Milyennek kellene lennie ma egy, a 21. századi elvárásoknak megfelelő, egyszerre tudományos és népszerű mezőgazdasági múzeumnak?

Estók János történész, a Magyar Mezőgazdasági Múzeum főigazgatója

Hogyhogy milyennek? Olyannak, mint egy képzőművészeti, néprajzi, iparművészeti vagy éppen egy helytörténeti múzeumnak: tudományos megalapozottságúnak, játékosnak, élményt adónak, sokrétűnek, nyitottnak, kreatívnak, szerethetőnek – nem folytatom. Persze értem én a föltett kérdést, vagy inkább érteni vélem. Zavarom – és a kérdésről az utóbbi időben a véleményüket kifejtők egy részének zavartalansága – a fogalmi tisztázatlanságból fakad. Vajon ugyanazt értjük-e a „mezőgazdasági múzeum” fogalmán? Ha nem tisztázzuk a jelzős szerkezet első tagját, akkor szabadon beszélhetünk el egymás mellett múzeumi szakemberek, építészek, tájépítészek, kultúrával foglalkozó politikusok és újságírók. Én nem ezt szeretném tenni. Persze semmi újat nem mondok azzal, hogy sokféle „mezőgazdasági” múzeum létezik. Annak megválaszolása, hogy mi minősül mezőgazdasági múzeumnak, tudományos diskurzust igényel. Az alapos, a nemzetközi trendekre is figyelő tudományos vitának nem ez a lap a fóruma, de a kérdés lehetőség a problémafelvetésre. Magam a nyitottságra hajlok, így azokkal értek egyet, akik szerint „mezőgazdasági”-nak tekinthető minden a mezőgazdaság – tágabban az agrárium – egészét, illetve egy-egy területét, például a szőlészetet és borászatot, az erdészetet, a vadászatot stb. bemutató múzeum. (Az egyszerűség kedvéért minden esetben a múzeum kifejezést használom.) A befogadó megközelítés szerint ide tartoznak az élelmiszer-ipariak is, többek között a kenyér, a sajt, a sör vagy a csokoládé művelődés- és gyártástörténetét bemutatók. A nemzeti és különösen a helytörténeti múzeumoknak, azután a néprajzi, sőt a természettudományi múzeumoknak nem csupán „mezőgazdasági” tárgyi és egyéb anyaguk van, hanem kiállításuk is lehet. Ezek után talán érthető, hogy miért nem lehet a feltett kérdésre – az általánosságokon túl – könnyedén válaszolni. Milyen legyen a 21. század komplexitásra törekvő mezőgazdasági múzeuma, halászati múzeuma vagy mezőgazdasági gépfejlődés-történeti kiállítása, bemutató gazdasága vagy skanzenje? Fontos kérdések ezek.

Számolni kell azzal, hogy az infrastrukturális (autópálya, gyorsvasút) fejlesztések révén könnyen elérhetővé válnak a Budapesttől mintegy száz kilométeres körzetben lévő kulturális intézmények, szórakozó- és pihenőhelyek, illetve ezek kombinációi. Megítélésem szerint a bőséges szabad térrel rendelkező intézmények adottságaikat kihasználva profiljukat, tevékenységüket az ismeretátadó élménypark/élménygazdaság irányába is fogják bővíteni és fesztiváljellegű rendezvényekkel gazdagítani. Az a tendencia látszik teret nyerni, hogy a beépítetlen természetes területtel bőségesen rendelkező létesítmények (élménygazdaságok, gépgyűjtemények, lovas parkok, háziállat-bemutatók stb.) szabadtéri tevékenységükhöz klasszikus múzeumi funkciót (állandó és időszaki kiállítások) igyekeznek társítani, míg a városi környezetben lévők ki kívánnak lépni épületük falai közül. A cél mindkét esetben világos: a szabadtéri környezetben működők a szakmai megalapozottság felmutatására és az egész éves látogathatóság megteremtésére törekszenek, míg a városi környezetben épületbe zárt múzeumok hagyományos tevékenységüket igyekeznek a falakon kívüli projektekkel „láthatóvá tenni”, gazdagítani. Az előbbiek esetében a tárgyi és dokumentumanyag hiányosságai, a megfelelően képzett muzeológusok hiánya; utóbbiak vonatkozásában a városi közterületi tevékenységet korlátozó jogszabályok okozhatnak nehézséget.

