Minden múzeum az emberekről szól
Csák Ferenc, a Magyar Nemzeti Galéria főigazgatója
MúzeumCafé 15.
– Az Oktatási és Kulturális Minisztérium nemzetközi szakállamtitkári székéből ült át február 1-jétől a Magyar Nemzeti Galéria főigazgatói székébe. Nem tart attól, hogy új munkahelyén politikai kinevezettnek tartják?
Nem. A posztra bárki jelentkezhetett, a pályázat mindenki számára nyitott volt. Másfelől pedig nem „államtitkár szakon” végeztem. Németországban, a Regensburgi Tudományegyetemen előbb közgazdásznak, majd politológusnak tanultam. De túl közel volt a művészettörténet-tanszék, így idővel elcsábultam, először egy Goya-előadásra. A kitérő végül diplomával zárult. Olyan világhírű professzoroknál tanulhattam, mint – például – Jörg Traeger. Ő komoly hangsúlyt fektetett arra, hogy a képzőművészet minden ágával a gyakorlatban is megismerkedjünk. Már akkor eljuthattam rangos külföldi intézményekbe, például Rómába, Szentpétervárra, Londonba, Párizsba. Működésüket közelről tanulmányozhattam. Az már a szerencsének köszönhető, hogy a különböző nemzeti gyűjtemények vezetőivel az utóbbi időben – nemzetközi szakállamtitkárként – sikerült személyes kapcsolatot is kialakítanom, amit a Galéria vezetőjeként is kamatoztathatok majd. Olyan nekem a Galéria, mintha hazamennék. Az egyetemen ragaszkodtam ahhoz – és ebben nagyon is támogatott Traeger professzor, aki nagyra értékelte a magyar művészettörténész-szakmát –, hogy gyakorlatra a Magyar Nemzeti Galériához kerüljek. Ami szintén komoly iskola volt számomra. Kiállítások rendezése, művészeti monográfiák írása és szerkesztése kapcsán később is, hosszú évekig folyamatos munkakapcsolatban voltam a Galéria korábbi főigazgatójával, Bereczky Lóránddal, munkatársaival, tárvezetőivel. Pályám jelentős részét a 20. századi magyar képzőművészet tanulmányozásával töltöttem.
– Ha a házban ismerősként fogadják is, a kormányzatban, így a minisztériumban is váltás várható. Mit fog tenni egy önnel esetleg ellenséges politikai légkörben?
Nincs pártfunkcióm, nem vagyok tagja a Parlamentnek. Kulturális szakpolitikusként dolgoztam mindeddig, egyebek mellett kormányzati koordinátorként a Pécs 2010 Európa Kulturális Fővárosa sikeréért, a legutóbbi hónapokban pedig az oktatási és kulturális kormányzat nemzetközi területén. Egy olyan kabinet tagjaként, amely a kulturális intézményvezetők munkáját a terveik, teljesítményük és eredményeik tükrében ítélte meg. Bízom benne, hogy ez a mérce a következő politikai ciklusban sem változik. Az pedig – véleményem szerint – inkább előny egy intézményvezetőnél, ha szakmapolitikai múltjából adódóan belülről ismeri, hogyan működik a közigazgatás. És hát van erre már példa más kulturális intézményeink vezetőinek esetében is. A Magyar Nemzeti Galéria működésének megítélésekor is – reményeim szerint – csak a szakmai teljesítmény számít majd.
– Csakhogy az ön szüleié Budapest egyik legbefolyásosabb kortárs galériája, itt dolgozott ön is évekig, mielőtt államtitkár lett. Nem vetül rá a szülők galériás ízlése és üzleti érdeke az ön által vezetett Nemzeti Galéria gyűjtemény- és kiállítás-politikájára?
Mondhatnám, hogy nem is értem az ilyen kérdést. De mert felvetette, az a válaszom: pályámat a szüleimtől függetlenül építem, hozzátéve, hogy ez így természetes. Miközben persze nagyon is tisztelem a szüleimet, ők szerettették meg velem már gyerekkoromban a magyar képzőművészetet, ők segítették későbbi tanulmányaimat is. Hálás vagyok nekik. Apám, Csák Máté építész a 70-es években kezdett klasszikusokat, Csók-, Ferenczy-, Lotz-képeket gyűjteni. Aztán egyre szaporodtak otthon a kortárs művek. Szüleim révén számos képzőművészt ismerhettem meg, sokan közülük – Gyarmathy Tihamér, Orosz Gellért, Schéner Mihály – beengedtek a műtermükbe is, figyelhettem őket alkotás közben. Barátjuknak tekintettek, amire büszke vagyok. Részt vehettem életművük felmérésében, megbíztak monográfiájuk szerkesztésével. Pályázatomban egyébként azt írtam, hogy szeretném, ha a Magyar Nemzeti Galéria egy egész ország befogadó galériája lenne. Ha úgy tetszik: ez a kulturális közszolgálat számomra a legfontosabb mérce – minden értelemben.
