Múzeumnak.

Most ez az első olyan alkalom hosszú idő után, amikor úgy tűnik, hogy fordul a kocka; ez nagy dolog, és feltétlenül üdvözlendő, ugyanakkor azt is tudjuk, hogy a feladatok feltétlenül nagyok, egy részük pedig korántsem dicséretet érdemlő. Tudjuk, hogy múzeumegyesítések zajlanak, viszont ha egyesítünk, nagyon fognak látszani a hiányok. Míg a magyar anyag kompakt, az egyetemes nagyon nem az. A nagy hézagok külön kiállítva nem látszanak, de ha a kettőt egybetoljuk, az a magyar műveknek jót fog tenni ugyan, mert végre eladhatóvá válnak a világnak, de ha az egyetemest néhány ponton nem javítják fel, az furcsa képet fog mutatni. A modern anyagot egyértelműen fel kell javítani (persze a klasszikus esetében is vannak itt-ott hiányok), és ez sikerülhet is, ha okosan szelektálnak azok, akiknek ez lesz a feladatuk, őrületes szakismerettel és őrületes terepismerettel. Ha csak úgy kimennénk vásárolni az aukciókra, akkor háromszoros árat fizetnénk. Ismerni kell a „kéz alatti” műtárgyforgalmat, mert jóval kedvezőbbek az árak, hiszen nem terhelik meg az árverések szokásos költségei. Ha többet veszünk ily módon, akkor nagyon sokat tudnánk így spórolni. Sajnos úgy éltünk itt Pannóniában, hogy az effajta ismereteink nem lehettek túl mélyek. Mindez persze csak akkor érvényes, ha van ilyen szándék. (Hozzáteszem: ha a Pulszky Károly-féle koncepció teljes egészében megvalósul, akkor hibátlan lenne az anyag.) Viszont ez csak a kettes számú feladat.

Az egyes számú a kötelező: sok mindent vissza kell szereznünk, ami innen eltűnt, és sok mindent meg kell szereznünk, ami az országon belül van ugyan, de egy hatalmi önkény juttatta állami kézre, miközben sosem államosították. Ugyanis olyan tulajdonváltozási jogcím nincs, hogy „leltározva 1952-ben”. Vagy el sem kobozták az egykori tulajdonosoktól, vagy ha elkobozták, de akkor jogtalanul, soha el nem követett bűncselekményekre hivatkozva. A justizmordok végtelen sorozata zajlott le, ezeket pedig előbb-utóbb helyre kell tenni. Ezen a téren a magyar bíróságok ma is olyan ítéleteket hoznak, amelyek egy nemzetközi bíróság előtt semmiképpen nem állnák meg a helyüket. Rendezni a dolgokat csak egy módon lehet: leülni a tulajdonosokkal, és megtárgyalni, hogy mennyi pénzt kérnek. Ezekkel az emberekkel én magam többnyire kapcsolatban állok, ezért tudom, hogy nem akarják elvinni a műtárgyakat, pedig igazán lenne okuk haragudni, mert az egymást követő kormányok nagyon „megvezették” őket. Most kétségtelenül van egyfajta rendezési szándék, ezért a tulajdonosok kivárnak – ez szintén mutatja, hogy nem pusztán a tárgyak ellenértékére számítanak, hanem a helyzet tisztességes rendezésére. A piaci áraknál alacsonyabb árakra lehet számítani, hosszú részletfizetési lehetőséggel, mert adózási szempontból nekik is így a jó. Persze a „kisebb összegek” is olyan magasak, ami csak számtanpéldákban létezik, de még így is kedvező helyzetben lehetünk. Ez nem látszana gyarapodásnak? Már hogyne lenne az! Ha egy nemzetközi bíróság ellenünk dönt, nem érvényesek a kiviteli szabályok, ahogy Ausztriának is ki kellett adnia a Klimteket, és a Louvre is villámgyorsan rendezte a kétes helyzeteket, amikor látta, hogy nem tehet mást.