Újabb dilemmát jelent, hogy az igényes, az elmélyülésre vágyó látogatót szolgálja-e az áruházszerű, mindent egy helyen kínálni akaró igyekezet. Az esetlen hasonlatnál maradva: szerintem fontosak a minőségre, a megbízhatóságra alapozó „szakboltok”. Vannak, akik úgy gondolják, hogy a bemutató- vagy élménygazdaság (farmmúzeum) a jövő útja. Szerintem is ez az egyik, de csupán az egyik út. A Magyar Mezőgazdasági Múzeumnak van ilyen részlege: a keszthelyi filiáléjában, a Festeticsek Georgikon majorjában kialakított élménygazdaság. A farmmúzeumok azonban csak az év egy részében tudnak látogatót fogadni, miközben egész évben gondoskodni kell a gazdaságról, az állatokról, a gépekről. Bizton állíthatom: költséges dolog. És még a tavasztól a tél beálltáig terjedő időben sem valósítható meg, hogy a gazdálkodás látványos mozzanataira kíváncsi, azok átélhetőségében reménykedő látogatók számára folyton „esemény” legyen: éppen szántsanak és vessenek, arassanak és csépeljenek, nyírják a birkát vagy fejjék a tehenet. Mindemellett a farmmúzeumok jellemzően adósok maradnak a mezőgazdaság történeti bemutatásával. A farmgazdaság nem „csereszabatos” a múzeummal.

A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Magyarország egyik legrégebbi, lassan százhúsz éves múzeuma. Abban az épületegyüttesben működik, amelyet a számára emeltek – ez is ritkaság. A Városligetben a 19. század végén létrejött „múzeumi negyed” része. Történeti beágyazottsága megőrzendő érték, de a történelmi levegő önmagában nem ad választ a kérdésre: képes-e megfelelni a 21. századi kihívásoknak? Meggyőződésem szerint: igen. Komplex és multifunkcionális intézmény, gyűjteményi anyagánál, az itt felhalmozott szellemi értékeknél fogva az agrártörténeti és -tudományi kutatás megkerülhetetlen helye. A sajátos mikrokörnyezetben lévő múzeumnak kivételes lehetősége van arra, hogy az épületen belüli múzeumi funkciók és a tömegeket vonzó szabadtéri rendezvények (termékbemutatók, vásárok, fesztiválok stb.) tekintetében is sikeres lehessen. A vidéki Magyarország, a falu itt mutatkozhat be a (fő)városban.

A Budapest Liget projekt megvalósulása új, minden korábbinál kedvezőbb helyzetet teremt a múzeum számára. A Néprajzi Múzeumnak a Városligetben felépíteni tervezett új épülete Európában egyedülállóan komplex módon tenné lehetővé a vidéki (a volt mezővárosi, falusi, tanyasi) életmód bemutatását a múltban és a jelenben. További lehetőségeket rejt magában az egyéb szakmúzeumok megjelenése, amelyek új megközelítési módokat kínálnak a Mezőgazdasági Múzeum gazdag építészeti, fénykép- film- és hangzóanyagának a megjelenítésére. Fontos, hogy a képző- és fotóművészet, az építészet, a zene és a néprajz világával kölcsönhatásba lépve továbbra is nemzeti kultúránk, általános műveltségünk része legyen az élelmiszer-termelő, a kultúrtájat művelő vidéki Magyarország. A változásra kész Mezőgazdasági Múzeumot elhelyezkedése, sajátos épület-együttese és megújuló szolgáltatásai képessé teszik arra, hogy a 21. században is a mezőgazdasági múzeumok sokszínű világának meghatározó tagja legyen.