– Milyen változások várhatók a Galériában?
A Magyar Nemzeti Galériában található a hazai képzőművészet legnagyobb és egyben legjelentősebb magyar vonatkozású közgyűjteménye. Az intézmény óriási műtárgyállománya és a munkatársak felkészültsége, szakmai tapasztalata hatalmas érték. Ezt eddig is jól „használta ki” az intézmény, gondoljunk csak a százezres látogatottságot elért nagykiállításokra. Ugyanakkor a gyűjteményben még igen jelentős tartalék rejlik, ezt minél jobban fel kell értékelnünk itthon és külföldön is. Azt talán kevesebben tudják, hogy a Magyar Nemzeti Galéria tudományos műhely is, hogy mindegyik tárlata mögött többéves kutatómunka áll. Szeretném elérni, hogy a Galéria a 21. századi polgári vizuális kultúra bemutatója, fejlesztője is legyen – minden generáció számára. Persze a közönség még szélesebb körű bevonásához még több támpontot kell adnunk. Kiállítási szövegekben, tanulmányokban, katalógusokban, és nem utolsósorban múzeumpedagógiai fejlesztésekben. Munkatársaimmal arra fogok törekedni, hogy a Nemzeti Galéria Budapest egyik kulturális origója, szellemi központja legyen. Barry Lord múzeumkutató szerint a múzeum csak látszólag a tárgyakról szól, valójában az emberekről. Ezt a gondolatot „sorvezetőnek” tartom: a múzeumok társadalmi szerepének kiteljesedése az egyik legfontosabb kulturális tényező a 21. század elején.
– Milyen kiállításokat tervez?
A kiállítás-politikáról sosem az intézményvezető dönt egy személyben. Befolyásolja az a tudományos, szakmai munka is, ami a múzeumban zajlik. Az idei, azaz a 2010-es kiállítástervek már készen vannak, ezeken nem szeretnék változtatni. Éppen ezért csak a 2010 utáni időszakról fogunk közösen beszélni a munkatársaimmal.
– De mit tervez?
Konkrét elképzeléseimet, ötleteimet először a Galéria munkatársaival szeretném megosztani, egyben kikérni a véleményüket, és támaszkodni is rájuk. Én a párbeszédben hiszek. Pályázatomnak a Nyitás és nyitottság címet adtam. Meggyőződésem, hogy csak a kollégákkal együtt, illetve a szakmai közvéleményen túl a közönséggel kialakított állandó diskurzusban tudunk választ találni arra: mit jelent a Nemzeti Galéria ma, a 21. század elején, mi a küldetése, közszolgálati-társadalmi szerepe. A Magyar Nemzeti Galéria gyűjteménye olyan „tőke”, amelyet a lehető legjobban kell kamatoztatni. Lehet is. Nyilván ez elsősorban úgy érhető el, ha törekedünk arra, lehetővé tesszük, hogy a gyűjtemény minél több műtárgya minél több látogatóval kerüljön kapcsolatba – erősítve az intézmény közszolgálati-társadalmi szerepét is. Persze hiába rendelkezik egy múzeum gazdag gyűjteménnyel, ha azt nem képes – akár a kommunikáció hiányosságai, akár közművelődési, múzeumpedagógiai tevékenységének hiányában – továbbítani a társadalom felé, akkor nem tudja betölteni azt a szerepét, amelyre alakulásától kezdve hivatott. Azaz: a kultúra- és tudásközvetítést minél szélesebb közönség számára, kezdve a gyerekektől. Biztos vagyok abban is, hogy a múzeum ma az iskolán kívüli ismeretszerzés egyik alternatívája, az oktatás támasza. Mindezeken túl egy-egy művészeti korszak, vagy alkotó megértéséhez, bemutatáshoz segítségül kell hívnunk a társművészeteket is.
– A Nemzeti Galéria az ország legpatinásabb épületében székel, de meglehetősen rossz állapotban vannak a belső terei. Mikor fogadja a művekhez méltó környezet a belépőt, akár már az úgynevezett fogadózónában is?
