„Minden koncepcióra igaz: csak akkor működik, ha megvalósul”
Beszélgetés Gulyás Gáborral, a Műcsarnok vezetőjével
MúzeumCafé 30.
A Műcsarnok stábjának harmadát lecserélte Gulyás Gábor az alatt a szűk másfél év alatt, mióta ő az intézmény vezetője. Az okok a többi között a hatékonyság és a megváltozott feladatok voltak. Mindezt úgy, hogy egyetlen fillérje sem volt a végkielégítésekre. Az Ernst Múzeumot kisebb felújítás után újra el szeretné helyezni a budapesti művészeti világ térképén. Ahogyan a műcsarnokbeli Pont Galériát is – Mélycsarnok néven – újrapozicionálja. Nem tett le a Budapest Biennále tervéről sem. Nemcsak a világ művészetének seregszemléjét szeretné megvalósítani 2014-től kétévente a magyar fővárosban, hanem a nemzetközi művészeti intézményekét is. A biennáléra ugyanis több tucat nagynevű kortárs és modern múzeum kapna meghívót, és persze a számlát is maguknak kellene állniuk. Izgulhatunk, hogy Gulyás képes lesz-e meggyőzni őket, hogy páratlan lehetőséget szalasztanának el, ha otthon maradnak. Ennek a kampánynak is része a Flash Art magazin magyar mutációjának az elindítása.
– Ön Debrecenben nagyon sikeres kiállítóhelyet csinált a Modemből. Képes volt országos jelentőségű hellyé tenni, a közönség és a szakma is szerette. Amikor kinevezték a Műcsarnok élére, sokan ugyanazt a dinamizmust várták el Öntől, igaz, a körülmények megváltoztak az elmúlt években. Mégis, mennyiben más feladat a Műcsarnokot vezetni, mint a Modemet? Gondolok például arra, hogy ott egy meglehetősen kis stábbal dolgozott.
– Ez teljesen más helyzet. A Modem egy új kiállítóhely, amely 2006-ban az én koncepcióm alapján jött létre, én alakíthattam ki a karakterét, és teljes egészében nekem kellett megszervezni a stábját is. A Műcsarnokban lényegesen többen dolgoznak, de kisebb hatékonysággal, mint Debrecenben, legalábbis egyelőre. Folyamatosan alakul át a stáb, ami sajnos azt is jelenti, hogy jó néhány munkatársat el kellett küldenem.
– Hogyan sikerült megvalósítani ilyen csendben az elbocsátásokat?
– Sokkal nehézkesebben, mint ahogy terveztem, az anyagi helyzetünk nem engedi meg, hogy bárkinek végkielégítést fizessünk. Fegyelmivel senkit nem akartam elküldeni – éppen elég nagy baj az érintetteknek az állásuk elvesztése. A közös megegyezés mellett döntöttünk.
– Ebbe mindenki belement?
– Igen. De ez nem jelenti azt, hogy ne lettek volna fájdalmas döntések. Én is rosszul éltem meg, amikor az egyik kitűnő, nyugdíjasként nálunk dolgozó könyvtárost, a Műcsarnok könyvtárának alapítóját arra kellett kérnem, hogy bontsuk fel a munkaszerződését, mondjon le a végkielégítéséről, hogy a szülési szabadságról visszajövő kollégájának megmaradjon az állása. Tudtam, hogy ez nem méltányos, de a financiális körülmények erős korlátokat állítanak.
– Milyen mértékű volt az elbocsátás?
– Olyannyira, hogy mára mintegy harminc százaléka kicserélődött a megörökölt stábnak.
– Ezek szerint új munkatársak is érkeztek…
– Természetesen. És még jönnek is. Lett például pályázatírónk, ilyen státus korábban nem volt. Május 1-jétől van kettős állás is: részint teremőr, részint kiállításépítő. Ez a forma a Modemben bevált, hiszen ugyanazokat tudjuk foglalkoztatni az épülő és a már kész kiállításban. Nem beszélve arról, hogy így mindig van ember, aki képes arrébb tenni valamit…
– Mekkora a Műcsarnok költségvetése?
– Az állam mindössze 279 millió forintot ad a Műcsarnokra és az Ernst Múzeumra, ami az épületek üzemeltetését és a béreket sem fedezi teljes egészében. Ez nominálértékben nem éri el annak a támogatásnak a felét sem, amit a Műcsarnok akkor kapott, amikor nem tartozott hozzá az Ernst Múzeum. A reálértékről ne is beszéljünk! De emellett az is baj, hogy a költségvetés elfogadásáig nem lehet látni, mekkora lesz a jövő évi büdzsé. Így viszont nehéz tervezni.