Tóth József történész-muzeológus, a Magyar Mezőgazdasági Múzeum Georgikon Majortörténeti Kiállítóhelyének munkatársa

Bár a feltett kérdést a rendelkezésre álló terjedelemben nehéz megválaszolni, megpróbálom azokat a kihívásokat számba venni, amelyekkel a Magyar Mezőgazdasági Múzeum keszthelyi fiókintézményében, a Georgikon Majortörténeti Kiállítóhelyen napról napra szembesülünk. Míg az itt található műemlék épületegyüttesben az agrártörténet tárgyi eszközei és gépei mellett az agrárszakoktatás helyi történetét mutatjuk be, a tavaly megnyitott új élménygazdaságban élő háziállatokat, gazdasági növényeket és sokféle egyéb látnivalót kínálunk az érdeklődőknek. Ebből a látószögből közelítem meg tehát a kérdést.

A harmadik évezredben is fontos a múzeumok kötődése a fizikai térhez. Ennek egyik megvalósulási formája például a kiállításoknak helyet adó, sokszor már önmagukban is látványosságnak számító műemlék épületek, amelyek már messziről vonzzák a kíváncsi tekinteteket. A szélesebb értelemben vett földrajzi helye is fontos a múzeumoknak, hiszen a múzeumi rendezvényekhez szükséges emberi erőforrást is jellemzően a helyi közösségek adják a múzeum állandó dolgozói mellett. Ami keszthelyi kiállítóhelyünket illeti, itt többek között olyan régi, a mezőgazdaságban használt gőzgépek, traktorok, cséplőgépek találhatók, amelyeket nemcsak igyekszünk működőképes állapotban konzerválni, hanem egyszersmind a használatukhoz szükséges tudást is próbáljuk megőrizni. Ezt azonban nem lehet csupán írott formában továbbörökíteni, hiszen sokszor már a több évtizedes gépek beindítása is speciális szakértelmet igényel, a lokomobilok vezetéséhez meg egyenesen a gőzmozdonyokra érvényes vezetői engedély szükségeltetik. Szerencsére kialakult helyben egy önkéntes csapat, amelynek tagjaira számíthatunk, például a nyári Majorbéli Géptalálkozóinkon, amikor a nagyközönség a gyakorlatban is megismerheti a gőzekés szántást, a gőzgépes cséplést és más hagyományos munkafolyamatokat. Ilyenkor a látogatók maguk is kipróbálhatnak olyan műveleteket, mint a kézi cséplés, a magtisztítás, a kévekötés. Ez egyben oktatási program is, hiszen a múzeum nem a hobbiból mezőgazdálkodó muzeológusok játszóháza, hanem ismeretterjesztő és tudomány-népszerűsítő hely, emellett pedig pedagógiai és didaktikai célokat is szolgál. Önkénteseink a múzeum helyhez kötött erőforrásai, akiket például nem lehetne az ország más szögletébe áthelyezni.

A Georgikon Major kertjében 2013-ban átadott élménygazdaság újfajta múzeumi térben mutatja be az élelemként vagy nyersanyagként termelt növényeket, tenyésztett állatokat. Vagyis behozza a múzeumba a természetet, ezáltal szó szerint létrejön az élő múzeum. Itt olyasmiket is megtehetnek a látogatók, amit a klasszikus múzeumokban általában nem lehet: tárgyakat kézbe fogni, szaladgálni, állatokat simogatni. Ez nyilvánvalóan ellenkezik a műtárgyvédelem szempontjaival, így az élő múzeum számára helyet adó tereket egyértelműen el kell különíteni az eredeti műtárgyakat bemutató kiállítóterektől.