A tartalmi megoldásokon túl lényegesek a befogadás minőségét befolyásoló funkcionális tényezők is. A közönség terét és a kiállítóterekben eltöltött idejét a számukra legalkalmasabb módon szükséges strukturálni. Szerintem a Galéria fogadózónájának „befogadó-zónának” kell lennie. A fogadózóna a látogató és a múzeum közötti párbeszéd meghatározó tere, a kialakítandó kapcsolat „előszobája”. És már a belépés pillanatában eldől, milyen lesz ez a kapcsolat. Vagyis nem mindegy, milyenek az első benyomások, vajon megsokszorozódik-e a múzeumi élmény, vagy ellenkezőleg, lerombolódik. Pályázatomban azt vállaltam, hogy 2010 második felére elkészítem a Galéria intézményfejlesztési tervét. Ez egy átfogó tervezet lesz, benne – például – a fogadózóna, a közönségforgalmi terek lehetséges felújításával.
– Honnan lesz pénz a felújításra? Egyáltalán mennyibe kerül majd a rekonstrukció?
Ehhez pontos szakértői felmérés szükséges, ezt is tartalmazza majd az említett fejlesztési koncepció. Ugyanakkor több hazai kulturális intézmény már eddig is igénybe vett uniós fejlesztési forrásokat – az állami finanszírozáson túl. Az európai uniós, illetve nemzetközi szakterületen megszerzett tapasztalataim, kapcsolataim révén – remélhetőleg – menedzselni tudom ezt a szándékot a Galériában is. De állítom: a kortárs magyar képzőművészet, a Magyar Nemzeti Galéria támogatásában jelentős szerepet tudnak majd vállalni szponzorok is. Mindenképpen szeretném megnyerni őket is. A Galériának pedig mindent meg kell tennie a szakmai és a széles nyilvánosság előtt azért, hogy a támogatások a támogatóknak rangot is jelentsenek.
– Kérdés az is, hogy Nemzeti Galéria meddig marad a Várban…
Az, hogy a Budai Vár épületeiben mi működik, minden esetben kormányzati kérdés.
– Ön mit gondol róla, jó helyen van a Nemzeti Galéria a jelenlegi helyén?
Nyilván az a legjobb múzeumépület, amelyik eleve erre a funkcióra épül. Itt kell a legkevesebb kompromisszumot kötni. A Budai Vár épületegyüttese nem a közönség számára készült, nem múzeumnak, vagy könyvtárnak. Ez kétségkívül hátrány. Másfelől azonban az ország turisztikai középpontjában van a Galéria. Épülete ma már ugyanúgy hozzátartozik a Budai Vár „identitásához”, mint – például – a Mátyás templom, a Halászbástya, vagy a Vár más intézményei, akár mellettünk az Országos Széchényi Könyvtár, a Budapesti Történeti Múzeum. Nincs ember ebben az országban, aki ne tudná, hol van a Budai Vár. Így amit korszerűség és praktikum terén veszítünk, azt a hely presztízsével megnyerjük. De azért a modernizáció nélkülözhetetlen.
– Felvetődött, hogy a Nemzeti Galériát összevonnák a Szépművészeti Múzeummal, hogy nemzetközi kontextusban mutathassa be a magyar művészetet. Egyesek szerint a Műcsarnok és a Galéria összevonása sem eretnekség, így egy kézben lenne a klasszikus gyűjtemény és egy kortárs kiállítóhely. Mit gondol erről?
Meglep, amit mond, én ugyanis nem hallottam ilyen felvetésekről. Szerintem minden kulturális intézménynek megvan a maga helye és funkciója. Mi több: én egy önálló Nemzeti Galéria vezetésére kértem és kaptam felhatalmazást a miniszter úrtól. Másrészt azt is gondolom: nem kell ahhoz közös igazgatás alá vonni a nemzeti intézményeket, hogy együttműködjenek. Eddigi kulturális pályámon is kooperációra törekedtem. Ez nem valamiféle „misszió”, én ezt tartom természetesnek. Számomra az a különös, ha mások nem ezt tekintik a normálisnak. Mindig azt keresem, miként lehet együttműködni, és sosem azt, hogyan szabjunk gátat a közös gondolkodásnak. Az összefogás nem a saját elképzelések feladását jelenti, hanem a legjobb gondolatok hatékony és együttes „menedzselését”. Úgyhogy én nem „önfeladásra” készülök, viszont összefogásra a társintézményekkel. Szorosabb kapcsolatot szeretnék kialakítani megyei múzeumokkal és képtárakkal, valamint a határon túli, jelentős magyar, illetve külföldi partnerintézményekkel. De együttgondolkodást ajánlok nemcsak a képzőművészeti gyűjtemények vezetőinek, a szakmának, a közönségnek, hanem más művészeti ágak alkotóinak is. Weöres Sándor azt írta: „Kifogásolni, fölényeskedni bárki tud, tanulj meg mindenkitől tanulni”. Én ezt is vezérlőelvnek tekintem.