A másik, hogy ami kint van, abból vissza kell szerezni, amit csak lehet. Ami Nyugatra került, azt egyszerűen vissza lehet vásárolni, de csak akkor érdemes, ha emblematikus súlyú műről van szó, és egyszersmind a múzeumi gyűjtemény kiegészítését is szolgája, amivel az egészet kezdtem. A nagy falat természetesen Keleten van. Az orosz nagytőke nagyon erős, ők az eddig nyilvánosságra került anyagot szeretnék megvásárolni, és akkor végleg ott is maradna, ám szerencsére a tulajdonosok eddig ebbe nem mentek bele. Én javasoltam egy megoldást, amikor először felvetődött a rendezési készség 1992–93 táján: garanciákat kell nyújtani, hazahozni, és visszaadni a tulajdonosoknak. Ez a magyar állam dolga, sőt kötelessége, ezt más nem teheti meg helyette. A tulajdonosok adjanak a magyar államnak megbízást, hogy járjon el a nevükben, az állam pedig köt velük egy kontraktust, hogy a visszatért műtárgyakat rögtön nekik adja. Ez ugyanis kötelezi az orosz államot, ugyanakkor a tulajdonosok kételyeit is eloszlatná.

Most úgy tűnik, hogy ezen a vonalon is elindulhat valami, ami ha sikeres lesz, akkor ezeket a műveket is meg kell venni – mert ha nem, akkor meg kell engedni a külföldre vitelüket; az erre vonatkozó nemzetközi jogi normák taglalására itt most nincs hely, de máshogy ez nem lehetséges. Várható, hogy a tulajdonosok nagystílűek lesznek, ezt ígérik ugyanis, és senkinek nincs kétsége afelől, hogy az anyagot itthon kell tartani, ebben nincs vita. Ezeket az embereket, akár arisztokraták, akár zsidó nagypolgárok voltak, rettenetes megaláztatások érték. Az utóbbiakat főleg, de az előbbieket is, mert sokan közülük háború- és németellenesek voltak, internálótáborban vagy börtönben végezték. Ha lenne bennük bármilyen bosszú Magyarországgal szemben, meg lehetne érteni, ennek ellenére nem így állnak a kérdéshez. Minden kétség ellenére azt gondolják ugyanis, hogy mégiscsak ez a hazájuk.

Ha mindezeket végre akarnánk hajtani, akkor a nevezett összeg – szerintem – a szükségesnek nem több, mint a fele. De nem baj, mert ha ennyi megvan, előbb-utóbb lesz másik fele is. Bízom abban, hogy azok a fiatal szakemberek, akik ezt végigcsinálják, lelkesek és okosak lesznek, és végre szakítanak az eddigi eljárási módokra jellemző sztálinizmussal vagy buta nacionalizmussal, és attól sem rettegnének tejesen alaptalanul (ez időnként ugyanis rendre felmerül), hogy ennek nyomán felerősödne az antiszemitizmus Magyarországon! Mert folyik az magától is!

Szándékosan nem mondtam semmit a könyvek és a levéltári anyagok kérdéséről, pedig az sem kis falat.

Monok István, a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtár és Információs Központ főigazgatója

A magyarországi könyvtáraknak régi álmuk egy olyan pénzügyi alap léte, amelyhez azokban az esetekben fordulhatnak, ha a piacon felbukkannak egyedi, a nyilvános gyűjteményekből hiányzó, a védett írott kulturális örökség részét képező dokumentumok, ugyanakkor ezek megvásárlásához saját forrásból nem rendelkeznek kellő anyagi erővel. A kultúra polgári nyilvánosságának megteremtéséért elég sok forradalom zajlott a történelmi időkben – amelyek közben, paradox módon, nem kis része a kulturális örökségnek persze elpusztult vagy eltűnt –, nagyon fontos tehát, hogy a polgári társadalom kifejezést zászlójukra tűző politikai kurzusok tegyenek is valamit azért, hogy a kivívott „polgári nyilvánosság” meg is maradjon, illetve bővüljön az ilyen formában hozzáférhetővé tett értékek köre. A könyvtári dokumentumok sok tekintetben másként értékesek, mint a festmények, a szobrok vagy az iparművészet emlékei. Az egyediség, amiért egy-egy példánya ezeknek a védett örökség kategóriába sorolható, másként írható körül. Fontos azonban, hogy ezek megvásárolhatósága ne kerüljön ki az első mondatban jelzett pénzügyi alap segítségével elérhető tárgyak köréből.

