Miskolcra került az Év Kiállítása díj
Egy elit alakulat szellemalakjai
MúzeumCafé 49.
A lehető legtöbb tárgyat megmutatni, a lehető legtöbb információval ellátni őket, de úgy, hogy mindez ne nyomasztó vagy fennkölt, hanem látványos, trendi, hiteles, sőt időnként humoros is legyen – így foglalhatjuk össze a miskolci Herman Ottó Múzeum Papszer utcai kiállítási épületében látható Elit alakulat – A Kárpát-medence leggazdagabb honfoglalás kori temetői című kiállítás vezérelveit. A mindössze három termet elfoglaló tárlat egy honfoglalás kori lelőhely anyagát, a Bodrogközben található Karos temetőinek leleteit tárja a nyilvánosság elé, ráadásul a lehető legjobban időzítve: egy hónappal a Magyar Nemzeti Múzeum A Kárpát-medence a Karoling-korban és a honfoglalás korában című tárlat (lásd: MúzeumCafé44 – a szerk.) megnyitója után. A cím egyáltalán nem túlzás, és nem is a főváros–vidék vagy az országos és a megyei hatókörű intézmény viszonyára reflektál, hanem inkább jól eltalált hasonlat: a Karos melletti dombvonulaton feltárt sírok gazdagsága és típusa valóban arra utal, hogy a korszak vezérei lelték itt meg végső nyughelyüket.
Bár az első különleges leletekre az itt élők már 1899-ben rábukkantak, a sírok professzionális feltárása sokáig váratott magára. Emiatt az 1930-as években szőlőtelepítés közben negyven-ötven sírt súlyos károsodás is ért. A Nemzeti Múzeum régésze csak azután kapott lehetőséget az ásatás megkezdésére, miután egy sátoraljaújhelyi ékszerész értesítette a csendőrséget, micsoda árut kínáltak fel neki megvásárlásra. A Budapestről kiküldött gyakornok akkor tizenhárom sírt tárt fel, köztük azét a férfiét, akinek kiterjesztett szárnyú sast ábrázoló ezüstveretét sok helyen láthattuk már. A szép anyagot néhány évtizeddel később újabbak követték.
1985-ben mélyszántás közben nyílhegyeket, aranyozott ezüst övvereteket, női lószerszámhoz tartozó míves szíjvéget, ezüstpénzeket találtak a helyiek (lásd Nagy Géza–Révész László: Karos. Száz magyar falu könyvesháza, 2001). Ezt követően előbb a nyíregyházi múzeum, később a területileg illetékes miskolci múzeum Révész László vezetésével még két temető feltárását végezte el, amelynek eredményei végre mindenki számára megismerhetővé váltak.
A leletegyüttes már önmagában is rendkívül értékes és látványos. A tárlat kurátorai mégis bevállalták, hogy nem bíborba-bársonyba öltöztetik a műtárgyegyüttest, hanem a tárgyak művészeti és történeti értékén túl több összefüggésben is értelmezhetővé teszik őket. Így a trezor-, a wunder- és a schatzkammer-interpretációs hagyománynak hátat fordítva új utat nyitottak a magyar régészeti kiállítások területén. A sírokban nyugvó vezérek hagyatéka némileg „deszakralizálódott”, de a múzeum által választott bemutatási gyakorlatnak köszönhetően a tárgyak egyenként és összességükben olyan történetek hordozóivá váltak, amelyek mind a korszak, mind a régészeti szakma megismertetésében fontos szerepet játszhatnak a jövőben. A kincs fogalma kibővült, a jelentős részében nemesfém-ötvözetekből álló tárgyegyüttes értékét nem az elegáns installáció emeli, hanem az az energia, amit a régészek, restaurátorok, antropológusok, történészek, kiállításrendezők az idők során a feldolgozásukra és közérthető bemutatásukra fordítottak, illetve az a tudás, amelyet ezáltal a tárgyakhoz rendelhettek. Közös munkájukat a szakmai is díjazta: 2015 májusában átvehették az Év Kiállítása 2014 díjat.