Egy majdani, „olaj utáni” világban nagy valószínűséggel a mostaninál nagyobb mértékben kell majd visszanyúlnunk a hagyományos mezőgazdasági technológiák használatához. Ezek megismertetése tehát továbbra is feladata kell legyen a mezőgazdasági muzeológiának. De nem csak az agrárium iparosítása előtti gazdálkodással kell foglalkoznunk, már csak azért sem, mert az ennek gyakorlatára vonatkozó új információk gyűjtése mára már kevéssé lehetséges, hiszen a mai adatközlők a 20. század előtti mezőgazdasággal kapcsolatosan már nem igazán rendelkeznek információval. Ugyanakkor ők még ismerhetnek olyan hasznos, nem általánosan ismert – például a helyi tájgazdálkodásokkal kapcsolatos – információkat, amelyek, ha nem adják át őket a későbbi generációknak, feledésbe merülnek. Így a mai értelemben használt „jó gyakorlatok”, a helyben bevált, sikeres agrárprogramok, a környezetbarát megoldások számbavétele mellett azokat is népszerűsítenünk kell.

A mezőgazdasági múzeumnak egyben hálózatnak is kell lennie, és ez nem csak annyit jelent, hogy az interneten is jelen van, tartalmakat oszt meg. Természetesen bizonyos kommunikációs csatornák, mint például a közösségi média, ma már megkerülhetetlen terepei a múzeumoknak is: amelyik intézmény nincs fent az interneten, az nem is létezik a társadalom egyre bővülő körei számára. Emellett kompatibilisnek kell lennie a különféle digitalizációs projektekkel, például a Magyar Nemzeti Digitális Archívummal vagy a Google Arts Projecttel. Mérlegelni kell az ezekhez való kapcsolódás lehetőségeit, valamint bővíteni kell a múzeumi dolgozók ehhez szükséges informatikai tudását.

A legtöbb vidéki múzeumban, tájházban a gyűjtemények jelentős részben agrár vonatkozásúak, nem mindenhol van azonban lehetőség arra, hogy a mezőgazdaság történetében jártas muzeológusokat alkalmazzanak. Ráadásul a felsőoktatás sem képez programszerűen erre specializálódott szakembereket, az évek tapasztalatai kellenek ahhoz, hogy ilyen tudásra szert tegyen valaki. A területi múzeumok munkatársai sokféle tevékenységi körük miatt a legtöbb esetben nem szakosodhatnak az agrártörténet olyan részterületeire, mint például az mezőgazdasági gépek, az állattartás vagy az erdőművelés történeti kérdései. Ezért van szükség olyan nemzeti intézményre, amelyben a mezőgazdaság történetére szakosodott muzeológusok műhelye működik, a fiatalabb kollégákat betanítják, és hozzáférhetővé teszik a tudást a szakmai és a szélesebb közönség számára. Ez egy jó kapcsolódási pont lehet a hazai múzeumok újjászerveződő hálózatához. Emellett lehetőséget adna sokféle meglevő erőforrás optimális megosztására, például tárgyak vagy épületek restaurálására, ismeretátadásra és informatikai projektek megvalósítására.

A múzeumoknak a gazdaság szereplőivel is szorosabb kapcsolatba kell kerülniük, ez pedig úgy lehetséges, ha olyasvalamit nyújtunk, amire nekik szükségük van. A 21. század korszerű mezőgazdasági múzeumának a társintézményekkel, a turisztikai szolgáltatókkal és a vidékfejlesztés állami szereplőivel a regionális és a nemzetközi marketing területein is eredményesen kell együttműködnie. Önmagában egy-egy kiállítás megtekintéséért ritkán utaznak el messzi földről a turisták, hacsak nincsen hozzá csomagolva egy kis gasztronómia, gyógyfürdő, szórakozási lehetőség is.