A gondolatok sorát egy olyannal kezdem, amely nem ritkaságokat említ megőrzendő és mindenképpen a közbirtoklás körébe vonandó, vagyis megvásárolandó értékként. A nemzeti könyvtár ugyanis egy, a többi könyvtártípustól eltérő küldetésű intézmény mindenütt a világon. Könyvtár, emellett archívum is egyben. Archívumi – vagyis nem használati – értékként kell feltárnia, megszereznie és megőriznie minden olyan kéziratos és nyomtatott emléket, amely a magyarokkal és a bármikori Magyarországgal kapcsolatos. A működésére vonatkozó törvények is ezt írják számára elő. Az első gondolat tehát egy Magyar Nemzeti Bank Értéktár Pénzalap létrejöttekor, hogy a „nemzeti kincsek” kategóriába a nemzeti könyvtárban őrzött külföldi, de magyar vonatkozású könyvek is beleférhetnének. Az alap azonban nem pótolhatja a kormányok felelőtlenségét a nemzeti könyvtár gyűjteményfejlesztési keretének ellehetetlenítésében, így maradjon ez csak „első gondolat”.

A nyomtatott világ beláthatatlan mennyiséget jelent – ennek ellenére meglepően sok egyedi darabja létezik. Magyar szempontból ez különösen így van. Ez adódik abból, hogy a könyvnyomtatás korai századaiban a magyarországi kiadványok különösen kis példányban jelentek meg, fennmaradásuk tehát esetleges. Különösen igaz ez az állítás az alkalmi nyomtatványok esetében. A látszólag értéktelen esküvői, temetési kiadványok vagy a magyarországi diákok szakdolgozatai (disputációk, tézisfüzetek), amelyeket tizenöt–ötven példányban nyomtattak egykoron, ma nem mint önmagukban vett kincsképző értékek fontosak, hanem a korabeli kulturális kapcsolatok, a társadalmi élet – adott esetben – egyetlen fennmaradt emlékei. Ha megnézzük az 1800-as évek előtti időszakra vonatkozó nemzeti bibliográfiai nyilvántartásban a példányokra vonatkozó adatokat, meglepve láthatjuk, hogy milyen nagy arányban maradt fent egy-egy kiadásból tíz vagy öt alatti példány. A Magyar Nemzeti Bank Értéktár Programnak tehát fontos lenne figyelnie arra, hogy a nyilvános gyűjteményben nem található bármely témájú, a Magyar Nemzeti Bibliográfia bármelyik alrendszerébe – nyelvi, területi, szerzőségi vagy tematikus hungarikum – tartozó kiadvány ebből a forrásból megvásárolható legyen.

A Gutenberg-galaxis nem csak könyveket jelent: a középkortól kezdődően a mindennapi élet fontos dokumentumai, emlékei az egyleveles, illetve a kisnyomtatványok. Ezeket a kiadványokat manapság főleg a szemétbe, kis környezettudatossággal a papírgyűjtésbe küldjük. Egy 15. századi szentkép, egy 19. századi borosüvegcímke vagy ásványvízreklám is milyen pénzben is jól definiált értéket képvisel egy-egy aukción. Sokat megmentenek ebből a kiadványkörből a magángyűjtők, és a magángyűjtemények útja az évszázados tapasztalatok alapján gyakran a közgyűjteménybe vezet. Valóban kérdéses, hogy mai napi (kurrens) anyagokból mindent gyűjteni kell-e. De ha egy-egy gyűjtő – vagy örököse – az élete során összeszedett gyufacímke-, gyászjelentés-, névjegykártya-, politikai, kereskedelmi vagy kulturális plakátgyűjteményét áruba bocsátja, az egyik első szempont az kell legyen, hogy az illető gyűjtemény nyilvánosságát, ha kell, vásárlással, de biztosítani lehessen. Hasonlóan fontos figyelni arra, hogy akár tíz éve sem voltak fotómegosztó portálok, magánfotók önkéntes letéteivel gyarapodó digitális gyűjtemények. A 19. század közepétől elterjedő fotózás emlékeit nagy gonddal kell összegyűjteni, és nem csupán egy-egy kiemelkedő személy hagyatékának részeként értelmezni.