– Eddig szabály volt, hogy élő művésznek nem rendeznek kiállítást a Galériában. Ön fenntartja ezt a hagyományt? Egyáltalán, hogyan próbálja meg felhasználni a klasszikusok iránti érdeklődést a kortárs művészet megkedveltetésére?
Magyarországon bárki fel tudja sorolni az elmúlt ötven év legjelentősebb íróit, költőit, filmrendezőit. Ám ha szobrászok, képző- és iparművészek felsorolását kéri, a legtöbben zavarba jönnek. Mi, művészettörténészek is felelősek vagyunk azért, hogy elég hangosan hirdessük az ő jelentőségüket. Márpedig nekem éppen az a célom, hogy a Nemzeti Galéria fontos szerepet töltsön be a magyar képzőművészet, egyáltalán a vizuális kultúra még szélesebb társadalmi körben történő elfogadtatásában, a kortárs nemzeti kultúra presztízsének elmélyítésében. Kétségtelenül még sok a dolgunk ezen a téren. Nagy művészet csak akkor alakul, ha a társadalom széles rétegeit meg tudja szólítani.
– Ám bánatunkra külföldön kicsi a magyar képzőművészet presztízse. Milyen elképzelései vannak ezen a téren?
Nemrég néhány művészettörténész kollégámmal Párizsban tárgyaltunk, ahonnan jelentős műveket kértünk kölcsön a „Nyolcak” kiállításához, amely a Pécs 2010 EKF-program keretében nyílik meg. A tárlat nemzetközi kontextusban mutatja be magyar művészek munkáit. Később külföldön is látható lesz. Példaként említem azért, mert hasonló kooperációkban gondolkodom a Galéria kapcsán is. De nemcsak nyugat-európai partnerekről beszélek, hanem régiós szintű együttműködések megteremtéséről is. Az egykori Monarchia területén létrejött művészet produktumait ma számos országban őrzik. Mindannyiunk, magyarok, románok, szlovákok, szerbek, horvátok érdeke, hogy ezeket be tudjuk mutatni, s erre csak közösen lehetünk képesek. Példaszerű együttműködés volt magyarok és szlovákok között a nagysikerű Mednyánszky-kiállítás a Galériában. Az út tehát, amelyen elindulunk, korántsem kitaposatlan. Ráadásul ezeknek a kiállításoknak van egy jelentős hozadékuk, amit úgy hívnak: országimázs. Ilyen kulturális országkép-gondolkodás szinte mindenhol tapasztalható. Ezt építeni nálunk is minden nemzeti intézmény feladata. A Magyar Nemzeti Galériának sem csak az épület falain belül van felelőssége a művekért, művészekért.
– Kérdés: van-e olyan „tőkéje” a Galériának, ami keresett a kiállításpiacon?
Biztos vagyok benne, hogy igen. De nekünk most még könnyebb olyan kiállítások keretében megmutatkoznunk, ahol a külföldi művészvilághoz vezető szálak összekötésével sikerül nemzetközi kontextusba helyezni a magyar alkotókat is. Ilyen volt például a 2006-os Magyar Vadak címmel Budapesten, majd Franciaországban négy helyen sikerrel bemutatott tárlat, amelyen egymás mellé kerültek Cézanne, Matisse és a nagybányaiak, valamint Berény Róbert, Perlrott-Csaba Vilmos, Tihanyi Lajos képei. Kultúrdiplomáciai kapcsolatok révén rendkívül sokat tudunk tenni a magyar képzőművészetért is. Szeretnék is – minél többet. Én nemcsak a közönséggel, vagy a szakmai közvéleménnyel törekszem párbeszédre, hanem a kulturális élet mindazon hazai és nemzetközi szereplőivel, akik hasonló területen működnek. Az ilyen partneri viszony kialakításában, az együttgondolkodásban elől kell járnia a Magyar Nemzeti Galériának – éppen a már említett kiemelkedő társadalmi, kulturális szerepénél fogva.
Csák Ferenc, a Magyar Nemzeti Galéria főigazgatója
Nem „önfeladásra” készülök, viszont összefogásra a társintézményekkel. Szorosabb kapcsolatot szeretnék megyei múzeumokkal, képtárakkal, a határon túli, jelentős magyar, illetve külföldi partnerintézményekkel. együttgondolkodást ajánlok a képzőművészeti gyűjtemények vezetőinek, a szakmának, a közönségnek, művészeti ágak alkotóinak. Weöres Sándor azt írta: „Kifogásolni, fölényeskedni bárki tud, tanulj meg mindenkitől tanulni”. Én ezt is vezérlőelvnek tekintem.