Mindezek után nem meglepő, hogy az első, tágasnak nem mondható tér hangulatát nem a legmívesebb leletek teremtik meg. A látványtervezők a hangsúlyt arra a bodrogközi tájra helyezik, ami teret adott annak a közösségnek, amely – máig nem meghatározható okokból – ide temetkezett. A távoli hegyekbe simuló falon időszalag, előtte egy fiókos terepasztal, amelynek szellemhadserege „elit alakulatként” uralja a bemutatandó teret és időt. A vezérek, asszonyok, gyerekek és lovaik, szolgálóik figurája a térképen megjelölt sírjukon áll. Átlátszó testük egyszerre jelzi az időtlenséget és azt a bizonytalanságot, ami az alakjukhoz kötődik.
Ami biztos, hogy a három feltárt temetőben megfigyelt férfi-, valamint nő- és gyermeksírok aránya nem szokványos. Kiugró a rangjelző tárgyakkal eltemetett fegyveres férfiak száma, ami arra enged következtetni, hogy a település nem vérségi alapon szerveződött, hanem az itt élő népességet egykor speciális szempontok szerint válogatták össze. A férfi harcosok túlsúlya mellett a női sírok is ezt támasztják alá. Döntő többségük két csoportba sorolható: vagy előkelőé gazdag melléklettel, vagy szolgáé. A régészek alig bukkantak olyan nő sírjára, aki közrendű harcos mellé illene. Valószínűsíthető, hogy 895 és a 950-es évek között a Felső-Tisza vidékén húzódhatott a fejedelmi szállásterület, és az itt eltemetettek a fejedelmi kíséretbe tartozhattak. A feltárt sírok közül három, kiemelkedő rangot jelző tárgyakkal – szablya, tarsolylemez, készenléti íjtegez – eltemetett „vezéri sír” tűnik ki, amelyekről azt gondoljuk, hogy a kalandozó hadjáratok vezetőinek végső nyughelyei lehettek.
Feltételezések, kérdések, amelyekre a kiállítás nem ad didaktikus választ, hanem inkább kérdez, kérdések felvetésére ösztönöz. A kurátorok a temető sírjainak feltérképezése közben az ott talált leletek alapján a sírokat csoportokba rendezték, hogy felépíthessenek egy olyan rendszert, amelyből kirajzolódhat a Karoson eltemetett emberek világa. Mi más is lehetne ennek a rendszernek az alapja, mint a régészet módszertana, a régész munkája? Hiszen az egyes tárgyakhoz kapcsolt információkkal ellentétben, ezekről bátran fogalmazhatók meg állítások. Kiderül, miért kell temetőtérképet rajzolni, milyen egy ásatási szelvény, hogyan készülnek az ásatási fotók, hogyan kell a műtárgyhamisítókkal szemben fellépni. De végiglapozhatjuk az egyes sírokhoz kapcsolódó dokumentációt is, amelyeket régi tárolókból húzhatunk ki. Egy in situ sír tetején a mesebeli Kisvakond csücsül, szintén nem öncélúan. A látogató figyelmét ő hívja fel arra, miért kell a régészeknek az állatok járatait is alaposan átkutatniuk. Majd újabb téma jelenik meg a kiállítótérben, amikor a feltárásokról szóló híradásokat is végiglapozhatjuk.
A kiállítás szinte játszik a látogatóval, miközben a közelítés, nagyítás, kiemelés eszközével egyre részletesebb információkhoz juttatja. A magyar honfoglalás mellett bemutatja az akkoriban itt élt szláv népek kultúráját, szintén egy terület feltárásának történetén keresztül. Egymásnak lökődő golyósor szemlélteti a kelet-európai sztyeppe 9. századi népmozgásait; az értelmezést megkönnyíti, hogy a kapcsolódó térképen a nyilak ugyanolyan színűek, mint az adott népcsoportot ábrázoló golyók. Más installációkon felvillannak a török és kazár jövevényszavak, vagy hogy a kortársak hogyan látták a Kárpát-medencébe érkező, majd ide-oda portyázó magyarokat. Unalmas idézetek helyett ezúttal a Facebook siet a segítségünkre: a jól ismert arculatba beépülnek a korszak meghatározó szereplői, saját profillal. Karos Kettőötvenkettes (a 252. számú sírlelet tulajdonosa) győzelmi posztjaihoz éppúgy hozzászól Első Igor kijevi nagyfejedelem, mint Gyermek Lajos, nem mellőzve a műfajra jellemző cinkelős hangnemet.