A nyomtatott örökség nagyszámúsága ellenére a dokumentumok sorsában számos egyediség rejlik. És ezúttal nem a szöveg tartalmának az értelmezésére gondolok, hanem a külső történetére. E történetnek számos értéknövelő, egyedi értékké tevő formája létezik. Egy kiemelkedő példa: Georg Braun 1572-ben publikálta először az európai városokat bemutató metszetalbumát (Civitates orbis terrarum), benne tizennyolc magyarországi és erdélyi város látképével. A könyv és a metszetek külön-külön is rendre felbukkannak a kereskedelemben, a magyarországi nyilvános könyvtárakban is a „polgári nyilvánosságot” biztosító módon jelen vannak, néha színezett metszetek formájában is. Anna Beek azonban az Oránia–Nassaui-család számára ezeket a nyomtatott metszeteket átalakította: olyan, egypéldányos műalkotásokat hozott létre, amelyek csaknem festménnyé emelik ezeket a metszeteket (a feliratokat elválasztotta a metszettől, és hátteret festett hozzájuk). Ezek a műalkotások – ha akarjuk, könyvtári nyomtatott dokumentumok – ma különleges ritkaságok, Magyarországon ma csak magángyűjteményben őrzik őket. De a nyomtatott dokumentumokba írt kéziratos bejegyzések, egy-egy ismert személy használatára utaló jelek (jegyzetek, tulajdonosi bejegyzések, dedikációk) is egyedi értékkel ruházzák fel a könyveket, iratokat. Az a gyűjtemény tehát, amelyik egy a magyar kultúra számára meghatározó munkásságú személyiség emlékeit gyűjti, akár sokadik példányként is meg kell vegye az ilyen nyomtatott műveket.

A legkevésbé vitatott egyedi értéket természetesen a kéziratok jelentik. Minden kézirat egyetlen, megismételhetetlen darabja művelődéstörténetünknek. Például a Quadripartitum című joggyűjtemény, amely a magyar rendek és a Habsburg-királyok viszonyának alapvető kérdéseit próbálta a magyar jogrendbe illeszteni, csak a 18. század legvégén került először nyomdába. A megelőző időszak valamennyi példánya – az eltérő szövegek forrásértéke miatt – felbecsülhetetlen értékű. A szerző saját kezű szövegeihez (autográf) mindig külön érték tapad. Nem egyszerűen filológiai, szövegtörténeti jelentősége van egy-egy ilyen kéziratnak, hanem műtárgyként is megőrzendő emléke bármely kulturális közösségnek. Megvásárlásuk egy-egy közgyűjtemény számára különösen fontos, ráadásul ha a szerző több kézirata is abban a gyűjteményben található, a munkásság dokumentálásának teljessége irányába mutat a beszerzés.

Az egyes kulturális csoportok (és nem egyszerűen az egyes népek) között nemes versengés is létezik. Ennek elengedhetetlen része a kulturális emlékek teljességre törekvő felmutatása, odahelyezése a világ kultúrái közé. A felmutatás ma már digitális – bár a magyar állam láthatóan nem veszi komolyan a versengést ezen a területen –, de továbbra is fontos a fizikai megőrzés is. Emellett azonban, ha már polgári társadalomban gondolunk élni, fontos az is, hogy a közösség számára nyilvánosan történjen mindez. A nyilvánosságot pedig intézményesen továbbra is a közgyűjtemények biztosítják.

A Magyar Vidéki Múzeumok Szövetségének válasza

A Magyar Vidék Múzeumok Szövetsége, miután értesült arról, hogy a Magyar Nemzeti Bank négy év alatt harmincmilliárd forintot szán műtárgyvásárlásra, összegyűjtötte harminckét tagintézménye erre vonatkozó javaslatait. A legnagyobb magyar múzeumi szervezet a magyar műkincsállomány csaknem felét őrző vidéki múzeumok képviseletében elsősorban olyan műtárgyakat, tárgyegyütteseket talált vásárlásra érdemesnek, amelyek a gazdag és összetett vidéki múzeumi gyűjtemények eddig kialakult szerkezetébe illeszkednek, és az intézmények gyűjteménygyarapítási stratégiájának megfelelően a gyűjtemények komplexitásának erősítését szolgálják.

A javaslatok között – amelyekből az alábbiakban a teljesség igénye nélkül mutatunk be néhányat – kiemelkedően értékes műtárgyak is szerepelnek. Ilyen például Ferenczy Károly (1862–1917) Tengerparti táj című festménye, amelyet tulajdonosai, Elizabeth és Andrew de Lessner kínáltak fel eladásra a szentendrei Ferenczy Múzeumnak, 25 millió forintos vételi áron. A kép megszerzésével a múzeum országosan egyedülálló Ferenczy-gyűjteménye újabb kvalitásos darabbal gyarapodna.