Mindezek miatt kiemelkedően fontos, hogy a jövőben is legyen olyan, megfelelő erőforrásokkal ellátott országos mezőgazdasági szakmúzeum, amelynek szakemberei az agrártörténelemre vonatkozó tudás élő letéteményesei.

Páll István etnográfus, a Sóstói Múzeumfalu igazgatója

Elöljáróban: semmi esetben sem fővárosi elhelyezésűnek, hiszen a parasztság csak közigazgatási egységként tekint az ország legnagyobb városára, a mezőgazdaságnak semmi köze – úgy is mondhatnám, hogy keresnivalója – nem volt és ma sincs egy ilyen urbanizált helyszínhez. És az is anakronizmus, hogy egy várban (legyünk szerényebbek: egy sok stílusban és sok helyről összemásolt „öszvér” kastélykomplexumban) található a mi országunk mezőgazdaságát, annak történetét feldolgozó, bemutató múzeum.

A válasz megadásához először vegyünk néhány hazai és külföldi példát!

Észtország mezőgazdasági múzeuma egy Tartuhoz közeli település uradalmi majorságában kapott helyet, ahol a különböző épületekben rendezték be a tematikusan elkülönített egységeket, és ilyen, nagyméretű épületben adnak helyet a különböző időszaki kiállításoknak is. A mezőgazdaság 20. századi történetében meghatározó szerepet játszó gépek – traktorok, cséplőgépek, aratógépek stb. – szabadtéri elhelyezésben láthatók ugyan, de külön fedett színt biztosítottak a kerekes szállítóeszközöknek és a szánoknak is.

Vagy vegyük a mi hazai szabadtéri múzeumainkat. Szinte valamennyiben fellelhetők a parasztság – illetve a falusi lakosság – mezőgazdasági eszközei, gépei, amelyek esetenként üzembe helyezve is mutatják meg eredeti funkciójukat, nem is beszélve a szemléltetés ilyetén formájának didaktikus szerepéről. Külön érték az ilyen elhelyezés valódiságot tükröző formája, hiszen például az egy kastélyban, színpompás reneszánsz környezetben rendezett ekekiállítás köszönő viszonyban sincs a valósággal, nem is beszélve ilyenkor a múzeumpedagógiai elvek megvalósításának döcögős menetéről.

Nem csak nálunk, hanem például a németországi szabadtéri múzeumokban – hogy csak kettőt említsek: az Oberpfalzer Freilandmuseumban vagy a Schwalzwalder Freilichtmuseumban – is törekszenek arra, hogy a ház- és lakáskultúrán kívül a hagyományos gabonaféléket vagy kapásnövényeket, gyümölcsfákat is bemutassák. A Nyíregyháza melletti Sóstói Múzeumfaluban az egyes néprajzi tájegységek portáin az arra a vidékre jellemző haszonnövények is helyet kaptak. A Nyírséget a burgonya, a dohány mellett a sütőtök vagy a kukorica is képviseli, míg a nyíri mezőségi porta kertjében szőlő, a szatmári portán az ott mindenütt termelt kender látható, és akkor még nem is beszéltünk arról, hogy a hagyományos gyümölcsfák (a besztercei meg a nemtudom szilva, a cigánymeggy, a tökös dió, a batul alma, az eper, a búzával érő alma stb.) a városi gyerekek körében milyen hatást váltanak ki. Mindez elengedhetetlen szempont kellene legyen egy mezőgazdasági múzeum esetében is. De hol, ha a múzeum egy főváros közepén, egy tó partján lévő várban székel?