– A Modem esetében ön mögött volt a város mindig nyitott bukszája, vélik sokan…
– A valóság viszont az, hogy a Modem támogatása mindig is kisebb volt, mint a Műcsarnoké. A finanszírozás viszont Debrecenben kiszámíthatóbb volt. De más különbség is van. Debrecenben öt év alatt egyszer sem fordult elő, hogy a polgármester vagy bármelyik más politikus beleszólt volna szakmai kérdésekbe. Nem jöttek elő ötletekkel, nem kerestek meg azzal, hogy kinek kellene kiállítást rendezni, ám maximálisan támogattak, ha azt kértem, hogy egy-egy műtárgy megszerzéséhez vessék be a politikai kapcsolataikat. A város polgármesterének személy szerint is fontos, hogy jól menjenek a dolgok a Modemben. Budapesten más a helyzet: kevesebb a támogatás a politikusok részéről, ám annál több az ötlet, hogy kinek kellene kiállítást rendezni a Műcsarnokban. Nem vagyok naiv, de a javaslatok nagy száma őszintén meglepett.
– Kit sikerült „bemenedzselniük”?
– Senkit. Nagyon rossz precedens lenne az ilyesmi.
– Mi lesz az Ernst Múzeummal, amely az utóbbi időben – nyilván a pénzhiány miatt – mintha kicsit elszürkült volna.
– Ez a folyamat nem most kezdődött. Én már egy olyan múzeu-mot vettem át, amelyről a közönség szépen lassan elfeledkezett. Úgyhogy teljesen igaza van az elszürkülést illetően, még akkor is, ha Kelemen Károly kiállításával, amelyre mintegy ezer négyzetméternyi színes fal épült a kiállítótérben, éppenséggel most kiszínesedett az első emelet. Az Ernst Múzeum szerepe sokat változott az elmúlt egy évtizedben. Keserü Katalin irányítása alatt a 20. századi művészet bemutatására specializálódott, az utóbbi években pedig inkább kortárs kiállítóhelyként működött, ráadásul úgy, hogy kicsit valóban gazdátlan volt. Most százéves a múzeum, a centenáriumot arra is felhasználjuk, hogy újragondoljuk a szerepét. Nem akarok egyedül dönteni felőle, ezért hamarosan konferenciát rendezünk az Ernst jövőjéről, mert az bizonyos, hogy nem jó, ha nincs önálló karaktere egy ilyen fontos kiállítóhelynek. Rendbe kell tenni az épületet, és hangsúlyosabbá tenni a magyar kulturális életben. Szörnyen lepusztult állapotban találtam,, jellemző, hogy arra sem emlékezett senki, mikor mosták le utoljára az ablakokat. Most azon dolgozunk, hogy legyen rendes klimatizálás, páratartalom-szabályozás, ezek nélkül ugyanis nem lehet jelentős műveket kiállítani.
– Azt azért nem hiszem, hogy ne lenne saját koncepciója…
– Természetesen van, és ezt a konferencián részletesen el is mondom majd, de fontosnak tartom kikérni a szakma véleményét, és jó volna a folytatást illetően konszenzusra jutni.
– Mivel ünneplik még az Ernst Múzeum centenáriumát?
– Szeptember közepén lezárjuk a Nagymező utcát, és hatalmas utcafesztivált rendezünk a kerek évforduló tiszteletére! Ha elkészül a belső felújítás – úgy tervezzük, hogy november végére ez megtörténik –, Arcok című tematikus kiállításunkkal ünnepeljük az újranyitást.
– Ebben az Ernst-gyűjteményt próbálják rekonstruálni?
– Nem – viszont szervesen kapcsolódik az elmúlt száz évhez. Múzeumi kiállítás lesz, jórészt ismert, nagy nevekkel Picassótól Bill Violáig. Olyan tárlat tehát, amely egész biztosan nagy közönséget vonz majd – őszintén szólva az Ernst Múzeumnak nagy szüksége van rá, hogy hangsúlyosabban jelen legyen a köztudatban. Ez a kiállítás ezt a célt is szolgálja majd.
– Mennyire ismeri a teret?
– Régről ismerem, de érnek meglepetések. Néhány hónappal ezelőtt kibontattam a kiállítótér kupoláját, amit – senki nem tudja, miért és mikor – befalaztak. Fantasztikus látvány! Kezdeményeztem annak az utólagos falnak a kibontását is, amely a Tivoli Színház előterétől elválasztja az Ernst előterét, a projekt most lelassult, mert éppen megszűnőben van a színház.
– Új kiállítóhely is nyílt, vagy csak átnevezték a MenüPont Galériát Mélycsarnokká?
– Aki mindkét helyen járt, láthatja, hogy a Mélycsarnok területe háromszor akkora, mint a MenüPonté volt, és nem ez az egyedüli különbség. A Mélycsarnok kiállítási koncepciója röviden az, hogy befutott, neves külföldi művészeknek a térségben még soha ki nem állított projektjeit, illetve magyar művészek új alkotásait mutassa be. Úgy látszik, erre van igény – Marina Abramović kiállítását például mintegy tízezren látták.