A megyei hatókörű városi múzeumok közül az egyik legjelentősebb a szombathelyi Savaria Múzeum, amely több gyűjteménye számára is megnevezett megvásárlásra érdemesnek ítélt tárgyakat, tárgycsoportokat. A természettudományi gyűjtemény például – amely a gyűjtés mellett a kutatásban és a feldolgozásban is kiemelkedő teljesítményt nyújt – szeretné megszerezni Rozner István futóbogár-gyűjteményét. Rozner az egyik legaktívabb amatőr bogarász hazánkban; teljes futóbogár-gyűjteménye 10 130 példányból áll, eladási ára 884 000 forint. A Savaria Múzeum Szerzeményezési Bizottsága megállapította, hogy a megvásárlásra felterjesztett gyűjteménytest illeszkedik az intézmény által elfogadott gyűjteményfejlesztési koncepcióba, és hogy a gyűjtemény a Magyar Természettudományi Múzeum futóbogár-kollekciója után az ország egyik legnagyobb ilyen jellegű gyűjteménye. Tudományos jelentősége mellett eszmei értékét emeli, hogy szinte kizárólag magyar koleopterológus gyűjtése, valamint hogy az anyag a Palearktikum olyan területeiről származik, ahol az instabil politikai helyzet, a háborús bizonytalanság (például Észak-Afrika, Szíria), illetve ahol a gyűjtési tilalom (Törökország) következtében napjainkban már nem lehet gyűjteni. A múzeum Természettudományi Gyűjteménye bővítéséhez egy másik kollekció megvásárlása is fontos hozzájárulás lenne: ez Király Gergely és Mesterházy Attila herbáriumgyűjteménye. A kollekció a nyugat-magyarországi-peremvidék földrajzi nagytáj területén az utóbbi két évtizedben gyűjtött növények példányait tartalmazza, a mintegy 2500 lap összértéke 2500 euró. A Savaria Múzeum az egyik legfontosabb magyarországi kortárs művészeti központ is, amelynek regionális összefüggésben is kiemelkedő a szerepe. Nem véletlen, hogy a gyűjtés és gyarapítás iránya is hasonló: az egyik megvásárolni szándékozott gyűjtemény Ivan Ladislav Galeta hagyatéka. Galeta művészeti tevékenysége az elmúlt évszázad hatvanas éveiben kezdődött, amikor csatlakozott azoknak a zágrábi alkotóknak a köréhez, akiknek érdeklődése a mediális és újító kezdeményezések felé fordult. Ezen alkotók új utakat kerestek a művészetnek abban a tartományában, amely új művészeti gyakorlatként vált ismertté, megkísérelve egymásba olvasztani képző- és filmművészeti, antropológiai, irodalmi, valamint az alkalmazott tudomány terén szerzett tapasztalataikat. Akkoriban Galetára különösen erős hatást gyakorolt a radikális kísérleteket és alternatív filmes törekvéseket népszerűsítő Geff (Genre Film Festival), az avantgárd zene világfesztiválja, a Zágrábi Zenei Biennále, amelynek a későbbiekben több projektet készített, továbbá a Nove tendencije háttérintézményének bizonyuló zágrábi Galerija suvremene umjetnosti (Kortárs Művészetek Galériája), különösen pedig a 3. és 4. Tendencije (1965; 1968–69) elnevezésű rendezvény, ezek fordulópontot jelentettek a képzőművészet, a technológia és a tudomány (kibernetika, vizuális kutatások) kapcsolatában. Galeta és a hetvenes évek egész konceptuális nemzedéke számára fontosnak bizonyult a zágrábi Egyetemi Központ Galériájának (Galerija SC) az elindítása, amelynek feladata elsősorban a fiatalabb nemzedékek felkarolása, bemutatása volt. Galeta alkotói formálódásában sorsdöntő szerepet játszott az ugyancsak az Egyetemi Központ keretében létrejött Multimédia Kutatások Központja (MM Centar), amelynek 1977-ben ő lett a vezetője és programszerkesztője. A nyolcvanas évek közepéig a Multimédia Kutatások Központja, 1990-től pedig a Filmoteka 16 volt az a hely, ahol Galeta programszerűen bemutatta a kísérleti és kutatói szellemmel áthatott film- és videoművészet különféle irányzatait, hogy aztán 1993-ban a zágrábi Művészeti Akadémián társalapítóként részt vegyen az animációs film és az új médiumok tanszékének elindításában. A gyűjtemény a legújabb művészeti törekvések bemutatását is lehetővé tenné a múzeum számára a new media reprezentatív közép-európai képviselőjének hagyatéka révén. Hasonlóan jelentős az Irokéz Gyűjtemény néven ismert magánkollekció, amely reprezentatívan képviseli a kortárs magyar művészetet, és amelynek anyaga a Savaria Megyei Hatókörű Városi Múzeum Szombathelyi Képtár tagintézményének profiljával egyezik meg. A képtár gyűjteményében tehát méltó helyre kerülne Pados Gábor kollekciója. Dóczi László (1943–2012) A nagy permetező (2002) című festménye ugyancsak a Szombathelyi Képtár gyűjteményének gyarapításához lenne fontos (500 ezer forint az ára). A 2012-ben elhunyt festőművész a pécsi Tanárképző Főiskolán szerezte első rajztanári diplomáját, majd a budapesti Képzőművészeti Főiskolán képezte tovább magát. 1974-től tanított a Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskolán rajzot és művészettörténetet több generáció számára. Művészete csendben, szinte észrevétlenül bontakozott ki, talányos, meseszerű képei megragadják a néző fantáziáját. Sajátos, sejtelmes környezetet teremtett figuráinak, ahol a természet elemei, élőlényei, kedvenc tárgyai és élményeinek vetületei mind békésen beleférnek. Lezárult életművéből egy válogatást már bemutatott a Szombathelyi Képtár 2013-ban, amelynek során a közönség megismerkedhet a legutolsó, addig be nem mutatott munkáival is.