És itt jön az én konkrét javaslatom a szerkesztőség által feltett kérdésre: költöztessék a Magyar Mezőgazdasági Múzeumot vidékre! Hiszen van nekünk egy keszthelyi Georgikon Majormúzeumunk. Ráadásul az is szerencse, hogy ez az intézmény jelenleg is a Magyar Mezőgazdasági Múzeumhoz tartozik. Mezőhegyesen úgyszintén van egy birtok, amelyet a Mezőhegyesi Ménes Zrt. kezel. Ilyen helyeken lehetőség lenne a majorság épületeiben tematikus állandó és időszaki kiállítások rendezésére, nem beszélve a nagyobb méretű mezőgazdasági gépek és szállítóeszközök fedett, zárt térben való elhelyezése esetén azok állagának megóvására. És a majorsági szántóföldeken bemutathatók lennének a különböző régi és új fajtájú gabonafélék, a hagyományos és újabb telepítésű gyümölcsfajták, s ezzel komplexszé válhatna a magyar mezőgazdaság különféle ágait bemutató paletta.

A vidéki helyszín kiválasztása során elsődleges szempontként kell figyelembe venni az idegenforgalmi lehetőségeket is, hiszen egy múzeumnak a műtárgyak megőrzésén kívül törekednie kell a minél nagyobb látogatottságra, a látogathatóság kedvező feltételeinek a megteremtésére is. A Balaton környéki megoldás igen jó lenne, de más nyugat-magyarországi helyszín is szóba jöhet az idegenforgalmi prioritás szempontjából. Mezőhegyes – bár épületállományát tekintve kiváló helyszín lenne – emiatt közlekedési és idegenforgalmi tekintetben kevésbé jöhet számításba.

De ha vidéki intézményként létezne a Magyar Mezőgazdasági Múzeum, és a látogatók „élőben” megtapasztalhatnák a mezőgazdasági munkák menetét, a növények fizikai milyenségét, akkor sem zárhatjuk ki a mai technika audiovizuális eszközeit: gondolnunk kell arra, hogy a fiatalabb látogatók profi módon kezelik a számítástechnika megannyi gépeit. Nekik olyan számítógépes programokat kell írni, amelyekkel egy-egy mezőgazdasági munkafolyamat (például egy kapásnövény vagy egy gabonafajta termesztése, vagy valamely haszonállat felnevelése, mezőgazdasági hasznosítása) végigvezethető, játékos-tudományos formában megtanulható-megtanítható. Az „interaktív növénytermesztés” folyamatában (más játékprogramokhoz hasonlóan) a kézzel történő vetés, a növényápolás (természetesen hagyományos eszközökkel az öntözés, kapálás, betakarítás stb.) játékos formában megtanulható, és ha a kapával kivágja a növényt mondjuk háromszor, akkor a játékosnak újra kell kezdenie az egész folyamatot. Természetes, hogy a mai kor ifjúsága a számítógépen nevelkedve mindenféle interaktív megközelítésre vevő. Így a korabeli, állattal történő szántás, majd a későbbi, traktorral végzett hasonló művelet szimulátorhoz hasonlítható formában történő feldolgozása, verseny formájában történő megjelenítése didaktikus módon, ugyanakkor az autóversenyhez hasonló feldolgozásban fejleszti a résztvevők ügyességét, a minőségi kivitelezésre való törekvését, összességében a komplex folyamat megismerését. De ugyanez egy aratóverseny keretében is elképzelhető, mind a kézi, mind pedig az aratógéppel, illetve kombájnnal történő betakarítás esetében.

Megannyi ötlet, elképzelés, ami csak akkor valósítható meg, ha a szakemberek kreativitása, elképzelése összeadódik. Nem csupán a mezőgazdasággal foglalkozóké, hanem más társtudományok munkatársaié is, hiszen a mezőgazdaság megközelítése többirányú: történészeknek, mezőgazdászoknak és néprajzosoknak kell összefogniuk múzeumpedagógusokkal, hogy végső soron egy interdiszciplináris eredmény jöjjön létre annak érdekében, hogy a fiatal és idősebb múzeumlátogatók kedvvel, a szakág eredményeit több oldalról megismerve, a muzeológia és a számítástechnika segítségével átfogóan tanulmányozhassák azt, és élvezzék annak gyümölcseit (a szó átvitt és konkrét értelmében egyaránt).