– A Műcsarnokban milyen tárlatok várhatók?
– Kizárólag olyanok, amelyeket mi hozunk létre – itt, Budapesten. Nem állítom, hogy nincs értelme a „konzervkiállításoknak”, de én izgalmasabbnak tartom a teljesen új projekteket. Nyáron nyílik a Mi a magyar most? című, a nemzeti identitás kérdéskörét tematizáló tárlatunk, október végén pedig Bukta Imre Másik Magyarország című kiállítása.
– Az egyik legfontosabb terve egy budapesti képzőművészeti biennále 2014-ben. Mennyi pénzt sikerült erre szereznie, és mennyire van szükség?
– Félmilliárdos projektről van szó. Még nincs meg a szükséges pénz, de dolgozunk rajta. Pályázatokat írunk, kapcsolatokat építünk, és ha minden jól megy, jövőre elkezdjük a promóciót.
– Szükség van a biennáléra?
– Igen! A magyar kortárs képzőművészet nagyrészt lóg a levegőben, nagyon hiányzik a megfelelő nemzetközi beágyazottsága. Ezen a helyzeten sokat javíthat a biennále. Az első elképzelésem szerint az Ötvenhatosok terén felállított pavilonokban lehetne rendezni, ám ennek, most nincs realitása. Több kisebb-nagyobb helyszínben gondolkodunk – a központi kiállítás természetesen a Műcsarnokban lesz. Jelenleg egy olyan koncepciónál tartunk, amely szerint egy nagy tematikus kiállítás mellett jelentős művészeti intézmények kapnak meghívást.
– Gondolom az intézményeknek kell állniuk a cechet…
– Próbálunk pályázati pénzeket is szerezni, de valóban pénzbe kerül a részvétel. Az egykori szocialista országok intézményeit viszonylag könnyű meggyőzni, hogy áldozzanak egy ilyen projektre, a befutott, nagy nyugat-európai intézmények viszont kevéssé motiváltak. De természetesen közülük is többeket meghívunk a párizsi Pompidou Központtól a római MAXXI-ig. Kiváló kiállításokat prezentáló biennále sok van a világon, de olyan, ahol az egyes meghatározó intézmények mutathatják meg, hogy merre tartanak, mi érdekli őket éppen, nincs. Én biztosan elmennék egy ilyen biennáléra…
– Gondolom csak akkor működik a koncepció, ha sokan, köztük a legfontosabbak, elfogadják a meghívást…
– Ez általában minden koncepcióra igaz: csak akkor működik, ha megvalósul… Én úgy számolom, hogy félszáznál több intézmény részvételére van szükség, köztük öt-tíz húzónévvel.
– Hogyan áll az ötlethez az önkormányzat?
– Velük most kezdjük a tárgyalásokat, egyelőre ott tartunk, hogy engedélyt kapjunk a névhasználatra…
– Egy másik nagy projektje a Flash Art magazin magyar mutációjának az elindítása volt. Miért fontos ez?
– Részint a hazai olvasóközönség, részint a kortárs magyar művészet külföldi promóciója miatt. A magyar művészet nehezen jut el külföldre, az élvonalbeli nemzetközi művészet pedig alig-alig jut el Magyarországra. A magyar nyelvű folyóirat olvasója tájékozódhat az aktuális nemzetközi trendekről, illetve reményeink szerint egy-egy magyar alkotót sikerül a nemzetközi kiadásba bemenedzselnünk.
– Mennyit sikerült valóra váltani a tervekből?
– Megjelentünk, ott vagyunk a könyvesboltokban és az újságosstandokon. Egyelőre nincs annyi előfizetőnk, amennyit szeretnénk, de az első két lapszámot többen megvásárolták, mint amennyit remélni mertünk, a legelsőből már a Műcsarnokban sincs egy darab sem. Úgy látszik, nem irreális a háromezres példányszám. A napokban érkezik Magyarországra a magazin amerikai főszerkesztője, kiállításokat, műtermeket látogat – ebben a negyedévben ez már a második ilyen útja. Az angol nyelvű kiadás minden egyes számában jelen vagyunk – személy szerint nekem ez is nagyon fontos.
– Mi motivál egy állami intézményt folyóirat kiadására, amikor a nyomtatott média helyzete amúgy sem rózsás?
– Kockázatos, ám azt nem mondanám, hogy ugyanannyira, mint bárki másnak, mert nekünk erősebb bázisunk van. Értelmezésemben a Műcsarnok a kortárs képzőművészet központi intézménye, és persze a legfontosabb magyarországi kiállítóhelye. Ennek a szerepnek kell megfelelnünk.