Az egri Dobó István Vármúzeum az úgynevezett Péterváry-hagyaték százdarabos, magyar és török vonatkozású fegyverkollekcióját javasolta megvételre, ötvenmillió forint értékben. Ez az anyag a várbéli állandó kiállítás európai rangú részét képezhetné.

Az Egri Képtárban kiállított festmények legnagyobb része az érseki Líceumi Múzeumból került át az akkor alapított Heves megyei – városi múzeumba az 1949–50-ben lezajlott államosítások eredményeként. Ez egri Érseki Palota turisztikai célú beruházása kapcsán most előreláthatólag harminc tárgy kerül ki az ottani kiállításból. Ezek pótlására az egri múzeumi szakemberek egy válogatott műtárgyegyüttes vásárlását tartják érdemesnek, amely kiváló állapotú, és megszerzésével a múzeumi gyűjtemény európai rangját erősítenék. Az anyagban az alábbi művek találhatók: Nápolyi festő: Evangelista Szent János (17. század közepe, olaj, vászon, jelzés nélkül, 2 200 000 forint); Gregorio Pagani (1558–1605): Keresztelő Szt. János (olaj, vászon, 165 × 104 cm, 20 000 000 forint); Giacomo dal Po (1654–1726): Szent György legyőzi a sárkányt (olaj, vászon, 50 × 64 cm, 3 000 000 forint); Giuseppe Bartolomeo Chiari (*1654, Róma): Szt. Klára az oltáriszentség segítségével elűzi a szaracénokat (1700 körül, 8 000 000 forint); Francesco Albotto (*1721, Velence): Velencei látkép a Canale Grandéval (olaj, vászon, 50 × 74 cm, 24 000 000 forint). A művek értéke tehát összesen 57 200 000 forint.

Az egri Kepes Intézet világviszonylatban is jelentős gyűjteményével, az állandó kiállításon bemutatott Kepes-hagyatékkal a Dobó István Vármúzeum mellett a város másik fontos kiállítási intézménye. A múzeum a hagyaték további, mintegy 50 millió forint értékű műtárgyainak megvásárlásával, illetve kortárs anyaggal bővítené a gyűjteményét.

A kaposvári Rippl-Rónai Megyei Hatókörű Városi Múzeum nemcsak a névadó művész munkái révén, de kiemelkedően értékes egyéb festménygyűjteményének is köszönhetően kivételes jelentőségű vidéki múzeumi központ. Ennek az anyagnak a gazdagítására, teljesebbé tételére egy magángyűjtő által felajánlott képeket vásárolna meg: Kunffy Lajos: Tanácskozó cigányok (1911, olaj, vászon, 130 × 162 cm, 20 millió forint); Rippl-Rónai József: Kunffy Lajos portréja (1907, pasztell, papír, 65 × 50 cm, négymillió forint). Az itteni természettudományi anyag gyarapítását pedig egy mintegy négyezer darabos kaposvári ásványgyűjtemény megvásárlása révén tervezi a múzeum.

A vidéki múzeumok vételi javaslatainak mindegyike tehát szorosan kapcsolódik a javaslatot tevő múzeum gyűjteményéhez, egyúttal minden vásárolt tárgy regionális, országos, de néhol európai viszonylatokban is kiemelkedő értéket képviselne. Fontos az is, hogy az egyes múzeumok láthatóan gyűjteményeik komplex jellegét figyelembe véve alakították ki vásárlási elképzeléseiket.