Szikra Renáta művészettörténész, az Artmagazin munkatársa

Művészettörténészként engem elsősorban a természet és a művészet kapcsolata foglalkoztat, a kortárs kertművészet irányzatai, a városi mezőgazdaság (urban architecture) műfaja, amely a városszépítő zöld-gerillaakcióktól a közösségi kertészkedésig sok új kezdeményezést ölel fel. Azt azonban mindezek ellenére sem tudom, hogy nemzetközi összefüggésben milyennek kellene lennie egy jó mezőgazdasági múzeumnak, mert bár családostul rendszeres múzeumlátogató vagyok, a budapesti az egyetlen ilyen profilú intézmény, amelyben valaha megfordultam. Azt viszont tudom, hogy a budapesti múzeum szinte egyedülálló a maga nemében: a világhálón tájékozódva sem találtam sokkal több hasonlót néhány észak-amerikai példánál. Ha voltak is más országok, ahol a világkiállítások korában, amikor az új találmányok, a modern ipar és a mezőgazdaság bűvöletében a múzeum addig megszenteltnek tekintett épületébe költöztették a mezőgazdaság terményeit, vívmányait is, az erre specializálódott intézményekből mára hírmondó sem maradt. Ezért a millenniumi ünnepségekre alapított és azóta – egy rövid átmeneti idő kivételével, amikor egy pesti gangos bérház emeletére száműzték – a Vajdahunyadvárban, a legérdekesebb századfordulós díszletek között létező múzeum valójában egyben önmaga emlékműve is lehetne; ideális esetben önmagához, mint megőrzendő értékhez is viszonyulhatna. Ezt a jelenséget lehet anakronizmusként kezelni, de lehetne akár unikumként is: a gyűjtemények és a valóságos helyszín összefüggésében nem zárványként meghagyni az intézményt, hanem megoldani, hogy az önreflexív módon viszonyuljon a saját múlthoz. A ligetet múzeumi negyednek és élményparknak szánó nagy ívű elképzelés valójában talán nem is számol a mezőgazdasági múzeummal, holott a Városliget tervezője, Heinrich Nebbien, már 1816-ban mintamajorságot álmodott az első pesti népkertbe, mégpedig éppen a ligeti tó partjára és a nagyobb szigetre, „istállókkal, színekkel, a karámban csikókkal meg szarvasmarhákkal, az udvaron aprójószággal, hogy a városi embernek is fogalma legyen a vidéki gazda gyönyörűségeiről”. Ahol a Vajdahunyadvár felépült, ott a tervekre Nebbien már eleve egy „régi itáliai” és gótikus stílusjegyeket vegyítő rusztikus épületcsoportot rajzolt.

A Mezőgazdasági Múzeum természetesen sosem volt „skanzen” jellegű, a falusi (pláne nem a későbbi nagyüzemi) mezőgazdaság reprodukálására törekvő mintagazdaság; egykori jellegzetességei ma is pontosan tükröződnek az állandó kiállítás tárgyaiban. Az alapítás korára jellemző heterogén tárgygyűjtemény mára azonban erősen idejétmúltnak tűnik az egyetlen téma alapos feldolgozására szakosodott kismúzeumok és a holisztikus, minden tudományágat misztikus, technicista jövő hittel kezelő „csodák palotája” jellegű tudásközpontok kínálatához képest. Az állandó kiállítások rengeteg szakszöveggel, magyarázó felületekkel kiegészített, kissé avítt tárgyözöne fárasztó, és nemhogy elsőre, de sokadszorra sem emészthető. A néhol kifejezetten panoptikumszerű teremsorba (ahol a kopottas diorámák kitömött állatsereglete merül éber öröklétbe) jelenleg maximum a játékos feladatokkal és látványos díszletekkel operáló, interaktív időszaki kiállítások visznek életet. Idén ősszel például a Varázserdő hatalmas piros gombakalapjai alatti terminálok és az újabb feladatokat jelző világító gömbök hálózzák be a teremsort, ezek körül rajzanak az iskolás csoportok – az állandó kiállítás pusztán a periferikus látásukba fér bele. A kiválasztott témát szórakoztató módon tálaló kiállítások sikere jelzi, milyen irányban kellene elmozdulnia egy korszerű múzeumnak ahhoz, hogy befogadható és feldolgozható információt adjon az enciklopédikus jellegű és hangsúlyok nélküli adattömeg helyett.