A második, már high tech, fekete-fehér terembe az a sarok vezet át, amelyben az új haza első lakóit mutatják be. Itt már az a szisztéma látszik, amely a laboratórium, a műhely és a kutatómunka metaforájára épülő második térben kibontakozik. Azt a részt, illetve a második teret olyan fiókos szekrények osztják fel, amelyek tetején a legszebb tárgyak önálló értelmezési keretet kínálnak. Akinek azonban a míves tárgyak, hiteles arcrekonstrukciók felkeltik az érdeklődését, minden fiókkal egyre több lehetőséget kap, hogy elmélyedjen a tematikusan elrendezett leletek között. A szinte teljességre törekvő áttekintés mellett persze itt sem csalódnak azok, akik nem akarnak elveszni az adattári anyagokban, tárgyleíró-kartonokban, terepen készült fotókban, rajzokban. Itt-ott karikatúrák szólnak ki az adott kontextusból, felhíva a kísérleti régészet módszertanának visszásságaira és egyben eredményességére a figyelmet. Máshol teljesen hétköznapi kérdések vezetik a látogató figyelmét: Hány éves volt? Mitől nő vagy férfi? A terem fő attrakciói természetesen a vezéri sírok, de mellettük a zsákmány, a békeváltság, a kereskedelem fogalmai között is érzékelhetővé válik a különbség, éppúgy, mint a fegyvernemek között. Külön teret kap a női viselet, a hiedelemvilág. Végül az utolsó honfoglalósírok zárják a kiállítást, amelyek azt a történetet beszélik el, ahogyan Taksony és Géza fejedelmek idején a hatalmi központ felszámolásával elnéptelenedik a terület. A látogató a speciális karosi település időben jól megfogható egységén túl azt is megérti, hogyan profitál a régészet a különböző természettudományok eredményeiből, mit ad egy ilyen kutatáshoz egy DNS-vizsgálat vagy egy rekonstrukció. Akár humorként is értékelhető, hogy a kurátor a kiállítás rendezése közben vétett hibákat is a maga javára fordítja: a grafikus és a régész közötti e-mail-váltás teszi helyre az elsietett rajzokat. Mindebből egyértelműen kiderül, mi minden történik a műtárggyal, amíg a lelőhelyről a kiállítótérbe kerül.
Az utolsó, harmadik terembe már nem kerültek eredeti tárgyak, itt a pihenésé és az információk feldolgozásáé a terep. Egy nemezsátor az állandó otthona a múzeumpedagógiai foglalkozásoknak, hiszen a kiállításhoz gazdag programkínálat is kapcsolódott az elmúlt időszakban. Ugyanakkor a Herman Ottó Múzeum a gyerekprogramokat, játékokat és a digitális eszközöket számba véve is felhívja a figyelmet, ezt a kiállítást nem mindenkinek készítették. Főleg tíz év felettieket várnak, családokat, egyéni látogatókat, és aktív látogatói magatartásra számítanak. Bár a kiállítás hagyományos módon is végigjárható, mégis azok számára lesz igazán nagy élmény, aki hajlandók a történelmet kritikusan szemlélni, akik a „legek” és a kincsek mellett ezek értelmezési lehetőségeire is kíváncsiak, és vállalják azt a munkát, amelyet a kiállítás anyagának felfedezése jelent. A kiállítás rendezői úgy gondolják, hogy mindenkinek joga van gondolkodni a múltról, és ehhez igyekeztek minden segítséget megadni. Progresszív választ kapunk arra a kérdésre, mit érdemes egy ásatási anyaggal és a múzeumi közönséggel kezdeni a 21. században.