De az állóképbe dermedt agráriumlenyomatot valójában az keltené életre, ha nemcsak az örökségmegőrzésre koncentrálna. A 21. századi mezőgazdasági múzeumnak a jelen állapotra, azon belül kiemelten a múzeum közvetlen környezetére, a nagyváros aktuális ökológiai problémáira is reflektálnia kell. A múzeumot ugyanis – beleértve Vajdahunyad látványa miatt betévedő gyanútlan turistákat is – szinte kizárólag városlakók (és nagy számban diákcsoportok) látogatják. Az utóbbi időben teret nyerő és igazán trendinek számító urban agriculture, magyarul városi tanya (Rosta Gábor kifejezése) népszerűsége bizonyítja, hogy az aszfaltdzsungelben felnőtt nemzedékekben is él a föld utáni vágy. A balkonkertjét művelő vagy a közösségi kert parcellájában veteményező városlakónak éppen a hagyományos paraszti gazdálkodás évszázadokon át csiszolódott módszereire és tapasztalataira lenne szüksége, amit a közelmúltban a nagyüzemi mezőgazdaság szorított vissza a múzeum falai közé. Az önellátásra berendezkedő kisgazdaságok ökonómiája, takarékos anyag-, eszköz- és energiafelhasználása gyakorlati példával szolgálhatna a fenntartható és élhetőbb környezet kialakítására törekvő új generációnak. Nem feltétlenül Nebbien színes-szagos álma, a frissen felszántott föld vagy az istálló szaga hiányzik, de egy valódi mintakert (méhészettel vagy akár baromfiudvarral kiegészítve) nemcsak szép, de hasznos is lenne. Kis helyen, akár a múzeum védett belső udvarában éppen olyan paraméterekkel lehetne földet művelni, mint a város akármelyik kerületében.

A föld megművelése azonban a városlakók legtöbbjének újratanulandó készség. A mezőgazdaság éppen olyan elvont tudományággá vált, és legalább annyira riasztóan megközelíthetetlennek tűnik az átlagember számára, mint mondjuk az atomfizika. Egy korszerű múzeum nem lehet többé vitrinbe zárt, megérinthetetlen tárgyak és melléjük írt szakszövegek csendes szentélye. A budapesti Mezőgazdasági Múzeumból éppen tárgya, az élet hiányzik. A korszerű mezőgazdasági múzeum a felhalmozott tudás-anyagot közérthető, praktikus és szórakoztató formában is közvetítené. Workshopokat, tanfolyamokat szervezne a balkonon termeszthető zöldségek, fűszerkert létesítése témájára, hidropónia és még számtalan városi környezetben megvalósítható kerttípus népszerűsítésére, és mindezt a múzeum területén is megvalósíthatná, fenntarthatná. Szaktanácsadás, növénycserebere, facsemete-, palánta- vagy magbank létrehozásával élő múzeuma lenne többek között olyan megőrzésre érdemes „agrárkincseknek”, mint az eltűnőben lévő régi magyar gyümölcsfafajták. Bekapcsolódva a város több kerületében működő közösségi kertek szervező és koordináló munkájába, közvetlen kapcsolatot teremthetne a potenciális múzeumlátogatók újabb köreivel, amivel saját jövőjét is biztosítaná.